Gyilkos ösztönök - 8. fejezet

Szóval... összejött a 15 kommi, és ahogy ígértem, itt a jutalom érte.
Mégegyszer szeretném megköszönni azoknak akik írtak, el sem tudjátok hinni mennyit jelent a támogatásotok. Imádlak Titeket:)

Amit a fejezetről tudni kell, az az, hogy a felét suliba írtam meg, méghozzá töriórán. Egypár szó a töritanártól származik... szal... ez benne a furcsaság, de szerintem nem észrevehető, ezért is mondtam :D
Na, nem húzom tovább az időtöket, jó olvasást, puszik:)


8. Mindenre fény derül


/Edward szemszöge/





Tudja. Rájött hogy mi vagyok.
Ezt a barátnője fejéből olvastam ki, akinek az egyik vérfarkas mondta el.
Hülye korcsok! Nem tartják az egyezséget…

*

Hazafelé tartottam a forksi középiskolából, ami az utóbbi időben saját kis kínzóhelyemmé vált Bella vére miatt, mikor megláttam Őt, amint hazafelé tart… gyalog. Mi ütött ebbe a lányba?

Leengedtem az ablakot, és megszólítottam.
- Szia, elvihetlek? – villantottam rá féloldalas mosolyomat, amiről tudtam, hogy minden lánynak meglágyítja a szívét. Ezt a kedves kis mondatot Szerelmemtől hallottam még megismerkedésünk elején.
- Köszi, de közel lakok. – mondta, és már ment is volna tovább, ha nem szólok közbe.
- Tényleg? Én úgy tudtam, hogy a rendőrfőnők háza a város másik felében van.
- Nézd… tényleg így van, de nem akarlak fárasztani. Szia.
Elkezdett tovább sétálni, én meg kocsival utána.
- Szerinted felajánlottam volna ha fárasztanál? Ugyan Bella, nem akarom hogy fájjon a lábad. – megint mosoly.

Ez használt, és elégedetten sóhajtottam, mikor hallottam hogy a szíve dallama gyorsabb ütemre vált az én mosolyom hatására.
- Rendben. – fújta ki a levegőt.
Beszállt mellém, és a kocsit egyből elárasztotta édes vérének illata.
A torkom égett, kapart, és ennek hatására méreg gyűlt a számban, ami körbeölelte éles fogaimat is.
Erős volt ugyan, szenvedtem, de nem tudtam volna ártani neki.
Megkedveltem. Aranyos volt és őszinte. Reméltem hogy idővel összebarátkozunk… de beszélnem kellett vele a családom titkáról.
A lány fejében a menzán csak azt láttam, hogy elmondja Bellának a történetünket, de arról nem tudhattam, hogy Ő vajon ezt el is hitte neki.
Halogatni akartam a dolgot, húzni az időt tovább, és tovább, hogy több időt tölthessek vele azelőtt, hogy elmenekülne tőlem.
Ahogy ezt végiggondoltam, biztossá váltam abban, hogy nem hitte el a barátnője meséjét. Ha elhitte volna, most nem ülne velem egy kocsiban.
De amilyen mazochista voltam, mert kétségtelenül az voltam, mégis tudni akartam hogy mi játszódik a fejében. Hogy minek hisz, s minek nem… mégha ezzel a tettemmel egy jövőbeli igaz barátot veszítek is el.
- Bella… - szólítottam meg, ezzel megtörve a ránk ereszkedő csendet. – beszélnünk kéne néhány dologról. Velem, és a családommal kapcsolatban.
- Hallgatlak. – helyezkedett el úgy az ülésen, hogy felém fordítsa egész testét.
- A minap a barátnőd mondott Neked valamit… egy történetet… Rólunk. – néztem rá, mert vámpír-reflexeim miatt az útnak amúgy sem kellett túl sok figyelmet szentelnem.
Az arcán apró ráncok jelentek meg, és kicsit feszült lett a témától.
- I… igen… - akadozott a hangja. Aztán meg sóhajtott egy nagyot, és próbálta elrendezni a vonásait.
- Nézd Edward… - folytatta, immár magabiztos hangon. – tudok mindent, és elfogadom. Kicsit megrázott ugyan, hisz nem minden nap derül ki az ember osztálytársáról hogy egy… tudod, de kedvellek, és ez nem változtat a dolgokon.
Kicsit megrázta? Kicsit? És…és elfogad? Azt mondta kedvel. Ő engem. Egy szörnyeteget.
Majd meg kell kérdeznem Carlisle-t, hogy egy vámpír kaphat-e sokkot. Ugyanis megszólalni sem tudtam az engem ért meglepetéstől.
Annyival másra számítottam. Hogy majd könyörög hogy ne „egyem” meg… vagy valami effajta reakciót vártam, de ez…
- Edward? – hallottam meg a hangját. – Edward… minden oké? – kérdezgetett.
Hát én tiszta bolond vagyok.
Nem is tudom mióta bámultam szótlanul, rezzenéstelen arccal, de a hangja most kizökkentett elmélázásomból.
Hisz neki kéne így viselkednie, vagy ha nem is pont így, de ő produkálhatna most hasonló viselkedést.
- Minden oké, persze, csak nem erre számítottam. – erőltettem meg egy mosolyt. – Az hogy elfogadod ami vagyok… boldoggá tesz, de nem várhatom ezt el tőled. Bella… tudom nem úgy viselkedem, és még nem is nézek ki… szörnyetegnek. De az vagyok. És azt hogy megtudtad, nem így kéne viselned.
Kiabálnod kéne, vagy elájulnod, halálra rémülnöd, de nem elfogadnod. Ez nem normális… - most aztán mindent elmondtam amit gondoltam, szegény lány pedig azt sem tudja mit mondjon… úgy látom szomorú.

- Ezt szeretnéd? Hogy itt hagyjalak és soha többé ne szóljak hozzád? – hajtotta le szomorúan a fejét.
Leállítottam a kocsit, mivel a házukhoz értünk, és álla alá nyúltam hogy felemeljem a fejét.
- Bella… Te csodálatos lány vagy. Kedves vagy hozzám és a családomhoz akkor is, hogy tudod: vámpírok vagyunk. – most mondtam ki előtte ezt a szót először. – Ennél többet nem is kérhetnék. És a válaszom nem. Nem akarom hogy itt hagyj, és ne szólj többé hozzám. Csak ez lenne a normális reakció. De… úgy látszik hogy Te nem vagy normális. – nevettem fel, de rögtön el is komolyultam. – De ennek én nagyon örülök, Bella. Reméltem
hogy… hogy talán barátok lehetnénk.
- Az nagyon jó lenne – mosolygott rám.
Csak néztük egymást egy darabig. Most tűnt fel mennyire szépek és nagyok a csokibarna szemei. És ahogy néz velük, annyira aranyos. Olyan… igazán Bellás.
Elpirult, és másfelé nézett, hogy zavarát leplezze.
- Nekem most már mennem kell. – mondta.
- Persze, menj csak, holnap találkozunk.
Ő bólintott, és kiszállt a kocsiból. Én pedig rátettem hideg kezemet a kocsiajtón lévő kezére, és meglepettem vettem észre hogy nem húzza el.
- Bella! Köszönöm… - mondtam, mire rám mosolygott, és bement a házba.
Én pedig mosolyra húzott szájjal indítottam be a motort.