Gyilkos ösztönök - 24.fejezet

Bocsi, h ennyit késtem vele.

24. Lányok egymás közt

 

 

(Dana szemszöge)

 

 

 

Ashley-nél, Evie nővérének házában nem volt valami sok hely hármunknak, de még így is hálás voltam, hogy befogadtak.

Mikor megjelentem az ajtóban kisírt szemekkel, lábamnál egy bőrönddel, Evie tétovázás nélkül magához ölelt, belőlem pedig megint kitörtek az égető könnyek.

Annyira fájt, hogy pont Edward volt az, aki ennyire megbántott! Hogy tehette ezt velem?

 

-         Dana, drágám, hát veled mi történt? – jött a konyha felől a huszonöt éves Ash. Gondolom, meghallotta a sírásomat.

Kibontakoztam barátnőm öleléséből, és tétovázva Ashley-re néztem, aki épp a bőröndömön futtatta végig a tekintetét.

-         Ash, meghúzódhatnék néhány napig nálatok? – tettem fel a kérdést, miközben a kézfejemmel megtöröltem folyó orromat.

-         Ne kérdezz hülyeségeket, Adriana! Szeretlek, mintha csak a húgom lennél te is.

A kedvességére megint megeredtek a könnyeim, nem tehettem róla.

Evie megint magához ölelt, én pedig elveszett kislányként bújtam örökké szerető karjai közé. Ash is csatlakozott, ő a hajamat simogatta, miközben azt hajtogatta, hogy nem lesz semmi baj, nyugodjak meg.

 

Pár perc elteltével már a kanapén üldögéltem a testvérekkel, forró csokit iszogatva.

A kedvességük és gondoskodásuk ráébresztett arra, hogy bármily hihetetlen, van még a földön, aki szeret és törődik velem.

Bár mosolyogni még nem tudtam a történtek után, magamban elkönyveltem, hogy ezentúl bármit is tegyenek vagy mondjanak, sosem haragudhatok rájuk.

-         Elmondod, mi történt? – kérdezte Evie.

Kifújtam a levegőt, a forró bögrét pedig a térdemre tettem.

-         Edward megcsalt.

-         Ó, Dria… - szólított megint a sok évvel nekem adott becenéven, amit eleinte utáltam, de aztán rájöttem, hogy csak kedveskedni akart vele. Máig csak neki engedem meg, hogy így szólítson.

-         Hogy tehette? Az a mocsok! – emelte fel a hangját. – Ezt végképp nem vártam tőle! Éppen ő… ez hihetetlen! – állt fel ingerülten a kanapéról.

-         Gondolhatod, hogy én sem számítottam rá… - suttogtam magam elé meredve.

-         Kivel? – tette fel a nagy kérdést.

-         Isabella Swannal – köptem összeszorított fogam mögül a saját átkom nevét.

-         Az új lány? – lepődött meg Evie. – Pont ő? – mondta kicsit később, meglepve.

Ő sem tartotta túl nagyra a csajt, aki állandóan Francis Hilsonnal lógott. Nem tartozott a menők közé, nem volt kiemelkedően szép sem. Egy szürke egérke, aki csak eljátszotta a szerepét életem szerelme előtt, hogy végül megkaparintsa. A kis patkány! Persze, az ártatlan kislány, a rendőrfőnök lánya, az álszent dög! Ezért még megfizet! Bármit is kell elkövetnem érte, bármennyi időbe teljék, nyomorulttá teszem a kis ribanc életét, erre megesküszöm! Az én Edwardommal ő nem lesz boldog soha!

 

-         Ezt nem szabad annyiban hagynod, Dana! Erősnek kell lenned, és megmutatni a kis kurvának, hogy veled nem húzhat ujjat! Nem… az én barátnőmmel senki nem tehet ilyet! – mondta hevesen Evie, és én teljes mértékben igazat is adtam neki.

Vettem egy mély lélegzetet, és felálltam a helyemről ökölbe szorított kezekkel, magamban már elhatározva a dolgot. – Velem jössz? – éreztem, hogy beszéd közben remeg a szám az elfojtott dühtől, amit nemsokára azon élhetek ki, aki tönkre tette az életem.

-         Naná! – mondta Evie, és átkarolva a vállam, a bejárati ajtóhoz vezetett. Útközben még odavetette Ashnek, hogy dolgunk van, majd felkapta a slusszkulcsát, és kiviharoztunk a kocsijához.

 

- Ez az? – fékezett le a rendőrfőnök háza előtt Evie.

- Igen, azt hiszem – szálltam ki a kocsiból, ő pedig utánam.

Mindenre elszántan indultam meg a gonosz kis perszóna házának ajtaja felé, készen arra, hogy ha odáig fajul a dolog, a szemeit tíz körömmel kaparjam ki.

Átviharoztam a kocsifeljárójukon Evie-vel a nyomomban, majd fel a rövid kis lépcsőn a bejáratig. Ott aztán erősen rányomtam az ujjam a csengőre, és reménykedtem, hogy a kiscsajban legyen annyi becsület, hogy lejön és bocsánatot kér. Nem mintha számítana a sajnálata.

 

A rendőrfőnök nyitott ajtót, és meglepve méregetett minket. Biztos nem sokan járnak ide, hogy a kislánykáját látogassák.

- Hello, én Bella egyik barátnője vagyok. Lehívná, kérem? – hadartam a szemébe, mire tágabbra nyitotta az ajtót, és már tudtam, mit fog mondani.

- Gyertek be, Bella a szobájában van.

- Nem – vágtam rá rögtön. – Nem, jobban szeretnék itt, kint beszélni vele.

- Mert nem szeretnénk zavarni – mentett ki Evie a helyzetből. – Meg hát úgyis csak pár szót szeretnénk vele váltani. Igaz, Dana? – mosolygott Evie.

- Így van – mosolyogtam vissza rá gonoszan. – Csak pár szót…

- Oké – szólalt meg Bella apja kicsit furcsa hanglejtéssel. – Akkor le is hívom rögtön – és már a lépcsőn trappolt felfelé.

- Köszi, apuka… - mondtam az orrom alá.

- Csak finoman, oké? – nézett rám kérlelően Evie. – Nem akarjuk kinyírni, csak elbeszélgetünk vele.

 

A legfelső lépcsőfokon Bella jelent meg, jellegtelen fekete szabadidő nadrágban és egy pólóban. Már most megvetettem és utáltam, pedig még nem is beszéltem vele.

Amikor észrevette, hogy én állok a nyitott ajtóban, az arca rögtön jéggé fagyott, szemében mintha félelem csillant volna. Magamban örültem. Tehát még emlékszik rám.

 

Idáig hallatszott, ahogy kifújja a levegőt, majd újra elindul lefelé.

Egyik kezével az ajtót markolva állt meg előttem.

-         Dana – ez nem volt kérdés, de még köszönés sem, csak egy megállapítás.

-         Annyira örülök, hogy megint találkozunk – mosolyogtam rá negédesen.

Az arca megrándult.

-         Ó, hadd mutassam be a legjobb barátnőmet, Evie-t.

A hátam mögé nézett, de én nem vettem le az arcáról pillantásomat, így láthattam, amikor a szemei kicsit elnyílnak. Evie biztosan nem valami kedvesen köszöntötte.

- Miért jöttél? – tette fel a kérdést nekem.

- Na ezt szeretem, egyből a közepébe… - mértem végig még egyszer, teljes megvetéssel. – Nos, akkor én sem húzom az időt feleslegesen. Remélem, még emlékszel, mire kértelek, mikor a Cullen-háznál jártál nemrég.

- Szóval te azt kérésnek hívod? – nézett fel a szemembe gúnyosan.

- Valaki nem ért a szimpla szavakból – kezdtem bedühödni.

- És te azt honnan tudhatnád? Meg sem próbáltad.

- Ne akard, hogy megismételjem. Csak egyet mondok: Edward engem szeret, érted? Hagyd őt békén, vagy nagyon csúnya dolgok fognak veled történni!

- Aha. Hát nekem egészen mást mondott. Arról, hogy annyira szeretne téged…

Na ez mellbe vágott. Edward itt járt? Beszélt neki a veszekedésünkről? A szemét dög! Biztos egyből idejött, hogy vigaszt találjon nála.

Az egész testem görcsbe rándult, túl sok volt bennem az elfojtott indulat.

-         Edward mindent elmesélt rólad. Meg kettőtökről is – mondta a szemembe.

-         Mindent? – kiáltottam fel. – Akkor biztos azt is, hogy örök hűséget fogadott nekem – léptem közelebb hozzá. – Mindegy mit mondd, vagy mit érez, érted? Engem nem érdekel. Ő. Hozzám. Tartozik. – mondtam a képébe higgadt arccal, belül mégis üvöltve. Edward nem lehet az övé! Nem és nem és nem! Azt nem hagyhatom!

-         Dana! – fogta meg hátulról Evie a karom, és visszarántott a csaj arcából. – Elég lesz, szerintem felfogta – próbált a kocsi irányába húzni.

-         Hagyd csak – vágta rá Bella. – Tudom, hogy mi történt veled… és hogy Edward mindig melletted volt. Felfogtam. Szerettétek egymást – szólt halkan, és úgy éreztem, hogy erre legalább egy erem elpattant a dühtől.

-         Még mindig szeretjük egymást! – kiáltottam a képébe! – Még mindig szeretjük!

-         Elmondtam neki, hogy mit tettél a házuknál.

-         Ő nekem hisz! Ő engem szeret! – üvöltöttem.

-         De beteg vagy… - mondta, és próbálta rám csukni az ajtót, de én belemarkoltam a karjába, és nem engedtem. Kihúztam magam elé, az ajtón túlra.

-         Te ribanc! – téptem a haját, ahol csak értem.

-         Fogd fel! – éreztem, ahogy az ökle az arcom húsába vágódik. Felsikoltottam a fájdalomtól. Rohadt erőset ütött. Vér ízét éreztem a számban, az orrom pedig erősen lüktetett. Erőt vettem magamon, és én is megütöttem, bár nem sikerült akkora erőt kifejtenem, mint amekkorát szerettem volna, annyit azért elértem, hogy szétrepedt az ajka, és vérezni kezdett.

Elgáncsoltam, de lerántott magával, így mindketten a lépcsőjük melletti füves részen kötöttünk ki. Birkóztunk, miközben legszívesebben egy késsel szurkáltam volna halálra a mocsok ribancot. A mérhetetlen gyűlölet, amit iránta éreztem, legalább arra erőt adott, hogy a mellkasára tornázzam magam, és a gyűrűs öklömmel ütni kezdjem a fejét.

A külvilágból csak annyit érzékeltem, hogy az apja kiront a házból, és felénk fut. Eközben egy ezüst Volvo állt meg a ház előtt, és életem szerelme pattant ki belőle. A történések közben az alattam fekvő lány már nem mozdult.