Gyilkos ösztönök 9. fejezet

9. Depresszió





/Dana szemszöge/



Az iskola unalmas volt, mint mindig. A szerencsém az volt, hogy ma csak 4 órám volt megtartva, így Evie-vel megbeszéltük hogy elugrunk Port Angeles-be.

Cullenék autói még a parkolóba voltak, Edward a Volvohoz meg szabad kezet adott, így elidultam az autó felé.
- Dana? Hé, külön kocsival akarsz menni, vagy mivan? – szólt rám Evie.
- Ja hogy most rögtön akarsz menni? – kérdeztem vissza.
- Naná! Gyere! – úgy beszélt mintha lökött lennék.
Így elindultam barátnőm felé.

*
Port Ageles utcáin járva egyre csak Edwardon agyaltam, és azon a lányon, aki mostanában folyton rajta lóg. Bella, azt hiszem.
Ha továbbra se száll le róla, kénytelen leszek elbeszélgetni vele.

Evie-vel minden Port Angelesi boltot bejártunk, de nem találtunk túl sok cuccot. Tudni illik az itteni áruházak választéka nem valami tartalmas.

Barátnőm talált egy lila pulcsit, ami, megjegyzem, kísértetiesen hasonlított arra, amit egyik nap viseltem. Nem szóltam neki, már megszoktam hogy általában engem utánoz az öltözködésben. Kettőnk közül én lettem megáldva jobb stílusérzékkel, így még csak hibáztatni sem tudtam Őt.
Az én választásom egy magas sarkú csizmára esett, ami majdnem térdig ért. Volt pár ilyenem, de ha már egyszer vásárolni jöttünk…

- Ad, nem érzem a lábaimat – panaszkodott Evie. – Menjünk haza, oké?
- Felőlem. Úgysem találunk itt már semmi jót – hagytam rá.

Kimentünk az épp aktuális üzletből, és beszálltunk Evie kocsijába.
Hazafele csak zenét hallgattunk, mert már fáradtak voltunk.

Gondoltam felhívom Edwardot, hogy hogy telt a napja.
Bepötyögtem a számát, de nem vette fel, így megpróbálkoztam a vezetékesünkkel.
- Mit akarsz? – rögtön felismertem Alice kedvesnek nem mondható hangját.
- Jaaj, neked is szép estét drága húgocskám. – szóltam vissza neki tenyérbe mászó hangon.
- Mmm… csak hogy tudd, idősebb vagyok nálad, nem is kicsivel. Mellesleg Edward Bellával van. Na puszi hugi.
Hát én kinyírom ezt a csajt, komolyan mondom. Meg Edwardot is. Hogy képzeli hogy ilyen későn egy idegen csajjal van? Én vagyok a barátnője, az istenért!

*

Mikor a házunk elé értünk, már mérhetetlenül mérges voltam Edwardra.
Mi van ha megcsal azzal a csajjal? Hiszen nem is szép… legalább is, én ezerszer szebb vagyok nála.

Elköszöntem Evie-től, és bementem a házba.
- Huh, megérkezett a házi sárkány. Ed még nincs itthon, szóval nyugodtan vissza mehetsz oda, ahonnan jöttél. – természetesen a hang „szeretett” testvéremtől származott, aki nekem háttal a kanapén ült, és a tv távirányítójával volt elfoglalva.
- Kuss Alice! Ez a ház épp úgy az én otthonom is ahogy a tiéd, ezt te is tudod. – vágtam vissza. Majd épp ez a bosszantó kis törpe fog engem kioktatni, na persze.
- Nem, Adriana. Te csak is Edward miatt lehetsz itt. Nem tűnt még fel hogy itt te vagy a zavaró tényező? Ó… dehogy tűnt fel, te mindig csak magaddal vagy elfoglalva. Megértem Edwardot hogy inkább van Bellával. – mosolygott bele a képembe, és elindult fel a lépcsőn.
Annyira felidegesített, hogy nem hagyhattam csak úgy elsétálni.
Nem is gondoltam meg mit csinálok, csak a háta mögé léptem és elkezdtem tépni a haját. Nem is tudom mire számítottam…
Természetesen a fájdalom legenyhébb jele nélkül villámgyorsan megfordult, így szembe került velem.
- Jaj, Dana… - ingatta mosolyogva a fejét. – Ennyire szőke te sem lehetsz…
Majd eltűnt az emeleten.
Annyira bosszantott hogy semmit sem tudok tenni vele. Ő vámpír, ezerszer erősebb nálam.
Legalább vágna pofon, vagy valami, az is ezerszer jobb lenne annál hogy hülyének néz, és mindig az arcomba vigyorog. Legszívesebben megölném.
Gyűlölöm őt! Gyűlölöm!

Felmentem a szobámba, és arcomat a párnába szorítva ordítottam.
Az életem kezd széthullani. Itt van Edward, aki nagy valószínűséggel megcsal azzal a libával, ráadásul ezt nem is titkolja előlem. És Alice, aki azzal van elfoglalva, hogy elüldözzön az otthonomból.
Fogadok, hogy direkt élvezi a helyzetet. Biztos nem véletlenül kötötte az orromra hogy hol van Edward.

Mindig is érzékeny lány voltam, de mióta anyuék meghaltak, depresszió közeli állapotba szoktam sírni magam az ilyen helyzetekben.
Olyankor nem is ismerek magamra.

Ahogy ott szenvedtem a párnáim között, annyira utáltam magam gyengeségemért.
Hisz alig veszekedtünk egy kicsit, és engem annyira mélyen érintett…
Ordítottam, dörzsöltem a szememet, amik már biztosan rákvörösek.
Hirtelen eszembe jutott egy régi tettem, amit a baleset után követtem el…
Annyira csábított a fiókom legmélyén árválkodó szike, hogy már szinte fájt alig egy méterre lenni tőle.
De nem nyúltam érte, nem mozdultam, csak figyeltem.
Agyamat elborította a vörös köd, fejemben csak két szót találtam, bármire is próbáltam gondolni.
De azt a két szót mintha nekem kiabálták volna egyszer…kétszer, aztán véget nem érően.
Edward elhagy! Edward elhagy…

Elgyengültem. Kezem centikre mászott előre az ágyamon a penge irányába, de ekkor lépteket hallottam az ajtóm előtt. Szünet, majd kopogás.
Nem feleltem. Ugyan ki akarna engem látni? Kit érdekelnék?
Felültem az ágyamon, a két térdemet keresztülfontam karjaimmal, és ringattam magam.
Azt a ritmust dúdoltam magamnak el-elakadó hangon, amit kiskoromban anyukám énekelt nekem elalvás előtt.
Általában mindig megnyugtatott.
Mintha hangfoszlányokat hallottam volna kintről, de jelen pillanatban ez sem érdekelt.
Erősen szorítottam le a szemeimet, a sötétség körülölelt.
De ez sem oldotta meg a problémámat, mert pár másodperc múlva már elviselhetetlenül csípték szemeimet a ki nem engedett könnycseppjeim.
Először jól esett a fájdalom, hisz erre vágytam, ezért vágtam meg magam annak idején is. A fájdalomért.
Hideget éreztem magamon.
A vállaimon, a kezeimen, a nyakamnál, mindenhol.
Aztán hangok… közeli hangok, mégis olyan távolinak tűnnek…
Nem engedek a sötétségből, nem akarok engedni a sötétségből, de most valahogy mégis… jobb.
A legszebb hang az egész életemben, mint pici arany csengettyűk, és a már jól ismert hideg ölelés.
Edward.
Szemeimet nagyon lassan kinyitottam, bár nem láttam túl sokat, a könnyek elárasztottak, elhomályosítva a látásomat.
Pár perc múlva felemeltem a fejemet, és megláttam Edward arcát, amin most mérhetetlen fájdalmat véltem felfedezni.
Biztosan az emlékek. Hisz nem most éltük át ezt először. Az életem részévé váltak az ilyen órák, és így Edwardnak is bőven kijutott már belőlük.

Nem szólt semmit, csak erősen magához ölelt. Viszont nekem már elfogytak a könnyeim. Akartam sírni, szerettem volna újra érezni a könnyeimet, amik a szememet csípik, de nem ment.
Edward a hátamat simogatta, de én ettől nem voltam jobban.
Arcom érzelemmentes maszkká alakult. A depresszió második fázisa elkezdődött…