Elveszve a múltban - 1. fejezet

Előszó:

 

Érezted már úgy, mintha kísértene a múltad? Mintha nem élhetnéd a jelenedet, mert az emlékeid mindig közbeszólnak, szinte megfojtanak a nyakadba vetett kötelükkel, és csak szorítanak, szorítanak?

Én egész eddigi életemben hittem az újrakezdésben. Végül is, miért kéne mindig a múlt zenéjét hallgatni?

Újítani, túllépni a múlton – mindig erre vágytam. Azt már elég hamar meg kellett tanulnom, hogy elfeledni a múltat nem lehet. Arra viszont csak mostanában jöttem rá, hogy talán nem is szabad.

Hisz a rég elkövetett hibák miatt cselekszünk később majd helyesen.

Szóval, én amondó vagyok, hogy mindig próbálkozni kell! Valakinek könnyen összejön, viszont egyeseknek küzdeniük kell, hogy túlléphessenek a múltjukon, és hihessék, hogy később – jóval, jóval később -, egyszer talán maguk mögött hagyhatják az emlékek okozta sebeiket.

Hogy ez lehetséges-e, azt ugyan én honnan tudhatnám? Én csak a magam nevében nyilatkozhatok. Arról, hogy a magam sebhelyei örökre megmaradnak. Mert amit más felnőtt fejjel él meg, azzal én gyermekként szembesültem. És a két dolog más. Nagyon más.

Mert a gyerekek elkaparják a sebeiket, és azok úgy sohasem tudnak begyógyulni…

 

 

 

 

 

1.rész

 

Az új szomszédok

 

A múlt:

 

 

 

 

 

 

 

Már alkonyodott, mikor kiléptem az ajtón.

Friss virágillat, kellemesen langyos levegő, ami cirógatja a bőrömet.

Végigfutottam a köves járdánkon, át az apró kis zöld részen, amit én és apu szórtunk be a fűmaggal, hogy a későbbiekben majd legyen hely a medencémnek. Mindig imádtam fürdeni, elterülni a puha felszínen, és csak lecsukott szemmel élvezni a meleg, valamikor forró napsugarakat. Emlékszem, minden nap könyörögtem anyuéknak, hogy vegyék meg azt, amelyiket kinéztem magamnak. Apró, mindenféle színű kis halak voltak az oldalán, és már akkor elképzeltem, hogy engem néznek, ahogy lubickolok köztük.

Amikor sikerült meggyőznöm őket, és elmentünk a boltba érte, már elfogyott az összes. Mikor apa kijelentette, emlékszem, még sírtam is miatta. Aztán makacsul a fejembe vettem, hogy nekem csak is olyan kell, másmilyenbe bele sem megyek. Aztán két hét után feladtam, és másnap apu már hozta is haza a poliposat.

Mosolyra húzódott a szám, miközben odaértem a célomhoz.

A nagy, öreg diófa az udvarunk végében állt, rajta pedig ott csüngött a hintám, amit még négy éves koromban eszkábált össze apu.

Azóta is szerettem itt lenni. Csend volt, és titokban mindig elképzeltem, hogy előttem a fűben egy barátnőm ül, és beszélek neki mindenféléről, és ő meg csak rám figyel. Aztán befonjuk egymás haját, vagy együtt hintázunk.

Sosem voltak barátaim. Amióta az eszemet tudom, mindig egyedül voltam, magamban játszottam.

Pedig nem voltam én különc, se csúnya. Hosszú, fekete hajam volt, barna szemem, és nem átlagos arcom. Az orrom pici volt, az állam finoman kerek.

Nem voltam duci sem, inkább légies és kicsi. Szóval hasonlítottam a korombeli lányokra, de mégis kitaszított voltam.

 

Beleültem a hintámba, és már épp azon voltam, hogy a fantáziámba merülhessek, amikor egy nagy, sötét autó parkolt le a mellettünk lévő ház feljárójára.

Az ott lakó öreg néni pár hete halt meg, és azóta senki nem járt ott.

Csak most vettem észre, hogy az udvar elejébe kitűzött ELADÓ táblát kivették a földből. Szóval ők lesznek az új szomszédjaink.

 

A kocsiból legelőször egy nő szállt ki, anyuval egyidős lehetett. Egyszerű fehér pulcsit viselt és világoskék farmert.

Aztán egy férfi következett, biztosan az ő férje. Fekete haja volt, és ő is farmerben volt.

A figyelmemet a harmadik személy keltette fel.

Egy fiú volt, nálam kicsit idősebb lehetett, talán már másodikos is megvolt.

A furcsa az volt benne, hogy a szüleitől eltérően ő nem volt boldog, vagy izgatott.

A fejét folyamatosan lehajtva meg oda az anyja mellé, aki átölelte őt, és a fülébe suttogott valamit, de a fiú nem törődött vele, ugyanolyan lehangolt maradt.

Az apukája a tenyerét összecsapva, mosolyogva nézett körbe a környéken. A házakat vette szemügyre, és az itt-ott teregető anyukákat, vagy a játszadozó gyerekeket, esetleg a kocsijukat bütykölő apukákat.

A mi környékünkön nem volt semmi különleges. Minden nap ugyanolyan volt. Nyugodt és biztonságos. Az utca olyan volt, mint egy nagy család, mindenki ismert mindenkit, és mindenkivel jóban is volt.

Még ha ezt egy új lakó nem is tudhatta, a környék így, elsőre is barátságosnak tűnt és tisztának.

 

Láttam, ahogy a nő a fiát átkarolva, noszogatva megy be a házba a férfi után.

Egyikük sem vett észre engem, pedig alig ötven méterre voltam tőlük. De ez sem számított, mert a hatalmas diófa mindent kitakart, még a házunk egy felét is.

 

Még ha különösen nem is hozott lázba a gondolat, hogy új szomszédjaink lesznek, a fiúra azért kíváncsi voltam. Arra, hogy miért volt ilyen szomorú, és hogy honnan jöttek…

Barátkozni akartam vele, itt volt a nagy alkalom. Talán ő is vágyik egy barátra… kitudja. Lehetséges, hogy játszana velem.

Elhatároztam, hogyha kijön a házból, bemutatkozom neki.

 

-          Alice! – hallottam anya hangját a nyitott ajtóból. – Gyere be, kicsim, kezd sötétedni. És kész a vacsora is.

Habár nem voltam éhes, és inkább kint maradtam volna várni a fiúra, mégis bementem és megvacsoráztam.

Aznap este késő estig figyeltem a néni házát. Ahogy a még függönytelen ablakon túl fény villan, és látni lehet, hogy a nő és a férfi a kanapén ülve nézik a tv-t, vagy hogy épp lefekvéshez készülődnek.

Vagy hogy anélkül, hogy a fiúra is vethetnék egy röpke pillantást, a ház végleg elsötétül éjszakára.

 

 

 

A jelen:

 

 

 

 

Fáradt voltam, mikor este, a suli és a meló után hazaértem. Amint bezártam magam mögött a lakás ajtaját, lerúgtam magamról a kényelmetlen magas sarkú cipőket, és kezemmel megmasszíroztam a zsibbadt lábfejeimet.

Eszméletlen hajtós egy nap volt!

Hét órám volt, ebből négyen dogát is írtunk, ami miatt tegnap éjszaka le sem hunytam a szemem, csak tanultam és tanultam, meg egy egymás után döntöttem le a kávékat meg energiaitalokat.

Aztán utána még a gyorsétteremben is le kellett nyomnom közel öt órát, amiből egy plusz volt, mert tegnap hamarabb ellógtam.

Volt egy asztalom, aminél csupa barom ült, olyanok, akik a seggedet fogdozzák, meg mocskos kis ajánlatokat tesznek. És persze ezt, mint profi pincérlánynak, nekem fapofával, mosolyogva kell eltűrnöm. Na baromi jó! Ilyenkor szoktam átkozni a sorsot, hogy miért baszott így ki velem. Mért nem tudott belepottyantani egy gazdag családba? Úgy nem kellene már tizenhat évesen a megélhetésünkért güriznem.

Na jó, ez így nem volt teljesen igaz, a megélhetőségünket anyu teremtette meg, ő egy elég menő kozmetikai cikkeket gyártó cégnél dolgozott.

A gyorséttermi munkát pedig azért vállaltam el, hogy kényem-kedvem szerint vásárolhassak, és ne kelljen fájó szívvel otthagynom valamilyen jó cuccot, mint régen.

Szóval a kis mellékes melómmal nem kerestem valami sokat, de arra épp eleget, hogy vásárlási mániámnak meg ruha és cipőmániámnak eleget tudjak tenni.

Nem tehettem róla, egészen kiskorom óta imádtam vásárolni. Erről apu tehetett. Elég volt egy sóvárgó pillantást vetnem valamire, ő már ment is fizetni érte. Sosem sajnált tőlem semmit, egész életében azért dolgozott, hogy nekem és anyunak mindent megadhasson. Ő volt a legjobb apa, jobbat elképzelni sem tudtam volna. Mindig ott volt, amikor szükségem volt rá, minden hülyeségemet jó szemmel nézte, szidást is csak akkor kaptam tőle, amikor nagyon rossz fát tettem a tűzre. A semmiségeken csak mosolygott, és sokat tudóan megsimogatta a fejem:”Majd rájössz, idővel majd rájössz…”.

De arra, hogy miért kellett tíz éves koromban arra hazaérnem az iskolából, hogy a rendőrök azt közlik anyuval, hogy apát meggyilkolták, máig sem jöttem rá.