Amit tudni kell: Francisszel vannak füzeteink, amik a Twilightról szólnak, amikbe verseket írunk, vagy szimplán csak levelezünk, ötleteinket osztjuk meg egymással.
Gondoltam, leírok ide néhány verset, mert némelyik tényleg elég jók lettek.
De figyelmeztetek mindenkit: Még csak kezdők vagyunk! :)
Doo:
Ha a hajnal meghasad,
Az én szívem megszakad.
Szívem dobogása abbahagy,
Az ágyon fekszem: Meghaltam.
Penge élén piroslik a véred,
Húsodba égett a szerelem.
De elbaszták az egész életedet,
Halál vár rád, hát engedj.
Mikor eljő a csodás alkony,
Szívem érted hangos.
A szerelmünk végre beteljesedik,
A lelkünk összeforr.
Mikor Veled álmodok,
Mikor Rád gondolok,
Mikor téged érintelek,
Tudom: csak Téged szeretlek.
Tudom, mert ha nem
Vagy -Velem hiányzol.
Olyannyira, hogy egész
Szívem belefájdul.
Cseszka:
A szerelem hálója
Kifürkészhetetlen.
A szerelem gyémántja
Meglelhetetlen.
A szerelem országa
Megtalálható,
A Mennyei Szerelem
Kapujából látható.
Alice és Jasper,
A két hamis.
Érzik és látják
Mit ér a másik,
Szeretik egymást,
Mint Edward Bellát,
Szerelmük kitart
Egy életen át.
Roslaie és Emmett,
Mint két gyerek.
Koruk több, mint 150,
De IQ-juk nem több, mint 90.
Az ágyban minder rendben,
De Emmett nagyon telhetetlen.
A szerelmük:nagy, határtalan,
Jól meg vannak együtt, párban.
Szerelem itt is, ott is,
Mindenfelé van.
Szerelem itt is, ott is,
Gondot s bajt kavar.
Szerelem itt is, ott is,
Szíveket tör szét,
De feledésbe sose merül,
Mert vágyunk örökké él.
Ma is új hol kelt föl,
Mint minden éjjel.
Sosincs két egyforma,
Ezt nekem hidd el.
Mindegyik hold különbözik egy kicsit,
így nincs kétt vámpír sem
Ki megegyezik.
Kutatva nézem a csillagos eget.
Magamtól kérdezem: Vajon most hol lehetsz?
Várok Rád, míg világ a világ,
Amíg a szívem dobog, várok Rád.
A barátság egy kötelék,
Mi erősen összefog.
A barátság egy lánc,
Mi el ne szakadjon.
Ne felejts el engem,
Ha már nem leszek.
Emlékezz majd rám,
Ha a sírba tesznek.
Közös(van pár amit a Cseszka nem fejezett be és az utolsó sorokat én írtam meg):
Nem érhet véget, amíg én akarom.
Nem érhet véget, amíg azt nem mondom.
Nem érhet véget, amíg úgy kívánjuk,
Nem érhet véget amíg így vágyódunk.
2010. március 28., vasárnap
2010. március 22., hétfő
Gyilkos ösztönök- 14.fejezet
14. Tábortűz
/Bella szemszöge/
Az autót leparkoltam a bevásárlóközpont előtt, majd kiszálltam a kocsiból.
A sorok között járkálva bedobáltam a kosárba a szükséges dolgokat, ami beletelt néhány percbe.
Otthon sokszor főztem anyura, így már járatos voltam az ilyesfajta dolgokban, de ebben a boltban még sosem voltam. Egyszerűen nem tudtam kiigazodni a sorok közt, bár ebben az is közrejátszott, hogy a gondolataim más körül forogtak.
Elsősorban a Cullenéken, másodsorban pedig a ma este körül. Vártam, nem mondom hogy nem. Csak az az első dolog nem hagyott nyugodni.
Hol lehetnek? Mi van velük?
Például, ha elkaptak volna valami ragályos betegséget, az még úgy ahogy magyarázat a sok hiányzásra, de tekintve, hogy vámpírok, ez lehetetlen.
A legvalószínűbb dologra pedig nem is akartam gondolni.
Nem bírnám ki, ha elmentek volna…
Most, hogy találtam valakit, aki igazán fontos a számomra, nem szívesen szakadnék el tőle.
Bár még csak néhány hete ismerem, nagyon megkedveltem, fontos lett nekem, az életem részévé vált.
Én mindig is felnőttes, megfontolt lány voltam. Anyu mellett nem volt nehéz annak lenni.
Renée anyaként is szórakozott volt és nemtörődöm, és bár csodálatos anya, és imádom őt, de mellette meg kellett tanulnom gondoskodnom magamról, érett, helyes döntéseket hozni, egyedül.
Tudom, különc vagyok, tényleg különbözök a többi korombeli lánytól.
Az én életem nem bulizásból és fiúkból áll, inkább egyedül vagyok, olvasok, vagy épp főzök.
És akkor jön ez a fiú, aki szintén felnőttes és komoly. Tudom, hülyeség, de olyan, mintha a lelkitásram lenne és vele tényleg el tudom képzelni magam a későbbiekben.
De neki van barátnője, így esélytelen az egész dolog.
Pláne így, hogy nem is látom. Ha számítanék neki valamit is, eljönne. Tudja hol lakom. Így még iskolába sem kéne mennie. Vagy talán nem bízik bennem?
Miután fizettem, bepakoltam mindent a járgányba, és hajtottam hazafelé.
Főzni már nem valószínű hogy lesz időm, de legalább a hozzávalókat már odakészíthetem Charlie-nak.
Otthon mindent bepakoltam a hűtőbe és a szekrénybe, a megmaradt pénzt pedig visszatettem a börgébe.
Még volt majdnem négy órám 7-ig. Mit csináljak annyi ideig? Ez a tehetetlenség már az agyamra megy!
Felmentem a szobámba, és az iskolás ruhámat melegítőre cseréltem.
Fél óra alatt kész voltam a házi feladattal, úgyhogy úgy döntöttem, berakok egy mosást. Legalább Charlie-nak már nem lesz rá gondja.
Felkaptam a mosandó ruháimat, majd mentem apu szobájába.
A foteljén lévő farmer már elég elhordottnak tűnt, gondoltam, azt is begyűjtöm. Meg a piros-fehér kockás ingjét is.
Más ruhája nem volt elöl, turkálni meg nem akartam, így mentem a fürdőszobába.
A színes ruhákat bepakoltam a gépbe, majd elindítottam a mosást.
Elég hamar hazaértem a suliból, így talán még lenne időm megcsinálni a vacsorát.
Végülis, miért ne? Egy óra bőven elég elkészülni.
Kezet mostam, elővettem a csirkét a hűtőből, aztán betettem sülni.
Bő egy óra múlva el is készült.
Nem igazán tudtam, mit vehetnék fel. Tényleg, mit vesz fel az ember egy tábortüzes összeröffenéshez?
Homok lesz, úgyhogy tornacipő mellett döntöttem.
A farmer biztos pont, így azt húztam.
A felsővel már kicsit nehezebb dolgom volt…
Legyek kicsit bátrabb, és rakjam félre a megszokott kapucnis pulcsit vagy inget?
Kipakoltam az ágyra néhány holmimat, majd keresztbetett kézzel álltam fölöttük.
Sosem öltözködtem valami divatosan, nem igazán érdekelt mi van rajtam, de ezekkel az emberekkel most fogok először találkozni, már ha az öt éves énemet nem vesszük figyelembe.
A döntésem egy barna, kivágott pulcsira esett. A tűznél meleg lesz, de a biztonság kedvéért a táskámba tettem egy fekete dzsekit is.
Írtam apámnak egy cetlit, hogy elmentem La Pushba.
Bezártam az ajtót magam mögött, majd vártam Francisre.
Két perc múlva bekanyarodott az utcánkba a pici, kék Suzukija.
- Na szia! Úgy örülök, hogy rávettelek erre. – mosolygott ki a lehúzott ablakon. – Gyere már!
Elindultam a kocsi felé, majd beültem barátnőm mellé.
- Heló Franc – mosolyogtam vissza. – Én is örülök. Épp ideje hogy megismerjem ezt a te Jacobodat.
- Imádni fogod. Olyan cukipofa – sóhajtotta.
- Biztosan.
- Nem nagyon tudtam, mit vehetnék fel. Ez megfelel, ugye? – haraptam be az alsóajkam.
- Tökéletes – nézte meg a felsőmet.
- Akkor jó – lélegeztem fel.
- Kik is lesznek még ott rajtunk kívül?
- Hát… az egész la pushi banda: Embry, Jared, Paul, Quil, Sam, a Clearwater testvérek, meg még néhány helyi fiatal, gondolom.
- Aha. – bólintottam, bár az elhangzott nevek nem sokat mondtak nekem. – És a suliból?
- Nem hiszem… de nem is baj, legalább több fiú marad nekünk – kacsintott rám Franc. – Majd keresünk neked valakit.
- Jaj, köszi – fintorogtam.
- Most mit izélsz? Majd ha meglátod a srácokat, megváltozik a véleményed. – rejtélyeskedett.
- Hát oké.
Itt be is fejeztük, mert időközbe megérkeztünk a parthoz.
Nagyon hangulatos látvány tárult elénk.
Az esti félhomályban aranybarnán terült el a homok a víz mentén, a part közepén az óriási tábortűz narancssárgán lángolt, és meghitt, pattogó hangot hallatott. Körbe fehér uszadékfákon ültek többen, és beszélgettek. Páran a feketén fénylő vízben fürödtek, fröcskölték a vizet. Meleg, barátságos hangokat hallottunk, és már ott a part szélén is érezni lehetett a tűzből jövő forróságot.
- Hé, Jake – futott előre barátnőm. Eddig a kocsi csomagtartójánál ügyködött, így csak most vettem észre, hogy a pulcsiját levette, és csak egy világoskék bikinifelső maradt rajta. Én nem vettem a ruhám alá fürdőruhát, de nem is éreztem olyan melegnek a levegőt, hogy levetkőzzek.
Az uszadékfáról egy hatalmas, csupa izom, rövid hajú srác pattant fel, majd megpörgette a levegőben Francist.
- Jó hogy eljöttél – cuppantott egy puszit a fiú Franc szájára.
- Még szép hogy eljöttem. – fogta meg a srác kezét. – Jake, ő Bella, a legjobb barátnőm.
- Hello – mosolyogtam.
- Szia Bella – vigyorgott, majd mindkettőnket átkarolva a tábortűzhöz vezetett.
- Srácok, ő itt Bella – mutatott be a többieknek, mire minden szem rám szegeződött, amire persze fülig vörösödtem.
Intettem a kezemmel a többiek közé, mire ők barátságosan köszöntek.
- Csüccs le – kínált hellyel Jake. – Sört?
- Köszi, nem kérek.
Hú, ha apu megtudná hogy ennyi kiskorú itt alkoholt fogyaszt… lefogadom, hogy ők még nálam is fiatalabbak.
Persze eszembe sem volt apunak szólni ez miatt. Tetszett a légkör.
Jacob átnyújtott Francnek egy üveggel, mire ő meghúzta azt.
A vízből egy magas, úgy tizennégynek kinéző srác futott felénk. Teste fénylett a nedvességtől. – Hé, nem akartok úszni egyet? Jó meleg a víz. – huppant le az egyetlen szabad helyre a fiú, azaz mellém.
Érzetem a testéből áradó forróságot. Fura – gondoltam – elvégre most jött ki a vízből. Ennyire azért nem lehet meleg az sem.
- Heló, Seth vagyok – nyújtotta a kezét.
- Szia, Bella Swan – fogadtam el a jobbját.
- Swan? Apám ismeri a tiédet. Ugye nem mondod el neki ezt? – mutatott a kezében lévő üvegre.
- Nem, dehogy – ráztam a fejem.
Nem akartam, hogy valami besúgónak higgyenek. Igaz, én egy rendőrfőnők lánya vagyok, de ettől még tudok bulizni.
El is vettem egy sört, majd a fiúra mosolyogtam.
- Na, jössz a vízbe?
Már fogta volna volna meg a kezem, és húzott volna magával, mire kinyögtem, hogy sajnos nem hoztam magammal fürdőruhát.
Kár, pedig tényleg mentem volna vele.
- Nincs gáz Bells! – hallottam meg Francis hangját. – Én hoztam neked egy bikinit. – kacsintott.
- Tényleg?
- Aha. Eszembe jutott, hogy elfelejtettem szólni a fürdésről, szóval inkább hoztam neked is egyet, a biztonság kedvéért. Odaadjam, akarsz menni?
- Igen, légyszi. – mosolyogtam rá.
- Gyere.
Elindultunk a kocsihoz. Már elég sötét volt, de még így,a feketeségben is észrevettem azt a valamit, ami egy szemvillantás alatt futott el mellettünk.
- Úristen! – ugrottam hátra egyet.
- Mi az? – kérdezte a becsiccsentett Franc.
- Nem láttad? Valami hatalmas… ott a fák között… nem láttad?
- Ittál? – röhögött.
- Nem, tényleg láttam. Olyan volt, mint egy hatalmas medve. Szerintem szólni kéne a többieknek.
- Nem volt ott semmi, Bella. Sötét van…inkább öltözz gyorsan.
Végülis, lehet hogy igaza van. Ittam egy üveggel, és tényleg sötét van, amúgy meg, itt nincsenek medvék, tudtommal. Pláne nem a partnál.
- Elforduljak?
- Inkább fogd a cuccom – mondtam, és levettem a pulcsimat, meg a melltartómat.
Magamra vettem a fekete bikinit, és szóltam Francnek, hogy kösse meg nekem hátul.
A sör megtette a hatását, nem szégyenlősködtem, még akkor sem, mikor visszamentünk a srácok közé, és többen eléggé szemügyre vettek.
A víz felé menet még felkaptam egy üveggel.
Sethnek igaza volt. A víz egyáltalán nem volt hideg.
Mindenki bent volt a vízben, és fröcsköltek, a víz alá nyomták egymást, nevettek. Igazán jó volt a hangulat.
Alig pár perc alatt végeztem az egész üveggel, és még jobban bevetettem magam a nyomjuk-le-a-fiúkat-a-víz-alá projektbe.
Pár óra múlva el kezdtek hazaszállingózni az emberek, és lassan mi is kifelé vettük az irányt a vízből.
Nem tudtam Franc mennyit ivott, nem igazán figyeltem, de reméltem, hogy kevesebbet, mint én, mert nem volt kedvem belemenni egy fába.
Franc csókkal búcsúzott Jake-től, mi pedig elindultunk hazafelé.
/Bella szemszöge/
Az autót leparkoltam a bevásárlóközpont előtt, majd kiszálltam a kocsiból.
A sorok között járkálva bedobáltam a kosárba a szükséges dolgokat, ami beletelt néhány percbe.
Otthon sokszor főztem anyura, így már járatos voltam az ilyesfajta dolgokban, de ebben a boltban még sosem voltam. Egyszerűen nem tudtam kiigazodni a sorok közt, bár ebben az is közrejátszott, hogy a gondolataim más körül forogtak.
Elsősorban a Cullenéken, másodsorban pedig a ma este körül. Vártam, nem mondom hogy nem. Csak az az első dolog nem hagyott nyugodni.
Hol lehetnek? Mi van velük?
Például, ha elkaptak volna valami ragályos betegséget, az még úgy ahogy magyarázat a sok hiányzásra, de tekintve, hogy vámpírok, ez lehetetlen.
A legvalószínűbb dologra pedig nem is akartam gondolni.
Nem bírnám ki, ha elmentek volna…
Most, hogy találtam valakit, aki igazán fontos a számomra, nem szívesen szakadnék el tőle.
Bár még csak néhány hete ismerem, nagyon megkedveltem, fontos lett nekem, az életem részévé vált.
Én mindig is felnőttes, megfontolt lány voltam. Anyu mellett nem volt nehéz annak lenni.
Renée anyaként is szórakozott volt és nemtörődöm, és bár csodálatos anya, és imádom őt, de mellette meg kellett tanulnom gondoskodnom magamról, érett, helyes döntéseket hozni, egyedül.
Tudom, különc vagyok, tényleg különbözök a többi korombeli lánytól.
Az én életem nem bulizásból és fiúkból áll, inkább egyedül vagyok, olvasok, vagy épp főzök.
És akkor jön ez a fiú, aki szintén felnőttes és komoly. Tudom, hülyeség, de olyan, mintha a lelkitásram lenne és vele tényleg el tudom képzelni magam a későbbiekben.
De neki van barátnője, így esélytelen az egész dolog.
Pláne így, hogy nem is látom. Ha számítanék neki valamit is, eljönne. Tudja hol lakom. Így még iskolába sem kéne mennie. Vagy talán nem bízik bennem?
Miután fizettem, bepakoltam mindent a járgányba, és hajtottam hazafelé.
Főzni már nem valószínű hogy lesz időm, de legalább a hozzávalókat már odakészíthetem Charlie-nak.
Otthon mindent bepakoltam a hűtőbe és a szekrénybe, a megmaradt pénzt pedig visszatettem a börgébe.
Még volt majdnem négy órám 7-ig. Mit csináljak annyi ideig? Ez a tehetetlenség már az agyamra megy!
Felmentem a szobámba, és az iskolás ruhámat melegítőre cseréltem.
Fél óra alatt kész voltam a házi feladattal, úgyhogy úgy döntöttem, berakok egy mosást. Legalább Charlie-nak már nem lesz rá gondja.
Felkaptam a mosandó ruháimat, majd mentem apu szobájába.
A foteljén lévő farmer már elég elhordottnak tűnt, gondoltam, azt is begyűjtöm. Meg a piros-fehér kockás ingjét is.
Más ruhája nem volt elöl, turkálni meg nem akartam, így mentem a fürdőszobába.
A színes ruhákat bepakoltam a gépbe, majd elindítottam a mosást.
Elég hamar hazaértem a suliból, így talán még lenne időm megcsinálni a vacsorát.
Végülis, miért ne? Egy óra bőven elég elkészülni.
Kezet mostam, elővettem a csirkét a hűtőből, aztán betettem sülni.
Bő egy óra múlva el is készült.
Nem igazán tudtam, mit vehetnék fel. Tényleg, mit vesz fel az ember egy tábortüzes összeröffenéshez?
Homok lesz, úgyhogy tornacipő mellett döntöttem.
A farmer biztos pont, így azt húztam.
A felsővel már kicsit nehezebb dolgom volt…
Legyek kicsit bátrabb, és rakjam félre a megszokott kapucnis pulcsit vagy inget?
Kipakoltam az ágyra néhány holmimat, majd keresztbetett kézzel álltam fölöttük.
Sosem öltözködtem valami divatosan, nem igazán érdekelt mi van rajtam, de ezekkel az emberekkel most fogok először találkozni, már ha az öt éves énemet nem vesszük figyelembe.
A döntésem egy barna, kivágott pulcsira esett. A tűznél meleg lesz, de a biztonság kedvéért a táskámba tettem egy fekete dzsekit is.
Írtam apámnak egy cetlit, hogy elmentem La Pushba.
Bezártam az ajtót magam mögött, majd vártam Francisre.
Két perc múlva bekanyarodott az utcánkba a pici, kék Suzukija.
- Na szia! Úgy örülök, hogy rávettelek erre. – mosolygott ki a lehúzott ablakon. – Gyere már!
Elindultam a kocsi felé, majd beültem barátnőm mellé.
- Heló Franc – mosolyogtam vissza. – Én is örülök. Épp ideje hogy megismerjem ezt a te Jacobodat.
- Imádni fogod. Olyan cukipofa – sóhajtotta.
- Biztosan.
- Nem nagyon tudtam, mit vehetnék fel. Ez megfelel, ugye? – haraptam be az alsóajkam.
- Tökéletes – nézte meg a felsőmet.
- Akkor jó – lélegeztem fel.
- Kik is lesznek még ott rajtunk kívül?
- Hát… az egész la pushi banda: Embry, Jared, Paul, Quil, Sam, a Clearwater testvérek, meg még néhány helyi fiatal, gondolom.
- Aha. – bólintottam, bár az elhangzott nevek nem sokat mondtak nekem. – És a suliból?
- Nem hiszem… de nem is baj, legalább több fiú marad nekünk – kacsintott rám Franc. – Majd keresünk neked valakit.
- Jaj, köszi – fintorogtam.
- Most mit izélsz? Majd ha meglátod a srácokat, megváltozik a véleményed. – rejtélyeskedett.
- Hát oké.
Itt be is fejeztük, mert időközbe megérkeztünk a parthoz.
Nagyon hangulatos látvány tárult elénk.
Az esti félhomályban aranybarnán terült el a homok a víz mentén, a part közepén az óriási tábortűz narancssárgán lángolt, és meghitt, pattogó hangot hallatott. Körbe fehér uszadékfákon ültek többen, és beszélgettek. Páran a feketén fénylő vízben fürödtek, fröcskölték a vizet. Meleg, barátságos hangokat hallottunk, és már ott a part szélén is érezni lehetett a tűzből jövő forróságot.
- Hé, Jake – futott előre barátnőm. Eddig a kocsi csomagtartójánál ügyködött, így csak most vettem észre, hogy a pulcsiját levette, és csak egy világoskék bikinifelső maradt rajta. Én nem vettem a ruhám alá fürdőruhát, de nem is éreztem olyan melegnek a levegőt, hogy levetkőzzek.
Az uszadékfáról egy hatalmas, csupa izom, rövid hajú srác pattant fel, majd megpörgette a levegőben Francist.
- Jó hogy eljöttél – cuppantott egy puszit a fiú Franc szájára.
- Még szép hogy eljöttem. – fogta meg a srác kezét. – Jake, ő Bella, a legjobb barátnőm.
- Hello – mosolyogtam.
- Szia Bella – vigyorgott, majd mindkettőnket átkarolva a tábortűzhöz vezetett.
- Srácok, ő itt Bella – mutatott be a többieknek, mire minden szem rám szegeződött, amire persze fülig vörösödtem.
Intettem a kezemmel a többiek közé, mire ők barátságosan köszöntek.
- Csüccs le – kínált hellyel Jake. – Sört?
- Köszi, nem kérek.
Hú, ha apu megtudná hogy ennyi kiskorú itt alkoholt fogyaszt… lefogadom, hogy ők még nálam is fiatalabbak.
Persze eszembe sem volt apunak szólni ez miatt. Tetszett a légkör.
Jacob átnyújtott Francnek egy üveggel, mire ő meghúzta azt.
A vízből egy magas, úgy tizennégynek kinéző srác futott felénk. Teste fénylett a nedvességtől. – Hé, nem akartok úszni egyet? Jó meleg a víz. – huppant le az egyetlen szabad helyre a fiú, azaz mellém.
Érzetem a testéből áradó forróságot. Fura – gondoltam – elvégre most jött ki a vízből. Ennyire azért nem lehet meleg az sem.
- Heló, Seth vagyok – nyújtotta a kezét.
- Szia, Bella Swan – fogadtam el a jobbját.
- Swan? Apám ismeri a tiédet. Ugye nem mondod el neki ezt? – mutatott a kezében lévő üvegre.
- Nem, dehogy – ráztam a fejem.
Nem akartam, hogy valami besúgónak higgyenek. Igaz, én egy rendőrfőnők lánya vagyok, de ettől még tudok bulizni.
El is vettem egy sört, majd a fiúra mosolyogtam.
- Na, jössz a vízbe?
Már fogta volna volna meg a kezem, és húzott volna magával, mire kinyögtem, hogy sajnos nem hoztam magammal fürdőruhát.
Kár, pedig tényleg mentem volna vele.
- Nincs gáz Bells! – hallottam meg Francis hangját. – Én hoztam neked egy bikinit. – kacsintott.
- Tényleg?
- Aha. Eszembe jutott, hogy elfelejtettem szólni a fürdésről, szóval inkább hoztam neked is egyet, a biztonság kedvéért. Odaadjam, akarsz menni?
- Igen, légyszi. – mosolyogtam rá.
- Gyere.
Elindultunk a kocsihoz. Már elég sötét volt, de még így,a feketeségben is észrevettem azt a valamit, ami egy szemvillantás alatt futott el mellettünk.
- Úristen! – ugrottam hátra egyet.
- Mi az? – kérdezte a becsiccsentett Franc.
- Nem láttad? Valami hatalmas… ott a fák között… nem láttad?
- Ittál? – röhögött.
- Nem, tényleg láttam. Olyan volt, mint egy hatalmas medve. Szerintem szólni kéne a többieknek.
- Nem volt ott semmi, Bella. Sötét van…inkább öltözz gyorsan.
Végülis, lehet hogy igaza van. Ittam egy üveggel, és tényleg sötét van, amúgy meg, itt nincsenek medvék, tudtommal. Pláne nem a partnál.
- Elforduljak?
- Inkább fogd a cuccom – mondtam, és levettem a pulcsimat, meg a melltartómat.
Magamra vettem a fekete bikinit, és szóltam Francnek, hogy kösse meg nekem hátul.
A sör megtette a hatását, nem szégyenlősködtem, még akkor sem, mikor visszamentünk a srácok közé, és többen eléggé szemügyre vettek.
A víz felé menet még felkaptam egy üveggel.
Sethnek igaza volt. A víz egyáltalán nem volt hideg.
Mindenki bent volt a vízben, és fröcsköltek, a víz alá nyomták egymást, nevettek. Igazán jó volt a hangulat.
Alig pár perc alatt végeztem az egész üveggel, és még jobban bevetettem magam a nyomjuk-le-a-fiúkat-a-víz-alá projektbe.
Pár óra múlva el kezdtek hazaszállingózni az emberek, és lassan mi is kifelé vettük az irányt a vízből.
Nem tudtam Franc mennyit ivott, nem igazán figyeltem, de reméltem, hogy kevesebbet, mint én, mert nem volt kedvem belemenni egy fába.
Franc csókkal búcsúzott Jake-től, mi pedig elindultunk hazafelé.
2010. március 16., kedd
Mennyei szerelem - 23.fejezet
23. Az esküvő
(Alice szemszöge)
Alig bírtam magammal.
Nagynéni leszek! Nagynéni leszek! – vigyorogtam büszkén.
Ha kislányok lesznek, majd együtt megyünk vásárolni. Apró ruhácskákat, tündéri kiscipőket.
Ó, istenem, bárcsak lányok lennének!
Persze egy kisfiúnak is lehet vásárolni. Egy kisfiút legfőképp Emmettel tudtam elképzelni, ahogy tanítja verekedni, felveszi a hátára, és ugrál vele a fákon, vagy fogócskáznak.
Már maga a gondolat is bosszantott, hogy épp ezt nem látom előre!
De hát miért nem?
Végülis, nem lehet már sok idő hátra a szülésig. Bella hatalmas hasa legalábbis erről ad bizonyosságot.
Most, ahogy a tükröm előtt állok, és a gyönyörű, piros koszorúslány-ruhámat tartom magam előtt, hirtelen belémhasít a fájdalom.
Nem fizikai fájdalom ez, lehet, hogy mégcsak nem is kéne fájdalomnak neveznem.
Inkább valamiféle hiányérzetnek, csalódottságnak, vagy céltalan vágyódásnak.
Nekem soha nem lehet gyermekem.
Egy vámpírnő szervezete nem úgy működik, mint egy átlagnőé. Nem képes változni, ennél fogva nem képes a megfogantatásra sem.
Egy rövid pillanatra meg tudtam érteni Rosalie-t. Ő ugyanis mindig féltékeny volt egy picit Bellára. Természetesen nem csak a gyerekdologért, hanem úgy összességében mindenért, amit egy ember megtehet egy vámpírral szemben. Vagy amire képes lehet.
Vagy éppenséggel magáért a helyzetért irigyelte, nem tudom pontosan, de a lényeg az, hogy erre a rövid időre tényleg vágytam rá, hogy Bella helyében lehessek.
Még utoljára belenéztem a tükörbe, és száműztem a vágyakozó Alice-t.
A kis pocaklakók gondolatára megint mosoly ült ki az arcomra, és próbáltam csak a mai esküvőre gondolni.
Elszakítottam magamról a pillantásom, és villámgyorsan felkaptam magamra a csodaszép ruhámat, majd a fésülködőasztalomhoz ültem, ügyelve, hogy a szoknyarész ne gyűrődjön össze.
Szempilláim tövében meghúztam a vékony, fekete vonalat, a szemhéjamat pedig világos rózsaszínre színeztem.
Ajkamra piros rúzst vittem fel, arccsontomra pedig leheletnyi pirosítót.
Kész voltam.
Tűsarkú szandálom kopogott gyors lépteimre a fehér kőparkettán, amíg nővérem szobájához értem.
Az ajtó előtt, amikor már épp kopogtam volna, látomásom támadt.
Hát ez nem lehet igaz! – morogtam magamban.
Kopogás nélkül rontottam be a szobába, ahol látomásom beigazolódott.
Esme már az utolsó simításokat végezte Rose-on.
- Azt mondtátok, megvártok! – álltam eléjük csípőre tett kézzel.
- Sajnálom drágám, ha előbb jössz… - mondta anyu együtt érzőn. Tudta milyen fontos nekem, hogy én is részt vehessek nővérem kicsinosításában, de igaza volt.
Túl sokáig szöszmötöltem a szobámban.
- Semmi baj, Esme… Rose, lélegzetelállítóan nézel ki! – fordultam névérem felé.
Az együtt választott hófehér, testhez simuló, vállpánt nélküli ruhában a tükör előtt gyönyörködött magában.
- Ugye? Annyira mesés ez a ruha. Alice… azt hiszem, ezt most megtartom. Az első után ez a leggyönyörűbb. Nem dobhatom ki. – sóhajtotta Rosalie.
- Igazad van. Teljesen. – léptem mögé, és elrendeztem szőke, göndör tincseit a vállán. – Felkészültél? Mehetünk?
Végigsimított a ruháján, majd nagyot sóhajtott. – Persze.
Az esküvő helyszíne, azaz a házunk mögött lévő kis füves, erdő előtti terület nem volt túl nagy, de most annyira szépen fel volt díszítve, hogy ez a tényező nem is volt fontos.
Az ötven fehér szék, ami a meghívott vendégek ülőhelyeként szolgált, két sorban volt elhelyezve. Köztük egy hosszú, vörös szőnyeg vezetett a hófehér oltárig, ahol a pap, Emmett, Jasper, és a másik oldalon Esme már ott álltak.
Felzendült az induló az oldalt elhelyezett zongorából.
Az emberek és Tanyaék felálltak, és felénk fordultak.
Kezemben a fehér és vörös rózsaszirommal teli kosárkával elindultam a szőnyegen.
Mosolyogtam mindenfelé, közbe pedig szórtam magam elé a virágokat.
Az emberek tátott szájjal bámultak, az ő érzékeiknek mindez túlságosan gyönyörűnek, és tökéletesen összehangoltnak tűnt, gondolom. De hát nem én vagyok a gondolatolvasó!
Tudtam, hogy Rosalie ott jön pár méterrel mögöttem, Carlisle-ba karolva, ajkán boldog mosollyal – amit kivételesen az ilyen alkalmakra tartogat -, talán egy csipetnyi beképzelt „nézzetek csak, ehhez foghatót többet úgysem láttok majd” gúnnyal fűszerezve.
Szerelmem kicsit feszengve állt a sok ember között, mivel még mindig nem sikerült tökéletesre fejlesztenie az akaraterejét. Még vágyott az embervérre, jobban, mint mi. De most mégis büszke voltam rá, mert ilyennek még sosem láttam.
Bár a feszültséget, és az erőlködés egy nagyon apró jelét ott találtam tökéletes arcán, de volt még ott valami, ami bizonyosságot adott, hogy itt ma nem lesz mészárlás: egy elégedett, büszke és boldog mosolyra húzódó ajak, és egy nyugodt, szerelmes szempár, a sajátomba fúródva.
Imádatom tárgya talán épp most lépett túl a múltján – a folyamatos öldöklésen, és ezt az itt jelenlévő embereknek köszönhetem, akik átsegítették ezen a határon azt a lényt, akit a világon a legjobban szeretek.
Garantálom, ez lesz életük legeslegjobb lagzija!
Amikor előre értem, még mindig gondolataimba merülve ültem le az első sorba anyu és Tanya közé.
Carlisle puszit nyomott nővérem arcára, és leült Esme mellé, aki nyomban a keze után kapott, és nem is engedte el többé.
Emmett még most sem tudott uralkodni magán, ezért emberi fülnek túlságosan halkan és gyorsan Rosalie fülébe suttogta: - Baby, annyira szexi ez a ruha. Kár hogy már nem sokáig marad rajtad.
Az emberi szemnek ez csak egy gyors puszinak tűnhetett, ám azzal az én drága bátyuskám nem számolt, hogy mi – a jelenlévő vámpírok – meghallhatjuk.
Esme és Carlisle szolid köhögcsélésbe kezdtek, mi többiek pedig halkan röhögtünk testvérem perverzitásán, ami már többször bebizonyította határtalanságát.
Rosalie szúrós tekintettel viszonozta Em megnyilvánulását, mire az, mint egy csínytevést elkövetett kisgyerek, a vörös szőnyeget kezdte bámulni.
A pap belekezdett a mondandójába, de minden helyen odarakta az „újra” szócskát.
Ami azért lehetett fura az embereknek, mert tudtuk szerint a testvéreim még csak 18 évesek. Tényleg eléggé abszurd helyzet volt, de végül is, a lényeg az, hogy mindenre „ígérem”, „akarom” meg „igen” volt a válasz.
És végül a pap házastársakká nyilvánította őket. Újra.
(Alice szemszöge)
Alig bírtam magammal.
Nagynéni leszek! Nagynéni leszek! – vigyorogtam büszkén.
Ha kislányok lesznek, majd együtt megyünk vásárolni. Apró ruhácskákat, tündéri kiscipőket.
Ó, istenem, bárcsak lányok lennének!
Persze egy kisfiúnak is lehet vásárolni. Egy kisfiút legfőképp Emmettel tudtam elképzelni, ahogy tanítja verekedni, felveszi a hátára, és ugrál vele a fákon, vagy fogócskáznak.
Már maga a gondolat is bosszantott, hogy épp ezt nem látom előre!
De hát miért nem?
Végülis, nem lehet már sok idő hátra a szülésig. Bella hatalmas hasa legalábbis erről ad bizonyosságot.
Most, ahogy a tükröm előtt állok, és a gyönyörű, piros koszorúslány-ruhámat tartom magam előtt, hirtelen belémhasít a fájdalom.
Nem fizikai fájdalom ez, lehet, hogy mégcsak nem is kéne fájdalomnak neveznem.
Inkább valamiféle hiányérzetnek, csalódottságnak, vagy céltalan vágyódásnak.
Nekem soha nem lehet gyermekem.
Egy vámpírnő szervezete nem úgy működik, mint egy átlagnőé. Nem képes változni, ennél fogva nem képes a megfogantatásra sem.
Egy rövid pillanatra meg tudtam érteni Rosalie-t. Ő ugyanis mindig féltékeny volt egy picit Bellára. Természetesen nem csak a gyerekdologért, hanem úgy összességében mindenért, amit egy ember megtehet egy vámpírral szemben. Vagy amire képes lehet.
Vagy éppenséggel magáért a helyzetért irigyelte, nem tudom pontosan, de a lényeg az, hogy erre a rövid időre tényleg vágytam rá, hogy Bella helyében lehessek.
Még utoljára belenéztem a tükörbe, és száműztem a vágyakozó Alice-t.
A kis pocaklakók gondolatára megint mosoly ült ki az arcomra, és próbáltam csak a mai esküvőre gondolni.
Elszakítottam magamról a pillantásom, és villámgyorsan felkaptam magamra a csodaszép ruhámat, majd a fésülködőasztalomhoz ültem, ügyelve, hogy a szoknyarész ne gyűrődjön össze.
Szempilláim tövében meghúztam a vékony, fekete vonalat, a szemhéjamat pedig világos rózsaszínre színeztem.
Ajkamra piros rúzst vittem fel, arccsontomra pedig leheletnyi pirosítót.
Kész voltam.
Tűsarkú szandálom kopogott gyors lépteimre a fehér kőparkettán, amíg nővérem szobájához értem.
Az ajtó előtt, amikor már épp kopogtam volna, látomásom támadt.
Hát ez nem lehet igaz! – morogtam magamban.
Kopogás nélkül rontottam be a szobába, ahol látomásom beigazolódott.
Esme már az utolsó simításokat végezte Rose-on.
- Azt mondtátok, megvártok! – álltam eléjük csípőre tett kézzel.
- Sajnálom drágám, ha előbb jössz… - mondta anyu együtt érzőn. Tudta milyen fontos nekem, hogy én is részt vehessek nővérem kicsinosításában, de igaza volt.
Túl sokáig szöszmötöltem a szobámban.
- Semmi baj, Esme… Rose, lélegzetelállítóan nézel ki! – fordultam névérem felé.
Az együtt választott hófehér, testhez simuló, vállpánt nélküli ruhában a tükör előtt gyönyörködött magában.
- Ugye? Annyira mesés ez a ruha. Alice… azt hiszem, ezt most megtartom. Az első után ez a leggyönyörűbb. Nem dobhatom ki. – sóhajtotta Rosalie.
- Igazad van. Teljesen. – léptem mögé, és elrendeztem szőke, göndör tincseit a vállán. – Felkészültél? Mehetünk?
Végigsimított a ruháján, majd nagyot sóhajtott. – Persze.
Az esküvő helyszíne, azaz a házunk mögött lévő kis füves, erdő előtti terület nem volt túl nagy, de most annyira szépen fel volt díszítve, hogy ez a tényező nem is volt fontos.
Az ötven fehér szék, ami a meghívott vendégek ülőhelyeként szolgált, két sorban volt elhelyezve. Köztük egy hosszú, vörös szőnyeg vezetett a hófehér oltárig, ahol a pap, Emmett, Jasper, és a másik oldalon Esme már ott álltak.
Felzendült az induló az oldalt elhelyezett zongorából.
Az emberek és Tanyaék felálltak, és felénk fordultak.
Kezemben a fehér és vörös rózsaszirommal teli kosárkával elindultam a szőnyegen.
Mosolyogtam mindenfelé, közbe pedig szórtam magam elé a virágokat.
Az emberek tátott szájjal bámultak, az ő érzékeiknek mindez túlságosan gyönyörűnek, és tökéletesen összehangoltnak tűnt, gondolom. De hát nem én vagyok a gondolatolvasó!
Tudtam, hogy Rosalie ott jön pár méterrel mögöttem, Carlisle-ba karolva, ajkán boldog mosollyal – amit kivételesen az ilyen alkalmakra tartogat -, talán egy csipetnyi beképzelt „nézzetek csak, ehhez foghatót többet úgysem láttok majd” gúnnyal fűszerezve.
Szerelmem kicsit feszengve állt a sok ember között, mivel még mindig nem sikerült tökéletesre fejlesztenie az akaraterejét. Még vágyott az embervérre, jobban, mint mi. De most mégis büszke voltam rá, mert ilyennek még sosem láttam.
Bár a feszültséget, és az erőlködés egy nagyon apró jelét ott találtam tökéletes arcán, de volt még ott valami, ami bizonyosságot adott, hogy itt ma nem lesz mészárlás: egy elégedett, büszke és boldog mosolyra húzódó ajak, és egy nyugodt, szerelmes szempár, a sajátomba fúródva.
Imádatom tárgya talán épp most lépett túl a múltján – a folyamatos öldöklésen, és ezt az itt jelenlévő embereknek köszönhetem, akik átsegítették ezen a határon azt a lényt, akit a világon a legjobban szeretek.
Garantálom, ez lesz életük legeslegjobb lagzija!
Amikor előre értem, még mindig gondolataimba merülve ültem le az első sorba anyu és Tanya közé.
Carlisle puszit nyomott nővérem arcára, és leült Esme mellé, aki nyomban a keze után kapott, és nem is engedte el többé.
Emmett még most sem tudott uralkodni magán, ezért emberi fülnek túlságosan halkan és gyorsan Rosalie fülébe suttogta: - Baby, annyira szexi ez a ruha. Kár hogy már nem sokáig marad rajtad.
Az emberi szemnek ez csak egy gyors puszinak tűnhetett, ám azzal az én drága bátyuskám nem számolt, hogy mi – a jelenlévő vámpírok – meghallhatjuk.
Esme és Carlisle szolid köhögcsélésbe kezdtek, mi többiek pedig halkan röhögtünk testvérem perverzitásán, ami már többször bebizonyította határtalanságát.
Rosalie szúrós tekintettel viszonozta Em megnyilvánulását, mire az, mint egy csínytevést elkövetett kisgyerek, a vörös szőnyeget kezdte bámulni.
A pap belekezdett a mondandójába, de minden helyen odarakta az „újra” szócskát.
Ami azért lehetett fura az embereknek, mert tudtuk szerint a testvéreim még csak 18 évesek. Tényleg eléggé abszurd helyzet volt, de végül is, a lényeg az, hogy mindenre „ígérem”, „akarom” meg „igen” volt a válasz.
És végül a pap házastársakká nyilvánította őket. Újra.
2010. február 28., vasárnap
Gyilkos ösztönök- 13.fejezet
13. Mindennapok
/Dana szemszöge/
Ahogy múlt az idő, a napok és a hetek kezdtek összefolyni.
Nem volt már meg az az érzés, hogy a holnap talán mást hoz.
Nem éltem, csak úgy voltam, az üres szobámban, amiből Edward utasítására minden olyan tárgyat kipakoltak, amivel ártani tudnék magamnak.
Evie néhányszor telefonált. Megadta a leckét, mert ugye „iskoláról szó sem lehet, Dana!”
Nem mintha olyan nagyon vágytam volna rá. De azért Evie hiányzott. Ő mindig, mindenben segített nekem. Ha nagy baj volt, akkor a közelébe lenni szinte megváltás volt.
Komolyan, mintha minden gondomat s bajomat elfújta volna a szél.
De most… most még Ő sem volt nekem.
Persze tudom, hogy csak egy telefonba került volna, és már itt is van, de ez a dolog más volt.
Most csakis magamra számíthattam. Nekem kell rendbe hoznom az elcseszett életemet. De ha egyszer olyan nehéz!
Sőt, számomra lehetetlennek bizonyult.
Edward most is velem volt. Az ágyam szélén ült, és az ökölbe szorult, az ingerültségtől néha meg-megránduló kezemet szorongatta.
Segíteni próbált, és valamilyen szinten a hatását éreztem is, de sajnos kevésnek bizonyult.
Ez nem oldja meg a problémáimat. Nem segít nekem. Ezért könnyebb úgy tenni, mintha nem is vennék róla tudomást. Mert attól még gyengébbnek érezném magam.
Sokszor gondolkodtam rajta, hogy vajon mi válthatta ki belőlem ezt a dolgot, de akárhogy is próbálkoztam, nem tudtam rájönni.
Talán annyi fájdalom ért már, hogy az Alice féle incidenskor betelt a pohár, és a tűrőképességem feladta a harcot a megtaposott szívem ellen?
Lehetséges. De akkor mondja meg valaki, mit kell ilyenkor csinálni! Mit tegyek, hogy ne fájjon ennyire?
/Bella szemszöge/
Egy újabb nap. Egy újabb unalmas, és tehetetlenségben elszenvedett nap.
Egész éjszaka a hátrahagyott életemen járt az eszem.
Mennyivel könnyebb volna Phoenixben.
Az eddigi életem, mondhatni könnyű volt. Gondtalan.
De mióta ideköltöztem…
A sulival már úgy-ahogy megbékéltem. Ha barátokat nem is, pár srácot, akikkel együtt lóghatok, már szereztem.
De Edward…
Minden tök rendben megy, együtt lógunk, beszélgetünk, beavat a legnagyobb titkába, és akkor eltűnik.
De miért?
Ha legalább fel tudnám hívni, vagy tudnám, hol lakik…
Több mint két hete nem jött suliba. Sem Ő, sem a testvérei, de még a barátnője sem.
Eleinte nem akartam bevallani, még magamnak sem, de azt hiszem… megkedveltem. Közel engedtem magamhoz. Számít nekem. Nagyon is sokat.
Elfogadtam hogy vámpír, elfogadtam, hogy van barátnője. Elfogadtam, hogy az utóbbi miatt mi sosem lehetünk úgy együtt, de teljesen távol maradni tőle… lehetetlen.
Nem megy. Pedig ez lenne a helyes, tudom.
De van a srácban valami, ami úgy vonzz magához, mint a mágnes. Lehetetlen szemet hunyni felette, és igazság szerint nem is akarok.
Vele akarok lenni! Szeretem!
Igen, kimondtam, tessék. Szeretem Őt! Szeretem! Szeretem! Szeretem!
De mit érek vele, ha ő még annyira sem méltat, hogy bejöjjön a suliba.
Talán nem is hiányzok neki. Semennyire sem. Talán már azt sem tudja, ki az a Bella Swan.
Ránéztem az órára.
7: 37.
Ezt nem hiszem el! Több mint fél órán át siránkoztam.
Lehunytam a szemem, és jó mélyen kifújtam a levegőt nyugtatásképp.
Kikeltem az ágyból, és az ablakhoz mentem.
Az égen felhők úsztak, az ablakunkból pedig csodálatos rálátás nyílt a forksi erdőre.
Minden olyan zöld… - fintorodtam el.
Mivel zuhanyozni már nem volt időm, felkaptam egy kék farmert fekete pulcsival, és rohantam az apuval közös fürdőszobába.
Csak imádkozni tudtam, hogy ne legyen bent. De remélhetőleg ő már kora reggel bement az őrsre.
Jól sejtettem.
Tíz perc alatt elintéztem reggeli teendőimet, és rohantam vissza a szobámba a táskámért.
Az este már tanultam, és el is pakoltam a táskámba, ezért arra már nem kellett időt pazarolnom.
A földszinten egy cetli várt a hűtőszekrényre mágnesezve: Csak késő este jövök. Ne várj meg, menj szórakozni, Bella! C.
Ki is találtam, hogy főzök valami finomat Charlie-nak.
Ő egész nap elfoglalt, nekem pedig iskola után amúgy is egy csomó időm van.
Csak el ne felejtsek hazafele beugrani a boltba.
A polcon volt egy „KONYHAPÉNZ” feliratú bögre, apu oda szokta rakni a bevásárlásra szánt összeget.
Kivettem belőle pár bankjegyet, és a kabátomat felkapva indultam az újonnan megjavított Chevymhez.
Az odaúton átfutott rajtam a gondolat: Mi van, ha ma vége van a rossz napjaimnak, és Cullenék autóit látom majd a parkolóban?
Nagyon bíztam benne, de mikor befordultam a suliba, egyből megbizonyosodtam az ellenkezőjéről.
Az első órára igyekezve megláttam Francist.
Ma sem hazudtolta meg magát. Jó szokásához híven megint egy vékony pulcsira húzott pólóban járt-kelt.
- Bells! – futott oda hozzám, amint meglátott.
- Szia.
- Jacob mondta, hogy ma este tábortűz lesz a La Push parton. Mondd, hogy eljössz!
- Bocsi, Franc, de ma nem megy. Gondoltam, főzök valamit apunak.
- Szó sem lehet róla Bella! Ki kell mozdulnod! Jössz és kész. Hétre ott vagyok érted. Sziaaa! – kanyarodott el a negyvenhármas terem felé.
Még tiltakozni sem volt időm. Szuper.
Akkor a főzés lefújva. Végül is, tényleg rég voltam már a parton. Igazából azt hiszem, öt éves lehettem, mikor utoljára jártam arra.
Hirtelen kiváncsiság öntött el.
Vajon változott valami arrafelé? Apa mondta, hogy van egy ottani barátja. Billy Black. A fia, Jacob Francisszel jár. Kíváncsi vagyok rá. Vajon tényleg olyan aranyos és jófej, ahogy azt Franc állítja?
/Dana szemszöge/
Ahogy múlt az idő, a napok és a hetek kezdtek összefolyni.
Nem volt már meg az az érzés, hogy a holnap talán mást hoz.
Nem éltem, csak úgy voltam, az üres szobámban, amiből Edward utasítására minden olyan tárgyat kipakoltak, amivel ártani tudnék magamnak.
Evie néhányszor telefonált. Megadta a leckét, mert ugye „iskoláról szó sem lehet, Dana!”
Nem mintha olyan nagyon vágytam volna rá. De azért Evie hiányzott. Ő mindig, mindenben segített nekem. Ha nagy baj volt, akkor a közelébe lenni szinte megváltás volt.
Komolyan, mintha minden gondomat s bajomat elfújta volna a szél.
De most… most még Ő sem volt nekem.
Persze tudom, hogy csak egy telefonba került volna, és már itt is van, de ez a dolog más volt.
Most csakis magamra számíthattam. Nekem kell rendbe hoznom az elcseszett életemet. De ha egyszer olyan nehéz!
Sőt, számomra lehetetlennek bizonyult.
Edward most is velem volt. Az ágyam szélén ült, és az ökölbe szorult, az ingerültségtől néha meg-megránduló kezemet szorongatta.
Segíteni próbált, és valamilyen szinten a hatását éreztem is, de sajnos kevésnek bizonyult.
Ez nem oldja meg a problémáimat. Nem segít nekem. Ezért könnyebb úgy tenni, mintha nem is vennék róla tudomást. Mert attól még gyengébbnek érezném magam.
Sokszor gondolkodtam rajta, hogy vajon mi válthatta ki belőlem ezt a dolgot, de akárhogy is próbálkoztam, nem tudtam rájönni.
Talán annyi fájdalom ért már, hogy az Alice féle incidenskor betelt a pohár, és a tűrőképességem feladta a harcot a megtaposott szívem ellen?
Lehetséges. De akkor mondja meg valaki, mit kell ilyenkor csinálni! Mit tegyek, hogy ne fájjon ennyire?
/Bella szemszöge/
Egy újabb nap. Egy újabb unalmas, és tehetetlenségben elszenvedett nap.
Egész éjszaka a hátrahagyott életemen járt az eszem.
Mennyivel könnyebb volna Phoenixben.
Az eddigi életem, mondhatni könnyű volt. Gondtalan.
De mióta ideköltöztem…
A sulival már úgy-ahogy megbékéltem. Ha barátokat nem is, pár srácot, akikkel együtt lóghatok, már szereztem.
De Edward…
Minden tök rendben megy, együtt lógunk, beszélgetünk, beavat a legnagyobb titkába, és akkor eltűnik.
De miért?
Ha legalább fel tudnám hívni, vagy tudnám, hol lakik…
Több mint két hete nem jött suliba. Sem Ő, sem a testvérei, de még a barátnője sem.
Eleinte nem akartam bevallani, még magamnak sem, de azt hiszem… megkedveltem. Közel engedtem magamhoz. Számít nekem. Nagyon is sokat.
Elfogadtam hogy vámpír, elfogadtam, hogy van barátnője. Elfogadtam, hogy az utóbbi miatt mi sosem lehetünk úgy együtt, de teljesen távol maradni tőle… lehetetlen.
Nem megy. Pedig ez lenne a helyes, tudom.
De van a srácban valami, ami úgy vonzz magához, mint a mágnes. Lehetetlen szemet hunyni felette, és igazság szerint nem is akarok.
Vele akarok lenni! Szeretem!
Igen, kimondtam, tessék. Szeretem Őt! Szeretem! Szeretem! Szeretem!
De mit érek vele, ha ő még annyira sem méltat, hogy bejöjjön a suliba.
Talán nem is hiányzok neki. Semennyire sem. Talán már azt sem tudja, ki az a Bella Swan.
Ránéztem az órára.
7: 37.
Ezt nem hiszem el! Több mint fél órán át siránkoztam.
Lehunytam a szemem, és jó mélyen kifújtam a levegőt nyugtatásképp.
Kikeltem az ágyból, és az ablakhoz mentem.
Az égen felhők úsztak, az ablakunkból pedig csodálatos rálátás nyílt a forksi erdőre.
Minden olyan zöld… - fintorodtam el.
Mivel zuhanyozni már nem volt időm, felkaptam egy kék farmert fekete pulcsival, és rohantam az apuval közös fürdőszobába.
Csak imádkozni tudtam, hogy ne legyen bent. De remélhetőleg ő már kora reggel bement az őrsre.
Jól sejtettem.
Tíz perc alatt elintéztem reggeli teendőimet, és rohantam vissza a szobámba a táskámért.
Az este már tanultam, és el is pakoltam a táskámba, ezért arra már nem kellett időt pazarolnom.
A földszinten egy cetli várt a hűtőszekrényre mágnesezve: Csak késő este jövök. Ne várj meg, menj szórakozni, Bella! C.
Ki is találtam, hogy főzök valami finomat Charlie-nak.
Ő egész nap elfoglalt, nekem pedig iskola után amúgy is egy csomó időm van.
Csak el ne felejtsek hazafele beugrani a boltba.
A polcon volt egy „KONYHAPÉNZ” feliratú bögre, apu oda szokta rakni a bevásárlásra szánt összeget.
Kivettem belőle pár bankjegyet, és a kabátomat felkapva indultam az újonnan megjavított Chevymhez.
Az odaúton átfutott rajtam a gondolat: Mi van, ha ma vége van a rossz napjaimnak, és Cullenék autóit látom majd a parkolóban?
Nagyon bíztam benne, de mikor befordultam a suliba, egyből megbizonyosodtam az ellenkezőjéről.
Az első órára igyekezve megláttam Francist.
Ma sem hazudtolta meg magát. Jó szokásához híven megint egy vékony pulcsira húzott pólóban járt-kelt.
- Bells! – futott oda hozzám, amint meglátott.
- Szia.
- Jacob mondta, hogy ma este tábortűz lesz a La Push parton. Mondd, hogy eljössz!
- Bocsi, Franc, de ma nem megy. Gondoltam, főzök valamit apunak.
- Szó sem lehet róla Bella! Ki kell mozdulnod! Jössz és kész. Hétre ott vagyok érted. Sziaaa! – kanyarodott el a negyvenhármas terem felé.
Még tiltakozni sem volt időm. Szuper.
Akkor a főzés lefújva. Végül is, tényleg rég voltam már a parton. Igazából azt hiszem, öt éves lehettem, mikor utoljára jártam arra.
Hirtelen kiváncsiság öntött el.
Vajon változott valami arrafelé? Apa mondta, hogy van egy ottani barátja. Billy Black. A fia, Jacob Francisszel jár. Kíváncsi vagyok rá. Vajon tényleg olyan aranyos és jófej, ahogy azt Franc állítja?
2010. február 19., péntek
Gyilkos ösztönök- 12.fejezet
Oké emberek! Ez csak egy nagyon rövid fejezet lesz, amolyan átvezető.
Mindegy, majd megtudjátok a következő fejezetekből, hogy ezt hogy értem.
Amiért ilyen rövid lett, természetesen nem ez lesz az egyedüli friss, hanem lesz MSz is. Jó olvasgatást! ;)
Puszik, Doo
12. Utolér a múlt
/Jasper szemszöge/
Az ölés iránti vágy egyből elemésztett.
Nem láttam mást, csak a karmazsin vörös vért, nem hallottam mást, mint az őrülten verő szívet, és nem éreztem mást, mint a vér csábító illatát…
Hiába. Dana vére mindig is vonzott. Jobban, mint más emberé.
Orrlyukaim kitágultak, ahogy mélyet szippantottam a levegőből, majd felmorogtam.
Alice rögtön előttem termett, és nyugtatgatott, Emmett erősen tartott, de én szabadulni akartam.
Mit sem törődve ellöktem magam elől szerelmem apró testét, és minden erőmet összeszedve kiszabadultam bátyám erős karjai közül. Danának rontottam.
Előre éreztem a kezeim közt vergődő, szenvedő lány melegen, és érzékien pulzáló vérét, de e helyett valami keménybe ütköztem.
Olyanba, amilyen én is voltam.
Edward szorította a nyakam, és hangosan, fenyegetően rám morgott.
Emmett rögtön mellette termett, és leállította őt.
Tudtam, hogy Edward bármit megtenne Adrianaért, talán még engem is képes lenne megölni.
Emmett olyan erővel fogta meg a vállaimat, hogy úgy éreztem, a csontjaim is beletörnek.
De használt. A hirtelen jött fájdalomtól egy pillanatra kitisztult a fejem, és engedtem, hogy Emmett kituszkoljon a szobából.
/Edward szemszöge/
Megtette. Megint elkövette azt, amit pár évvel ezelőtt.
És a testvérem most is úgy reagált, mint akkor.
Nem hittem, nem akartam elhinni, hogy Adriana ezt tenné Jasperrel.
Hisz ha megölte volna, egész örökkévalóságában a tettéért szendvedne.
Nem, nem. Dana nem tenné ezt. Nem ez volt a szándéka.
De akkor ugyan mi?
Tudta, tudnia kellett, hogy feljövünk hozzá, hisz akkor is ezt tettük. Megéreztük a vér szagát, ez természetes. Tudnia kellett azt is, hogy nem engedjük, hogy ezt tegye.
Nem értek semmit…
Amikor kimentem a szobából, tudtam, hogy valami nincs rendben, na de hogy ennyire? Öngyilkosság?
Akkor, abban a helyzetben még megértettem, hisz a szüleit, és a testvérét vesztette el. De most? Csak annyi történt, hogy Alice mondott neki valamit, amit ő rögtön el is hitt, és el kezdett kombinálni.
Sokszor előfordult már, de ilyen módon még sosem reagált rá.
Bármit is tett, okkal tette. És én felelős vagyok azért, hogy ezt az okot megszüntessem, hogy Szerelmem újra boldog legyen… mellettem.
Kellett nekem épp most Bellához mennem, ha hűséges vagyok hozzá, ha azt csinálom, amit mindig is szoktam, akkor ez nem történik meg.
El kell felejtenem azt a lányt! Hagynom kell, hadd élje a maga életét, nélkülem.
Menni fog! Menni fog, hisz alig ismerem. Még nem kötődöm hozzá. Nem szabad vele többet találkoznom, Danával kell lennem, hogy újra bízzon bennem, hogy rám tudjon támaszkodni. Meg kell őt mentenem egy újabb veszteségtől. Nem hagyhatom el. Soha.
Mindegy, majd megtudjátok a következő fejezetekből, hogy ezt hogy értem.
Amiért ilyen rövid lett, természetesen nem ez lesz az egyedüli friss, hanem lesz MSz is. Jó olvasgatást! ;)
Puszik, Doo
12. Utolér a múlt
/Jasper szemszöge/
Az ölés iránti vágy egyből elemésztett.
Nem láttam mást, csak a karmazsin vörös vért, nem hallottam mást, mint az őrülten verő szívet, és nem éreztem mást, mint a vér csábító illatát…
Hiába. Dana vére mindig is vonzott. Jobban, mint más emberé.
Orrlyukaim kitágultak, ahogy mélyet szippantottam a levegőből, majd felmorogtam.
Alice rögtön előttem termett, és nyugtatgatott, Emmett erősen tartott, de én szabadulni akartam.
Mit sem törődve ellöktem magam elől szerelmem apró testét, és minden erőmet összeszedve kiszabadultam bátyám erős karjai közül. Danának rontottam.
Előre éreztem a kezeim közt vergődő, szenvedő lány melegen, és érzékien pulzáló vérét, de e helyett valami keménybe ütköztem.
Olyanba, amilyen én is voltam.
Edward szorította a nyakam, és hangosan, fenyegetően rám morgott.
Emmett rögtön mellette termett, és leállította őt.
Tudtam, hogy Edward bármit megtenne Adrianaért, talán még engem is képes lenne megölni.
Emmett olyan erővel fogta meg a vállaimat, hogy úgy éreztem, a csontjaim is beletörnek.
De használt. A hirtelen jött fájdalomtól egy pillanatra kitisztult a fejem, és engedtem, hogy Emmett kituszkoljon a szobából.
/Edward szemszöge/
Megtette. Megint elkövette azt, amit pár évvel ezelőtt.
És a testvérem most is úgy reagált, mint akkor.
Nem hittem, nem akartam elhinni, hogy Adriana ezt tenné Jasperrel.
Hisz ha megölte volna, egész örökkévalóságában a tettéért szendvedne.
Nem, nem. Dana nem tenné ezt. Nem ez volt a szándéka.
De akkor ugyan mi?
Tudta, tudnia kellett, hogy feljövünk hozzá, hisz akkor is ezt tettük. Megéreztük a vér szagát, ez természetes. Tudnia kellett azt is, hogy nem engedjük, hogy ezt tegye.
Nem értek semmit…
Amikor kimentem a szobából, tudtam, hogy valami nincs rendben, na de hogy ennyire? Öngyilkosság?
Akkor, abban a helyzetben még megértettem, hisz a szüleit, és a testvérét vesztette el. De most? Csak annyi történt, hogy Alice mondott neki valamit, amit ő rögtön el is hitt, és el kezdett kombinálni.
Sokszor előfordult már, de ilyen módon még sosem reagált rá.
Bármit is tett, okkal tette. És én felelős vagyok azért, hogy ezt az okot megszüntessem, hogy Szerelmem újra boldog legyen… mellettem.
Kellett nekem épp most Bellához mennem, ha hűséges vagyok hozzá, ha azt csinálom, amit mindig is szoktam, akkor ez nem történik meg.
El kell felejtenem azt a lányt! Hagynom kell, hadd élje a maga életét, nélkülem.
Menni fog! Menni fog, hisz alig ismerem. Még nem kötődöm hozzá. Nem szabad vele többet találkoznom, Danával kell lennem, hogy újra bízzon bennem, hogy rám tudjon támaszkodni. Meg kell őt mentenem egy újabb veszteségtől. Nem hagyhatom el. Soha.
Mennyei szerelem- 22.fejezet
22. Normális
{Edward szemszöge}
Még most sem akartam elhinni.
Mindeddig azt hittem, hogy az a valami Bellában egy gonosz teremtés.
Tévedtem.
Mikor meghallottam a kis hangocskákat a fejemben, megbizonyosodhattam róla, hogy egyáltalán nem az, sőt, a babánk imádja Bellát. És az sem mellékes, hogy nem egy gyermekről van szó, hanem kettőtől.
Bella kívánsága valóra vált. Egy kicsi Edward.
Amikor őt hallom, az olyan, mintha a saját hangom lenne. És ahogy próbálja az édesanyját óvni saját magától, magamra ismerek benne.
A fiam sajnos túl gyors ütembe nő, gyorsabban, mint a kishúga.
Igen, a másik kislány. Egy kicsi Bella.
Nyugodtabb, mint a kisfiú, de az ő gondolatait is hallom párszor.
A kis szívük dobog, ez nyilvánvaló. Félig emberek, de félig vámpírok.
Ami még ennél is furcsább, az az, hogy ők maguk között is tudnak kommunikálni.
Örökölték a képességemet.
A fejem még mindig az én Bellám pocakján nyugszik, a kezemmel simogatom, és hallgatom a gyermekeimet.
Mert Ők többé nem „dolgok”, ők csodásak.
Bella szinte sokkot kapott, amikor közöltem vele a tényt: ikreink lesznek.
Most, hogy felfogta, szinte a felhők között jár, ahogy én is.
De mégis… szégyellem magam hogy eddig úgy vélekedtem erről, ahogy.
Nem viselkedtem apaként, nem álltam Bella mellé, amikor kellett volna, kudarcot vallottam.
De elhatároztam, hogy mostantól minden percemben Vele leszek. Velük leszek.
Rosalie amikor kiment azon az ajtón, láttam a fejében, hogy vadászni ment, és a többiek is vele vannak.
Gondolom, Alice látta hogy ez lesz, és már hazafele tartanak, de még nincsenek olyan közel, hogy érzékeljem őket.
- Edward, mit gondolnak most? – kérdezte Bella mohón. Mindent tudni akart, ami a gyermekeinkkel kapcsolatos.
- Most semmit, pihennek. Várj csak… - hirtelen meghallottam valamit. Éhesek voltak. – Szívem, nem vagy éhes véletlenül? – vigyorogtam rá.
Hirtelen nem tudta mit válaszoljon. Eltátotta a száját. Gondolom, mert már napok óta nem érzékelt éhséget, inkább irtózott az összes ételtől.
- Most hogy mondod… jól esne egy kis csoki. – mosolyodott el.
- Csoki? Csak nem az általános terhességi tüneteket produkálod? – nevettem. – Esetleg egy kis uborkás fagylalt? – pusziltam meg az arcát.
- Mm. – fintorgott, amit meg tudtam érteni. Mondjuk én az összes emberi táplálékhoz így álltam hozzá.
- Rögtön hozom a csokidat. – szakadtam el a hasától, de villámgyorsan vissza is értem, kezemben az édességgel.
- Á, köszönöm. – kapta ki a kezemből Bella, és rögtön felbontotta.
- Hát nem furcsa? Félig vámpírok, de csokit akarnak? – néztem Bellára.
- Ahogy nézzük. Félig emberek is, szóval, miért ne ehetnének normálisan?
- Nem is tudom… nem akarsz inkább egy őzt a csoki helyett? – viccelődtem megint.
Nagyon jó kedvem volt, és ezzel nem voltam egyedül. Mint a négyen így voltunk.
Úgy tűnt, kezd minden rendbe jönni, és ezzel hatalmas kő esett le jeges szívemről.
Viszont még mindig ott volt a szülés kérdése.
Attól, hogy tudtam, a kicsik önszántukból sosem ártanának az anyjuknak, attól még nekik valahogy mégis ki kellett jutni onnan bentről. Viszont Bella még mindig egy törékeny és gyenge ember volt. Aggódtam érte. De most már legalább volt esély.
Biztosat nem tudhattunk addig, amíg Carlisle haza nem ér, és nem vizsgálja meg Bellát.
- Annyira bánt, hogy nem lehetek ott holnap. – mondta szomorúan Szerelmem.
- Ebben az állapotban nem erőltetheted meg magad, tudod jól. Ne félj, itt maradok Veled. – mondtam neki.
Tudtam hogy mennyire szeretne ott lenni, hisz Rose olyan volt neki, mintha a saját nővére lenne, Emmett meg a bátyja, épp mint nekem.
Legszívesebben a saját karjaimban vittem volna oda, hogy mindenki megtudja: gyerekeink lesznek. Széjjel akartam kürtölni, azt akartam, hogy mindenki tudja, milyen büszke vagyok, és végre teljesnek érzem az életemet, és azt, hogy apa leszek.
De nem tehettem. Túl kockázatos lenne. Mégis hogyan magyaráznánk meg az embereknek, hogy két hetesen Bella hasa akkora, mintha már a terhessége végét járná?
Még nekem is feltűnt, hogy pár napja mennyit nőt.
- Edward! Ezt nem hiszem el! Nagynéni leszek! Kétszeres nagynéni! – üzente nekem gondolatban Alice.
Mindjárt hazaérnek.
- Jönnek Alice-ék, készülj fel. – mondtam Bellának mosolyogva.
Pár másodpercre rá kinyílt a bejárati ajtó, és a családunk özönlött be rajta. Egyből megrohamozták Bellát.
- Hogy érzed magad?
- Csodás érzés…
- Ezt el sem hiszem!
- Gratula!
- Szülők lesztek! Ez egyszerűen csodás!
Carlisle, Jasper, Alice, Emmett és Esme teljsen el voltak képedve, olyan széles mosoly terült el az arcaikon, hogy azt hittem, szétreped.
Csak Rosalie maradt csöndben, állt a többiek előtt, nem tűnt se boldognak, se szomorúnak.
Hát persze.
Mindig is szeretett volna egy kisbabát, de mivel neki nem lehet, ezért magának akarta a miénket.
Az első perctől kezdve tudtam, hallottam a gondolatait.
Amíg úgy volt, hogy Bella meghal a szülés után, segített neki, hogy minden rendben legyen, hogy a baba egészséges legyen, és hogy ő lehessen az anyja.
De most, hogy minden rendben, rájött, hogy a terve nem válik be.
- Meg kell vizsgálnom. Emmett, Jasper, kellenének a műszereim a pincéből. Felhoznátok őket?
Em és Jazz eltűntek az ajtó mögött, mi pedig apámmal felsegítettük Bellát a kanapéról.
{Edward szemszöge}
Még most sem akartam elhinni.
Mindeddig azt hittem, hogy az a valami Bellában egy gonosz teremtés.
Tévedtem.
Mikor meghallottam a kis hangocskákat a fejemben, megbizonyosodhattam róla, hogy egyáltalán nem az, sőt, a babánk imádja Bellát. És az sem mellékes, hogy nem egy gyermekről van szó, hanem kettőtől.
Bella kívánsága valóra vált. Egy kicsi Edward.
Amikor őt hallom, az olyan, mintha a saját hangom lenne. És ahogy próbálja az édesanyját óvni saját magától, magamra ismerek benne.
A fiam sajnos túl gyors ütembe nő, gyorsabban, mint a kishúga.
Igen, a másik kislány. Egy kicsi Bella.
Nyugodtabb, mint a kisfiú, de az ő gondolatait is hallom párszor.
A kis szívük dobog, ez nyilvánvaló. Félig emberek, de félig vámpírok.
Ami még ennél is furcsább, az az, hogy ők maguk között is tudnak kommunikálni.
Örökölték a képességemet.
A fejem még mindig az én Bellám pocakján nyugszik, a kezemmel simogatom, és hallgatom a gyermekeimet.
Mert Ők többé nem „dolgok”, ők csodásak.
Bella szinte sokkot kapott, amikor közöltem vele a tényt: ikreink lesznek.
Most, hogy felfogta, szinte a felhők között jár, ahogy én is.
De mégis… szégyellem magam hogy eddig úgy vélekedtem erről, ahogy.
Nem viselkedtem apaként, nem álltam Bella mellé, amikor kellett volna, kudarcot vallottam.
De elhatároztam, hogy mostantól minden percemben Vele leszek. Velük leszek.
Rosalie amikor kiment azon az ajtón, láttam a fejében, hogy vadászni ment, és a többiek is vele vannak.
Gondolom, Alice látta hogy ez lesz, és már hazafele tartanak, de még nincsenek olyan közel, hogy érzékeljem őket.
- Edward, mit gondolnak most? – kérdezte Bella mohón. Mindent tudni akart, ami a gyermekeinkkel kapcsolatos.
- Most semmit, pihennek. Várj csak… - hirtelen meghallottam valamit. Éhesek voltak. – Szívem, nem vagy éhes véletlenül? – vigyorogtam rá.
Hirtelen nem tudta mit válaszoljon. Eltátotta a száját. Gondolom, mert már napok óta nem érzékelt éhséget, inkább irtózott az összes ételtől.
- Most hogy mondod… jól esne egy kis csoki. – mosolyodott el.
- Csoki? Csak nem az általános terhességi tüneteket produkálod? – nevettem. – Esetleg egy kis uborkás fagylalt? – pusziltam meg az arcát.
- Mm. – fintorgott, amit meg tudtam érteni. Mondjuk én az összes emberi táplálékhoz így álltam hozzá.
- Rögtön hozom a csokidat. – szakadtam el a hasától, de villámgyorsan vissza is értem, kezemben az édességgel.
- Á, köszönöm. – kapta ki a kezemből Bella, és rögtön felbontotta.
- Hát nem furcsa? Félig vámpírok, de csokit akarnak? – néztem Bellára.
- Ahogy nézzük. Félig emberek is, szóval, miért ne ehetnének normálisan?
- Nem is tudom… nem akarsz inkább egy őzt a csoki helyett? – viccelődtem megint.
Nagyon jó kedvem volt, és ezzel nem voltam egyedül. Mint a négyen így voltunk.
Úgy tűnt, kezd minden rendbe jönni, és ezzel hatalmas kő esett le jeges szívemről.
Viszont még mindig ott volt a szülés kérdése.
Attól, hogy tudtam, a kicsik önszántukból sosem ártanának az anyjuknak, attól még nekik valahogy mégis ki kellett jutni onnan bentről. Viszont Bella még mindig egy törékeny és gyenge ember volt. Aggódtam érte. De most már legalább volt esély.
Biztosat nem tudhattunk addig, amíg Carlisle haza nem ér, és nem vizsgálja meg Bellát.
- Annyira bánt, hogy nem lehetek ott holnap. – mondta szomorúan Szerelmem.
- Ebben az állapotban nem erőltetheted meg magad, tudod jól. Ne félj, itt maradok Veled. – mondtam neki.
Tudtam hogy mennyire szeretne ott lenni, hisz Rose olyan volt neki, mintha a saját nővére lenne, Emmett meg a bátyja, épp mint nekem.
Legszívesebben a saját karjaimban vittem volna oda, hogy mindenki megtudja: gyerekeink lesznek. Széjjel akartam kürtölni, azt akartam, hogy mindenki tudja, milyen büszke vagyok, és végre teljesnek érzem az életemet, és azt, hogy apa leszek.
De nem tehettem. Túl kockázatos lenne. Mégis hogyan magyaráznánk meg az embereknek, hogy két hetesen Bella hasa akkora, mintha már a terhessége végét járná?
Még nekem is feltűnt, hogy pár napja mennyit nőt.
- Edward! Ezt nem hiszem el! Nagynéni leszek! Kétszeres nagynéni! – üzente nekem gondolatban Alice.
Mindjárt hazaérnek.
- Jönnek Alice-ék, készülj fel. – mondtam Bellának mosolyogva.
Pár másodpercre rá kinyílt a bejárati ajtó, és a családunk özönlött be rajta. Egyből megrohamozták Bellát.
- Hogy érzed magad?
- Csodás érzés…
- Ezt el sem hiszem!
- Gratula!
- Szülők lesztek! Ez egyszerűen csodás!
Carlisle, Jasper, Alice, Emmett és Esme teljsen el voltak képedve, olyan széles mosoly terült el az arcaikon, hogy azt hittem, szétreped.
Csak Rosalie maradt csöndben, állt a többiek előtt, nem tűnt se boldognak, se szomorúnak.
Hát persze.
Mindig is szeretett volna egy kisbabát, de mivel neki nem lehet, ezért magának akarta a miénket.
Az első perctől kezdve tudtam, hallottam a gondolatait.
Amíg úgy volt, hogy Bella meghal a szülés után, segített neki, hogy minden rendben legyen, hogy a baba egészséges legyen, és hogy ő lehessen az anyja.
De most, hogy minden rendben, rájött, hogy a terve nem válik be.
- Meg kell vizsgálnom. Emmett, Jasper, kellenének a műszereim a pincéből. Felhoznátok őket?
Em és Jazz eltűntek az ajtó mögött, mi pedig apámmal felsegítettük Bellát a kanapéról.
2010. február 10., szerda
Gyilkos ösztönök - 11. fejezet
11. Kezdődik…
/Dana szemszöge/
Ott voltunk a szobámban, Ő átölelt, én meg… igazából nem csináltam semmit. Nem sírtam, nem éreztem, semmi.
Sokszor átéltem már ezt, de most valami mégis más volt.
Az egész világot mocskos sárga színben láttam. Elemésztett a féltékenység.
Újra érezni kezdtem, de csak dühöt, irigységet, féltékenységet. Megijedtem magamtól. A gondolataim betegesek voltak, és minden vágyam volt Edwardot kérdőre vonni, kiabálni vele. Hogy közöljem vele, tudok arról a másikról, és egy percig se higgye, hogy hagyni fogom.
Ellöktem magamtól az erős férfitestet, ami iránt jelen pillanatban semmi pozitívat nem éreztem. Az iránta érzett szerelem sehol sem volt ebben a pillanatban.
Meglepetten nézett rám. – Dana? – vonta fel a szemöldökét.
Dühösen fújtattam, legszívesebben neki mentem volna. Nem tudtam megmagyarázni ezt az érzést, ilyet még soha nem tapasztaltam magamon, pláne Edwardra irányulóan.
De az előbb is ez volt Alice-szel. Mondjuk őt zsigerből utálom. De Edward…?
- Hol voltál Edward, hm? – kiáltottam rá.
- Én… hogy jön most ez ide? Figyelj, veszel egy forró fürdőt, és minden rendben lesz, oké? Itt leszek veled. – terelte el a témát.
- Nem! Nem! – kontráztam rá. – Semmi nem lesz rendben. Te megcsalsz engem Edward! Tudok róla. Ne… ne is tagadd, tudom hogy már nem szeretsz… ó istenem Edward… hogy tehetted ezt? – összerogytam, lecsúsztam az ágyról, remegtem, és újra sírtam. Szorosan lecsuktam a szemem, ringattam magam.
Mi ez? Mi történik velem? Megbolondulok?
Nem néztem fel, de sejtettem hogy Edward ugyanerre gondol épp.
- Szeretlek. Nem hagylak el soha. Nyugodj meg. – ült le mellém, és próbált átkarolni, de ellöktem magamtól, és felpattantam.
- Ne hazudj nekem! Tudom, hol voltál ma este. Annál a Bellánál, ugye? Miért voltál ott? Te az enyém vagy! Nem mehetsz egy másik lányhoz az éjszaka közepén! Megértetted? – sikítottam. A hangom annyira hisztérikus volt, hogy rá sem ismertem. Most komolyan ezt mondtam?
- Tessék? – nyíltak fel a szemei. – Mit mondtál?
- Én… - próbáltam megmagyarázni, bocsánatot kérni, vagy valami, de nem engedte.
- Nem vagyok senkié sem. Érted? Én irányítom az életemet, azt csinálok amit akarok.
- Persze, én csak…
- Sajnálom hogy Bellához mentem, tényleg, nem volt szép dolog, nem is tudom mit képzeltem… de nem mondhatsz nekem ilyet Adriana! Nem tilthatsz meg nekem semmit. Szabad ember vagyok, önálló döntésekkel. – kiabált.
- Megijesztesz… - suttogtam magam elé.
- Te is engem! Dana… ez nem te vagy….
- Tudom.
Kezeimet a halántékomhoz szorítottam, és leültem az ágyra. Mélyeket lélegeztem, próbáltam lenyugtatni magam. A régi Danát akartam. Nem ezt a depressziós, beteg változatot.
- Sajnálom. – mondtam, amikor már több is futotta egy suttogásnál.
- Nem haragszom Rád. Én is sajnálom, nem akartalak megijeszteni. Nem tudom elégszer meghálálni, hogy elfogadod azt, ami vagyok. Egy szörnyeteg vagyok. Sajnálom… - hajtotta le a fejét.
- Nem vagy az! – ellenkeztem kicsit hangosabban, mint szerettem volna. A hangom megint hisztis volt.
Edward felemelte a fejét.
- Szeretnék egyedül lenni, ha nem bánod. – mondtam neki.
Tisztázni akartam magammal az előbbi dolgot, habár még most is halálra rémisztett a reakcióm.
- Talán jobb lenne ha… - jött közelebb.
De pont ezt nem akartam. A közelségét. Nem akartam megint megbántani, és tudtam, hogy még mindig úgy érzek, mint pár perce. Nehezemre esett visszafogni magam, és nem rákiabálni, vagy ne adj isten nekimenni. Mondjuk az csak nekem fájna.
- Dana? – érintette meg a vállam.
Jaj ne… ez a valami erősebb nálam. Mi történik?
- Nem! Egyedül akarok lenni! Most! Menj már! – kiabáltam és kituszkoltam az ajtón.
Komolyan megijedtem magamtól. Talán nem is ő a szörnyeteg.
A lelkemben fájdalom tombolt, és homályosan láttam mindent.
Dühös voltam Edwardra, dühös voltam Bellára, magamra, és az egész világra.
Nem tudtam mi ez, de abban biztos voltam, hogy nem a depresszióm. Azt már volt időm kitapasztalni, és most egyáltalán nem ennek kéne történnie.
Most jönne a második fázis. A magamba fordulás, a szótlanság, az érzéketlenség, az önmarcangolás, de nem a mérhetetlen düh, és az ölési vágy.
Rossz vagyok, valami rossz történik, aminek nem szabadna. Tennem kell valamit.
Felkeltem az ágyról, és azt megkerülve kutatni kezdtem a fiókomba. A szike.
Igen, ezt kell tennem. Éreznem kell a fájdalmat. Bűnhődnöm kell.
Kikaptam a fiókom mélyéről, és bezárkóztam a fürdőszobámba Elővettem egy törölközőt, leültem a márvány csempére.
Hideg volt és kemény, ismerős érzés.
Felhúztam a pulcsim szárát, szabaddá téve a csuklómat és az alkaromat.
Lassan, nagyon lassan belemélyesztettem a szikét a bőrömbe, majd a húsomba.
A vérem gyorsan kiserkent, eléggé ahhoz, hogy a lentiek megérezzék.
A következő pillanatban a kulcsrazárt ajtó kitört a helyéről, egyszerre öt döbbent, és egy éhes vámpír arcával találtam szemben magam…
/Dana szemszöge/
Ott voltunk a szobámban, Ő átölelt, én meg… igazából nem csináltam semmit. Nem sírtam, nem éreztem, semmi.
Sokszor átéltem már ezt, de most valami mégis más volt.
Az egész világot mocskos sárga színben láttam. Elemésztett a féltékenység.
Újra érezni kezdtem, de csak dühöt, irigységet, féltékenységet. Megijedtem magamtól. A gondolataim betegesek voltak, és minden vágyam volt Edwardot kérdőre vonni, kiabálni vele. Hogy közöljem vele, tudok arról a másikról, és egy percig se higgye, hogy hagyni fogom.
Ellöktem magamtól az erős férfitestet, ami iránt jelen pillanatban semmi pozitívat nem éreztem. Az iránta érzett szerelem sehol sem volt ebben a pillanatban.
Meglepetten nézett rám. – Dana? – vonta fel a szemöldökét.
Dühösen fújtattam, legszívesebben neki mentem volna. Nem tudtam megmagyarázni ezt az érzést, ilyet még soha nem tapasztaltam magamon, pláne Edwardra irányulóan.
De az előbb is ez volt Alice-szel. Mondjuk őt zsigerből utálom. De Edward…?
- Hol voltál Edward, hm? – kiáltottam rá.
- Én… hogy jön most ez ide? Figyelj, veszel egy forró fürdőt, és minden rendben lesz, oké? Itt leszek veled. – terelte el a témát.
- Nem! Nem! – kontráztam rá. – Semmi nem lesz rendben. Te megcsalsz engem Edward! Tudok róla. Ne… ne is tagadd, tudom hogy már nem szeretsz… ó istenem Edward… hogy tehetted ezt? – összerogytam, lecsúsztam az ágyról, remegtem, és újra sírtam. Szorosan lecsuktam a szemem, ringattam magam.
Mi ez? Mi történik velem? Megbolondulok?
Nem néztem fel, de sejtettem hogy Edward ugyanerre gondol épp.
- Szeretlek. Nem hagylak el soha. Nyugodj meg. – ült le mellém, és próbált átkarolni, de ellöktem magamtól, és felpattantam.
- Ne hazudj nekem! Tudom, hol voltál ma este. Annál a Bellánál, ugye? Miért voltál ott? Te az enyém vagy! Nem mehetsz egy másik lányhoz az éjszaka közepén! Megértetted? – sikítottam. A hangom annyira hisztérikus volt, hogy rá sem ismertem. Most komolyan ezt mondtam?
- Tessék? – nyíltak fel a szemei. – Mit mondtál?
- Én… - próbáltam megmagyarázni, bocsánatot kérni, vagy valami, de nem engedte.
- Nem vagyok senkié sem. Érted? Én irányítom az életemet, azt csinálok amit akarok.
- Persze, én csak…
- Sajnálom hogy Bellához mentem, tényleg, nem volt szép dolog, nem is tudom mit képzeltem… de nem mondhatsz nekem ilyet Adriana! Nem tilthatsz meg nekem semmit. Szabad ember vagyok, önálló döntésekkel. – kiabált.
- Megijesztesz… - suttogtam magam elé.
- Te is engem! Dana… ez nem te vagy….
- Tudom.
Kezeimet a halántékomhoz szorítottam, és leültem az ágyra. Mélyeket lélegeztem, próbáltam lenyugtatni magam. A régi Danát akartam. Nem ezt a depressziós, beteg változatot.
- Sajnálom. – mondtam, amikor már több is futotta egy suttogásnál.
- Nem haragszom Rád. Én is sajnálom, nem akartalak megijeszteni. Nem tudom elégszer meghálálni, hogy elfogadod azt, ami vagyok. Egy szörnyeteg vagyok. Sajnálom… - hajtotta le a fejét.
- Nem vagy az! – ellenkeztem kicsit hangosabban, mint szerettem volna. A hangom megint hisztis volt.
Edward felemelte a fejét.
- Szeretnék egyedül lenni, ha nem bánod. – mondtam neki.
Tisztázni akartam magammal az előbbi dolgot, habár még most is halálra rémisztett a reakcióm.
- Talán jobb lenne ha… - jött közelebb.
De pont ezt nem akartam. A közelségét. Nem akartam megint megbántani, és tudtam, hogy még mindig úgy érzek, mint pár perce. Nehezemre esett visszafogni magam, és nem rákiabálni, vagy ne adj isten nekimenni. Mondjuk az csak nekem fájna.
- Dana? – érintette meg a vállam.
Jaj ne… ez a valami erősebb nálam. Mi történik?
- Nem! Egyedül akarok lenni! Most! Menj már! – kiabáltam és kituszkoltam az ajtón.
Komolyan megijedtem magamtól. Talán nem is ő a szörnyeteg.
A lelkemben fájdalom tombolt, és homályosan láttam mindent.
Dühös voltam Edwardra, dühös voltam Bellára, magamra, és az egész világra.
Nem tudtam mi ez, de abban biztos voltam, hogy nem a depresszióm. Azt már volt időm kitapasztalni, és most egyáltalán nem ennek kéne történnie.
Most jönne a második fázis. A magamba fordulás, a szótlanság, az érzéketlenség, az önmarcangolás, de nem a mérhetetlen düh, és az ölési vágy.
Rossz vagyok, valami rossz történik, aminek nem szabadna. Tennem kell valamit.
Felkeltem az ágyról, és azt megkerülve kutatni kezdtem a fiókomba. A szike.
Igen, ezt kell tennem. Éreznem kell a fájdalmat. Bűnhődnöm kell.
Kikaptam a fiókom mélyéről, és bezárkóztam a fürdőszobámba Elővettem egy törölközőt, leültem a márvány csempére.
Hideg volt és kemény, ismerős érzés.
Felhúztam a pulcsim szárát, szabaddá téve a csuklómat és az alkaromat.
Lassan, nagyon lassan belemélyesztettem a szikét a bőrömbe, majd a húsomba.
A vérem gyorsan kiserkent, eléggé ahhoz, hogy a lentiek megérezzék.
A következő pillanatban a kulcsrazárt ajtó kitört a helyéről, egyszerre öt döbbent, és egy éhes vámpír arcával találtam szemben magam…
Mennyei szerelem - 21. fejezet
21. Változások
{Bella szemszöge}
Egy keddi napot írtunk, mikor szokás szerint a kanapén feküdtem bebugyolálva, Rosalie pedig mellettem.
Egyre csak a holnapi esküvőjéről beszélt, mesélt minden kis részletéről: a csokráról, a papról, aki a próbabeszédein mindig köpködi a mellette álló Emmettet – ami lássuk be, elég vicces lehet, a Los Angelesi nászútjukról, hogy mit fognak csinálni…
És én egy idő után már nem tudtam rá odafigyelni. Persze örültem nővérem boldogságának, de istenem, csak rám kellett nézni. Hahó, itt fekszem az ágyba magatehetlenül, terhesen… haldokolva.
Ezért nem tudtam már rá figyelni, de elküldeni mégsem akartam, hisz olyan hálás voltam neki hogy törődik velem, hogy mellettem van, és az állapotom tényleg javult. Bár azt nem tudom hogy Rose miatt-e, vagy mert a kisbabám végre befogadja az emberi ételt, noha még csak kis adagokban.
Én azért azt hiszem, mindkét ok rásegített.
Ezen a keddi napon azonban valami megváltozott.
Edward jött le a lépcsőn, arcán halvány mosollyal. Nem tudtam mire vélni a dolgot.
Rose egyből felpattant mellőlem, és elállta Szerelmem útját.
De én már annyira magam mellett akartam tudni, hogy rá kellett szólnom Rosalie-ra.
- Rose, hagyd csak. Kérlek. Nem lesz baj.
- Hát hogyne. Mint három napja? Miután ez a szörnyeteg elment innen, annyira sírtál, hogy alig kaptál levegőt.
Az igazából nem is Edward miatt volt. Nem mondtam Rose-nak, de a baba akkorákat rúgott, hogy úgy éreztem, az egyik bordám bánja.
De Edwardnak rögtön elkínzott lett az arca Rosalie kijelentésére.
- Rosalie… - nyögte.
Nővérem ellenezte a dolgot, de végül odébbállt, és kiment a szobából, én pedig végre Rá koncentrálhattam.
- Edward, hiányoztál. – mosolyogtam rá.
Nem akartam hogy lássa, hogy ez engem mennyire letör.
- Ne haragudj rám emiatt… én akartam jönni, de… - nem kellett befejeznie, tudtam, nehéz most mellettem lennie.
- Nem kell magyarázkodni, megértem… - mondtam neki végül.
Szomorúan bólintott, majd közelebb jött, leült mellém, és elkezdte simogatni a homlokomat. Hideg érintése most különösen jól esett.
De a következő tette eléggé meglepett.
Pocakomon nyugvó kezemre rátette a sajátját.
Én eddig azt hittem undorodik a hasamtól…
- Hogy érzed magad? – kérdezte.
- Most egész jól. Nem fészkelődik. – mosolyogtam rá félénken.
Attól hogy undora szemmel láthatóan csillapodott, még nem voltam benne biztos, hogy hogyan viszonyul a „dologhoz” a hasamban.
- Edward? – már épp meg akartam tőle kérdezni, de ahogy végiggondoltam hogyan hangzana, inkább hárítottam.
- Igen?
- Csak… szeretlek. – mondtam végül.
- Én is nagyon szeretlek téged. – puszilta meg a homlokom.
- Engem… - gondolkoztam hangosan. – De én már nem egyedül vagyok. – könnyek gyűltek a szemembe. – Egy pici Edwardot hordok a szívem alatt, és annyira… annyira fáj hogy te nem szereted Őt.
Erre a kijelentésemre megint eluralkodott rajta a már jól megszokott búskomorság.
Többször is szólásra nyitotta a száját, de nem mondott semmit. Úgy tűnt, valamin nagyon gondolkozik.
- Sajnálom. Megígérem, hogy megpróbálok változtatni ezen. – nézett a szemembe. Őszintének látszott, és boldoggá tett hogy tényleg változtatni szeretne az álláspontján. Miattam.
- … de mit is mondtál… pici Edward? Én azt hittem, egy pici Bella.
Legszívesebben megcsókoltam volna. Annyira aranyos volt. Most először tényleg el tudtam képzelni apukának.
Olyan szélesen elmosolyodtam erre a tényre, amennyire csak tudtam. Boldoggá tett.
- Biztos vagyok benne, hogy kisfiú. – bátorodtam fel, és elkezdtem simogatni a hasamat, így ő is kénytelen volt ezt tenni a kezemen lévő kezével. Úgy látszott, nem zavarja, habár nagyobb figyelmet nem szentelt neki.
De aztán valami megváltozott. Ahogy a keze a hasamat érintette, a tekintete ködössé vált, mint aki valamit észrevett…
A Babám… mi van vele? Valami baj van?
Edward úgy nézett ki, mint aki sokkot kapott, nem mozdult, nem pislogott, semmi.
- Edward?
A tenyerét kinyújtotta a hasamon, és picit erősebben tette rá, de korántsem fájóan.
- Edward! Megijesztesz… mondd már mi van. – nem tudtam, mit csináljak hogy végre rám figyeljen, de nem bírtam tovább a várakozást a válaszára.
- Edward! – kiáltottam rá.
Aztán valami megváltozott, és én tudtam, hogy nincs baj. Sőt…
A kezei finoman elkezdték simogatni a hasamat.
- Oh. – nyögött fel. Ha nem tudtam volna hogy képtelen rá, azt hittem volna hogy sír.
Aztán helyzetet váltott, és a fülét a hasamra tapasztotta.
- Mi az? – kérdeztem tőle immár higgadtan.
- Hallom… a gondolataikat. – a hangja teli volt csodálattal, gyengédséggel és szeretettel.
Várjunk csak… gondolataikat? Mi ez a többes szám? Ha csak nem…
- Tessék? – alig akartam elhinni. Ebben a mondatában két tény is a szemem elé tárult.
Ő hallja a gyermekünket, aki nem is egyedül van odabent…
- Szeretnek Téged. – nézett fel rám. – Mindketten.
{Bella szemszöge}
Egy keddi napot írtunk, mikor szokás szerint a kanapén feküdtem bebugyolálva, Rosalie pedig mellettem.
Egyre csak a holnapi esküvőjéről beszélt, mesélt minden kis részletéről: a csokráról, a papról, aki a próbabeszédein mindig köpködi a mellette álló Emmettet – ami lássuk be, elég vicces lehet, a Los Angelesi nászútjukról, hogy mit fognak csinálni…
És én egy idő után már nem tudtam rá odafigyelni. Persze örültem nővérem boldogságának, de istenem, csak rám kellett nézni. Hahó, itt fekszem az ágyba magatehetlenül, terhesen… haldokolva.
Ezért nem tudtam már rá figyelni, de elküldeni mégsem akartam, hisz olyan hálás voltam neki hogy törődik velem, hogy mellettem van, és az állapotom tényleg javult. Bár azt nem tudom hogy Rose miatt-e, vagy mert a kisbabám végre befogadja az emberi ételt, noha még csak kis adagokban.
Én azért azt hiszem, mindkét ok rásegített.
Ezen a keddi napon azonban valami megváltozott.
Edward jött le a lépcsőn, arcán halvány mosollyal. Nem tudtam mire vélni a dolgot.
Rose egyből felpattant mellőlem, és elállta Szerelmem útját.
De én már annyira magam mellett akartam tudni, hogy rá kellett szólnom Rosalie-ra.
- Rose, hagyd csak. Kérlek. Nem lesz baj.
- Hát hogyne. Mint három napja? Miután ez a szörnyeteg elment innen, annyira sírtál, hogy alig kaptál levegőt.
Az igazából nem is Edward miatt volt. Nem mondtam Rose-nak, de a baba akkorákat rúgott, hogy úgy éreztem, az egyik bordám bánja.
De Edwardnak rögtön elkínzott lett az arca Rosalie kijelentésére.
- Rosalie… - nyögte.
Nővérem ellenezte a dolgot, de végül odébbállt, és kiment a szobából, én pedig végre Rá koncentrálhattam.
- Edward, hiányoztál. – mosolyogtam rá.
Nem akartam hogy lássa, hogy ez engem mennyire letör.
- Ne haragudj rám emiatt… én akartam jönni, de… - nem kellett befejeznie, tudtam, nehéz most mellettem lennie.
- Nem kell magyarázkodni, megértem… - mondtam neki végül.
Szomorúan bólintott, majd közelebb jött, leült mellém, és elkezdte simogatni a homlokomat. Hideg érintése most különösen jól esett.
De a következő tette eléggé meglepett.
Pocakomon nyugvó kezemre rátette a sajátját.
Én eddig azt hittem undorodik a hasamtól…
- Hogy érzed magad? – kérdezte.
- Most egész jól. Nem fészkelődik. – mosolyogtam rá félénken.
Attól hogy undora szemmel láthatóan csillapodott, még nem voltam benne biztos, hogy hogyan viszonyul a „dologhoz” a hasamban.
- Edward? – már épp meg akartam tőle kérdezni, de ahogy végiggondoltam hogyan hangzana, inkább hárítottam.
- Igen?
- Csak… szeretlek. – mondtam végül.
- Én is nagyon szeretlek téged. – puszilta meg a homlokom.
- Engem… - gondolkoztam hangosan. – De én már nem egyedül vagyok. – könnyek gyűltek a szemembe. – Egy pici Edwardot hordok a szívem alatt, és annyira… annyira fáj hogy te nem szereted Őt.
Erre a kijelentésemre megint eluralkodott rajta a már jól megszokott búskomorság.
Többször is szólásra nyitotta a száját, de nem mondott semmit. Úgy tűnt, valamin nagyon gondolkozik.
- Sajnálom. Megígérem, hogy megpróbálok változtatni ezen. – nézett a szemembe. Őszintének látszott, és boldoggá tett hogy tényleg változtatni szeretne az álláspontján. Miattam.
- … de mit is mondtál… pici Edward? Én azt hittem, egy pici Bella.
Legszívesebben megcsókoltam volna. Annyira aranyos volt. Most először tényleg el tudtam képzelni apukának.
Olyan szélesen elmosolyodtam erre a tényre, amennyire csak tudtam. Boldoggá tett.
- Biztos vagyok benne, hogy kisfiú. – bátorodtam fel, és elkezdtem simogatni a hasamat, így ő is kénytelen volt ezt tenni a kezemen lévő kezével. Úgy látszott, nem zavarja, habár nagyobb figyelmet nem szentelt neki.
De aztán valami megváltozott. Ahogy a keze a hasamat érintette, a tekintete ködössé vált, mint aki valamit észrevett…
A Babám… mi van vele? Valami baj van?
Edward úgy nézett ki, mint aki sokkot kapott, nem mozdult, nem pislogott, semmi.
- Edward?
A tenyerét kinyújtotta a hasamon, és picit erősebben tette rá, de korántsem fájóan.
- Edward! Megijesztesz… mondd már mi van. – nem tudtam, mit csináljak hogy végre rám figyeljen, de nem bírtam tovább a várakozást a válaszára.
- Edward! – kiáltottam rá.
Aztán valami megváltozott, és én tudtam, hogy nincs baj. Sőt…
A kezei finoman elkezdték simogatni a hasamat.
- Oh. – nyögött fel. Ha nem tudtam volna hogy képtelen rá, azt hittem volna hogy sír.
Aztán helyzetet váltott, és a fülét a hasamra tapasztotta.
- Mi az? – kérdeztem tőle immár higgadtan.
- Hallom… a gondolataikat. – a hangja teli volt csodálattal, gyengédséggel és szeretettel.
Várjunk csak… gondolataikat? Mi ez a többes szám? Ha csak nem…
- Tessék? – alig akartam elhinni. Ebben a mondatában két tény is a szemem elé tárult.
Ő hallja a gyermekünket, aki nem is egyedül van odabent…
- Szeretnek Téged. – nézett fel rám. – Mindketten.
2010. február 9., kedd
Dana változás
Hali:)
Megszavaztátok, hogy Annalynne legyen az új Adriana, szóvál váltottam képet.
Mostantól ő Dana karaktere, VÉGRE!!!:D
UI: Friss nemsokára lesz:)
ja és utó-utóirat: Ancsi, várom a csütörtöki mozizást:P
Puszim, Doo
Megszavaztátok, hogy Annalynne legyen az új Adriana, szóvál váltottam képet.
Mostantól ő Dana karaktere, VÉGRE!!!:D
UI: Friss nemsokára lesz:)
ja és utó-utóirat: Ancsi, várom a csütörtöki mozizást:P
Puszim, Doo
2010. február 5., péntek
Saját regény - előzetes
Sziasztok! :)
Evie és Francis már tudja, hogy belekezdtem egy saját regénybe.
Ennek semmi köze nem lesz a Twilighthoz, de nem lesz sem unalmas, sem pedig átlagos. Ezt megígérhetem.
A történet egy lányról fog szólni, aki a családjával új helyre költözik. Camilnak nehezen megy a beilleszkedés az új iskolába, nehezen szokja meg maga körül az új arcokat.
Ki ez a lány? És milyen titkot rejteget, ami az egész életére hatással van?
Megtudjátok, ha elolvassátok a történetet!
Itt van egy kis részlet a regényemből, talán kedvet kaptok hozzá.
Pusz, Doo
--
Brooklyn. Az otthonom.
Milyen furcsa ezt mondani…
A new yorki gépünk alig egy órája szállt csak le.
Nem értem anyuékat. New York tökéletes volt, minden szempontból.
Imádtam a nyüzsgést, azt, hogy a város sosem alszik. Otthon éreztem magam.
A többiek szerint nyugalom kell a családunknak.
Nyugalom, egyenlő unalom.
Szuper.
A házban több tucat doboz várt kibontásra, de én mégsem tudtam elszakadni az ablaktól.
Az eső zuhogott, és én is megengedtem magamnak egykét krokodilkönnyet.
A házunk nem mondható valami nagynak, de a new yorki lakásunkat mindenképp fölülmúlja.
Világos faparketta a halványrózsaszín falú nappaliban, és a három szobában.
A konyhában meleg, barnás csempék vannak lerakva, ami összhangban van a világosbarna szekrénysorral. Az egész nem nagy, de be kell valljam, nagyon otthonos.
Az én szobám az emeleten van, anyuéké, és Kenny-é között.
Igazából elég csajos a lila falaival, és a fehér komóddal.
El is terveztem, hogy a falakat átfestem narancssárgára, a kedvenc színemre.
A falra pedig kiaggatom a kedvenc posztereimet, amik nélkül aligha lehetne otthonos egy tinédzser lány szobája.
- Hé, Camy, gyere már segíteni! – szól fel nekem Kenny, de én még mindig nem vagyok hajlandó elszakadni az ablakomtól.
Egész jó a hely. A szobámban a párkány szélesebbre van megcsinálva, így néhány párnával egész kényelmesen el lehet helyezkedni rajta.
El is határoztam, hogy itt fogok majd írni, ugyanis megszállott naplóíró vagyok. Mindig ott szorongatom a kezembe a pici, kopott piros noteszom.
Felsóhajtok, és leszállok a párkányomról, hogy lemehessek segíteni a bátyámnak.
Anyu és apu elment bevásárolni, hogy legyen itt valami kaja.
- Na, végre hogy méltóztatott lejönni a kisasszony – borzolta össze Ken a hajam.
Elmosolyodtam, de többre most nem tellett.
- Kenny?
- Mondjad. – sóhajtott.
- Neked nem hiányzik New York?
Reméltem megnyugtat, hogy nem csak én nem akartam ezt a költözés dolgot, de sajnálatomra ő tökéletesen egyetértett apuék elméletével, miszerint szükségünk van egy kis nyugira, és amúgy is, a mi helyzetünkben nem engedhetjük meg magunknak a túlzott figyelmet, mert valakinek előbb-utóbb feltűnne, hogy mi mások vagyunk…
Evie és Francis már tudja, hogy belekezdtem egy saját regénybe.
Ennek semmi köze nem lesz a Twilighthoz, de nem lesz sem unalmas, sem pedig átlagos. Ezt megígérhetem.
A történet egy lányról fog szólni, aki a családjával új helyre költözik. Camilnak nehezen megy a beilleszkedés az új iskolába, nehezen szokja meg maga körül az új arcokat.
Ki ez a lány? És milyen titkot rejteget, ami az egész életére hatással van?
Megtudjátok, ha elolvassátok a történetet!
Itt van egy kis részlet a regényemből, talán kedvet kaptok hozzá.
Pusz, Doo
--
Brooklyn. Az otthonom.
Milyen furcsa ezt mondani…
A new yorki gépünk alig egy órája szállt csak le.
Nem értem anyuékat. New York tökéletes volt, minden szempontból.
Imádtam a nyüzsgést, azt, hogy a város sosem alszik. Otthon éreztem magam.
A többiek szerint nyugalom kell a családunknak.
Nyugalom, egyenlő unalom.
Szuper.
A házban több tucat doboz várt kibontásra, de én mégsem tudtam elszakadni az ablaktól.
Az eső zuhogott, és én is megengedtem magamnak egykét krokodilkönnyet.
A házunk nem mondható valami nagynak, de a new yorki lakásunkat mindenképp fölülmúlja.
Világos faparketta a halványrózsaszín falú nappaliban, és a három szobában.
A konyhában meleg, barnás csempék vannak lerakva, ami összhangban van a világosbarna szekrénysorral. Az egész nem nagy, de be kell valljam, nagyon otthonos.
Az én szobám az emeleten van, anyuéké, és Kenny-é között.
Igazából elég csajos a lila falaival, és a fehér komóddal.
El is terveztem, hogy a falakat átfestem narancssárgára, a kedvenc színemre.
A falra pedig kiaggatom a kedvenc posztereimet, amik nélkül aligha lehetne otthonos egy tinédzser lány szobája.
- Hé, Camy, gyere már segíteni! – szól fel nekem Kenny, de én még mindig nem vagyok hajlandó elszakadni az ablakomtól.
Egész jó a hely. A szobámban a párkány szélesebbre van megcsinálva, így néhány párnával egész kényelmesen el lehet helyezkedni rajta.
El is határoztam, hogy itt fogok majd írni, ugyanis megszállott naplóíró vagyok. Mindig ott szorongatom a kezembe a pici, kopott piros noteszom.
Felsóhajtok, és leszállok a párkányomról, hogy lemehessek segíteni a bátyámnak.
Anyu és apu elment bevásárolni, hogy legyen itt valami kaja.
- Na, végre hogy méltóztatott lejönni a kisasszony – borzolta össze Ken a hajam.
Elmosolyodtam, de többre most nem tellett.
- Kenny?
- Mondjad. – sóhajtott.
- Neked nem hiányzik New York?
Reméltem megnyugtat, hogy nem csak én nem akartam ezt a költözés dolgot, de sajnálatomra ő tökéletesen egyetértett apuék elméletével, miszerint szükségünk van egy kis nyugira, és amúgy is, a mi helyzetünkben nem engedhetjük meg magunknak a túlzott figyelmet, mert valakinek előbb-utóbb feltűnne, hogy mi mások vagyunk…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)