Tudom, azt mondtam hogy most nem lesz GyÖ friss, csak MSz, de meggondoltam magam. Azt hittem ha megírom a másikból a frisset, már elszáll az ihlet.
Na szóval, maradt ihlet, megírtam ezt a fejezetet is.
De ha nem éri el a megszokott színvonalat, ne legyetek megsértődve vagy ilyenek, mert kicsi ihletből csak kicsit jót lehet írni. (na ezt jól megaszontam)
Oks, nem untatlak benneteket. Tessék, a 6. GyÖ!
6. Valóság vagy hazugság
/Bella szemszöge/
Vámpírok…
Egyszerűen nem tudtam magam túltenni a szón.
Vámpírok nem léteznek! Nem és nem.
Mi ez? Valami rossz vicc?
De ahogy barátnőm arcát bámultam – a sokktól lefagyva még mindig- biztos voltam benne, hogy egyáltalán nem viccnek szánta.
Tényleg ez a mese róluk?
Ki az az elmeháborodott ember, aki ilyet kitalál?
És arra nem gondolnak hogy milyen érzés Nekik?
Kilépni az utcára, és tudni hogy néhány ember ostoba agyszüleménye miatt félnek tőlük?
Elképzelni is szörnyű.
- Ezt sokan hiszik? – kérdeztem Francist, aki időközben leállította a kocsit. A házhoz értünk.
- Nem, dehogy. Sőt, szerintem rajtam kívül még senki nem is hallott róla. Én is csak Jacobtól hallottam.
Jacob Franc pasija, a Quileute indián törzs tagja.
Cullenék…
Ááá… valahogy hittem, hogy ez csak egy legenda, ahogy Franc mondja, de ott bujkált bennem az a bizonyos „mivan ha”.
Mert végülis illenek rájuk a vámpírokra jellemző „kiváltságok”.
De mivel nem voltam egy vámpírszakértő, elhatároztam, hogy utánanézek a neten.
Megráztam a fejem, mintha azzal minden rossz kiszállhatna belőle, de perze magam sem hittem hogy ez segít.
- Akkor holnap reggel. – köszöntem el Francistől, és kiszálltam a kocsiból.
Apu még az őrsön volt. Hagyott egy cetlit a hűtőn, amin az állt, hogy csak késő este jön haza.
Éhes voltam, mivel nem ettem a menzán semmit sem. A reggeli meg már rég volt.
Kiszedtem a hűtőből a tésztasalátához való dolgokat, majd elkezdtem összeütni a késői ebédemet.
Egész jól sikerült.
Apu adagját visszatettem a hűtőbe, és egy pohár üdítő után felmentem a szobámba.
A sulis cuccomat melegítőnadrágra, és egy kockás ingre cseréltem, és leültem a gép elé.
Elég régi ócskavas volt már az egész. Furcsa hangott adott ki, és 10 percbe telt míg végre bekapcsolt, és megnyitotta az internetet.
Bepötyögtem a varázsszót: Vámpír.
Kiadott többszáz oldalt, de ezek főleg gagyi hülyeségek voltak.
Vámpírsmink, „Vámpírkollekció” a kifutón… jesszus..
Az ötödik oldalon aztán találtam egy ígéretesnek tűnő weboldalt.
És tényleg. Végre nem ezek az ütődöttségek néztek vissza rám a sorok között.
A vámpír egy misztikus lény a népi kultúrában, rendszerint egy újra feléledt emberi holttest, ami emberi vagy állatvéren él, és sok esetben természetfeletti erőkkel rendelkezik, mint az emberfeletti erő és gyorsaság, állatok fölötti hatalom, vagy alakváltás. Néhány kultúrában nem-emberi vámpírok (pókok, kutyák, démonok vagy akár növények) is szerepelnek, de a vámpírizmus leggyakrabban emberekre korlátozódik. A vámpírok gyakori szereplők a horror- és fantasy-irodalomban.
A „vámpirizmus” a néprajzban és a pszichológiában arra utal, amikor valaki emberi vagy állati vért iszik; rendszerint a nyakon keresztül, ahol a legkönnyebb a hozzáférés a fő artériákhoz. Bizonyos helyeken az emberek hitték, hogy természetfeletti hatalomra tehet szert, aki más vérét megissza. Ebben az értelemben a vámpírizmus egy ritkábban előforduló formája a kannibalizmusnak.
Újra feléledt emberi holttest… beleborzongtam, ahogy ezt olvastam. Annyira ijesztő, és annyira… annyira nem emberi.
Viszont az, hogy állati véren is élhetnek, megnyugtatott. Biztos voltam benne, hogy ez Cullenekre is igaz, mert most már tényleg elhittem hogy ők vámpírok.
Nem tudtam elképzelni semelyik Cullent sem egy ember nyakát szívva. Kizárt.
És ahogy tovább olvastam, még egy dolgon megakadt a szemem.
A vámpírok a nyakon keresztül szívják az emberi vért, azaz a legfőbb táplálékukat, amely szükséges az életben maradásukhoz. Ha bizonyos időn belül nem jutnak elegendő vérhez, legyengülnek és meghalnak.
Meghalnak…
Egyáltalán nem akartam hogy ez így legyen. Sőt, szinte belefájdult a szívem, mikor erre az eshetőségre gondoltam. Hogy Alice meghaljon… vagy hogy Edward. Nem azt nem!
De ha úgy van ahogy gondolom, és ebben az egyben biztos voltam, hogy állatvéren élnek. Forksban erdő bőven akad.
Lehet hogy épp ezért költöztek ide?
A következő sorban valami olyant pillantottam meg, amiről már hallottam.
A vámpírok bőre, ha napfény éri, csillogni kezd, mintha gyémántból lenne.
Forksban sosem süt a nap, vagy csak nagyon ritkán.
És itt összeállt a kép.
Az amit Francis mondott a kajáról meg a többiről, a napfényben csillogó bőr, az állatvér, amire a sok erdő nyújt bizonyítékot…
Szóval minden passzolt. Én pedig biztossá váltam, hogy vámpírok igenis léteznek.
2009. december 31., csütörtök
Mennyei szerelem-17.fejezet
Sziasztok.
Bocsi tényleg a sok kihagyásért, de mentségemre szolgáljon, hogy itt volt a Karácsony, és hát ilyenkor a családdal kell lenni meg minden.
De ma végre megírtam a 17.fejezetet.
Na, nem húzom tovább az időtöket meg az agyatokat, íme, itt a friss.
{Edward szemszöge}
Bella idegesen toporgott mellettem, mikor az ajtóban meglátta az édesapját.
Persze Charlie nem volt ideges, hisz ő nem tudta, hogy kivel van egy légtérben.
És most nem a vámpír kilétünkre gondolok, hanem Bellára.
- Jó estét Charlie! – köszöntötte Carlisle.
- Carlisle. - bólintott Charlie – köszönöm a meghívást.
- Örülünk hogy eljött. – mondta anyám egy kedves mosoly kíséretében.
- Kérem, tegeződjünk, elvégre, majdhogynem rokonok vagyunk… a lányom miatt. – csuklott el Charlie hangja, és éreztem, hogy Bella szorosabban markolja a kezem.
- Persze, gyere csak beljebb Charlie. – mondta apám.
Kiléptem, és köszöntöttem én is, majd a többiek.
Az asztalnál ültünk, Carlisle az asztalfőn, jobbra mellette Esme, balra pedig Bella édesapja.
Esme mellett ült Rosalie és Emmett.
Charlie mellett Alice ült, Jasper és Bella. Én Carlisle-lal szemben foglaltam helyet.
Épp az előételnél tartottunk,vagyis, hogy egész pontos legyek: Bella és Charlie épp az előételnél tartott, mikor Emmett és Rose felálltak, és Charlie felé fordultak.
- Rendőrfőnök úr, - kezdte Em, amit furcsálltam, mert a fejéből „rendőrbácsit” olvastam ki. – szeretnénk, ha tudná, hogy Rose-zal összeházasodunk. Két hét múlva lesz az esemény, és nagyon szeretnénk, ha eljönne. – fejezte be.
Charlie kissé meglepődött. Nem nagyon helyeselte ezt a korai házasságot.
Ó, ha tudná hogy ez már úgy a tizenötödik esküvőjük…
- Öhm… gratulálok gyerekek, ez ám a jó hír. – erőltetett az arcára egy mosolyt. – Számíthattok rám.
- Köszönjük. – mondta Rose a tőle nem megszokott kedves hangon. Habár, ha jobban meggondolom, tényleg, mostanában egész kedves, még velem is. Belláról nem is beszélve.
De ennek én csak örülni tudok. És még a gondolatai sem negatívak. Még ilyet…
A mi Rosie-nk megjavult!?
-Nos, hozhatom a főételt? – kérdezte anyám, majd felállt az asztaltól.
Bármennyire is utáltuk, a látszat kedvéért le kellett nyelnünk néhány falatot nekünk is.
Charlie az egekig marasztalta Esme főztjét, ő pedig minden bókot egy lehengerlően édes mosollyal fogadott.
A desszert után Charlie megszólalt:
- Na és Piper, meddig maradsz Forksban? – nézett Bellára, de ő még csak fel sem figyelt.
Megsimogattam az asztal alatt a combját, mire rám nézett.
Szememmel jeleztem hogy Charlie hozzá beszél, így végre odafordította a fejét.
- Öhm… azt hiszem, örökre. Mármint, most már itt fogok élni végleg.
Csak én vettem volna észre, hogy egy kicsit megnyomja az „örökre” szót? – mosolyogtam el magam.
- Micsoda jó hír. – mosolygott Charlie.
Tényleg örült Szerelmem maradásának. Észrevette volna a hasonlóságot? Nem, a felismerésnek nyoma sem volt a fejében, inkább csak megkedvelte Bellát.
- Köszönöm a meghívást, tényleg csodálatos volt a vacsora, Esme. – dícsérte meg mégegyszer, majd felállt az asztaltól.
- Ugyan Charlie. – mosolygott rá Esme. – Nagyon örülnénk, ha még eljönnél hozzánk még valamikor. Persze, csak ha kedved tartja.
- Igen, persze, jó lenne majd még összefutni. – mondta Charlie.
Carlisle felállt, hogy kikísérhesse Charliet.
Hallottam ahogy elbúcsúzik tőle, és azt mondja, hogy majd hívja az esküvő pontos dátumát illetően.
Aztán már csak az ajtócsukódást lehetett hallani, kicsivel később pedig a felbőgő motort.
Esme s Rose az asztalt pakolták le, Emmett pedig azon nyafogott a hasát fogva, hogy ő bizony mindjárt hányni fog.
- Em, te nem tudsz hányni. – közöltem vele, biztos ami biztos, hogy ne felejtse el, micsoda.
- Fogadunk? – nézett rám összeszűkült szemekkel.
Hát komolyan mondom, néha meglepődök rajta…
- Felmegyünk? – jött oda hozzám Bella, aki 1 perce még Aliceszel beszélgetett a nappaliban, mivel a húgomnak volt egy olyan látomása, hogy nemsokára Charlie megint eljön hozzánk. Ez persze feldobta Bellát.
- Persze Kicsim. – mondtam, és az ölembe véve felrohantam vele a szobánkba.
Leraktam az ágyra, és megcsókoltam.
- Na és, mit szeretnél csinálni? – kérdeztem, felvillantva a féloldalas mosolyomat, mert tudtam, az a kedvence.
- Hát, lenne pár ötletem… - fogta meg az ingemet, és lehúzott magához egy csókra.
Pár másodpercig engedtem neki, de mikor már kezdtünk belejönni, finoman eltoltam magamtól.
Nem mehetünk túl messzire… nem szabad elveszítenem a fejem, mikor vele vagyok.
Pedig annyira, de annyira csábító.
- Edward, felnőtt emberek vagyunk, meddig akarod még ezt húzni? Nem akarsz engem… úgy?
Már hogyne akarnám? Mégis hogy gondolhat ilyet? Ki ne akarná? Nála csinosabb és szexibb nővel még nem találkoztam a több, mint 100 évem alatt.
- Bella, nem lehet, te is tudod. Mindennél jobban szeretném, hidd el, de még nem lehet. – mondtam neki.
- Még nem? Akkor mégis mikor? – hangja türelmetlen volt, és mintha egy kis megbántottság csendült volna benne.
A válasz egyszerű volt.
- Mikor már átváltoztattalak.
A reakciója teljesen meglepett.
Bocsi tényleg a sok kihagyásért, de mentségemre szolgáljon, hogy itt volt a Karácsony, és hát ilyenkor a családdal kell lenni meg minden.
De ma végre megírtam a 17.fejezetet.
Na, nem húzom tovább az időtöket meg az agyatokat, íme, itt a friss.
{Edward szemszöge}
Bella idegesen toporgott mellettem, mikor az ajtóban meglátta az édesapját.
Persze Charlie nem volt ideges, hisz ő nem tudta, hogy kivel van egy légtérben.
És most nem a vámpír kilétünkre gondolok, hanem Bellára.
- Jó estét Charlie! – köszöntötte Carlisle.
- Carlisle. - bólintott Charlie – köszönöm a meghívást.
- Örülünk hogy eljött. – mondta anyám egy kedves mosoly kíséretében.
- Kérem, tegeződjünk, elvégre, majdhogynem rokonok vagyunk… a lányom miatt. – csuklott el Charlie hangja, és éreztem, hogy Bella szorosabban markolja a kezem.
- Persze, gyere csak beljebb Charlie. – mondta apám.
Kiléptem, és köszöntöttem én is, majd a többiek.
Az asztalnál ültünk, Carlisle az asztalfőn, jobbra mellette Esme, balra pedig Bella édesapja.
Esme mellett ült Rosalie és Emmett.
Charlie mellett Alice ült, Jasper és Bella. Én Carlisle-lal szemben foglaltam helyet.
Épp az előételnél tartottunk,vagyis, hogy egész pontos legyek: Bella és Charlie épp az előételnél tartott, mikor Emmett és Rose felálltak, és Charlie felé fordultak.
- Rendőrfőnök úr, - kezdte Em, amit furcsálltam, mert a fejéből „rendőrbácsit” olvastam ki. – szeretnénk, ha tudná, hogy Rose-zal összeházasodunk. Két hét múlva lesz az esemény, és nagyon szeretnénk, ha eljönne. – fejezte be.
Charlie kissé meglepődött. Nem nagyon helyeselte ezt a korai házasságot.
Ó, ha tudná hogy ez már úgy a tizenötödik esküvőjük…
- Öhm… gratulálok gyerekek, ez ám a jó hír. – erőltetett az arcára egy mosolyt. – Számíthattok rám.
- Köszönjük. – mondta Rose a tőle nem megszokott kedves hangon. Habár, ha jobban meggondolom, tényleg, mostanában egész kedves, még velem is. Belláról nem is beszélve.
De ennek én csak örülni tudok. És még a gondolatai sem negatívak. Még ilyet…
A mi Rosie-nk megjavult!?
-Nos, hozhatom a főételt? – kérdezte anyám, majd felállt az asztaltól.
Bármennyire is utáltuk, a látszat kedvéért le kellett nyelnünk néhány falatot nekünk is.
Charlie az egekig marasztalta Esme főztjét, ő pedig minden bókot egy lehengerlően édes mosollyal fogadott.
A desszert után Charlie megszólalt:
- Na és Piper, meddig maradsz Forksban? – nézett Bellára, de ő még csak fel sem figyelt.
Megsimogattam az asztal alatt a combját, mire rám nézett.
Szememmel jeleztem hogy Charlie hozzá beszél, így végre odafordította a fejét.
- Öhm… azt hiszem, örökre. Mármint, most már itt fogok élni végleg.
Csak én vettem volna észre, hogy egy kicsit megnyomja az „örökre” szót? – mosolyogtam el magam.
- Micsoda jó hír. – mosolygott Charlie.
Tényleg örült Szerelmem maradásának. Észrevette volna a hasonlóságot? Nem, a felismerésnek nyoma sem volt a fejében, inkább csak megkedvelte Bellát.
- Köszönöm a meghívást, tényleg csodálatos volt a vacsora, Esme. – dícsérte meg mégegyszer, majd felállt az asztaltól.
- Ugyan Charlie. – mosolygott rá Esme. – Nagyon örülnénk, ha még eljönnél hozzánk még valamikor. Persze, csak ha kedved tartja.
- Igen, persze, jó lenne majd még összefutni. – mondta Charlie.
Carlisle felállt, hogy kikísérhesse Charliet.
Hallottam ahogy elbúcsúzik tőle, és azt mondja, hogy majd hívja az esküvő pontos dátumát illetően.
Aztán már csak az ajtócsukódást lehetett hallani, kicsivel később pedig a felbőgő motort.
Esme s Rose az asztalt pakolták le, Emmett pedig azon nyafogott a hasát fogva, hogy ő bizony mindjárt hányni fog.
- Em, te nem tudsz hányni. – közöltem vele, biztos ami biztos, hogy ne felejtse el, micsoda.
- Fogadunk? – nézett rám összeszűkült szemekkel.
Hát komolyan mondom, néha meglepődök rajta…
- Felmegyünk? – jött oda hozzám Bella, aki 1 perce még Aliceszel beszélgetett a nappaliban, mivel a húgomnak volt egy olyan látomása, hogy nemsokára Charlie megint eljön hozzánk. Ez persze feldobta Bellát.
- Persze Kicsim. – mondtam, és az ölembe véve felrohantam vele a szobánkba.
Leraktam az ágyra, és megcsókoltam.
- Na és, mit szeretnél csinálni? – kérdeztem, felvillantva a féloldalas mosolyomat, mert tudtam, az a kedvence.
- Hát, lenne pár ötletem… - fogta meg az ingemet, és lehúzott magához egy csókra.
Pár másodpercig engedtem neki, de mikor már kezdtünk belejönni, finoman eltoltam magamtól.
Nem mehetünk túl messzire… nem szabad elveszítenem a fejem, mikor vele vagyok.
Pedig annyira, de annyira csábító.
- Edward, felnőtt emberek vagyunk, meddig akarod még ezt húzni? Nem akarsz engem… úgy?
Már hogyne akarnám? Mégis hogy gondolhat ilyet? Ki ne akarná? Nála csinosabb és szexibb nővel még nem találkoztam a több, mint 100 évem alatt.
- Bella, nem lehet, te is tudod. Mindennél jobban szeretném, hidd el, de még nem lehet. – mondtam neki.
- Még nem? Akkor mégis mikor? – hangja türelmetlen volt, és mintha egy kis megbántottság csendült volna benne.
A válasz egyszerű volt.
- Mikor már átváltoztattalak.
A reakciója teljesen meglepett.
2009. december 30., szerda
Vámpííííír
Hali :)
A minap letöltöttem pár vámpíros könyvet.
Ideírom a címüket, és ha valakinek kell az egyik (vagy több is), az szól nekem, és már küldöm is.
Szóval a könyvek:
Alyson Noel-Evermore,Blue Moon
Claudia Gray-Evernight,Stargazer
Levy L. Smith-Dark Love1,Dark Love2
Lara Adrian-A vámpír csókja
Gena Showalter-Éjsötét vágyak
Lisa Jane Smith-Vámpírnapló
Peter Taylor& Gabriel Grant-Dögölj meg vámpír!
Ronda Thomson-Egy vérfarkas szupermodell
Cole Kresley-Vámpíréhség,Vámpírszerető
Valamint a Twilight könyveket is el tudom küldeni, akinek esetleg nincsen meg.
Továbbá vannak még nem vámpíros könyveim:
Neveletlen hercegnő naplója 1-7
Paul Michael Bush-Steph (életrajz Stephenie Meyerről, és magyarázat a Twilight saga-ról, érdemes elolvasni!)
Stephenie Meyer-A burok
Stephenie Meyer(és mások) -Pokoli báléjszakák
Isten veled villámlány (ez a /Tudom hol vagy!-Ketten a Harleyn/(Meg Cabot) könyvének a folytatása, amivel sajnos nem szolgálhatok, de aki tudja, szerezze meg, mert fantasztikus könyv)
Sophie Kinsella-Tudsz titkot tartani? --> ennek a könyvnek a leírása: Emma épp elég katasztrófafilmet látott már ahhoz, hogy amikor a repülőgépe viharba kerül, azonnal tudja, le fognak zuhanni. A halál közelsége különös reakciót vált ki belőle: minden, addig féltve őrzött titkát rázúdítja a mellette ülő, jóképű, ám vadidegen férfira. Mesél neki a szüzessége elvesztéséről, a pasijáról és a szülei aranyhaláról, megosztja vele a tangákról alkotott véleményét, sőt leszbikus álmait sem felejti ki a felsorolásból. Az utolsónak szánt gyónásba azonban apró hiba csúszik: a gép gond nélkül földet ér. Mikor Emma rájön, hogy földi pályafutása még nem ért véget, csak egy dolgot akar. Minél előbb hazamenni, és soha többé nem találkozni a kedves, és most már minden titkát ismerő idegennel. Az élet azonban mást tartogat számára…
2009. december 24., csütörtök
♥ BOLDOG KARÁCSONYT! ♥
♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥
NAGYON BOLDOG KARÁCSONYT KÍVÁNOK MINDENKINEK! :)
♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥
Karácsonyi álmok
Mikor a sóhaj ráfagy a létre,
a tündérek a nyújtózó éjre
kapaszkodnak és suhannak tova,
iránytűjük a csillagok sora.
Szárnyalnak hangtalan utcák fölött,
álmosan pislogó házak között,
szétszórják a tél szikrázó porát,
belopnak szobánkba ezer csodát.
Gyerekkori álmunkban fehér lovat,
rajta a herceget, s a szökőkutat,
palota kertjébe a sok kis manót,
kamaszkorunkban fess udvarlót.
A szívünkben őrzött titkolt vágyakat,
tengerben fürdőző hableányokat,
levegőben sikló sárkányrepülőt,
egyenesbe gyűrt jövendő időt.
Twilight Saga Eskü
-Ígérem, hogy emlékezni fogok Bellára,
Minden egyes alkalommal, amikor ügyetlenül elesek.
-Ígérem, emlékezni fogok Edwardra,
Amikor a városon kívül vagyok.
-Ígérem, betartom a közlekedési szabályokat,
Charlie kedvéért, természetesen.
-Ígérem, emlékezni fogok Jacobra,
Amikor a szívemet bűntudat tölti el.
-Ígérem, emlékezni fogok Carlislera,
Ha valaha is a baleseti osztályon leszek.
-Ígérem, emlékezni fogok Emmettre,
Mindig, amikor egy hatalmas durranást hallok.
-Ígérem, emlékezni fogok Rosaliera,
Ha látok valamit, ami egy természetes szépség.
-Ígérem, emlékezni fogok Alicere,
Amikor sétálók és meglátok egy aranyos ruhát.
-Ígérem, emlékezni fogok Renesmeere
Amikor gyönyörű bronz színű hajat látok.
-Ígérem, emlékezni fogok Esmere,
Amikor azt mondja nekem valaki, hogy érdeklem.
-Ígérem, emlékezni fogok Jasperre,
Ha a gyomrom épp nincs görcsben.
-Ígérem, emlékezni fogok a Volturira,
Amikor valaki a világ uralmáról beszél.
-Ígérem, szeretni fogom a Twilightot
Amikor csak lehetséges,
Azért, hogy mindenki lássa ez a szenvedélyem,
Mert tudom azt, amit minden Twilighter tud.
Esküszöm! :)
2009. december 22., kedd
New Moon
A FILMBEN ELHANGZOTT ZENÉK CÍME:
01. Death Cab For Cutie – Meet Me On The Equinox
02. Band Of Skulls – Friends
03. Thom Yorke – Hearing Damage
04. Lykke Li – Possibility
05. The Killers – A White Demon Love Song
06. Anya Marina – Satellite Heart
07. Muse – I Belong To You (New Moon Remix)
08. Bon Iver & St. Vincent – Roslyn
09. Black Rebel Motorcycle Club – Done All Wrong
10. Hurricane Bells – Monsters
11. Sea Wolf – The Violet Hour
12. OK Go – Shooting The Moon
13. Grizzly Bear – Slow Life
14. Editors – No Sound But The Wind
15. Alexandre Desplat – New Moon (The Meadow)
01. Death Cab For Cutie – Meet Me On The Equinox
02. Band Of Skulls – Friends
03. Thom Yorke – Hearing Damage
04. Lykke Li – Possibility
05. The Killers – A White Demon Love Song
06. Anya Marina – Satellite Heart
07. Muse – I Belong To You (New Moon Remix)
08. Bon Iver & St. Vincent – Roslyn
09. Black Rebel Motorcycle Club – Done All Wrong
10. Hurricane Bells – Monsters
11. Sea Wolf – The Violet Hour
12. OK Go – Shooting The Moon
13. Grizzly Bear – Slow Life
14. Editors – No Sound But The Wind
15. Alexandre Desplat – New Moon (The Meadow)
Gyilkos ösztönök - 5. fejezet
5. Hidegek
/Bella szemszöge/
Láttam ahogy Edward megcsókolja azt a lányt. Hogy is gondolhattam hogy egy ilyen jóképű fiúnak nincsen barátnője!?
Én hülye már elkezdtem kombinálni hogy mi lenne ha Ő és én…
Igaz, túl szép lett volna.
Az a lány csodaszép. Illik Edwardhoz, és ahogy elnézem, nem most jöttek össze.
Na mindegy, haverkodni azért még nem bűn…
- Bells? Akkor hazavigyelek? – kérdezte Francis.
Franc a legjobb barátnőm. Már pisis korom óta ismerem. Ő itt élt Forksban egész életében, így nem sokszor találkoztunk. De most hogy már ideköltöztem, felidézhetjük a régi emlékeket.
Mindig szerettem vele lenni. Mi ketten tökéletesen kiegészítjük egymást. Ami bennem nincs meg, az benne igen, és fordítva.
Hasonlít rám… barna haj és szem, magas és vékony alkat.
Sokan testvéreknek néznek minket, de mi ennek inkább örülünk, minthogy megsértődjünk rajta vagy ilyesmi. És amúgy is, tényleg olyan mintha a húgom lenne.
- Ja, légyszi. – szálltam be mellé a kocsiba. – a járgány elromlott, és reggel Charlie hozott suliba. Elég égő volt.
- Ha szóltál volna, szívesen behozlak. Nem kellett volna a villogóval jönnöd. – nevetett.
- Oké, akkor holnap behoznál?
- Persze, szívesen. – mosolygott rám.
- Köszi.
Az út többi része viszonylag csendben telt. És én mindvégig Edward Cullenen gondolkoztam.
- Te, Franc… mit tudsz Cullen-ékről? – gondoltam semmit sem veszthetek ha megkérdem. Végülis, biztos nem csak engem foglalkoztatnak. Ha valaki elmegy mellettük, tuti hogy utánuk néz. Mindegyikőük gyönyörű. És olyan titokzatosak…
- Bells, te aztán nem lacafacázol. Láttalak Edwarddal a parkolóban. Hm… nemrossz, mi? – kacsintott rám. De ciki, lehet mégsem kellett volna őt kérdeznem?
- Jaj, nem azért… - tök zavarban voltam, mert végülis igaza volt, tetszett nekem Edward. Nagyon is.
Villantott egy olyan „na persze”- nézést, aztán belekezdett.
- Cullenék úgy 4-5 éve költöztek ide Alaszkából. 5-en vannak testvérek: Rosalie a magas, szőke, Emmett a feketehajú nagydarab, egyébként ők járnak is, Alice… hát ő tényleg fura, Jasperrel jár, akinek a közelében mindig valami furcsát érzek, de hagyjuk is. Nagyon gáz az egész dolog. Ja és Edward… hát mint már tapasztaltad, állati dögös.
- Öhm… és ki az a szőke, göndör hajú lány? Ő Edward barátnője, ha jól tudom… - emlékeztem vissza a csókra.
- Igen. Dana Kaye. Szegény lány… - itt nagyot sóhajtott.
- Miért, mi van vele? – kezdtem egyre kíváncsibb lenni.
- Tudod, megölték az anyukáját, és a testvérét is. A szeme láttára. De a gyilkosukat máig sem kapták el. Sok szóbeszéd van, hogy Dana exbarátja volt az, meg ilyenek,mert állítólag zaklatták őt. De én nem hiszek ebben. Na szóval, azóta a Cullenékkel él,és Edwarddal 3 éve járnak. Akkor költözött ide.
Nem hittem a fülemnek. Ez szörnyű. Nem is értem hogy bírta ezt elviselni az a lány. Ha az én szüleim haltak volna meg, én biztosan idegroncs lennék.
De azon a lányon nem látszott semmilyen fájdalom, csak szerelem.
- Uramisten, ez szörnyű. Mikor történt mindez?
- Úgy két éve…
- Értem. És hogy viselte?
- Hát, nem tudom. Nem ismerem valami jól. Csak azt tudom hogy hónapokig nem jött iskolába… nem is látta addig senki. Ki sem mozdult a házból. Nem is értem hogy bírja Cullenékkel. Nekem túl extrémek…
- Nem is ismered őket. Nagyon kedvesek. Én megkedveltem őket. Főleg Alice-t. Nagyon aranyos.
- Figyelmeztetlek, hogy ez talán nem a legjobb ötlet, mármint velük barátkozni.
- Mi? Miért? – nem értettem mire gondol? Nekem szimpatikusak.
- Tudod, van róluk egy-két sztori. Mármint lehet hogy csak pletykák.
- Hadd halljam!
- Hát jó. La Push-ban úgy tartják, hogy Cullenék nem egészen… hm… emberiek. – itt lopva rám pillantott.
- Ezt meg hogy érted?
- Az indiánoknak vannak történeteik, a farkasokról és a hidegekről.
- Hidegek?
- Öhm… ja. De Bella, ezek csak rémmesék.
- Nem baj, folytasd!
- A Quileute indiánok szerint az őseik farkasok voltak. A farkasok ellenségei pedig a hidegek.
És egyesek szerint Cullenek azok.
- Cullenék? Úgyérted… nem emberek? – néztem kérdőn Francisre. Ezt nem gondolhatja komolyan.
- Nézd Bella, mondtam hogy ezek csak rémtörténetek. Semmi alapjuk sincsen.
- Franc, mi az a „hideg”?
- Jaj Bells! Ne már! Ne mond hogy te elhitted ezt a sztorit! – tényleg látszott rajta milyen őrültségnek tartja ezeket a dolgokat.
- Dehogy hittem el. Hisz lehetetlen. De azért érdekelne hogy mégis miért állítanak ilyen dolgot róluk.
- Nos, kezdjük a sok hiányzással… és a kaja! Sohasem esznek, vagy isznak. Legalábbis a suliban nem. Mindegyik ötös tesiből. Bárkit leköröznek futásban, a súlylökésről nem is beszélve. Szóval, eszméletlen gyorsak, és erősek. A bőrük hófehér, kemény és hideg. Mintha nem is tudom… márványból lenne.
És tényleg. Mikor ma Alice megölelt a tornateremben, én is éreztem hogy milyen kemény és hideg a bőre.
De a többi dolog… nem akartam, és nem is tudtam elhinni mindazt amit most Franc állít.
Túlságosan is megkedveltem őket. Főleg Alice-t és persze Edwardot.
Nem hagyhattam hogy egy ostoba pletyka, vagy rémtörténet – kinek hogy tetszik – befolyásolja a kapcsolatunkat. Mert tényleg hiszem hogy barátok lehetnénk.
De most hogy hallottam mindezt, azért szeretném megtudni hogy kiket engedek be a szívembe. Tehát…
- Szóval, kik azok a hidegek? – a kérdés lávaként tört ki belőlem, és ezzel egyidőben a gyomromban fura remegést éreztem. Tényleg tudni akarom én ezt?
A válasz egy feszült sóhaj után szaladt ki barátnőm ajkán…
- Vámpírok.
/Bella szemszöge/
Láttam ahogy Edward megcsókolja azt a lányt. Hogy is gondolhattam hogy egy ilyen jóképű fiúnak nincsen barátnője!?
Én hülye már elkezdtem kombinálni hogy mi lenne ha Ő és én…
Igaz, túl szép lett volna.
Az a lány csodaszép. Illik Edwardhoz, és ahogy elnézem, nem most jöttek össze.
Na mindegy, haverkodni azért még nem bűn…
- Bells? Akkor hazavigyelek? – kérdezte Francis.
Franc a legjobb barátnőm. Már pisis korom óta ismerem. Ő itt élt Forksban egész életében, így nem sokszor találkoztunk. De most hogy már ideköltöztem, felidézhetjük a régi emlékeket.
Mindig szerettem vele lenni. Mi ketten tökéletesen kiegészítjük egymást. Ami bennem nincs meg, az benne igen, és fordítva.
Hasonlít rám… barna haj és szem, magas és vékony alkat.
Sokan testvéreknek néznek minket, de mi ennek inkább örülünk, minthogy megsértődjünk rajta vagy ilyesmi. És amúgy is, tényleg olyan mintha a húgom lenne.
- Ja, légyszi. – szálltam be mellé a kocsiba. – a járgány elromlott, és reggel Charlie hozott suliba. Elég égő volt.
- Ha szóltál volna, szívesen behozlak. Nem kellett volna a villogóval jönnöd. – nevetett.
- Oké, akkor holnap behoznál?
- Persze, szívesen. – mosolygott rám.
- Köszi.
Az út többi része viszonylag csendben telt. És én mindvégig Edward Cullenen gondolkoztam.
- Te, Franc… mit tudsz Cullen-ékről? – gondoltam semmit sem veszthetek ha megkérdem. Végülis, biztos nem csak engem foglalkoztatnak. Ha valaki elmegy mellettük, tuti hogy utánuk néz. Mindegyikőük gyönyörű. És olyan titokzatosak…
- Bells, te aztán nem lacafacázol. Láttalak Edwarddal a parkolóban. Hm… nemrossz, mi? – kacsintott rám. De ciki, lehet mégsem kellett volna őt kérdeznem?
- Jaj, nem azért… - tök zavarban voltam, mert végülis igaza volt, tetszett nekem Edward. Nagyon is.
Villantott egy olyan „na persze”- nézést, aztán belekezdett.
- Cullenék úgy 4-5 éve költöztek ide Alaszkából. 5-en vannak testvérek: Rosalie a magas, szőke, Emmett a feketehajú nagydarab, egyébként ők járnak is, Alice… hát ő tényleg fura, Jasperrel jár, akinek a közelében mindig valami furcsát érzek, de hagyjuk is. Nagyon gáz az egész dolog. Ja és Edward… hát mint már tapasztaltad, állati dögös.
- Öhm… és ki az a szőke, göndör hajú lány? Ő Edward barátnője, ha jól tudom… - emlékeztem vissza a csókra.
- Igen. Dana Kaye. Szegény lány… - itt nagyot sóhajtott.
- Miért, mi van vele? – kezdtem egyre kíváncsibb lenni.
- Tudod, megölték az anyukáját, és a testvérét is. A szeme láttára. De a gyilkosukat máig sem kapták el. Sok szóbeszéd van, hogy Dana exbarátja volt az, meg ilyenek,mert állítólag zaklatták őt. De én nem hiszek ebben. Na szóval, azóta a Cullenékkel él,és Edwarddal 3 éve járnak. Akkor költözött ide.
Nem hittem a fülemnek. Ez szörnyű. Nem is értem hogy bírta ezt elviselni az a lány. Ha az én szüleim haltak volna meg, én biztosan idegroncs lennék.
De azon a lányon nem látszott semmilyen fájdalom, csak szerelem.
- Uramisten, ez szörnyű. Mikor történt mindez?
- Úgy két éve…
- Értem. És hogy viselte?
- Hát, nem tudom. Nem ismerem valami jól. Csak azt tudom hogy hónapokig nem jött iskolába… nem is látta addig senki. Ki sem mozdult a házból. Nem is értem hogy bírja Cullenékkel. Nekem túl extrémek…
- Nem is ismered őket. Nagyon kedvesek. Én megkedveltem őket. Főleg Alice-t. Nagyon aranyos.
- Figyelmeztetlek, hogy ez talán nem a legjobb ötlet, mármint velük barátkozni.
- Mi? Miért? – nem értettem mire gondol? Nekem szimpatikusak.
- Tudod, van róluk egy-két sztori. Mármint lehet hogy csak pletykák.
- Hadd halljam!
- Hát jó. La Push-ban úgy tartják, hogy Cullenék nem egészen… hm… emberiek. – itt lopva rám pillantott.
- Ezt meg hogy érted?
- Az indiánoknak vannak történeteik, a farkasokról és a hidegekről.
- Hidegek?
- Öhm… ja. De Bella, ezek csak rémmesék.
- Nem baj, folytasd!
- A Quileute indiánok szerint az őseik farkasok voltak. A farkasok ellenségei pedig a hidegek.
És egyesek szerint Cullenek azok.
- Cullenék? Úgyérted… nem emberek? – néztem kérdőn Francisre. Ezt nem gondolhatja komolyan.
- Nézd Bella, mondtam hogy ezek csak rémtörténetek. Semmi alapjuk sincsen.
- Franc, mi az a „hideg”?
- Jaj Bells! Ne már! Ne mond hogy te elhitted ezt a sztorit! – tényleg látszott rajta milyen őrültségnek tartja ezeket a dolgokat.
- Dehogy hittem el. Hisz lehetetlen. De azért érdekelne hogy mégis miért állítanak ilyen dolgot róluk.
- Nos, kezdjük a sok hiányzással… és a kaja! Sohasem esznek, vagy isznak. Legalábbis a suliban nem. Mindegyik ötös tesiből. Bárkit leköröznek futásban, a súlylökésről nem is beszélve. Szóval, eszméletlen gyorsak, és erősek. A bőrük hófehér, kemény és hideg. Mintha nem is tudom… márványból lenne.
És tényleg. Mikor ma Alice megölelt a tornateremben, én is éreztem hogy milyen kemény és hideg a bőre.
De a többi dolog… nem akartam, és nem is tudtam elhinni mindazt amit most Franc állít.
Túlságosan is megkedveltem őket. Főleg Alice-t és persze Edwardot.
Nem hagyhattam hogy egy ostoba pletyka, vagy rémtörténet – kinek hogy tetszik – befolyásolja a kapcsolatunkat. Mert tényleg hiszem hogy barátok lehetnénk.
De most hogy hallottam mindezt, azért szeretném megtudni hogy kiket engedek be a szívembe. Tehát…
- Szóval, kik azok a hidegek? – a kérdés lávaként tört ki belőlem, és ezzel egyidőben a gyomromban fura remegést éreztem. Tényleg tudni akarom én ezt?
A válasz egy feszült sóhaj után szaladt ki barátnőm ajkán…
- Vámpírok.
Mennyei szerelem - 16.fejezet
{ Bella szemszöge }
A vásárlás tényleg hosszúra sikeredett.
Büszkén állítottam, hogy hat óra alatt 8 farmernadrágot, 12 pulóvert, és 4 cipőt zsebeltem be.
És mindezeket Alice és Rose fizette nekem.
Persze én mondtam, hogy nem kell rám költeniük, vannak nekem ruháim, de ők hajthatatlanok voltak.
Mindketten imádnak vásárolni, ez nem vitás. És mióta velük vagyok, én is megkedveltem ezt a fajta időtöltést.
Rose 3 órán át próbálgatta az esküvői ruhákat egyhuzamban. Az üzletben dolgozok alig bírtak ámélkodni drága nővérem pompázó kinézetében. Mert persze Rose mindegyik ruhában gyönyörű volt. Legyen az habos, 3 méteres fátyollal, vagy egy apró szatén.
Bár szerintem egy olajos trikóban is szép lenne.
Ezzel jár a vámpírgén.
Végül a választása egy hófehér pánt nélküli, picivel térd felett végződő, kissé extravagáns, de Rose-hoz remekül passzoló szaténruhára esett.
Nekünk pedig szintén pánt nélküli, alul egyre szűkülő és enyhén fodros tűzpiros koszorúslány holmit választott. Persze ebbe Alice is beleszólt.
Mindent összevéve tökéletes volt mind a két ruha.
Egy kisebb város egy havi ellátására való pénzt költöttünk el mi ezen a délutánon.
Nem semmi teljesítmény. – gondoltam.
Mikor hazaértünk, már csak 2 óránk volt a vacsoráig, amire apám is hivatalos volt.
Alice természetesen hazatelefonált Esme-nek, aki egész idáig a vacsorával bajlódott.
Ami tökéletesre sikeredett. Apunak húst csinált, de tekintettel volt rám is. Gombás raviolit, és egy eszméletlenül finom, számomra ismeretlen, állítólag olasz eredetű salátát készített. Aminek legalább a felét már a vacsora előtt felfaltam.
Hihetetlen Esme főzési tudománya. Ő maga meg sem kóstolja, föld-ízűnek titulálja, és mégis, úgy főz mint egy mesterszakács.
Úgy látszik, neki ez az egyik képessége, a hatalmas szíve mellett.
Rose és Emmett eltűntek az emeleten, de a leszűrődő hangokból – amik, megjegyzem félreérthetetlenek voltak – következtetni lehetett elfoglaltságuk tárgyára.
Mint két szerelmes gerlepár. Egy Véresen komoly(?) szerelem az övüké. – mosolyogtam el magam.
Alice és Jazz is kettesben voltak. Alice bemutatót tartott párjának a mai ruhadömpingükből.
Így hát itt maradtam egyedül a nappaliban, és néztem a tévét, de semelyik csatorna sem ígérkezett elég jónak.
Felmentem Edward szobájába, remélve hogy ott találom. De sajnos ez nem valószínű. Ő és Carlisle vadásznak. Ezt Esme-től tudom. Alig 2 órája mentek még csak el.
Hiányzott Edward, nagyon is. Reggel láttam utoljára. És már vágytam az érintésére, a csókjaira.
Beléptem a szobába, és elkezdtem nézegetni a CD-it.
Volt itt minden. Klasszikustól kezdve a rockon át a popig. Tényleg minden.
Edward imádta a zenét. Főleg a klasszikusokat.
Beraktam hát először az ő kedvencét, Debussyt, és a közös számunkhoz pörgettem, a Claire de Lune- hoz.
Emlékszem mikor erre táncoltunk, megszűnt körülöttünk a világ. Onnantól már csak Mi számítottunk egymásnak.
Halkan dúdolni kezdtem, és leültem a csak nekem beszerzett ágyra.
Mikor vége volt a számnak, úgy döntöttem most valami könnyedebb kéne.
Paramore, Alice és az én egyik kedvencem is egyben.
A Decode-hoz pörgettem a lejátszót, és dobolni kezdtem az ujjaimmal a ritmust.
Szerettem ezt a számot.
Azt hiszem elbóbiskoltam, mert egyszer csak egy hűvös száj érintését éreztem a sajátomén.
Edward.
Száz közül is felismerném puha ajkait, és mámorítóan édes illatát.
- Szia. – nyitottam ki a szemeimet.
- Szia. – mosolygott rám. – Jól tetted hogy pihentél egy kicsit. Alice biztos halálra nyúzott végeláthatatlan vásárlási szenvedélyével. – nevetett.
- Nem. Sőt, élveztem. Kiválasztottuk a koszorúslány ruhát is. – ültem fel az ágyon.
- Biztos gyönyörű leszel benne Szerelmem. – legszívesebben rávetettem volna magam amikor ilyen szépeket mond nekem. De tudván hogy milyen nehéz neki egy olyan helyzetben ellenállni a vérem illatának, inkább csak egy csókot nyomtam ajkára, amibe ő belemosolygott.
- Ah… Bella, ne tedd ezt velem, készülődnünk kell. Van 1 óránk…
- Micsoda? Egy óra? Az nem lehet. Hisz nem is aludtam el, épp hogy egy persze lehunytam a szemem.
- Hát, inkább úgy 45 percre hunytad le a szemed. – mosolygott a helyzetemen.
Nekem nem elég egy óra. Annyi idő alatt nem készülök el. Apu mindjárt itt lesz. Sietnem kell.
Felpattantam az ágyról, és a szekrényemhez léptem, amit Alice szerzett be nekem pár hónapja.
Nem válogattam sokáig, már úgy is tudtam hogy mit veszek fel. Egy sötétkék rövid ujjú blúzt, és egy fekete térdig érő szoknyát.
Nem öltöztem ki nagyon, de azért az elegáns megjelenés hozzátartozott a Cullenekkel töltött „vacsorához”. Pláne hogy most vendégünk is lesz, aki ráadásul a saját apám, még ha ezt ő nem is tudja.
Elvonultam a fürdőszobába, és gyorsan letusoltam. Az egész nem tartott tovább 10 percnél. A hajamat tegnap este mostam meg, szóval az most nem vett el még plusz időt.
Gyorsan magamra kaptam a ruháimat, és a fésűmért mentem.
A hajamat lógva hagytam, és egy kicsi sminket tettem fel, ami nem szokásom, de ez is csak alapozóból, szemceruzából és szájfényből állt. Végül, a hatás kedvéért világos bőrőmre egy leheletnyi pirosítót vittem fel.
Az összhatás végülis nem volt rossz.
És még maradt 20 percem apu érkezéséig.
Büszkén állapítottam meg, hogy kerek 40 perc alatt elvégeztem minden teendőmet, és teljes „harci felszerelésben” állok a nappaliban Edward oldalán, aki szintén elegánsra vette a figurát. Fehér ing volt rajta fekete zakóval – amiben eszméletlenül helyes volt – és egy vászonnadrág.
Esme miután mindent az asztalra tett, ami kellett, csatlakozott hozzánk a nappaliban, ahol már mindenki jelen volt.
A csengő megszólalt, és Carlisle Esmével az oldalán ment ajtót nyitni ma esti vendégünknek.
A vásárlás tényleg hosszúra sikeredett.
Büszkén állítottam, hogy hat óra alatt 8 farmernadrágot, 12 pulóvert, és 4 cipőt zsebeltem be.
És mindezeket Alice és Rose fizette nekem.
Persze én mondtam, hogy nem kell rám költeniük, vannak nekem ruháim, de ők hajthatatlanok voltak.
Mindketten imádnak vásárolni, ez nem vitás. És mióta velük vagyok, én is megkedveltem ezt a fajta időtöltést.
Rose 3 órán át próbálgatta az esküvői ruhákat egyhuzamban. Az üzletben dolgozok alig bírtak ámélkodni drága nővérem pompázó kinézetében. Mert persze Rose mindegyik ruhában gyönyörű volt. Legyen az habos, 3 méteres fátyollal, vagy egy apró szatén.
Bár szerintem egy olajos trikóban is szép lenne.
Ezzel jár a vámpírgén.
Végül a választása egy hófehér pánt nélküli, picivel térd felett végződő, kissé extravagáns, de Rose-hoz remekül passzoló szaténruhára esett.
Nekünk pedig szintén pánt nélküli, alul egyre szűkülő és enyhén fodros tűzpiros koszorúslány holmit választott. Persze ebbe Alice is beleszólt.
Mindent összevéve tökéletes volt mind a két ruha.
Egy kisebb város egy havi ellátására való pénzt költöttünk el mi ezen a délutánon.
Nem semmi teljesítmény. – gondoltam.
Mikor hazaértünk, már csak 2 óránk volt a vacsoráig, amire apám is hivatalos volt.
Alice természetesen hazatelefonált Esme-nek, aki egész idáig a vacsorával bajlódott.
Ami tökéletesre sikeredett. Apunak húst csinált, de tekintettel volt rám is. Gombás raviolit, és egy eszméletlenül finom, számomra ismeretlen, állítólag olasz eredetű salátát készített. Aminek legalább a felét már a vacsora előtt felfaltam.
Hihetetlen Esme főzési tudománya. Ő maga meg sem kóstolja, föld-ízűnek titulálja, és mégis, úgy főz mint egy mesterszakács.
Úgy látszik, neki ez az egyik képessége, a hatalmas szíve mellett.
Rose és Emmett eltűntek az emeleten, de a leszűrődő hangokból – amik, megjegyzem félreérthetetlenek voltak – következtetni lehetett elfoglaltságuk tárgyára.
Mint két szerelmes gerlepár. Egy Véresen komoly(?) szerelem az övüké. – mosolyogtam el magam.
Alice és Jazz is kettesben voltak. Alice bemutatót tartott párjának a mai ruhadömpingükből.
Így hát itt maradtam egyedül a nappaliban, és néztem a tévét, de semelyik csatorna sem ígérkezett elég jónak.
Felmentem Edward szobájába, remélve hogy ott találom. De sajnos ez nem valószínű. Ő és Carlisle vadásznak. Ezt Esme-től tudom. Alig 2 órája mentek még csak el.
Hiányzott Edward, nagyon is. Reggel láttam utoljára. És már vágytam az érintésére, a csókjaira.
Beléptem a szobába, és elkezdtem nézegetni a CD-it.
Volt itt minden. Klasszikustól kezdve a rockon át a popig. Tényleg minden.
Edward imádta a zenét. Főleg a klasszikusokat.
Beraktam hát először az ő kedvencét, Debussyt, és a közös számunkhoz pörgettem, a Claire de Lune- hoz.
Emlékszem mikor erre táncoltunk, megszűnt körülöttünk a világ. Onnantól már csak Mi számítottunk egymásnak.
Halkan dúdolni kezdtem, és leültem a csak nekem beszerzett ágyra.
Mikor vége volt a számnak, úgy döntöttem most valami könnyedebb kéne.
Paramore, Alice és az én egyik kedvencem is egyben.
A Decode-hoz pörgettem a lejátszót, és dobolni kezdtem az ujjaimmal a ritmust.
Szerettem ezt a számot.
Azt hiszem elbóbiskoltam, mert egyszer csak egy hűvös száj érintését éreztem a sajátomén.
Edward.
Száz közül is felismerném puha ajkait, és mámorítóan édes illatát.
- Szia. – nyitottam ki a szemeimet.
- Szia. – mosolygott rám. – Jól tetted hogy pihentél egy kicsit. Alice biztos halálra nyúzott végeláthatatlan vásárlási szenvedélyével. – nevetett.
- Nem. Sőt, élveztem. Kiválasztottuk a koszorúslány ruhát is. – ültem fel az ágyon.
- Biztos gyönyörű leszel benne Szerelmem. – legszívesebben rávetettem volna magam amikor ilyen szépeket mond nekem. De tudván hogy milyen nehéz neki egy olyan helyzetben ellenállni a vérem illatának, inkább csak egy csókot nyomtam ajkára, amibe ő belemosolygott.
- Ah… Bella, ne tedd ezt velem, készülődnünk kell. Van 1 óránk…
- Micsoda? Egy óra? Az nem lehet. Hisz nem is aludtam el, épp hogy egy persze lehunytam a szemem.
- Hát, inkább úgy 45 percre hunytad le a szemed. – mosolygott a helyzetemen.
Nekem nem elég egy óra. Annyi idő alatt nem készülök el. Apu mindjárt itt lesz. Sietnem kell.
Felpattantam az ágyról, és a szekrényemhez léptem, amit Alice szerzett be nekem pár hónapja.
Nem válogattam sokáig, már úgy is tudtam hogy mit veszek fel. Egy sötétkék rövid ujjú blúzt, és egy fekete térdig érő szoknyát.
Nem öltöztem ki nagyon, de azért az elegáns megjelenés hozzátartozott a Cullenekkel töltött „vacsorához”. Pláne hogy most vendégünk is lesz, aki ráadásul a saját apám, még ha ezt ő nem is tudja.
Elvonultam a fürdőszobába, és gyorsan letusoltam. Az egész nem tartott tovább 10 percnél. A hajamat tegnap este mostam meg, szóval az most nem vett el még plusz időt.
Gyorsan magamra kaptam a ruháimat, és a fésűmért mentem.
A hajamat lógva hagytam, és egy kicsi sminket tettem fel, ami nem szokásom, de ez is csak alapozóból, szemceruzából és szájfényből állt. Végül, a hatás kedvéért világos bőrőmre egy leheletnyi pirosítót vittem fel.
Az összhatás végülis nem volt rossz.
És még maradt 20 percem apu érkezéséig.
Büszkén állapítottam meg, hogy kerek 40 perc alatt elvégeztem minden teendőmet, és teljes „harci felszerelésben” állok a nappaliban Edward oldalán, aki szintén elegánsra vette a figurát. Fehér ing volt rajta fekete zakóval – amiben eszméletlenül helyes volt – és egy vászonnadrág.
Esme miután mindent az asztalra tett, ami kellett, csatlakozott hozzánk a nappaliban, ahol már mindenki jelen volt.
A csengő megszólalt, és Carlisle Esmével az oldalán ment ajtót nyitni ma esti vendégünknek.
2009. december 10., csütörtök
Gyilkos ösztönök - 4. fejezet
4. Dana
/Adriana szemszöge/
Adriana Kaye vagyok, 17 éves.
Forksban élek a családommal, Cullenékkel.
2 éves koromban költöztem ide az édesanyámmal Sarah-val, és a kisöcsémmel, Dannel.
Még mindig fáj visszagondolnom rájuk…
Úgy egy éve történhetett…
Egy James nevű vámpír üldözőbe vett. A vérem… nos, nemcsak Edward számára izgató.
James több mint 3 hétig zaklatott engem. Telefonhívásokkal, üzenetekkel, még a szállodai szobámban is járt, és mindahányszor megfordult ott, „ajándékot” hagyott nekem.
Ezek eleinte nem valami sorsfordító dolgok voltak… például volt, amikor egy véres szikét hagyott az ágyamon, amolyan célzásként, gondolom.
Egy Rose-zal töltött nap után mentem a vissza szállodai szobámba, mikor egy fémdobozva zárt kitépett emberi szív várt az ágyamra helyezve.
Na ez betett nálam. Szóltam Edwardnak a dologról, és persze azt is kiszedte belőlem, hogy ez nem az első ilyen eset volt.
A Cullenek üldözőbe vették a vámpírt, volt, amikor napokig eltűntek, engem otthagyva Esme-vel, vagy éppen Rose-zal.
Féltettem a családom. Mindkét családom.
De azt gondoltam: neki én kellek, és nem az anyám, vagy az öcsém.
Tévedtem.
Engem nem tudott, én védelem alatt álltam, így megölte Őket.
Hónapokig nem tudtam beszélni sem a traumától.
Nem nagyon emlékszem azokra az időkre. Mindig jó voltam a fájdalmas emlékek elnyomásában. De talán jobb ez így.
Edward tartott életben. Neki köszönhetem, hogy nem haltam bele.
Edwarddal 3 éve vagyunk együtt.
Ő olyan nekem, mintha a testvérem és a szerelmem is lenne egyben.
Mindig megvéd, mint egy igazi báty, mindig mellettem áll, és szeret engem, mint a leghűségesebb társ.
Szeretem Őt.
Kicsivel több, mint három éve ismertem meg őt.
Volt egy kisebb autóbalesetem, karambolóztam, és abban a kórházban láttak el, amelyben az apja, Carlisle dolgozott, és dolgozik a mai napig.
Egyik nap Edward bejött segíteni az apjának, elvégre két felsőfokú orvosi diplomával ez nem nagy dolog.
Épp vizit volt, és bejött hozzám Carlisle-lal együtt.
Már ekkor, mikor először láttam, is nagy hatással volt rám.
Sosem láttam még olyan jóképű fiút, mint Edward.
Aztán másnap Ő jött be hozzám lecserélni a kötéseimet, és akkor már elbeszélgettünk.
Megkérdezte hogy történt a baleset, és kérdezett még rólam egy pár dolgot, mint ahogy én is róla.
Szép lassan barátság alakult ki kettőnk között. Egyre többet jött be hozzám, és mikor kiengedtek, otthon is meglátogatott.
Később kértem anyut, hogy irasson át abba a suliba, ahova ő is jár, hogy többet lehessünk együtt. Az új suliba a legjobb barátnőm, Evie is jött velem.
A Cullenekkel már az elején is jól kijöttem, főleg Rose-zal, akivel sok közös van bennünk.
Vele sokat lógtam együtt. Vásároltunk, bulizni mentünk, vagy csak úgy lógtunk náluk vagy nálunk.
Nem úgy, mint Edward másik nővérével, Alice-szel. A kis mitugrász az első pillanattól utált engem. Az elején még próbáltam vele jóban lenni, de aztán meguntam a felesleges erőfeszítéseket, így inkább a mai napig próbálok tőle távol maradni.
A titkukat Rose árulta el, mondván hogy megbízik bennem, és tudja hogy senkinek nem mondanám el.
Nem mondom, hogy nem rázott meg a dolog. Végül is, hány ember mondhatja el magáról, hogy a pasija, és a második legjobb barátnője vámpírok?
Abszurd, de idővel megbarátkoztam a ténnyel. Mikor közöltem Edwarddal, hogy engem nem zavar, és nem félek tőle/tőlük, elkezdtünk járni.
Aztán jött James, ami csak még közelebb hozott minket egymáshoz. Meg persze anya és Dan halála…
Nem mondom, hogy a kapcsolatunk zökkenőmentes volt, de a lényeg hogy együtt maradtunk, bármi is történt, és csak ez számít. Boldog vagyok vele. És azt hiszem, beleroppannék ha elhagyna. Anyuék halála után nem tudnék még egy ilyesfajta dolgot elviselni. Belehalnék.
Szóval, nagyjából ennyi a történetünk.
Ja, és mint már említettem, a legjobb barátnőm Evie. Őt nem hagyhatom ki. Egész kiskorom óta ismerem.
Evie Adams-nek hívják, és ő is, mint én, 17 éves. Bár ő két hónappal idősebb nálam.
A nővérével él itt Forksban. A szülei 5 éve passzolták le a nála 8 évvel idősebb Ashley-nek. De Evie nem nagyon bánja hogy nem velük él, soha nem jött ki velük valami jól.
Kedves, aranyos lány. Kicsit szórakozott, de egyébként nagyon jó barátnő.
Nálam kicsit magasabb, és vékonyabb. Középbarna haja, és mélyen ülő, sötétbarna szeme van.
A bőre elég sápadt, és szemüveges. Bár szinte soha sem hordja, pedig szerintem nagyon jól áll neki.
Nincs sok barátja, de akivel barátkozik, azzal nagyon is jóban van. Nehezen nyílik meg mások előtt, van olyan titka, amiről még én sem tudok. De talán ez nem is baj. Hisz ha minden egyes kis részletet elmondanánk magunkról, már nem lenne semmi érdekes sem a barátságunkban.
Ennyit Evie-ről.
Ott van még a többi barátom, Kate, Sandy, Lily, Tom, Victor, Flor és a többiek.
Velük is jóba vagyok, például menzán mindig velük ülök, és velük beszélgetek.
Jó arcok. Néha annyira tudom sajnálni a Cullen „gyerekeket”.
Őket mindig kiközösítik, bár tudom, ott vannak egymásnak.
Próbálkoztam már Rose-t összehozni velük, - legalább a csajokkal, mert a fiúk egy értelmes mondatot nem tudnának kinyögni, ha a közelükbe van, az tuti – de eddig még egyikük sem rajongott a másikért.
Az emberek, még tudat alatt is, megérzik bennük a „gonoszt”, bármennyire is nem azok, minden emberben ott bujkál a túlélési ösztön.
Na nem mintha Jazz, Emmett, Edward, Rose, vagy éppenséggel Alice annyira össze akartak volna haverkodni velük.
Ők öten mindig is maguknak valók voltak…
Lehetetlen volt őket odaképzelni az egyszerű emberekhez.
Nem illettek közéjük. Öt megtestesült tökéletesség. Igen, ez találó jelző rájuk.
Ők, és Carlisle-ék voltak az én családom, akárhogy is nézzük.
És én, míg élek hozzájuk tartozom. Talán egy emberi életre, talán örökre.
/Adriana szemszöge/
Adriana Kaye vagyok, 17 éves.
Forksban élek a családommal, Cullenékkel.
2 éves koromban költöztem ide az édesanyámmal Sarah-val, és a kisöcsémmel, Dannel.
Még mindig fáj visszagondolnom rájuk…
Úgy egy éve történhetett…
Egy James nevű vámpír üldözőbe vett. A vérem… nos, nemcsak Edward számára izgató.
James több mint 3 hétig zaklatott engem. Telefonhívásokkal, üzenetekkel, még a szállodai szobámban is járt, és mindahányszor megfordult ott, „ajándékot” hagyott nekem.
Ezek eleinte nem valami sorsfordító dolgok voltak… például volt, amikor egy véres szikét hagyott az ágyamon, amolyan célzásként, gondolom.
Egy Rose-zal töltött nap után mentem a vissza szállodai szobámba, mikor egy fémdobozva zárt kitépett emberi szív várt az ágyamra helyezve.
Na ez betett nálam. Szóltam Edwardnak a dologról, és persze azt is kiszedte belőlem, hogy ez nem az első ilyen eset volt.
A Cullenek üldözőbe vették a vámpírt, volt, amikor napokig eltűntek, engem otthagyva Esme-vel, vagy éppen Rose-zal.
Féltettem a családom. Mindkét családom.
De azt gondoltam: neki én kellek, és nem az anyám, vagy az öcsém.
Tévedtem.
Engem nem tudott, én védelem alatt álltam, így megölte Őket.
Hónapokig nem tudtam beszélni sem a traumától.
Nem nagyon emlékszem azokra az időkre. Mindig jó voltam a fájdalmas emlékek elnyomásában. De talán jobb ez így.
Edward tartott életben. Neki köszönhetem, hogy nem haltam bele.
Edwarddal 3 éve vagyunk együtt.
Ő olyan nekem, mintha a testvérem és a szerelmem is lenne egyben.
Mindig megvéd, mint egy igazi báty, mindig mellettem áll, és szeret engem, mint a leghűségesebb társ.
Szeretem Őt.
Kicsivel több, mint három éve ismertem meg őt.
Volt egy kisebb autóbalesetem, karambolóztam, és abban a kórházban láttak el, amelyben az apja, Carlisle dolgozott, és dolgozik a mai napig.
Egyik nap Edward bejött segíteni az apjának, elvégre két felsőfokú orvosi diplomával ez nem nagy dolog.
Épp vizit volt, és bejött hozzám Carlisle-lal együtt.
Már ekkor, mikor először láttam, is nagy hatással volt rám.
Sosem láttam még olyan jóképű fiút, mint Edward.
Aztán másnap Ő jött be hozzám lecserélni a kötéseimet, és akkor már elbeszélgettünk.
Megkérdezte hogy történt a baleset, és kérdezett még rólam egy pár dolgot, mint ahogy én is róla.
Szép lassan barátság alakult ki kettőnk között. Egyre többet jött be hozzám, és mikor kiengedtek, otthon is meglátogatott.
Később kértem anyut, hogy irasson át abba a suliba, ahova ő is jár, hogy többet lehessünk együtt. Az új suliba a legjobb barátnőm, Evie is jött velem.
A Cullenekkel már az elején is jól kijöttem, főleg Rose-zal, akivel sok közös van bennünk.
Vele sokat lógtam együtt. Vásároltunk, bulizni mentünk, vagy csak úgy lógtunk náluk vagy nálunk.
Nem úgy, mint Edward másik nővérével, Alice-szel. A kis mitugrász az első pillanattól utált engem. Az elején még próbáltam vele jóban lenni, de aztán meguntam a felesleges erőfeszítéseket, így inkább a mai napig próbálok tőle távol maradni.
A titkukat Rose árulta el, mondván hogy megbízik bennem, és tudja hogy senkinek nem mondanám el.
Nem mondom, hogy nem rázott meg a dolog. Végül is, hány ember mondhatja el magáról, hogy a pasija, és a második legjobb barátnője vámpírok?
Abszurd, de idővel megbarátkoztam a ténnyel. Mikor közöltem Edwarddal, hogy engem nem zavar, és nem félek tőle/tőlük, elkezdtünk járni.
Aztán jött James, ami csak még közelebb hozott minket egymáshoz. Meg persze anya és Dan halála…
Nem mondom, hogy a kapcsolatunk zökkenőmentes volt, de a lényeg hogy együtt maradtunk, bármi is történt, és csak ez számít. Boldog vagyok vele. És azt hiszem, beleroppannék ha elhagyna. Anyuék halála után nem tudnék még egy ilyesfajta dolgot elviselni. Belehalnék.
Szóval, nagyjából ennyi a történetünk.
Ja, és mint már említettem, a legjobb barátnőm Evie. Őt nem hagyhatom ki. Egész kiskorom óta ismerem.
Evie Adams-nek hívják, és ő is, mint én, 17 éves. Bár ő két hónappal idősebb nálam.
A nővérével él itt Forksban. A szülei 5 éve passzolták le a nála 8 évvel idősebb Ashley-nek. De Evie nem nagyon bánja hogy nem velük él, soha nem jött ki velük valami jól.
Kedves, aranyos lány. Kicsit szórakozott, de egyébként nagyon jó barátnő.
Nálam kicsit magasabb, és vékonyabb. Középbarna haja, és mélyen ülő, sötétbarna szeme van.
A bőre elég sápadt, és szemüveges. Bár szinte soha sem hordja, pedig szerintem nagyon jól áll neki.
Nincs sok barátja, de akivel barátkozik, azzal nagyon is jóban van. Nehezen nyílik meg mások előtt, van olyan titka, amiről még én sem tudok. De talán ez nem is baj. Hisz ha minden egyes kis részletet elmondanánk magunkról, már nem lenne semmi érdekes sem a barátságunkban.
Ennyit Evie-ről.
Ott van még a többi barátom, Kate, Sandy, Lily, Tom, Victor, Flor és a többiek.
Velük is jóba vagyok, például menzán mindig velük ülök, és velük beszélgetek.
Jó arcok. Néha annyira tudom sajnálni a Cullen „gyerekeket”.
Őket mindig kiközösítik, bár tudom, ott vannak egymásnak.
Próbálkoztam már Rose-t összehozni velük, - legalább a csajokkal, mert a fiúk egy értelmes mondatot nem tudnának kinyögni, ha a közelükbe van, az tuti – de eddig még egyikük sem rajongott a másikért.
Az emberek, még tudat alatt is, megérzik bennük a „gonoszt”, bármennyire is nem azok, minden emberben ott bujkál a túlélési ösztön.
Na nem mintha Jazz, Emmett, Edward, Rose, vagy éppenséggel Alice annyira össze akartak volna haverkodni velük.
Ők öten mindig is maguknak valók voltak…
Lehetetlen volt őket odaképzelni az egyszerű emberekhez.
Nem illettek közéjük. Öt megtestesült tökéletesség. Igen, ez találó jelző rájuk.
Ők, és Carlisle-ék voltak az én családom, akárhogy is nézzük.
És én, míg élek hozzájuk tartozom. Talán egy emberi életre, talán örökre.
Mennyei szerelem - 15. fejezet
{ Bella szemszöge }
Teljesen ledöbbentem.
Az az alak a tőlünk 8-10 méterre lévő járdán… az apám volt, Charlie.
Az édesapám, aki úgy tudja hogy meghaltam.
Több érzés cikázott keresztül rajtam. Egyfajta kellemes, amiért végre újra láthatom, egy szomorú azért, mert láthatom, de sosem ölelhetem meg újra, puszilhatom meg. Már sosem fog lányaként tekinteni rám.
Az elmúlt hónapokban talán apa volt az, aki a legjobban hiányzott. Hisz már egy éve vele éltem, mindennap láttam, beszélgettem vele. Az életem részévé vált. Csak úgy, mint anyu.
Istenem, milyen rég nem láttam már anyut… ő nevelt fel, egész baba korom óta velem volt.
És mégis, apa az, aki most jobban hiányzik. Magam sem értem, miért.
Itt sétál mellettem pár méterre, és még csak nem is sejti hogy ki vagyok.
De mit tehetnék? Talán mennyek oda hozzá, álljak elő az igazsággal? Nem, azt nem tehetem. Nem értené meg, még arról sem tud hogy Cullenék micsodák.
De talán mégis odamehetnék hozzá. Nem úgy, mint a lánya, hanem mint… mint egy idegen.
Megkérdezhetném tőle mennyi az idő, vagy nem is tudom.
Nem könnyű racionálisan gondolkozni egy ilyen helyzetben.
- Alice! Állj meg kérlek! Oda kell mennem. – mondtam Alice-nek, de a szememet nem vettem le apuról.
- Bella, nem biztos, hogy ez jó ötlet… - próbált győzködni. Nem mintha sokra ment volna vele.
Magam sem tudtam, hogyha kiszállok a kocsiból, és odamegyek hozzá, mit mondok majd neki. De muszáj volt. Hisz ő az apám!
Odapillantottam Alice-re, amolyan magabiztos, parancsoló nézéssel, mire ő felsóhajtott és megrázta a fejét, de végül megállította a kocsit.
Kiszálltam, és elindultam apu felé.
Megálltam előtte, de nem jöttek szavak a számra…
Az az arc, amit megláttam, mintha nem is Charlie-é lett volna.
A szemei könnyesek voltak, és alattuk nagy, lilás karikák éktelenkedtek, amik sírásról, és sok kialvatlan éjszakáról tanúskodtak.
- Hölgyem, segíthetek valamiben? – kérdezte az arcomat fürkészve.
Nem válaszoltam.
- Hölgyem? – a hangja kicsit türelmetlenül csengett. Sietett volna valahová?
- Ó… igen én… bocsánat. Swan rendőrfőnök úrhoz van szerencsém? – kérdeztem tőle amikor sikerült kicsit összeszednem a gondolataimat, amik az előző percben úgy gurultak szét, mint a meglökött üveggolyók…
- Igen. Miben segíthetek?
- Én… én Edward Cullen unokatestvére vagyok. Nem rég költöztem hozzájuk, és ő mondta hogy maga a… szóval hogy maga az édesapja…
Nem engedte hogy befejezzem a mondatot, amiért most nagyon is hálás voltam neki. Nem tudtam volna úgy kimondani, hogy neki ne fájjon.
- Így van. Bella a lányom volt. Meg… meghalt. – annyira sajnáltam aput. Nem is gondoltam volna hogy ennyire szeret, és ennyire fáj neki hogy már nem vagyok.
- Igen, én nagyon sajnálom. Igazán. Nem ismertem őt, de Edward nagyon sokat mesél róla. Biztosan szerette.
Nem szólt semmit, de a szemében egyre csak dagadó könnycsepp árulkodott róla, hogy igenis hallja amiket mondok.
És minden bizonnyal, ha tovább maradok, velem is ez történt volna. Így látni őt felért egy keresztrefeszítéssel. És az hogy minderről csakis én tehetek, csak fokozta.
- Én, én sajnálom hogy elszomorítottam. Kérem, higgye el nem ez volt a szándékom, csak… csak… most mennem kell, viszlát. – küszködtem a sírással, és nem akartam hogy lássa.
Hogy nézne az ki? Az ő szemében egy idegen vagyok. Bármennyire is fáj ezt kimondani.
- Várjon kérem. Nem történt semmi baj. – kapott a kezem után. – Megtudhatnám a nevét?
- A… a nevem? – félve tekintettem a kocsira, amiben Alice ült. Vagyis épp kiszállni igyekezett.
Odasietett hozzánk.
- Charlie. – ölelte meg apámat. – Olyan rég nem láttam. Hogy érzi magát? – hogy érzi magát? Hát nem látja? Tiszta idegroncs. És mindez miattam.
- Szia Alice. Megvagyok. – válaszolta apu.
Alice sajnálkozóan fürkészte apám szomorú arcát, majd elterelte a szót.
- Látom megismerkedett az unokatesómmal.
- Igen, épp most akartam megkérdezni a nevét amikor megjelentél.
- A nevem Piper. – vágtam rá gyorsan, amint eszembe jutott testem előző birtoklójának neve.
- Cullen. – javított ki Alice. – A neve Piper Cullen.
Cullen… igen. Cullen lettem. Mostmár a családjuk része voltam örökre.
- Nagyon örülök. – próbálkozott meg apa egy mosollyal, de nem igazán jött össze neki. Nem is illett volna búskomor arcára. A kezét nyújtotta nekem.
Elfogadtam a felém nyúló kart, és mosolyogva bólintottam apu felé.
A csendet Alice törte meg.
- Nincs kedve ma este nálunk vacsorázni Charlie?
- Ma este? Hát… végülis, miért is ne. – válaszolta apám félénken.
- Szuper. Akkor hétre várjuk. Odatalál egyedül?
- Azthiszem. Köszönöm a meghívást Alice. Rég nem láttam már a Cullenéket.
- Igen. Most végre beszélgethetünk. Ott lesz mindenki. És megismerkedhet Piperrel is. Csodás lány, majd meglátja.
Itt cinkos pillantást vetett rám, én persze fülig vörösödtem.
- Most sajnos mennem kell. Akkor majd este. Örültem a találkozásnak. – mondta apa enyhe mosolyt erőltetve az arcára, majd elment.
Szomorú volt, ezt még a vak is láthatta, de úgy éreztem, mintha a beszélgetés végére kicsi jókedv bújt volna belé.
Alice-szel elindultunk vissza a kocsi felé.
- Bella, hogy érzed magad? – kérdezte féltő pillantással.
- Semmi bajom. Remélem este lesz alkalmam beszélni apuval. Szerinted hogy fogadná ha elmondanám neki? – tettem fel Alice-nek a kérdést, mire ő úgy nézett rám, mintha elment volna a józan eszem.
Persze én sem gondoltam ezt komolyan. Csak úgy feltételesen tettem fel a kérdést.
- Tuti viccelsz… Bella, bármennyire is szeretnéd, nem mondhatod el neki. Nem értené meg. Lehetetlen. Ez még nekünk is nehéz. Mármint… uhh – fújta ki a levegőt – ez tényleg egy lehetetlen helyzet.
- Tudom én. Mindegy is. Csak úgy megkérdeztem.
- Oké. Amúgy amíg te apukáddal beszéltél, látomásom volt. Rose ide fog jönni. Szerinte itt az ideje kiválasztani az esküvői ruháját, szóval ez a kis bevásárlás el fog húzódni. Remélem nem gond…
- Dehogy gond. Én is várom már az esküvőt. Talán magunknak is nézhetnénk ruhát, nem gondolod? – fura, de ez egész feldobott. Alice és én leszünk a koszorúslányok. És Rose azt akarja hogy pirosban legyünk. Szeretem a pirosat, és Alice szerint még jól is áll. Szóval miért ne érezném jól magam?
- Oké! Jaj ez szuper! – nevetett fel Alice kissé hisztérikus hangon.
- Ott van Rose. – mondta és rámutatott az egyik bevásárlóközpont előtt fogadott nővéremre.
Kiszálltunk, és ezzel kezdetét vette egy igencsak jónak ígérkező csajos délután.
Teljesen ledöbbentem.
Az az alak a tőlünk 8-10 méterre lévő járdán… az apám volt, Charlie.
Az édesapám, aki úgy tudja hogy meghaltam.
Több érzés cikázott keresztül rajtam. Egyfajta kellemes, amiért végre újra láthatom, egy szomorú azért, mert láthatom, de sosem ölelhetem meg újra, puszilhatom meg. Már sosem fog lányaként tekinteni rám.
Az elmúlt hónapokban talán apa volt az, aki a legjobban hiányzott. Hisz már egy éve vele éltem, mindennap láttam, beszélgettem vele. Az életem részévé vált. Csak úgy, mint anyu.
Istenem, milyen rég nem láttam már anyut… ő nevelt fel, egész baba korom óta velem volt.
És mégis, apa az, aki most jobban hiányzik. Magam sem értem, miért.
Itt sétál mellettem pár méterre, és még csak nem is sejti hogy ki vagyok.
De mit tehetnék? Talán mennyek oda hozzá, álljak elő az igazsággal? Nem, azt nem tehetem. Nem értené meg, még arról sem tud hogy Cullenék micsodák.
De talán mégis odamehetnék hozzá. Nem úgy, mint a lánya, hanem mint… mint egy idegen.
Megkérdezhetném tőle mennyi az idő, vagy nem is tudom.
Nem könnyű racionálisan gondolkozni egy ilyen helyzetben.
- Alice! Állj meg kérlek! Oda kell mennem. – mondtam Alice-nek, de a szememet nem vettem le apuról.
- Bella, nem biztos, hogy ez jó ötlet… - próbált győzködni. Nem mintha sokra ment volna vele.
Magam sem tudtam, hogyha kiszállok a kocsiból, és odamegyek hozzá, mit mondok majd neki. De muszáj volt. Hisz ő az apám!
Odapillantottam Alice-re, amolyan magabiztos, parancsoló nézéssel, mire ő felsóhajtott és megrázta a fejét, de végül megállította a kocsit.
Kiszálltam, és elindultam apu felé.
Megálltam előtte, de nem jöttek szavak a számra…
Az az arc, amit megláttam, mintha nem is Charlie-é lett volna.
A szemei könnyesek voltak, és alattuk nagy, lilás karikák éktelenkedtek, amik sírásról, és sok kialvatlan éjszakáról tanúskodtak.
- Hölgyem, segíthetek valamiben? – kérdezte az arcomat fürkészve.
Nem válaszoltam.
- Hölgyem? – a hangja kicsit türelmetlenül csengett. Sietett volna valahová?
- Ó… igen én… bocsánat. Swan rendőrfőnök úrhoz van szerencsém? – kérdeztem tőle amikor sikerült kicsit összeszednem a gondolataimat, amik az előző percben úgy gurultak szét, mint a meglökött üveggolyók…
- Igen. Miben segíthetek?
- Én… én Edward Cullen unokatestvére vagyok. Nem rég költöztem hozzájuk, és ő mondta hogy maga a… szóval hogy maga az édesapja…
Nem engedte hogy befejezzem a mondatot, amiért most nagyon is hálás voltam neki. Nem tudtam volna úgy kimondani, hogy neki ne fájjon.
- Így van. Bella a lányom volt. Meg… meghalt. – annyira sajnáltam aput. Nem is gondoltam volna hogy ennyire szeret, és ennyire fáj neki hogy már nem vagyok.
- Igen, én nagyon sajnálom. Igazán. Nem ismertem őt, de Edward nagyon sokat mesél róla. Biztosan szerette.
Nem szólt semmit, de a szemében egyre csak dagadó könnycsepp árulkodott róla, hogy igenis hallja amiket mondok.
És minden bizonnyal, ha tovább maradok, velem is ez történt volna. Így látni őt felért egy keresztrefeszítéssel. És az hogy minderről csakis én tehetek, csak fokozta.
- Én, én sajnálom hogy elszomorítottam. Kérem, higgye el nem ez volt a szándékom, csak… csak… most mennem kell, viszlát. – küszködtem a sírással, és nem akartam hogy lássa.
Hogy nézne az ki? Az ő szemében egy idegen vagyok. Bármennyire is fáj ezt kimondani.
- Várjon kérem. Nem történt semmi baj. – kapott a kezem után. – Megtudhatnám a nevét?
- A… a nevem? – félve tekintettem a kocsira, amiben Alice ült. Vagyis épp kiszállni igyekezett.
Odasietett hozzánk.
- Charlie. – ölelte meg apámat. – Olyan rég nem láttam. Hogy érzi magát? – hogy érzi magát? Hát nem látja? Tiszta idegroncs. És mindez miattam.
- Szia Alice. Megvagyok. – válaszolta apu.
Alice sajnálkozóan fürkészte apám szomorú arcát, majd elterelte a szót.
- Látom megismerkedett az unokatesómmal.
- Igen, épp most akartam megkérdezni a nevét amikor megjelentél.
- A nevem Piper. – vágtam rá gyorsan, amint eszembe jutott testem előző birtoklójának neve.
- Cullen. – javított ki Alice. – A neve Piper Cullen.
Cullen… igen. Cullen lettem. Mostmár a családjuk része voltam örökre.
- Nagyon örülök. – próbálkozott meg apa egy mosollyal, de nem igazán jött össze neki. Nem is illett volna búskomor arcára. A kezét nyújtotta nekem.
Elfogadtam a felém nyúló kart, és mosolyogva bólintottam apu felé.
A csendet Alice törte meg.
- Nincs kedve ma este nálunk vacsorázni Charlie?
- Ma este? Hát… végülis, miért is ne. – válaszolta apám félénken.
- Szuper. Akkor hétre várjuk. Odatalál egyedül?
- Azthiszem. Köszönöm a meghívást Alice. Rég nem láttam már a Cullenéket.
- Igen. Most végre beszélgethetünk. Ott lesz mindenki. És megismerkedhet Piperrel is. Csodás lány, majd meglátja.
Itt cinkos pillantást vetett rám, én persze fülig vörösödtem.
- Most sajnos mennem kell. Akkor majd este. Örültem a találkozásnak. – mondta apa enyhe mosolyt erőltetve az arcára, majd elment.
Szomorú volt, ezt még a vak is láthatta, de úgy éreztem, mintha a beszélgetés végére kicsi jókedv bújt volna belé.
Alice-szel elindultunk vissza a kocsi felé.
- Bella, hogy érzed magad? – kérdezte féltő pillantással.
- Semmi bajom. Remélem este lesz alkalmam beszélni apuval. Szerinted hogy fogadná ha elmondanám neki? – tettem fel Alice-nek a kérdést, mire ő úgy nézett rám, mintha elment volna a józan eszem.
Persze én sem gondoltam ezt komolyan. Csak úgy feltételesen tettem fel a kérdést.
- Tuti viccelsz… Bella, bármennyire is szeretnéd, nem mondhatod el neki. Nem értené meg. Lehetetlen. Ez még nekünk is nehéz. Mármint… uhh – fújta ki a levegőt – ez tényleg egy lehetetlen helyzet.
- Tudom én. Mindegy is. Csak úgy megkérdeztem.
- Oké. Amúgy amíg te apukáddal beszéltél, látomásom volt. Rose ide fog jönni. Szerinte itt az ideje kiválasztani az esküvői ruháját, szóval ez a kis bevásárlás el fog húzódni. Remélem nem gond…
- Dehogy gond. Én is várom már az esküvőt. Talán magunknak is nézhetnénk ruhát, nem gondolod? – fura, de ez egész feldobott. Alice és én leszünk a koszorúslányok. És Rose azt akarja hogy pirosban legyünk. Szeretem a pirosat, és Alice szerint még jól is áll. Szóval miért ne érezném jól magam?
- Oké! Jaj ez szuper! – nevetett fel Alice kissé hisztérikus hangon.
- Ott van Rose. – mondta és rámutatott az egyik bevásárlóközpont előtt fogadott nővéremre.
Kiszálltunk, és ezzel kezdetét vette egy igencsak jónak ígérkező csajos délután.
2009. december 6., vasárnap
Mennyei szerelem- 14. fejezet
{ Alice szemszöge }
Edward szobájában voltunk, és a válaszára vártunk.
A sorsdöntő szavára, miszerint Bella vámpírrá váljon, vagy sem. De az még váratott magára.
Edward kifújta a levegőt, látszott rajta, hogy nagyon nehezére esik a döntés. Ám pár pillanattal később abbahagyta folytonos mászkálását, megállott Bella előtt, és sokatsejtető pillantással nézve őt, megszólalt:
-Bella, én végiggondoltam mindent… és úgy döntöttem, hogy beleegyezem.
Bella megdermedt, köpni-nyelni nem tudott a meglepetéstől. Szerintem erre a válaszra egyáltalán nem számított. És a tesómat ismerve, én sem nagyon. De mikor végre észhez tért, és látta, hogy Edward tényleg komolyan gondolja, felsikított, és az örömkönnyek leperegtek az arcán.
Odafutott Edwardhoz, és a nyakába ugrott. Nem törődve velem, csókolgatni kezdte a bátyám, ahol csak érte. Persze ez engem nem zavart. Boldog volt, és a lényeg ez.
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm. Nem tudod, hogy ez mennyire fontos nekem. Szeretlek! – sírta édes mosollyal az arcán, és megcsókolta a testvéremet.
- Bella…Bella, várj! – folytatta Edward. – Beleegyezem, de csak egy feltétellel. Várjunk vele még 3 hónapig, és ha még akkor is szeretnéd, megteszem. Átváltoztatlak.
Persze, csak akkor, ha azt szeretnéd hogy én csináljam.
- Persze hogy azt akarom! De nem értem minek vele várni… tudom mit akarok, és ha már úgyis beleegyeztél…
- Kérlek Szerelmem. Ez az egyetlen feltételem. – győzködte Edward Bellát.
- Oké. 3 hónap. De egy nappal sem több! – ölelte meg újra.
Tudtam hogy Edwardnak ez hatalmas döntés volt, és hogy, ha csak magát venné figyelembe, a saját érzéseit, akkor Bella ember maradt volna.
De nem, az én tesóm nem önző. Mindennél jobban szereti Bellát, és az Ő kedvéért még erre is képes.
Hát mi ez, ha nem teljesen önzetlen, és odaadó szeretet egy másik lény iránt?
- Jaj Bella, annyira örülök hogy te is vámpír leszel. De én tudtam! Én már előre láttam hogy így lesz. – vetettem magam a nyakába.
Hiába, de a legjobb barátnőm volt ő. Mit kívánhattam hát jobban mást annál, hogy olyan legyen mint én?
- Tuti jól fog majd állni neked a fehér! – nevettem vele együtt.
- Köszi Alice. Végre valóra válik a kívánságom. – mondta Bella még mindig mosollyal az arcán.
- Menjünk le, közöljük a többiekkel is. – jelentette ki Edward, és én láttam rajta, hogy őt közel sem dobja fel úgy a dolog, mint minket.
De meg tudtam érteni. Hisz így ismerte meg Bellát, így szerette mindeddig. A csalogató illatú vérével, nyugtató dallamú szívdobogásával (már amikor nem éppen megcsókolni készülte az én kis bátyókám, mert akkor minden volt, csak nem nyugtató), és kétballábasságával együtt.
De ezeknek most vége.
Nem lesz többé édes vér, no meg szívdobogás. És azt hiszem, az ügyetlenséget is mindenbizonnyal kihúzhatjuk a listáról.
Eddig Edwardnak ez jelentette a teljesértékű Bella Swant.
A lányt, aki megváltoztatta az egész életét. És a miénkre is hatással volt. Rám mindenképp.
De ismertem már annyira a testvéremet, hogy az érzései nem fognak csillapodni Bella után.
A lelke ugyan az marad…
Mennyit hajtogattuk ezt a mondatot az utóbbi időkben. De attól ez még tény és való.
Elindultunk hát lefelé a nappaliba.
A többiek már mind lent voltak. És bár biztosra vettük, hogy hallották az emeleten való diskurálásunkat, azért mégis úgy járja, ha egy ilyen nagy eseményt személyesen közöl az „ember”.
- Sziasztok… bizonyára hallottátok az iménti beszélgetésünket. – kezdte Edward. A hangjából kis feszültség csendült.
- Nos, igen. Hosszas gondolkodás után arra jutottam, hogy tényleg jó lenne, ha Bella is ilyenné válna, mint mi. Ez elsősorban az Ő akarata – pár pillanatig itt Bellára nézett – és most, tekintve a körülményeket, azt hiszem, ez a legokosabb döntés. Már semmi sem tart vissza, amiért elleneznem kéne. Ti mit gondoltok? – nézett elsőként Carlisle-ra. Mégiscsak ő a családfő.
- Fiam, büszke vagyok rád. Okosan döntöttél. És tényleg, már nincs semmi sem, ami ellene szólna. És Bella, remélem, valamilyen szinten helyettesíteni tudjuk Charlie-t és édesanyádat.
Mi mind szeretünk téged, és teljesértékű családtagként tekintünk rád. – utolsó szavait Bellához intézte, aki már megint a sírás küszöbén állt.
Még mindig fájt neki Charlie és Renée elvesztése. De elsősorban ezek az öröm könnyei voltak a szemében. Az, hogy mi befogadtuk, és mind ennyire szeretjük, jó érzéssel töltötte el a szívét. És nem kellett Jaspernek lennem hozzá, hogy ezt érezzem és tudjam.
- Köszönöm Carlisle. Én is egytől-egyig nagyon szeretlek titeket. És a családomnak tekintelek. - mondta, és mai öleléshiányának elegettéve elindult apám felé.
- Jaj Kicsim, én teljes mértékben egyetértek Carlisle-lal. Már eddig is lányomként szerettelek. – mosolygott Bellára, és magához húzva őt megölelte.
A többiek sem tettek másként, mindenki örült. Kivéve Rosalie-t…
- Bella, tudom hogy nem voltunk túl jóba… eddig. De mióta történt ez a baleset veled, nagyon megszerettelek. Húgomként tekintek rád, és éppen ezért kötelességemnek érzem hogy figyelmeztesselek, mit vállalsz ezzel a dologgal magadra.
Évekig nem mehetsz majd emberek közé, szenvedni fogsz a vérszomjadtól. Tudom, mert velem, és midannyiunkkal így volt.
Fogalmad sincs hogy milyen az. Kérlek ne tedd ezt… - sosem láttam még Rosie-t ilyennek. Eddig nem is tudtam, hogy így bántja hogy mivé vált. Legszívesebben odamentem volna hozzá, és megöleltem volna. De ez most kettőjük pillanata volt.
- Rose, tényleg nem tudom hogy milyen érzés, de… kész vagyok bármivel szembenézni. Meg kell értened hogy ez az, amire vágyom. Hogy olyan legyek, mint ti. Hogy végre tényleg családtag lehessek, erre szükség van.
- Dehogyis. Dehogy van rá szükség. Mindenki szeret téged emberként is. Ez neked nem elég? Miért akarsz szörnyeteggé válni, mondd? – Rose szinte könyörgött Bellának. Tényleg ennyire fontos neki ez a lány, akivel pár hónappal ezelőtt még szóbaállni sem volt hajlandó?
- Nem Rose. Nem elég. Döntöttem, vámpír leszek. Kérlek fogadd el ezt, és… csak örülj velem, jó, ahogy mindenki más teszi. Kérlek!
- Sajnálom Bella. Szeretlek, és nem fogok jó képet vágni a dologhoz. De ha neked ez kell, hát… a te döntésed. – mondta, és távozott. Emm pedig utána.
- Ne is törődj Rose-zal. Tudod, nehéz ez neki, ő nem választhatott. De majd megbékél. Van kedved vásárolni menni? – léptem mellé. El akartam valamivel terelni a figyelmét nővérem nem túl boldog kis beszédéről. És mi lehetne megfelelőbb kikapcsolódás egy kis vásárlásnál? Tökéletes terv.
- Benne vagyok. Úgy is kell egypár új cucc. – meglepő, hogy milyen könnyen beadta a derekát. Azt hittem megint Edwarddal akar enyelegni egész nap.
- Majd jövök. – lépett oda Edwardhoz, és egy jó nagy cuppanós puszit adott az arcára. – Szeretlek.
Felkaptam a nappaliban lévő kis üvegasztalról a slusszkulcsot, és már mentünk is a garázsba.
Útban Port Angeles felé a mellettem ülő Bella váratlanul megszólalt.
- Alice… az ott nem…? – mutatott rá egy tőlünk kicsit távolabb haladó alakra…
Edward szobájában voltunk, és a válaszára vártunk.
A sorsdöntő szavára, miszerint Bella vámpírrá váljon, vagy sem. De az még váratott magára.
Edward kifújta a levegőt, látszott rajta, hogy nagyon nehezére esik a döntés. Ám pár pillanattal később abbahagyta folytonos mászkálását, megállott Bella előtt, és sokatsejtető pillantással nézve őt, megszólalt:
-Bella, én végiggondoltam mindent… és úgy döntöttem, hogy beleegyezem.
Bella megdermedt, köpni-nyelni nem tudott a meglepetéstől. Szerintem erre a válaszra egyáltalán nem számított. És a tesómat ismerve, én sem nagyon. De mikor végre észhez tért, és látta, hogy Edward tényleg komolyan gondolja, felsikított, és az örömkönnyek leperegtek az arcán.
Odafutott Edwardhoz, és a nyakába ugrott. Nem törődve velem, csókolgatni kezdte a bátyám, ahol csak érte. Persze ez engem nem zavart. Boldog volt, és a lényeg ez.
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm. Nem tudod, hogy ez mennyire fontos nekem. Szeretlek! – sírta édes mosollyal az arcán, és megcsókolta a testvéremet.
- Bella…Bella, várj! – folytatta Edward. – Beleegyezem, de csak egy feltétellel. Várjunk vele még 3 hónapig, és ha még akkor is szeretnéd, megteszem. Átváltoztatlak.
Persze, csak akkor, ha azt szeretnéd hogy én csináljam.
- Persze hogy azt akarom! De nem értem minek vele várni… tudom mit akarok, és ha már úgyis beleegyeztél…
- Kérlek Szerelmem. Ez az egyetlen feltételem. – győzködte Edward Bellát.
- Oké. 3 hónap. De egy nappal sem több! – ölelte meg újra.
Tudtam hogy Edwardnak ez hatalmas döntés volt, és hogy, ha csak magát venné figyelembe, a saját érzéseit, akkor Bella ember maradt volna.
De nem, az én tesóm nem önző. Mindennél jobban szereti Bellát, és az Ő kedvéért még erre is képes.
Hát mi ez, ha nem teljesen önzetlen, és odaadó szeretet egy másik lény iránt?
- Jaj Bella, annyira örülök hogy te is vámpír leszel. De én tudtam! Én már előre láttam hogy így lesz. – vetettem magam a nyakába.
Hiába, de a legjobb barátnőm volt ő. Mit kívánhattam hát jobban mást annál, hogy olyan legyen mint én?
- Tuti jól fog majd állni neked a fehér! – nevettem vele együtt.
- Köszi Alice. Végre valóra válik a kívánságom. – mondta Bella még mindig mosollyal az arcán.
- Menjünk le, közöljük a többiekkel is. – jelentette ki Edward, és én láttam rajta, hogy őt közel sem dobja fel úgy a dolog, mint minket.
De meg tudtam érteni. Hisz így ismerte meg Bellát, így szerette mindeddig. A csalogató illatú vérével, nyugtató dallamú szívdobogásával (már amikor nem éppen megcsókolni készülte az én kis bátyókám, mert akkor minden volt, csak nem nyugtató), és kétballábasságával együtt.
De ezeknek most vége.
Nem lesz többé édes vér, no meg szívdobogás. És azt hiszem, az ügyetlenséget is mindenbizonnyal kihúzhatjuk a listáról.
Eddig Edwardnak ez jelentette a teljesértékű Bella Swant.
A lányt, aki megváltoztatta az egész életét. És a miénkre is hatással volt. Rám mindenképp.
De ismertem már annyira a testvéremet, hogy az érzései nem fognak csillapodni Bella után.
A lelke ugyan az marad…
Mennyit hajtogattuk ezt a mondatot az utóbbi időkben. De attól ez még tény és való.
Elindultunk hát lefelé a nappaliba.
A többiek már mind lent voltak. És bár biztosra vettük, hogy hallották az emeleten való diskurálásunkat, azért mégis úgy járja, ha egy ilyen nagy eseményt személyesen közöl az „ember”.
- Sziasztok… bizonyára hallottátok az iménti beszélgetésünket. – kezdte Edward. A hangjából kis feszültség csendült.
- Nos, igen. Hosszas gondolkodás után arra jutottam, hogy tényleg jó lenne, ha Bella is ilyenné válna, mint mi. Ez elsősorban az Ő akarata – pár pillanatig itt Bellára nézett – és most, tekintve a körülményeket, azt hiszem, ez a legokosabb döntés. Már semmi sem tart vissza, amiért elleneznem kéne. Ti mit gondoltok? – nézett elsőként Carlisle-ra. Mégiscsak ő a családfő.
- Fiam, büszke vagyok rád. Okosan döntöttél. És tényleg, már nincs semmi sem, ami ellene szólna. És Bella, remélem, valamilyen szinten helyettesíteni tudjuk Charlie-t és édesanyádat.
Mi mind szeretünk téged, és teljesértékű családtagként tekintünk rád. – utolsó szavait Bellához intézte, aki már megint a sírás küszöbén állt.
Még mindig fájt neki Charlie és Renée elvesztése. De elsősorban ezek az öröm könnyei voltak a szemében. Az, hogy mi befogadtuk, és mind ennyire szeretjük, jó érzéssel töltötte el a szívét. És nem kellett Jaspernek lennem hozzá, hogy ezt érezzem és tudjam.
- Köszönöm Carlisle. Én is egytől-egyig nagyon szeretlek titeket. És a családomnak tekintelek. - mondta, és mai öleléshiányának elegettéve elindult apám felé.
- Jaj Kicsim, én teljes mértékben egyetértek Carlisle-lal. Már eddig is lányomként szerettelek. – mosolygott Bellára, és magához húzva őt megölelte.
A többiek sem tettek másként, mindenki örült. Kivéve Rosalie-t…
- Bella, tudom hogy nem voltunk túl jóba… eddig. De mióta történt ez a baleset veled, nagyon megszerettelek. Húgomként tekintek rád, és éppen ezért kötelességemnek érzem hogy figyelmeztesselek, mit vállalsz ezzel a dologgal magadra.
Évekig nem mehetsz majd emberek közé, szenvedni fogsz a vérszomjadtól. Tudom, mert velem, és midannyiunkkal így volt.
Fogalmad sincs hogy milyen az. Kérlek ne tedd ezt… - sosem láttam még Rosie-t ilyennek. Eddig nem is tudtam, hogy így bántja hogy mivé vált. Legszívesebben odamentem volna hozzá, és megöleltem volna. De ez most kettőjük pillanata volt.
- Rose, tényleg nem tudom hogy milyen érzés, de… kész vagyok bármivel szembenézni. Meg kell értened hogy ez az, amire vágyom. Hogy olyan legyek, mint ti. Hogy végre tényleg családtag lehessek, erre szükség van.
- Dehogyis. Dehogy van rá szükség. Mindenki szeret téged emberként is. Ez neked nem elég? Miért akarsz szörnyeteggé válni, mondd? – Rose szinte könyörgött Bellának. Tényleg ennyire fontos neki ez a lány, akivel pár hónappal ezelőtt még szóbaállni sem volt hajlandó?
- Nem Rose. Nem elég. Döntöttem, vámpír leszek. Kérlek fogadd el ezt, és… csak örülj velem, jó, ahogy mindenki más teszi. Kérlek!
- Sajnálom Bella. Szeretlek, és nem fogok jó képet vágni a dologhoz. De ha neked ez kell, hát… a te döntésed. – mondta, és távozott. Emm pedig utána.
- Ne is törődj Rose-zal. Tudod, nehéz ez neki, ő nem választhatott. De majd megbékél. Van kedved vásárolni menni? – léptem mellé. El akartam valamivel terelni a figyelmét nővérem nem túl boldog kis beszédéről. És mi lehetne megfelelőbb kikapcsolódás egy kis vásárlásnál? Tökéletes terv.
- Benne vagyok. Úgy is kell egypár új cucc. – meglepő, hogy milyen könnyen beadta a derekát. Azt hittem megint Edwarddal akar enyelegni egész nap.
- Majd jövök. – lépett oda Edwardhoz, és egy jó nagy cuppanós puszit adott az arcára. – Szeretlek.
Felkaptam a nappaliban lévő kis üvegasztalról a slusszkulcsot, és már mentünk is a garázsba.
Útban Port Angeles felé a mellettem ülő Bella váratlanul megszólalt.
- Alice… az ott nem…? – mutatott rá egy tőlünk kicsit távolabb haladó alakra…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)