Gyilkos ösztönök - 7. fejezet

Na, meghoztam a 7. fejezetet.
Azt mondtam hétfőig felrakom, remélem örültök hogy nem az utolsó pillanatban kerül fel. :)

Ezt a fejezetet Ancsinak ajánlom. Boldog Szülinapot Ancsim! :)



7. Suli


/Bella szemszöge/




Másnap a telefonom ébresztőjére ébredtem, ami most mintha még hangosabb és idegesítőbb lett volna.
Szó mi szó, nem sokat aludtam az éjjel.

Kelletlenül kikászálódtam az ágyamból, és elmentem zuhanyozni.
Sokáig folyattam magamra a hidegvizet, ami kicsit felébresztett álmatlanságomból.
Megtörölköztem, és visszabattyogtam a szobámba.
Magamrakaptam egy farmert meg egy fekete pulcsit, és lementem reggelizni.
Miközben a müzlimet ettem, nem tudtam elterelni a figyelmem Cullenékről.
Most, hogy tudtam mik ők valójában, nem kéne félnem vagy valami?
Ez lenne az ésszerű, gondolom én. De mégsem éreztem semmi ilyet. Kedveltem őket. Leginkább Edwardot.

Dudáltak, én pedig gyorsan felkeltem a székről, utána pedig a kabátom és a táskám társaságában barátnőmhöz siettem.
Franc még tegnap megígérte hogy bevisz a suliba.
- Jó reggelt! – köszönt rám, mikor beszálltam mellé.
- Neked is.
- Úgy látom valaki bal lábbal kelt fel… - majd beindította a kocsit.
- Csak nem aludtam túl sokat az éjjel, ennyi.
Gondolom megértette hogy most nincs nagyon sok kedvem a társalgásra, ezért az út további 15 percében csendben maradt. Én pedig átadhattam magam gondolataimnak.

Az első óra unalmasan telt. Igazából azt sem tudom miről volt szó, nem igazán figyeltem a tanárra. De szerencsére nem szólított fel.

Most angolon ültem, és már az elején elvesztettem a fonalat. Valami regényről tanultunk, azt hiszem.
10 perc volt hátra az órából, mikor a mellettem ülő Francis egy összehajtott füzetlapot csúsztatott a tolltartóm elé, hogy a tanár ne lássa.
Jacobbal holnapra tervezünk egy kis kiruccanást Port Angelesbe. Jön pár haverja is, gyere el. :) – állt a papíron.
Hát most erre mit írhatnék? Nem akarom megbántani Francist azzal hogy nem megyek el vele, mert tudom hogy szeretné, de ebben az idegállapotban nem biztos hogy hasznára válnék a jókedvének.
Oké, majd még átgondolom, jó? – firkantottam le a szavakat, majd átcsúsztattam barátnőm elé.
Abban a pillanatban kicsengettek, én pedig görcsösen gondoltam a következő órámra. Biológia…

Felkaptam a táskám, és elindultam a 104-es terem felé.
Mikor megláttam őt, ahogy kitekeredett nyakkal bámul kifelé az ablakon, a szívem gyorsabban kezdett el verni.
Mintha meghallotta volna, egyenesen rám nézett, majd elmosolyodott, és a kezével intett, hogy üljek mellé.
Kissé habozva bár, de elindultam a padunk felé.

- Szia. – nézett fel rám mosollyal az arcán.
Egy embernek sincs ilyen tökéletes arca. De… ő nem ember. – emlékeztettem magamat.
- Heló Edward. – ültem le mellé.
- Hogy vagy? – fordult felém. Az asztalon könyökölt, és kézfejével a fejét támasztotta. Annyira helyes volt…
Nem! Nem szabad erre gondoltam, ő egy vámpír, az istenért. És amúgy is… van barátnője.
Igazából egy cseppet sem érdekelt hogy ő egy „szörnyeteg”, mert nem is tudtam úgy gondolni rá, mint egy gonosz lényre.
És azon meg, hogy jobban bosszantott hogy foglalt, még el is mosolyogtam magam.
- Kicsit álmosan de jól. Köszi. És te?
- Csodásan.
Bejött a tanár, Edward visszafordult a könyveihez, én pedig fegyelmeztem magam, hogy a tanárra figyeljek, ne pedig rá.
Az óra utolsó felében kísérleteztünk, ezért a könyvemet a padba tettem, hogy ne legyen útban. A kísérlet megfigyeléseit pedig írni kezdtem a füzetembe.
Edward nagyon okos volt. Majdnem az egészet ő csinálta.

A menzán ültem Francissel és pár barátjával, mikor eszembejutott hogy a könyvemet a padban hagytam.
Épp felállni készültem, mikor Edwarddal találtam szembe magam, kezébe a könyvemmel.
- Ezt azt hiszem elhagytad. – nyújtotta felém.
- Igen… - vettem el tőle. – Köszi hogy idehoztad. – mosolyogtam rá.
- Semmiség. – mondta. De nem rám nézett, hanem a barátnőmre, Francisre, aki szintén őt bámulta.

Aztán Edward arca meghökkenté vált. Idegesen kapkodta pillantását Franc és köztem.
Nem értettem semmit. Ennek meg mi baja van?
Vagy… rájött hogy tudom? De hát miből?
- Edward? – szóltam neki.
- Most mennem kell. – mondta, és mire észbekaptam, már félúton volt az ő asztaluk felé.


A menzán további menzán töltött időmet gondolkodással töltöttem. Úgy mint az eddigi napom kábé kétharmadát.
Gondolataim tárgya természetesen Edward Cullen volt. Ki más?
Sokszor néztem az asztaluk felé. Párszor elkaptam a pillantását, ami még mindig ideges volt, valamikor pedig csak azt láttam, hogy a testvéreivel beszél.
De olyan gyorsan mozgott mindegyiküknek a szája, hogy esélyem se lett volna kitalálni miről folyik a társalgás.

Amikor vége lett az óráimnak, kimentem a parkolóba, de Francist sehol sem láttam.
Éreztem hogy a mobilom rezeg a zsebemben.
Egy sms-em jött.
Bocsi, de nem tudlak hazavinni, mert előbb el kellett mennem. Kérd meg Edwardot vagy Alice-t, biztos hazavisznek. Mégegyszer bocs. – Francis.
Hát ez szuper. Komolyan mondom…
Mérgelődtem egy sort, aztán elindultam haza. Gyalog.
Épp kiértem a suli parkolójából, mikor egy kocsi lefékezett mellettem. Egy ezüst Volvo.
- Elvigyelek? – hajolt ki a vezető felőli ablakból Edward.
Nagyszerű…