Mennyei szerelem- 19.fejezet

19. Csak pár nap…


{Bella szemszöge}




2 hét telt el az első szeretkezésünk óta, ami tényleg csodálatos volt.
Végre egymásé lehettünk korlátok nélkül, aminél nincs jobb érzés a világon.
Igen, én is ezt hittem az elsőig. De aztán jött a többi fenomenális éjszaka Edward karjaiban, és én meg voltam róla bizonyosodva, hogy boldogabb már nem is lehetnék.
Viszont… ebben is tévedtem.

*

Pár nappal ezelőtt kezdődött…
Az egyik reggel rémes fejfájásra, és hányingerre ébredtem.
Edward mellettem feküdt az ágyba, szemei engem fürkésztek, és rögtön észrevette hogy valami baj van.
- Jó reggelt Kicsim.
- Uhm… neked is… - fogtam a fejem.
- Mi a baj Bella? Jól vagy?
- Most… ki kell mennem. – és már ugrottam is ki az ágyból, amit lehet nem kellett volna.
Megszédültem, de Edward gyors volt, és elkapott.
- Bella! Úristen, mi van veled? Gyere, azonnal leviszlek Carlisle-hoz. – vett karjaiba, és én nem ellenkeztem, nem is tudtam volna, 1 másodperc alatt lent voltunk a nappaliba, ahol Carlisle és Esme ült a kanapén, összeölelkezve.
- Edward? Mi történt? – meredt rám tágra nyílt szemekkel fogadott apám.
- Semmi… semmi baj, csak kicsit megszédültem, és… hányingerem van. – a torkom teljesen kiszáradt, beszélni is alig tudtam. – Edward, hoznál nekem egy pohár vizet?
- Persze. Carlisle?
Carlisle már ott is volt mellettem, és a kanapéra fektetett.
És Edward is megérkezett a vízzel teli pohárral.

Minden olyan gyorsan történt, és én már tudtam a nézésükből, hogy valami nagyon nincs rendben. Ők már tudták.

*

Igen, csak pár napja kezdődött, és nem ért véget.
A folyamatos rosszullétek, Carlisle vizsgálatai, Edward élettelen arca, és az én napról-napra növekedő pocakom.
Terhes voltam.

Amikor Carlisle közölte velem, hogy állapotos vagyok, én szinte a felhők között éreztem magam, hogy egy kicsi Edwardot hordok a szívem alatt. Boldogabb még életemben nem voltam. Kisbabám lesz. Kisbabánk lesz.
Egy élet a kettőnk szerelméből.

De hamar rájöttem, hogy itt valami nem stimmel.
Most, alig voltam 2 hetes terhes, és a hasam akkora volt, mintha már 4 hónapja az lennék.
Nálam a rosszullétek 3 nappal a megfogantatás után jöttek.
A hasam teli volt kék és lila foltokkal, és legyengültem.
A baba nem fogadott be semmilyen ételt, és én alig voltam 45 kiló a nagy hasammal együtt.
Kínzott, fájt, persze. De szerettem Őt. A mi piciként volt. Egy rész Edwardból.

Rose volt az, aki mindeddig velem volt, és Alice az, aki alig jött a közelembe.
Azt mondta, fáj tőlem a feje.

Carlisle minden nap megvizsgált, Esme pedig minden egyes ételt megfőzött amit ismert, de én semelyiket sem kívántam. És mikor 1 napi éhezés után mégis belém gyömöszöltek pár kanállal, én abban a pillanatban hánytam is ki.

Jazz, Alice-hez híven nem volt velem. Nem is emlékszem, mikor láttam őt utoljára.
De végülis megértettem. Nehéz lehet most a közelemben lenni. Érezni azt, amit most én érzek.

Emmett viszont velem volt. Talán Rose és Carlisle után ő volt velem legtöbbször.
Folyton viccelődött, próbált felvidítani, amit én nagyra értékeltem. Közel került hozzám.

És végül… Edward. Nem véletlenül hagytam őt utoljára.
Nagynéha ott volt, fogta a kezem, simogatta az arcom, de én mégsem éreztem úgy hogy velem volna.
Látni fájdalmas, élettelen arcát maga volt a Pokol.
De tudtam, természetesen tudtam hogy miért ilyen.
A válasz egyszerű: Meg fogok halni.

Tudtam ezt, éreztem, hogy ez felemészt, nem vagyok hozzá elég erős. Túlnő rajtam.
De nem búslakodtam. Én meghalok, de előtte még világra hozom a világ legszebb és legtökéletesebb babáját.
Mert addig muszáj lesz kibírnom. Addig küzdeni fogok, mindegy min kell ezért még átmennem – mert tudtam, ez még csak az eleje - , de végigcsinálom.

Edward most az ágyam mellett ült a földön.
- Bella… még nem késő. Még kivehetjük belőled.
Sosem hívta babának, vagy gyereknek, Ő mindig csak „izének”, „szörnynek” hívta, vagy nem is hívta semminek, csak egy dolog volt számára, ami kiszívja belőlem az életet.
- Nem. Nem! Ő az enyém! – és gyenge kezeimet a hasam köré vontam.
- Bella, megöl. Az csak egy szörny, érted? Csak egy szörny. Én csináltam… - hajtotta fejét a térdeire. – Bocsáss meg nekem ezért… ha tudtam volna… ha tudtam volna hogy ez lesz, soha nem engedtem volna, hogy mi ketten…
- Ez nem a Te hibád. Sőt, még csak nem is hiba. Ő a mi kicsikénk Edward. Szeretsd Őt, kérlek. Ő a mienk. – és kezemmel lenyúltam a kezéért, hogy a hasamra tegyem.
Már ezért a mozdulatért is iszonyú erőt kellett kifejtenem.
Mikor keze a dudorodó hasamat érintette, arcán undor jelent meg, és rögtön elhúzta.
- Szeressem? Ezt szeretni, ami elvesz Téged tőlem? Hogyan, Bella? Mégis hogyan tudnám szeretni? Ez egy gyilkos, amilyen én is vagyok. Meggyilkollak vele Téged.
Felállt, és távozott a szobából.
Én pedig sírni kezdtem azon, hogy változott az életem egy rémálommá pár nap alatt.