Gyilkos ösztönök - 25. fejezet

25. Sérülések

 

/Bella szemszöge/

 

 

Miután elmondtam Edwardnak a teljes igazságot a történtekről, arról, hogy Adriana a házuknál majdnem megfojtott, és megfenyegetett, a légkör teljesen megváltozott köztünk.

Hihetetlen volt, hogy pár perce még szerelmet vallott, most pedig megint a volt barátnője a téma.

A nyakam után kapott, és kicsit félrehúzta a pulcsim nyakát, hogy láthassa a már eltűnni készülő, apró piros szorításnyomokat.

Utána legalább négyszer kellett megismételnem, hogy igen, ez mind igaz, Dana tényleg ezt tette velem. Aztán arra is rájöttünk, hogy a bántó sms-ek hátterében is a lány áll.

Ezek után természetesen kétségünk sem maradt afelől, hogy Adriana fejében nincs minden a helyén.

 

De még ezekkel együtt sem sejtettem, hogy másnap megjelenik nálam, és olyannyira felidegesít, hogy élet-halál harcot vívunk egymással a saját udvarunkon…

Pedig de, tényleg megtörtént. De arról, hogy utána mi történt, fogalmam sincs.

Csak azt tudom, hogy eszméletlenül fáj az orrom, ég az arcom, és ami a résnyire nyitott számon folyik bele a torkomba, erősen vasízű, és gyomorforgató.

Vér.

-          Izabella… - hallottam az ismeretlen férfihangot közvetlenül magam elől.

-          Azt szereti, ha Bellának szólítják… - szólt a halkabb, de ismerősebb hang. Edward.

-          Már hallja, amit mondunk, de nem nyitja ki a szemét. Úgy hiszem, még két perc, és teljesen felébred – mondta egy élénk, csilingelő női hang a jobb oldalam mellől. Az ő hangja is ismerős volt, de az, hogy nem tudtam, hol vagyok, nehezítette a dolgom, hogy felismerjem, kik vannak körülöttem.

Kivétel volt ez alól Edward, mert az ő hangját bárhol, bármilyen helyzetben felismerném.

 

-          Edward? – nyögtem ki nagy nehezen, de rögtön meg is bántam, mivel a szám majd szétszakadt beszéd közben, és egy újabb adag undorító vért nyeltem magamba.

-          Itt vagyok – éreztem hideg tenyerét a homlokomra simulni.

-          Mi… mi történt?

-          Nem emlékszel? – lepődött meg, és láttam, ahogy lopva a mellettem álló magas, szőke hajú férfira néz.

Picit megráztam a fejem. Próbáltam visszaemlékezni, de nem ment. Mintha az emlékeim helyén nagy, fehér lyuk tátongott volna. Semmi sem jutott az eszembe. Vagyis…

Ó, istenem. Tényleg az történt, amit hiszek, hogy történt?

- Ó… - sóhajtottam fel. Mit gondolhat most rólam Edward?

- Mégis eszedbe jutott valami? – kérdezte tőlem.

- Igen, már emlékszem. Edward, én… annyira sajnálom… Nem tudom, mi történt, tényleg… - mentegetőztem.

- Ugyan Bella, ez nem a te hibád. Egyáltalán nem az. Adriana ezúttal túllépett egy bizonyos határt. És most te vagy az, aki itt fekszik, nem pedig ő – láttam rajta, hogy őt is legalább annyira megviseltél a dolgok, mint engem.

Szegény… szembesülnie kellett azzal, hogy a nő, akit évekig szeretett, valójában nem is az, akinek ő hitte.

Nem tudtam pontosan, mit érezhet most, hisz én még soha életemben nem szerettem senkit Edwardon kívül, de azért sejtettem. Talán neki most a legrosszabb.

-          Szóval megértem, amit tettél. Meg kellett védened magad, ez teljesen normális – szorította meg a kezem, ezzel erősítve meg az előbbi szavait.

-          Sajnálom – simogattam meg a kezét lehunyt szemekkel.

-          Mit? – hallottam még a hangját.

-          Mindent… - és elaludtam.

 

 

 

/Adriana szemszöge/

 

 

-          Aú – szisszentem fel már másodjára, amikor Ashley az alkoholba áztatott vattával megérintette a sebeimet.

-          Te csak ne rinyálj! – kapta fel a fejét azonnyomban. – Édes Istenem, Adriana, hogy lehettél ennyire hülye? Mintha nem is te lennél, esküszöm. Odamenni ennek a lánynak a házához, és verekedésbe bonyolódni vele… mégis mit képzeltél?

Ash nagyon ki volt rám akadva, amiért azt tettem, amit, és Evie-re is pipa volt, amiért támogatta a tervemet. Bár őt kevésbé horda le, mint engem.

 

Igazából nem bántam meg, amit tettem. Bella megérdemelte. Sőt, ennél többet is kapni fog! Sokkal, sokkal többet. Nyomorulttá fogom tenni az életét! És Edwardét is.

 

Nem sírtam, pedig simán foghattam volna arra, hogy csípnek a sebeim. De nem, három év után már nem maradt több könnyem. Ez a helyzet.

 

-          Meg kellett tennem – mondtam Ashley-nek, vagy csak magamnak.

-          Az, hogy „kellett”, túl erős kifejezés. Talán az, hogy „szükséged volt rá”, találóbb lenne.

Az igazság az, hogy mindkettő igaz, és az én helyzetemben majdnem egy és ugyanaz.

Mondhat Ashley bármit, ez volt a helyes döntés.

-          Látnod kellett volna, Ash, Dana úgy leverte a csajt, mintha az egy húsz kilós próbababa lett volna. Király volt! – röhögött mellettem a kanapén legjobb barátnőm.

Evie mindig is ilyen volt. Bolondos, és lássuk be, nagyon egyszerű, felszínes. Majdhogynem együgyű.

Nem látta át a dolgot. A tetteim értelmét és értékét.

-          Elég legyen! De komolyan, nem akarom ezt tovább hallgatni – rázta a fejét Ash, aztán belekezdett a mondókájába. – És pont a rendőrfőnök lányát! Mi lett volna, ha… - és így ment, nem is tudom meddig.

Már nem éreztem se a nyílt sebembe ömlő csípő-égető alkoholt, se Ash felém irányuló dühét.

Csak ültem és ültem, várva, hogy új nap kezdődjön, és új módon állhassak bosszút az igaz szerelem elrablásáért.