Gyilkos ösztönök - 23.fejezet

Szia Mindenki!
Naszóval: a „válságomnak” vége van, a fantáziám újból a régi, tehát ITT A FRISS! :)






23. Érzések


/Bella szemszöge/



Szeret.
Ami pár perce még csak illúzió volt, az mostanra valóság lett. Tényleg valóság.
Ott ült mellettem, az én ágyamon, és az én kezemet fogta. A gyomrom úgy remegett, mint valami spéci autó motorja. Meg sem tudtam szólalni, nem találtam a hangom.
Tényleg ez történik velem? Ez a valóság? Istenem!
- Bella?
- Bella? – hallottam a hangját, de egyszerűen képtelen voltam bármit is kinyögni.
- Én… tudom, hogy nem ez az, amire számítottál, és hidd el, én sem hittem volna, hogy ez valaha megtörténik velem, de… nem tudom többé letagadni. Még magam előtt sem. Én szeretlek téged.
Irtó kellemetlen, de felnyögtem a szavai okozta gyönyörűségtől.
Lehunytam a szemem, vettem egy mély levegőt, és megacéloztam magam, hogy rá tudjak nézni.
- Ez igaz? – suttogtam a szemébe nézve.
- Igen.
Sóhajtottam.
- Honnan tudod, hogy ez valójában szerelem?
- Mert… azért, mert ha veled vagyok, úgy érzem, mintha még mindig élő ember volnék. Mert mikor mellettem vagy, muszáj megérintenem téged… - ezzel leheletfinoman végigfuttatta a hüvelykujját a bal arcomon. Rögtön felforrósodott a bőröm.
- Tudom, hogy szeretlek téged. Hidd el ezt nekem.
- Én…
- Hidd el! – kérte.
- Elhiszem. Szeretsz…
Elmosolyodott, aztán pár pillanat múlva újra komoly lett.
- És te? Te hogy érzel irántam?
Az érzéseim kimutatásában sosem voltam túl jó, de tovább nem tudtam magamban tartani. Hogy mindig vele álmodok, és amikor nem alszom, akkor is folyton ő jár a fejemben.
Szóval tudtam, mit érzek vele kapcsolatban. Nem is lehetett volna máshogy.
- Én is… ugyanúgy érzek, ahogyan te – sütöttem le a tekintetem.
Egyik ujjával az állam alá nyúlt, és megemelte, így kénytelen voltam újra őt nézni.
- Ez igaz?
- Igen – ismételtem őt, és elmosolyodtam.
- Honnan tudod, hogy ez valójában szerelem? – vigyorgott rám.
- Edward…
- Mi az? Én is elmondtam, hát hallani akarom tőled is.
Elfintorodtam.
- Hát jó. – itt elgondolkoztam, mit is mondhatnék. – Emlékszel, mikor az iskola parkolójában beszélgettünk, és miután elmentél, megcsókoltad a barátnődet?
Bólintott.
- Akkor olyat éreztem, amit addig a percig soha.
- Mit éreztél?
- Féltékeny voltam arra a lányra. Azt akartam… azt akartam, hogy engem csókolj meg és hogy… velem legyél. Aztán mikor elmondtad, hogy mi is vagy valójában… nem mondom, hogy nem rázott meg a dolog, mert igen, de… jobb volt tudni, mint távol maradni tőled. És mostanra már egyáltalán nem érdekel. Ez elég?
- Elég – mondta nekem, és megint megcirógatta az arcomat.
- És… mellesleg, ha már az érzéseknél tartunk… ezt imádom – bújtam oda a tenyeréhez.
- Én pedig ezt – rakta oda a kezét a szívem fölé. – Amikor hozzád érek, vagy amikor a közeledben vagyok, annyival…
- … gyorsabban ver. Igen – mosolyogtam rá.
Most, hogy már ennyi mindent bevallottam neki, nem éreztem magam olyan kellemetlenül, hogy ennyire nagy hatással van rám, mert úgy látszott, ő is ugyanúgy érez.
Aztán eszembe jutott egy apró – igazából egyáltalán nem apró -, zavaró tényező. A harmadik fél ebben az egész dologban.
- És mi van vele? – kérdeztem halkan.
- Kivel? – nézett értetlenül.
- Adrianával.
- Nem tudom, ő… elment. És nem hiszem, hogy valaha is visszajön.
- Miért?
- Tessék?
- Miért ment el?
- Hát, mert… mert… fogalmam sincs, az elmúlt hetekben, tudod, kezdett nagyon furcsán viselkedni. Erőszakos volt, és nagyon kicsi dolgokon kiborult. Tudod, neki nem volt könnyű élete, de ennyire még sosem szaladt el vele a ló.
- Nekem mondod? – motyogtam magamban, de ő persze meghallotta. Miért is kellett kinyitnom a számat?
- Mit mondtál? – kapta fel rám a fejét. – Ezt hogy értetted?
- Semmi, mindegy. Nem lényeges – ráztam a fejem, remélve, hogy elhiszi.
- Na persze.
- De tényleg.
- Bella. Mondd. El.
Sóhajtottam.
- Én… tényleg nem akartam ezt…
- Mi történt?
- Szerinted kitől szereztem azokat a piros foltokat a nyakamon? – tettem fel neki a kérdést.