Gyilkos ösztönök - 26. fejezet

26. Elvesztem…

 

 

/Edward szemszöge/

 

 

Közel száz évet éltem le magányosan, szerelmespárok közt élve, de magát az érzést nem is ismerve. Majd egy évszázadig nem is vágytam a szerelemre, a vágyódásra, a csókra, az együttlétre, a csábító pillantásokra… mert nem tudtam, milyen is lehet.

Aztán egyik napról a másikra csak úgy belecsöppentem. Adriana megismerésével szinte biztos voltam a dolgomban. A létemben. Szeretni őt, míg meg nem hal, és aztán utánahalni.

 

Nos, a dolog lefolyását még most is majdnem ugyanígy képzelem el. De a személyben már nem vagyok biztos.

Amit Adriana tett, az egyszerűen szörnyű. Talán ez a lány egészen más valaki, mint akit én ismerek? Ez lenne az egyetlen elfogadható magyarázat, mert azt, hogy az én édes, törékeny szerelmem ilyesmire képes, egyszerűen nem bírom elfogadni. Ez nem lehet így!

Furcsa, mert tudom, hogy ezek után ki kellene ábrándulnom belőle, talán meggyűlölnöm, de egyre csak azt érzem, hogy nem élhetek nélküle. Szükségem van rá! Amit tett, azt értem tette, mert annyira szeret, hogy nem bírja ki, hogy Bella iránt is érdeklődök.

 

Istenem, Bella…

Azt mondtam neki, szeretem. Hogy Danával mindennek vége…

Hogy hazudhattam neki? És, talán ami ennél is fontosabb, hogy csaphattam így be magamat és az érzéseimet?

Hogy szerethetném őt tiszta szívből, amikor egy részem még mindig Dana felé húz!? Az agyam is őt tartja helyesnek. Vigyáznom kell rá, óvnom, hogy több baj ne történhessen vele. Hisz örök szerelmet ígértem neki. És az egyik felem meg is akarja tartani az esküt.

Bella viszont annyira tiszta, annyira naiv, és érzékeny, gyönyörű. Hogy tudnám nem szeretni?

Azt mondta, ő is szeret.

Szavak… de a gondolatait nem hallhatom, akárcsak Adrianaét.

A fene essen belé!

 

Felemeltem a kezem, és a falba vágtam. Eszméletlenül ideges voltam, és mérges magamra.

Olyan vagyok, amilyenné soha sem akartam válni. Régen megvetettem ezért az embereket.

Kihasználom őket. Mindkettőt azzal álltatom, hogy szeretem, hogy vele akarok lenni, míg idebent szétszakadok. A szívem, és a józan eszem két irányba húz. Nincs mire támaszkodnom. Nincs, aki megértene.

 

Arcomat a kezembe temetve rogytam le az ágy szélére. Annyira elveszett voltam, mint még soha. Kerestem a sok rossz döntés, felszínes érzelem alatt önmagamat, a régi Edwardot, de minél inkább kutakodtam, egy idő után elfelejtettem, mit is keresek. Egyáltalán milyen voltam én?

 

Most is idefent sajnáltatom magam, míg Bella odalent betegeskedik Carlisle keze alatt. Őt is miattam bántották. Dana megalázta, megverte, minden emberi módon elbánt vele.

Egy kis részem ezért gyűlölte, de Bellát is, aki gonosz módon belopta magát az életembe és a szívembe. Ha ő nem lenne, most boldog lennék Danával.

 

Most tényleg őt hibáztatom? Hát milyen férfi vagyok én? Istenem, teljesen elvesztem…

 

Úgy tíz perc önsanyargatás múltán leandalogtam a lépcsőn, be Carlisle dolgozószobájába, ahol a sarokban Bella feküdt a fekete bőrkanapén.

Sápadt bőrét és a dulakodástól enyhén piszkos ruháját most egy fehér pléd fedte, amit biztos Carlisle terített rá, nehogy fázzon a közelében.

Apám Bella mellett ült, és éppen a vérnyomásmérőt vette le a karjáról.

Ahogy beljebb léptem, felnézett a dolgából.

Ahogy mindig, most is kedvesen mosolygott rám, és gondolatai is kedveskedők voltak. Semmi lenézés, sajnálkozás vagy megvetés.

Ettől még inkább szánalmasan éreztem magam.

-          Ne aggódj fiam, Bella rendben lesz. Csak pár zúzódása van – közölte.

-          Akkor jó – próbáltam kedvesnek tűnni, de nem nagyon ment. A zúzódásai is nekem köszönhetők.

-          Ugye tudod, hogy ez nem a te hibád volt, Edward? – nézett rám fürkésző tekintettel.

-          Már hogy ne volna az? Mindenről én tehetek. Ez miattam van, mindketten tudjuk – emeltem fel a hangom. Még ha nem is mondja ki, vagy nem gondol rá szimpla tapintatosságból, attól még nem hülye. Átlátja a helyzetet.

-          Adriana megváltozott – mondta csak úgy mellékesen, mintha épp azt közölte volna, hogy megszomjazott.

-          Miattam! Miattam változott meg.

-          Talán. De akkor sem kellett volna így reagálnia. Normális ember nem fojtogatja és veri addig a másikat, míg az nem veszti el az eszméletét, Edward. Pedig Adriana ezt tette, sőt, még meg is fenyegette Izabellát, ahogyan elmesélted.

 

Erre mit lehet mondani?

Behunytam a szemem, és leültem a Carlisle melletti székre, Bella mellé.

-          Nézd fiam, az, hogy megkedvelted őt, az nem bűn… bár nagy közhely, de az érzéseidet nem irányíthatod. Érted? Még akkor sem, ha vámpír vagy. Lehetetlen.

-          Te szerettél valaha más nőt Esmén kívül? – szegeztem neki a kérdést, így majd hátha megérti.

Erre ő nem tudott semmit mondani, így hagytuk az egész dolgot. Néhány percig csendben, a gondolatainkba merülve ültünk egymás mellett, majd pedig Carlisle kiment, így kettesben maradtam az alvó Bellával.

 

Néztem a sápadt, már-már betegesnek tűnő bőrét, a vékony karját, a takaró alatt kirajzolódó törékeny testének körvonalát, és nem tudtam nem megérinteni.

Olyan könnyedén és finoman, ahogy egy pillangó tenné, megsimogattam a homlokát és az arcát, majd az egyik ujjammal végigsimítottam ajkának körvonalát, mire az kissé elnyílt, Bella pedig elkezdett mozgolódni, és egyszerre csak kipattantak a szemei.

Én hülye!

 

-          Edward? – lepődött meg.

-          Én vagyok.

Fejét visszahajtotta a párnára, és mintha kicsit megnyugodott volna.

-          Amiről az előbb beszélgettünk… - suttogta. – Amit mondtál… szóval, nem kell sajnálnod. Én sem sajnálom, mert legalább… tudom, hogy érzel – pirult el az arca.

Kis idő beletelt, míg elmosolyodtam és bólintottam, majd közelebb hajolva hozzá egy csókot nyomtam a homlokára.

Jó, ha ő tudja, hogy érzek, mert nekem fogalmam sincs…