Sziasztok!
Evével kitaláltunk Nektek valamit. Fel lehet fogni versenyként is, de én inkább egy kis jutalomnak tartom azért, amiért olvastok.
Az egész dolog abból állna, hogy ti elkülditek az e-mail címemre a neveteket, azt, hogy hol laktok, hány évesek vagytok, a képeteket, pár fontos dolgot magatokról, hogy miért szeretitek a történeteimet olvasni, és mióta olvassátok őket, és a kedvenc idézeteket (valamelyik történetemből).
Mi Evével átnézzük a jelentkezéseket, és amelyik a leg ígéretesebb, azt egy hónapig kitesszük az oldalra.
Ehhez persze az kell, hogy aktívan résztvegyetek az oldal alakulásában. Értem ez alatt azt, hogy kommentárokat írtok a fejezetek alá, esetleg chatbe, és a rendszeres olvasóim lesztek (hasznos lehet, ha a nevedet több helyen is látom, hogy tudjam, tényleg érdemes vagy-e a „Leghűségesebb Olvasóm” címre.
Tehát, amit tenned kell, hogy te nyerd az egy hónapos címet, hogy kikerülhess az oldalamra:
1. A nevedet (teljes és becenév), korodat, lakhelyedet, egy képet magadról, azt, hogy miért szereted a történeteimet (esetleg odaírhatod azt is, hogy melyik a kedvenced és miért), mióta olvasol, pár fontos dolgot magadról, a kedvenc idézetedet (a történeteimből) elküldeni a / twilight_doo88@citromail.hu / e-mail címre.
2. Aktív részvétel az oldalon pl.: kommentárok írása a fejezetek alá, chatbe írás, rendszeres olvasónak lenni, kritikák írása
3. Várni, és nézni, hogy a Te adataid kerülnek-e ki az oldal tetejére 1 hónapig „Leghűségesebb Olvasóm” cím alatt. :)
Ha bármi kérdésetek lenne, a jelentkezési e-mail címen feltehetitek nekem őket, 100%, hogy visszaírok.
Remélem, sokan fogtok jelentkezni, és ezzel is kicsit feldobhatjuk a ti, illetve az oldal hangulatát.
Puszil és ölel titeket: Doo88
Köszönöm, hogy olvastok! :)
2010. június 6., vasárnap
Verseim
Doo:
Ha hármat kívánhatnék,
Az egyik biztosan Te lennél.
Hogy fonódjon össze a sorsunk örökre,
Vágyaink éljenek az örök szerelmünkben.
De sajnos itt nincs aranyhal,
Vagy jótét boszorkány,
Így nincs meg a remény sem,
Hogy Te egyszer velem járj.
--
Testemen érzem a bús télnek
Hűvösét,
Szívemen érzem a veszteség hidegét.
Megöl, megfagyaszt, nincs ami égjen,
A tűz édes melege teljesen elveszett.
Vele vesztem én is,
A szerelmem ölt meg,
Mi soha nem talált válaszra a szívedben.
---
A zápor elmossa hulló könnyeid,
Nem látszik a bánatod, senki nem segít.
Rohanó világban, rohanó érzelmekkel,
Mit gondolsz, jó lenne a mennyben?
A halál begyógyítaná a sebeid,
A fényesség elnyomná érzelmeid.
Szikrázó jóságban, szikrázó lélekkel,
Mit gondolsz, jó lenne a mennyben?
--
Minden embernek két arca van,
Amit másoknak, s amit magának mutat.
De ha valaki igazán szerencsés,
Megtalálja azt az embert,
kinek megmutathatja lelke mindkét felét.
---
Álmomban találkoztam egy angyallal,
Mint tiéd, olyan volt édes aranyhaja.
Mosolygott és várt rám,
És tudtam: szeretni fogom Őt egy életen át.
Az álomnak vége lett,
S én keserű könnyek között felébredtem.
Remegtem és vártam rád,
De te örökre az álmaim közt ragadtál.
---
Mondani könnyű, megtenni nehéz,
Mondani: szeretlek, egy vallomással felér.
Megtenni könnyű, elválni nehéz,
Megtenni a csókot bizsergető érzés.
Az elválás az más, csontodig hatol,
Felőrli szíved, s száll majd a por.
Egy lyuk marad majd, semmi más,
S idővel érzésied is eltávoznak ezen át.
---
Mint a gombolyag, sorsunk összefonódott,
Örökre, visszavonhatatlanul és boldogon.
Ámor célba talált, s most megy tovább,
De otthagyja velünk a varázsporát.
--
Van, mikor átölel,
És olyankor más nem kell.
Van, mikor szólásra nyitja száját,
És mi akkor elhagyja ajkát,
Az örökre a szívembe vési magát.
---
Én szeretem őt, de a szerelem fáj!
Mert szívemet összetörte más ezerszer már.
Én akarom őt, erős a vágy,
Ölelni, csókolni azt, ki sohasem bánt.
---
Kívül a tűz borítja testem,
Belül a jég,
Mert elhagyott a szerelmem,
Csókja bennem már nem ég.
Ha hármat kívánhatnék,
Az egyik biztosan Te lennél.
Hogy fonódjon össze a sorsunk örökre,
Vágyaink éljenek az örök szerelmünkben.
De sajnos itt nincs aranyhal,
Vagy jótét boszorkány,
Így nincs meg a remény sem,
Hogy Te egyszer velem járj.
--
Testemen érzem a bús télnek
Hűvösét,
Szívemen érzem a veszteség hidegét.
Megöl, megfagyaszt, nincs ami égjen,
A tűz édes melege teljesen elveszett.
Vele vesztem én is,
A szerelmem ölt meg,
Mi soha nem talált válaszra a szívedben.
---
A zápor elmossa hulló könnyeid,
Nem látszik a bánatod, senki nem segít.
Rohanó világban, rohanó érzelmekkel,
Mit gondolsz, jó lenne a mennyben?
A halál begyógyítaná a sebeid,
A fényesség elnyomná érzelmeid.
Szikrázó jóságban, szikrázó lélekkel,
Mit gondolsz, jó lenne a mennyben?
--
Minden embernek két arca van,
Amit másoknak, s amit magának mutat.
De ha valaki igazán szerencsés,
Megtalálja azt az embert,
kinek megmutathatja lelke mindkét felét.
---
Álmomban találkoztam egy angyallal,
Mint tiéd, olyan volt édes aranyhaja.
Mosolygott és várt rám,
És tudtam: szeretni fogom Őt egy életen át.
Az álomnak vége lett,
S én keserű könnyek között felébredtem.
Remegtem és vártam rád,
De te örökre az álmaim közt ragadtál.
---
Mondani könnyű, megtenni nehéz,
Mondani: szeretlek, egy vallomással felér.
Megtenni könnyű, elválni nehéz,
Megtenni a csókot bizsergető érzés.
Az elválás az más, csontodig hatol,
Felőrli szíved, s száll majd a por.
Egy lyuk marad majd, semmi más,
S idővel érzésied is eltávoznak ezen át.
---
Mint a gombolyag, sorsunk összefonódott,
Örökre, visszavonhatatlanul és boldogon.
Ámor célba talált, s most megy tovább,
De otthagyja velünk a varázsporát.
--
Van, mikor átölel,
És olyankor más nem kell.
Van, mikor szólásra nyitja száját,
És mi akkor elhagyja ajkát,
Az örökre a szívembe vési magát.
---
Én szeretem őt, de a szerelem fáj!
Mert szívemet összetörte más ezerszer már.
Én akarom őt, erős a vágy,
Ölelni, csókolni azt, ki sohasem bánt.
---
Kívül a tűz borítja testem,
Belül a jég,
Mert elhagyott a szerelmem,
Csókja bennem már nem ég.
Gyilkos ösztönök - 18.fejezet
18. Pókerarc
/Dana szemszöge/
1 héttel később…
Szép, nyári reggelre ébredtünk. Bár itt Forksban a napsütötte, világos reggel nem volt megszokott, ez a mai éppen ezek közé a ritka események közé tartozott.
Edward szobájában alszok, ő mellettem fekszik a könyökére támaszkodva, és engem figyel.
Ahogy a napsugarak ezerfelé terülnek el az üvegfalas szobában, az ő bőre gyémántként ragyog.
Rám mosolyog, és ad egy jó reggelt puszit a szám szélére.
- Hé… hé, mi vagyok én, a kishúgod? – szólok rá, és bevágom a durcit. – Azt hittem, a világ legszerelmesebb lánya megérdemel a kedvesétől egy forró, reggeli csókot… - búgom érzéki hangon, és elmosolyodom.
- Emiatt ne fájjon a fejed… - majd fél kézzel fölém támaszkodva egy igazi, szerelmes csókban részesít.
- Mhm, mindjárt más… na de most már ideje felkelni, nem igaz… álomszuszék? – nevetem el magam a megszólításon. Edward, mint álomszuszék? Reggel is humoros Dana! Hm, egy piros pont nekem.
- Nagyon vicces… - morogja maga elé, és egy szempillantás alatt a hátam mögött van, és a nyakamba csókol. Ajkai hűvösek, mint mindig, és érzem, hogy a nyakam libabőrös lesz.
- Ah… van kedved velem zuhanyozni? – és húzni kezdem a fürdő irányába.
- Szívesen mennék, de megígértem Emmettnek meg Jaspernek, hogy ma velük megyek vadászni.
- Úgy van, tesó, szóval told ide a segged! – kiabál fel a földszintről Emmett.
Tudom, hogy csak azért csinálja, hogy én is halljam. Hisz ha szimplán Edwardnak szánta volna, ki sem kellett volna a száját. Vagy suttoghatott volna, mert úgy is meghallja.
- Látod. Mennem kell, vagy ennek a kettőnek a szívatásait kell majd hallgatnom egész nap… - ingatja a fejét, és csak most figyelek fel rá, hogy a szemei éjfeketék.
- Jó, menj csak, de nem tudod, mit veszítettél – lépek egyet hátra, majd direkt lassú mozdulatokkal megszabadulok a hatalmas trikótól, amiben aludni szoktam, így csak a falatnyi csipke bugyi és melltartó fedi a testem.
Látom Edward éhes tekintetét, ahogy vágyakozóan fel-le jártatja rajtam a szemeit, egyes részeken külön elidőzve, majd nyel egyet.
Na így kell egy pasit az őrületbe kergetni! Gondolatban megtapsolom magam: Ez az, Dana, na ezt sem anyukád tanította neked!
Anyu emlékére egy pillanatra kiesek a csábító szerepéből, de aztán egy szempillantás alatt erőt veszek a megránduló izomzatomon. Nem szabad a múlton rágódni, nem szabad elgyengülni, nem szabad elengedni Őt magad mellől…
- Utolsó döntési lehetőség… - lassan hátrálok a fürdőszoba ajtó felé.
- Nagy a kísértés Szívem, de ha egyszer a szavamat adtam…
Így ő elmegy, én pedig belépek az ajtón.
Magamra zárom az ajtót. Vége a színjátéknak. Egyedül vagyok. A hátamat az ajtó kemény fájának vetve lecsúszok a padlóra, és egy foltot kezdek el bámulni az amúgy makulátlan Cullen-ház falán.
Átadom magam a nagy semminek, ahogy mindig csinálom, ha senki sem lát.
Sikoltani akarok. A csuklóm puha, fehér bőrét a számba veszem, és ráharapva abba fojtom a hangomat. Nincs kiserkenő vércsepp, amit a lentiek megérezhetnének, nincs hang, amit hallhatnának, nincs semmi. Semmi az égvilágon. Olyan üres vagyok, mint az osztályterem csengetés után.
Néhány percnyi ülés után felkászálódom, és megnyitom a forró vizes csapot. A víz zubog, a cseppek pattognak a kőpadlón, én pedig lerúgom magamról a maradék szövetet, kikapcsolom a melltartóm csatját.
A víz irtózatosan meleg, szinte perzselő, de nem törődök a fájdalommal. Már rég nem törődök a fájdalommal. Egyszerűen kikapcsolom. Nem könnyű, de megoldható.
A bőröm először ég, majd kipirosodik, végső megállóként pedig kihólyagosodik. Kilépek a kabinból.
Alice-t lent találom a konyhában, épp az egyik bárszéken üldögél, és a hűtőszekrénybe beépített tv-t kapcsolgatja. Biztosan észrevett, de nem nézett felém.
- Szia, Törpilla! – köszönök neki gúnyosan a megszokott nevén. Nem néz rám, de visszaszól.
- Ha nem lennél Edwarddal, kitépném a nyelvedet – nézi tovább a hülye tv-jét.
Megunom, felmegyek az emeletre, és bekopogok Rosie ajtaján.
- Gyere csak! – szól ki.
- Helóka – lépek be, arcomon széles mosollyal.
- Dana! – mosolyog ő is.
- Hallom Emmették elrabolták Edwardot – folytatja, és megpaskolja maga mellett az ágyát, hogy telepedjek le mellé.
- Ja, elment.
A mosoly az arcán valami féltő, aggódó maszka torzul.
- Hogy érzed magad? – hangján tisztán érződik az igazi, baráti aggodalom, az irántam érzett őszinte barátsága. Megérdemelne egy igazi választ, az igazi érzéseimmel tele, az igazi Dana igazi mondanivalóját, de nem lehet.
- Nagyszerűen – vigyorgok, de látom, hogy ez nem nagyon hatja meg. Persze, volt már ideje kitapasztalni ezt. Úgyhogy folytatom. – Tudod, ez a pár hét tényleg nagyon nehéz volt… teljesen átadtam magam a letargiának, újra éltem mindent… - bánatosan nyögök egyet. – Borzasztó volt. Az volt, igen, de ott volt nekem Edward. Őszintén nem tudom, mivel érdemeltem őt ki, de segített. Ott volt, mikor kellett, és mikor egyedül akartam lenni… szóval érted. És ez javított rajtam. Igazából mindenen, mert most már alig fáj. És ezt komolyan gondolom – mosoly. – Szóval Rose, jól érzem magam.
Csend. Rosalie arcán mindenféle érzelmek és gondolatok cikáznak, de végül megállapodnak egyetlen egyen. Elmosolyodik.
- Örülök, hogy elmondtad ezt nekem – előrenyújtja karjait, én pedig belevetem magam védelmező ölébe. Szeretem őt.
- Kösz, Rose – kibontakozik, és megkérdezi, hogy megcsinálhatja-e úgy a hajam, ahogyan az egyik esküvői magazinban látta. Hát mondhatnék erre nemet?
Az egész macera picivel tovább tart, mint gondoltam volna.
Három óra múlva még mindig a kontyomon dolgozik, és fújja rá a második tubus rögzítő és fényesítő habot. Vajon honnan a mondás, hogy a szépségért meg kell szenvedni? Hát volna egy tippem.
A végeredménnyel viszont nagyon is elégedett vagyok.
A hajam kontyba tűzve a fejem tetején, csillog-villog minden hajszálam – szó szerint, és pár tincs szabadon és illatozva lóg a hátamra, nyakamra, dekoltázsomra. Igazán szép.
- Wow, Rosie. Te aztán kitettél magadért – nézek rá elismerően. – Ez csodaszép – lapogatom meg a vállamon fekvő kezét.
Én a tükör előtt ülök egy puffos-párnás megakényelmes székben, ő pedig a hátam mögött áll és gyönyörködik bennem.
Nem irigykedik, mint a többi lány tenné, nem keres bennem hibákat, csak mindig ott van, és szeret.
Francba a pókerarccal, kitör belőlem a sírás.
/Dana szemszöge/
1 héttel később…
Szép, nyári reggelre ébredtünk. Bár itt Forksban a napsütötte, világos reggel nem volt megszokott, ez a mai éppen ezek közé a ritka események közé tartozott.
Edward szobájában alszok, ő mellettem fekszik a könyökére támaszkodva, és engem figyel.
Ahogy a napsugarak ezerfelé terülnek el az üvegfalas szobában, az ő bőre gyémántként ragyog.
Rám mosolyog, és ad egy jó reggelt puszit a szám szélére.
- Hé… hé, mi vagyok én, a kishúgod? – szólok rá, és bevágom a durcit. – Azt hittem, a világ legszerelmesebb lánya megérdemel a kedvesétől egy forró, reggeli csókot… - búgom érzéki hangon, és elmosolyodom.
- Emiatt ne fájjon a fejed… - majd fél kézzel fölém támaszkodva egy igazi, szerelmes csókban részesít.
- Mhm, mindjárt más… na de most már ideje felkelni, nem igaz… álomszuszék? – nevetem el magam a megszólításon. Edward, mint álomszuszék? Reggel is humoros Dana! Hm, egy piros pont nekem.
- Nagyon vicces… - morogja maga elé, és egy szempillantás alatt a hátam mögött van, és a nyakamba csókol. Ajkai hűvösek, mint mindig, és érzem, hogy a nyakam libabőrös lesz.
- Ah… van kedved velem zuhanyozni? – és húzni kezdem a fürdő irányába.
- Szívesen mennék, de megígértem Emmettnek meg Jaspernek, hogy ma velük megyek vadászni.
- Úgy van, tesó, szóval told ide a segged! – kiabál fel a földszintről Emmett.
Tudom, hogy csak azért csinálja, hogy én is halljam. Hisz ha szimplán Edwardnak szánta volna, ki sem kellett volna a száját. Vagy suttoghatott volna, mert úgy is meghallja.
- Látod. Mennem kell, vagy ennek a kettőnek a szívatásait kell majd hallgatnom egész nap… - ingatja a fejét, és csak most figyelek fel rá, hogy a szemei éjfeketék.
- Jó, menj csak, de nem tudod, mit veszítettél – lépek egyet hátra, majd direkt lassú mozdulatokkal megszabadulok a hatalmas trikótól, amiben aludni szoktam, így csak a falatnyi csipke bugyi és melltartó fedi a testem.
Látom Edward éhes tekintetét, ahogy vágyakozóan fel-le jártatja rajtam a szemeit, egyes részeken külön elidőzve, majd nyel egyet.
Na így kell egy pasit az őrületbe kergetni! Gondolatban megtapsolom magam: Ez az, Dana, na ezt sem anyukád tanította neked!
Anyu emlékére egy pillanatra kiesek a csábító szerepéből, de aztán egy szempillantás alatt erőt veszek a megránduló izomzatomon. Nem szabad a múlton rágódni, nem szabad elgyengülni, nem szabad elengedni Őt magad mellől…
- Utolsó döntési lehetőség… - lassan hátrálok a fürdőszoba ajtó felé.
- Nagy a kísértés Szívem, de ha egyszer a szavamat adtam…
Így ő elmegy, én pedig belépek az ajtón.
Magamra zárom az ajtót. Vége a színjátéknak. Egyedül vagyok. A hátamat az ajtó kemény fájának vetve lecsúszok a padlóra, és egy foltot kezdek el bámulni az amúgy makulátlan Cullen-ház falán.
Átadom magam a nagy semminek, ahogy mindig csinálom, ha senki sem lát.
Sikoltani akarok. A csuklóm puha, fehér bőrét a számba veszem, és ráharapva abba fojtom a hangomat. Nincs kiserkenő vércsepp, amit a lentiek megérezhetnének, nincs hang, amit hallhatnának, nincs semmi. Semmi az égvilágon. Olyan üres vagyok, mint az osztályterem csengetés után.
Néhány percnyi ülés után felkászálódom, és megnyitom a forró vizes csapot. A víz zubog, a cseppek pattognak a kőpadlón, én pedig lerúgom magamról a maradék szövetet, kikapcsolom a melltartóm csatját.
A víz irtózatosan meleg, szinte perzselő, de nem törődök a fájdalommal. Már rég nem törődök a fájdalommal. Egyszerűen kikapcsolom. Nem könnyű, de megoldható.
A bőröm először ég, majd kipirosodik, végső megállóként pedig kihólyagosodik. Kilépek a kabinból.
Alice-t lent találom a konyhában, épp az egyik bárszéken üldögél, és a hűtőszekrénybe beépített tv-t kapcsolgatja. Biztosan észrevett, de nem nézett felém.
- Szia, Törpilla! – köszönök neki gúnyosan a megszokott nevén. Nem néz rám, de visszaszól.
- Ha nem lennél Edwarddal, kitépném a nyelvedet – nézi tovább a hülye tv-jét.
Megunom, felmegyek az emeletre, és bekopogok Rosie ajtaján.
- Gyere csak! – szól ki.
- Helóka – lépek be, arcomon széles mosollyal.
- Dana! – mosolyog ő is.
- Hallom Emmették elrabolták Edwardot – folytatja, és megpaskolja maga mellett az ágyát, hogy telepedjek le mellé.
- Ja, elment.
A mosoly az arcán valami féltő, aggódó maszka torzul.
- Hogy érzed magad? – hangján tisztán érződik az igazi, baráti aggodalom, az irántam érzett őszinte barátsága. Megérdemelne egy igazi választ, az igazi érzéseimmel tele, az igazi Dana igazi mondanivalóját, de nem lehet.
- Nagyszerűen – vigyorgok, de látom, hogy ez nem nagyon hatja meg. Persze, volt már ideje kitapasztalni ezt. Úgyhogy folytatom. – Tudod, ez a pár hét tényleg nagyon nehéz volt… teljesen átadtam magam a letargiának, újra éltem mindent… - bánatosan nyögök egyet. – Borzasztó volt. Az volt, igen, de ott volt nekem Edward. Őszintén nem tudom, mivel érdemeltem őt ki, de segített. Ott volt, mikor kellett, és mikor egyedül akartam lenni… szóval érted. És ez javított rajtam. Igazából mindenen, mert most már alig fáj. És ezt komolyan gondolom – mosoly. – Szóval Rose, jól érzem magam.
Csend. Rosalie arcán mindenféle érzelmek és gondolatok cikáznak, de végül megállapodnak egyetlen egyen. Elmosolyodik.
- Örülök, hogy elmondtad ezt nekem – előrenyújtja karjait, én pedig belevetem magam védelmező ölébe. Szeretem őt.
- Kösz, Rose – kibontakozik, és megkérdezi, hogy megcsinálhatja-e úgy a hajam, ahogyan az egyik esküvői magazinban látta. Hát mondhatnék erre nemet?
Az egész macera picivel tovább tart, mint gondoltam volna.
Három óra múlva még mindig a kontyomon dolgozik, és fújja rá a második tubus rögzítő és fényesítő habot. Vajon honnan a mondás, hogy a szépségért meg kell szenvedni? Hát volna egy tippem.
A végeredménnyel viszont nagyon is elégedett vagyok.
A hajam kontyba tűzve a fejem tetején, csillog-villog minden hajszálam – szó szerint, és pár tincs szabadon és illatozva lóg a hátamra, nyakamra, dekoltázsomra. Igazán szép.
- Wow, Rosie. Te aztán kitettél magadért – nézek rá elismerően. – Ez csodaszép – lapogatom meg a vállamon fekvő kezét.
Én a tükör előtt ülök egy puffos-párnás megakényelmes székben, ő pedig a hátam mögött áll és gyönyörködik bennem.
Nem irigykedik, mint a többi lány tenné, nem keres bennem hibákat, csak mindig ott van, és szeret.
Francba a pókerarccal, kitör belőlem a sírás.
Mennyei szerelem- 26. fejezet
26. Elizabeth
/Bella szemszöge/
Csak zuhantam és zuhantam, egyre mélyebbre az érzékmentes alagútban. Ami kezdetben fekete volt, az minden méterrel kezdett fakulni, míg nem hófehérré nem vált. Mint valami makulátlan orvosi szoba, ahol minden fájdalmad megszűnik. Ilyennek éreztem ezt a helyet, és épp azért, mert semmit nem engedett éreznem. Nem volt fájdalom, már-már tisztességtelenül boldognak hatott az egész. De hahó, épp most vesztettem el életem szerelmét és fosztottam meg őt az apaságtól, magamat pedig az anyaság örömétől. És elvettem a többi Cullentől a változás örömét, valami újat és csodásat, ami megváltoztathatja hihetetlenül és szűnni nem akaróan egysíkú életüket. Fájnia kéne, szúrnia, égnie a széttört bordáimnak, de mégsem.
Ami eddig hófehér volt, kezdett vakítóan ragyogóvá válni, ami pedig Edward napfény érte bőrére emlékeztetett, mely mintha milliárdnyi apró gyémántból állna. Szikrázó és gyönyörű csoda, amit már soha nem láthatok többé…
Csúsztam ezen a véget nem érő, másvilági csúszdán, és nem tudtam hová is tartok. Mármint, bármilyen hihetetlen is, én már egyszer meghaltam, és az kimondottam nem ilyen volt, bár erről még soha, senkinek nem meséltem…
Mikor elütött az az autó, tulajdonképpen nem éreztem semmit, de utána, amint ez megtörtént, már kívülről láttam magam, és nem értettem, miért nem lát a többi ember.
Aztán jött Alice, és a földön fekvő testemhez kezdett beszélni, kiabálni, könyörögni. Annyira elveszettnek látszott, amilyennek még sosem láttam, és hihetetlenül sajnáltam, hogy erről is én tehetek, hisz őt mindig húgomként szerettem, ő volt a legjobb barátnőm.
Láttam a vért a fejem körül, és hallottam amit a körülöttem álló emberek mondogatnak: meghalt. Nem láttam emelkedni a mellkasomat, és semmi arra utaló jelet nem láttam, hogy életben lennék. És akkor rájöttem, hogy szellem vagyok.
Alice könnytelenül zokogott, miközben szólongattam, könyörögtem, hogy nézzen rám, próbáltam jelezni neki, megütögetni a vállát, de nem vett észre. Felkapott az úttestről, még mielőtt a mentők kiérhettek volna, és berohant velem az erdőbe.
Hihetetlenül gyorsan futott, és én akkor, életemben először, képes voltam vele egy ütemet diktálni.
Napokig látni Edward élettelen arcát kész kínszenvedés volt.
Tudom, ő mindig szerette volna hallani a gondolataimat, de ahogy én akartam abban a pár hétben, hogy halljon, az is eltörpült mellette.
Beszéltem hozzá, vagy csak csendben sírtam mellette, mindegy volt, ő nem tudott rólam.
De egyszer, mikor minden erőmet, szerelmemet és minden fájdalmamat beleadtam, és úgy ejtettem ki a nevét, meghallott, és onnantól volt reményem, hogy talán Isten mégsem ezt a sorsot szánta kettőnknek, és a szerelmünknek. Talán még van kiút, esetleg még érezhetem őt valaha…
Visszagondolva, nem is volt olyan szörnyű. Legalább ez az egész bizonyíthatja, hogy halálom után is képes vagyok őt szeretni minden egyes sejtemmel, és ez nyújt némi vigaszt.
Biztos voltam benne, hogy már több órája zuhanok, de mégsem voltam fáradt, és nem akartam semmilyen kiutat, csak arra vágytam, hogy soha ne érjen véget.
Csodás érzés volt, amikor kinyitom a szemem, és a szikrázó háttér egyből Edwardot juttatja eszembe, mikor szerelmet vallott nekem, és megmutatta magát a napfényben. Sosem láttam annál szebbet.
De idővel, ennek a tökéletesen szikrázó utazásnak is vége szakadt, mikor a fény halványulni látszott, és a fehérbe némi rózsaszín, és kékeslila fényfelhő keveredett. Hirtelen álló helyzetben találtam magam, egy csodás vízesés tárulkozott előttem, felette szivárvánnyal.
A színek kavalkádja volt ez, olyan vakító, amit ha az ember sokáig néz, megfájdul tőle a szeme. És mégis: bármeddig el tudtam volna nézni.
Erről a helyről a nap hatalmasnak tűnt, mintha szimplán kinyújtott kézzel meg tudnád fogni, és lehúzni. Meleg volt, szinte mint Phoenixben, és a vízből áradó hűs levegő kellemes volt.
Annyira hihetetlen volt ez az egész, mint az egész életem… fogalmam sem volt, hol lehetek, de hogy nem a Földön, az tuti.
A vízesés sziklái mögött egy alakot véltem felfedezni, amitől összerándult a szívem ijedtemben.
- Hé… - kiabáltam át a csodaszép rét másik felébe. – Meg tudná mondani, hogy mi ez a hely? – előre léptem, és mintha habcukorba léptem volna. Újra letettem a lábam, hogy megbizonyosodjak az érzésről. Nem tévedtem, a föld tényleg puha volt! Felnéztem, és újra megláttam az alakot. Ugyanott állt, mini az előbb, és nem válaszolt. Kezdtem furán – még furábban – érezni magam.
- Hahó! – kiabáltam megint az ismeretlen felé, mire az egyet előbb lépett, ki a szikla takarásából, a fényre. Egy gyerek volt, alig több 8-10 évesnél.
Hófehér ruhában volt, olyanban, mint azok, amelyeket a kórházban adnak rád, csak sokkal tisztább és fehérebb. A ruha alja a talajt verdeste, eltakarva lábait, de még így is láttam, hogy alig lépdel, szinte száll pár centivel a föld felett.
Szőke, göndör fürtjei az arcát keretezték, kék szemem csillogott a napsütésben. Eper színű ajka angyali mosolyra húzódott. Egy gyönyörű kislány állt előttem.
- Bella. Már vártalak – hangja Alice-ére hasonlított, csilingelt.
- Vártál? – tátottam el a szám, nem tudtam mit mondjak, azt sem, mit gondoljak, az agyamat köd lepte el, és még mindig nem tudtam betelni a csodaszép tájjal.
- Úgy bizony – nevetett fel. – És nem csak én. Tudod, a többieknek igen sok fejtörést okoztál – nyúlt fel, és végigsimított a kezemen. Az övé puha volt, mint a legtöbb kisgyereknek.
- Honnan tudod a nevem, és milyen többiekről beszélsz? És… és ki vagy te? – hátráltam néhány lépést, de nem a kislánytól féltem, hanem az ismeretlentől. A helyzet cseppet sem volt mulatságos, ő mégis kacarászott azon a csilingelő angyalhagján.
- Mindenkinek tudom a nevét, aki idejön. Tudod, mindenki okkal jön ide. Van, aki válaszokat keres, vagy akinek csak elrendeltetett, hogy ide érkezzen. Tudod, hogy megy ez… - sétált közelebb. – A többiket nem fedhetem fel előtted, de idővel majd ezt is megérted. – mosolygott, majd leült a fűbe.
- Nem értek semmit… mi ez a hely?
- Mindent elmondok, de előtte kérlek ülj le ide mellém. Olyan régóta vagyok már itt egyedül – tűnt el a mosolya, és én megsajnáltam.
Leültem én is a fűbe, és szemeimet a lányéba fúrtam.
- Te miért vagy itt?
- Hosszú történet… - hajtotta le a fejét.
- Van időnk – mosolyt csaltam az arcomra, és kezemet a kislány térdére helyeztem bátorítólag. – Kérlek.
- Hát jó. Az egész sok-sok évvel ezelőtt történt. Én és az anyukám Indianában éltünk, egy csodaszép házban, nagy kerttel, kerékhintával… csodaszép volt. Minden jól ment, egészen addig, amíg jöttek a rosszullétek. Anyukám elvitt orvoshoz, és ő azt mondta, hogy nagyon beteg vagyok. Akkor még nem értettem, hogy ez miért olyan nagy baj, hisz sokszor voltam már beteg, de mindig meggyógyultam anyu teájától. Isteni finom teát csinált… - mosolyodott el az emlékre. – Sokszor sírva találtam meg anyut, amikor hazaértem az iskolából, és végre rászántam magam, hogy megkérdezzem miért ilyen szomorú, és akkor elmondta. Leukémiás voltam – a kislány lehajtotta a fejét, de még így is láttam, amikor egy apró könnycsepp kiszökött a szeméből, és arra eszméltem, hogy én is pityergek. Hisz még olyan kicsi!
- Anyuval gyakran mentünk be a kórházba, néha még egész napokat is bent kellett töltenem. Persze anya mindig ott ült az ágyam mellett, és mondogatta, hogy minden rendben lesz, meg hogy nincs semmi baj. Egyik éjjel, mikor ő azt hitte alszom, hallottam ahogy az ágyam mellett sír. Napról napra rosszabbodott az állapotom, anyu szeméből kiveszett az a fény, amit mindig úgy szerettem benne. Senki sem hitt már abban, hogy túlélhetem, még én sem. Az egyik reggel úgy ébredtem, hogy mindenem fájt, ezért szóltam is anyának. Még aznap bejött hozzám mindenki. Nagyapa, akit nem sokszor láttam életemben, a nagyi, aki mindig olyan finom sütiket sütött mindig, és anyu testvére is, Joey bácsi. Mondani akartam nekik, hogy most inkább hagyjanak egyedül, mert nem vagyok túl jól, de nem tudtam… nem volt már erőm. Anyu megcirógatta a hajam, és még elmondta hogy szeret. Az arcomra hulló könnycseppjeit még éreztem, de azt már nem tudtam elmondani, hogy mennyire fog hiányozni…
- a fűben ültem, és folytak le a könnyeim. Ha van Isten, hogy szánhatja valakinek ezt az életet? Egy ilyen kisgyereknek, aki még alig élt, nem hagy több esélyt…
- Annyira sajnálom! – néztem az angyalarcú lányra.
Apró mosolyt erőltetett az arcára. – Tudom, hogy tényleg sajnálod. A legtöbb ember csak úgy mondja… de neked annyira tiszta a lelked, és a szíved… te nem félsz szeretni, és épp ezért hiszem annyira, hogy van még esélyed.
- Esélyem? Mire?
- Az életre – bólogatott. – Tudom, hogy még nem késő. Érzem – tette kezét a szívére.
- Nos, ha te már úgy is tudom az én nevemet, és is megtudhatnám a tiedét?
- A nevem Elizabeth – mosolygott rám.
- Elárulod végre, hogy hol vagyunk? – könyörögtem neki.
- Hát még nem jöttél rá? – mosolyodott el. – Ötleted sincs?
- Egy volna. Ez esetleg… a mennyország? – félve néztem a kislányra. Most valami oltári nagy lehetetlenséggel álltam elő, de mégis, ez tűnt most a legvalószínűbbnek.
/Bella szemszöge/
Csak zuhantam és zuhantam, egyre mélyebbre az érzékmentes alagútban. Ami kezdetben fekete volt, az minden méterrel kezdett fakulni, míg nem hófehérré nem vált. Mint valami makulátlan orvosi szoba, ahol minden fájdalmad megszűnik. Ilyennek éreztem ezt a helyet, és épp azért, mert semmit nem engedett éreznem. Nem volt fájdalom, már-már tisztességtelenül boldognak hatott az egész. De hahó, épp most vesztettem el életem szerelmét és fosztottam meg őt az apaságtól, magamat pedig az anyaság örömétől. És elvettem a többi Cullentől a változás örömét, valami újat és csodásat, ami megváltoztathatja hihetetlenül és szűnni nem akaróan egysíkú életüket. Fájnia kéne, szúrnia, égnie a széttört bordáimnak, de mégsem.
Ami eddig hófehér volt, kezdett vakítóan ragyogóvá válni, ami pedig Edward napfény érte bőrére emlékeztetett, mely mintha milliárdnyi apró gyémántból állna. Szikrázó és gyönyörű csoda, amit már soha nem láthatok többé…
Csúsztam ezen a véget nem érő, másvilági csúszdán, és nem tudtam hová is tartok. Mármint, bármilyen hihetetlen is, én már egyszer meghaltam, és az kimondottam nem ilyen volt, bár erről még soha, senkinek nem meséltem…
Mikor elütött az az autó, tulajdonképpen nem éreztem semmit, de utána, amint ez megtörtént, már kívülről láttam magam, és nem értettem, miért nem lát a többi ember.
Aztán jött Alice, és a földön fekvő testemhez kezdett beszélni, kiabálni, könyörögni. Annyira elveszettnek látszott, amilyennek még sosem láttam, és hihetetlenül sajnáltam, hogy erről is én tehetek, hisz őt mindig húgomként szerettem, ő volt a legjobb barátnőm.
Láttam a vért a fejem körül, és hallottam amit a körülöttem álló emberek mondogatnak: meghalt. Nem láttam emelkedni a mellkasomat, és semmi arra utaló jelet nem láttam, hogy életben lennék. És akkor rájöttem, hogy szellem vagyok.
Alice könnytelenül zokogott, miközben szólongattam, könyörögtem, hogy nézzen rám, próbáltam jelezni neki, megütögetni a vállát, de nem vett észre. Felkapott az úttestről, még mielőtt a mentők kiérhettek volna, és berohant velem az erdőbe.
Hihetetlenül gyorsan futott, és én akkor, életemben először, képes voltam vele egy ütemet diktálni.
Napokig látni Edward élettelen arcát kész kínszenvedés volt.
Tudom, ő mindig szerette volna hallani a gondolataimat, de ahogy én akartam abban a pár hétben, hogy halljon, az is eltörpült mellette.
Beszéltem hozzá, vagy csak csendben sírtam mellette, mindegy volt, ő nem tudott rólam.
De egyszer, mikor minden erőmet, szerelmemet és minden fájdalmamat beleadtam, és úgy ejtettem ki a nevét, meghallott, és onnantól volt reményem, hogy talán Isten mégsem ezt a sorsot szánta kettőnknek, és a szerelmünknek. Talán még van kiút, esetleg még érezhetem őt valaha…
Visszagondolva, nem is volt olyan szörnyű. Legalább ez az egész bizonyíthatja, hogy halálom után is képes vagyok őt szeretni minden egyes sejtemmel, és ez nyújt némi vigaszt.
Biztos voltam benne, hogy már több órája zuhanok, de mégsem voltam fáradt, és nem akartam semmilyen kiutat, csak arra vágytam, hogy soha ne érjen véget.
Csodás érzés volt, amikor kinyitom a szemem, és a szikrázó háttér egyből Edwardot juttatja eszembe, mikor szerelmet vallott nekem, és megmutatta magát a napfényben. Sosem láttam annál szebbet.
De idővel, ennek a tökéletesen szikrázó utazásnak is vége szakadt, mikor a fény halványulni látszott, és a fehérbe némi rózsaszín, és kékeslila fényfelhő keveredett. Hirtelen álló helyzetben találtam magam, egy csodás vízesés tárulkozott előttem, felette szivárvánnyal.
A színek kavalkádja volt ez, olyan vakító, amit ha az ember sokáig néz, megfájdul tőle a szeme. És mégis: bármeddig el tudtam volna nézni.
Erről a helyről a nap hatalmasnak tűnt, mintha szimplán kinyújtott kézzel meg tudnád fogni, és lehúzni. Meleg volt, szinte mint Phoenixben, és a vízből áradó hűs levegő kellemes volt.
Annyira hihetetlen volt ez az egész, mint az egész életem… fogalmam sem volt, hol lehetek, de hogy nem a Földön, az tuti.
A vízesés sziklái mögött egy alakot véltem felfedezni, amitől összerándult a szívem ijedtemben.
- Hé… - kiabáltam át a csodaszép rét másik felébe. – Meg tudná mondani, hogy mi ez a hely? – előre léptem, és mintha habcukorba léptem volna. Újra letettem a lábam, hogy megbizonyosodjak az érzésről. Nem tévedtem, a föld tényleg puha volt! Felnéztem, és újra megláttam az alakot. Ugyanott állt, mini az előbb, és nem válaszolt. Kezdtem furán – még furábban – érezni magam.
- Hahó! – kiabáltam megint az ismeretlen felé, mire az egyet előbb lépett, ki a szikla takarásából, a fényre. Egy gyerek volt, alig több 8-10 évesnél.
Hófehér ruhában volt, olyanban, mint azok, amelyeket a kórházban adnak rád, csak sokkal tisztább és fehérebb. A ruha alja a talajt verdeste, eltakarva lábait, de még így is láttam, hogy alig lépdel, szinte száll pár centivel a föld felett.
Szőke, göndör fürtjei az arcát keretezték, kék szemem csillogott a napsütésben. Eper színű ajka angyali mosolyra húzódott. Egy gyönyörű kislány állt előttem.
- Bella. Már vártalak – hangja Alice-ére hasonlított, csilingelt.
- Vártál? – tátottam el a szám, nem tudtam mit mondjak, azt sem, mit gondoljak, az agyamat köd lepte el, és még mindig nem tudtam betelni a csodaszép tájjal.
- Úgy bizony – nevetett fel. – És nem csak én. Tudod, a többieknek igen sok fejtörést okoztál – nyúlt fel, és végigsimított a kezemen. Az övé puha volt, mint a legtöbb kisgyereknek.
- Honnan tudod a nevem, és milyen többiekről beszélsz? És… és ki vagy te? – hátráltam néhány lépést, de nem a kislánytól féltem, hanem az ismeretlentől. A helyzet cseppet sem volt mulatságos, ő mégis kacarászott azon a csilingelő angyalhagján.
- Mindenkinek tudom a nevét, aki idejön. Tudod, mindenki okkal jön ide. Van, aki válaszokat keres, vagy akinek csak elrendeltetett, hogy ide érkezzen. Tudod, hogy megy ez… - sétált közelebb. – A többiket nem fedhetem fel előtted, de idővel majd ezt is megérted. – mosolygott, majd leült a fűbe.
- Nem értek semmit… mi ez a hely?
- Mindent elmondok, de előtte kérlek ülj le ide mellém. Olyan régóta vagyok már itt egyedül – tűnt el a mosolya, és én megsajnáltam.
Leültem én is a fűbe, és szemeimet a lányéba fúrtam.
- Te miért vagy itt?
- Hosszú történet… - hajtotta le a fejét.
- Van időnk – mosolyt csaltam az arcomra, és kezemet a kislány térdére helyeztem bátorítólag. – Kérlek.
- Hát jó. Az egész sok-sok évvel ezelőtt történt. Én és az anyukám Indianában éltünk, egy csodaszép házban, nagy kerttel, kerékhintával… csodaszép volt. Minden jól ment, egészen addig, amíg jöttek a rosszullétek. Anyukám elvitt orvoshoz, és ő azt mondta, hogy nagyon beteg vagyok. Akkor még nem értettem, hogy ez miért olyan nagy baj, hisz sokszor voltam már beteg, de mindig meggyógyultam anyu teájától. Isteni finom teát csinált… - mosolyodott el az emlékre. – Sokszor sírva találtam meg anyut, amikor hazaértem az iskolából, és végre rászántam magam, hogy megkérdezzem miért ilyen szomorú, és akkor elmondta. Leukémiás voltam – a kislány lehajtotta a fejét, de még így is láttam, amikor egy apró könnycsepp kiszökött a szeméből, és arra eszméltem, hogy én is pityergek. Hisz még olyan kicsi!
- Anyuval gyakran mentünk be a kórházba, néha még egész napokat is bent kellett töltenem. Persze anya mindig ott ült az ágyam mellett, és mondogatta, hogy minden rendben lesz, meg hogy nincs semmi baj. Egyik éjjel, mikor ő azt hitte alszom, hallottam ahogy az ágyam mellett sír. Napról napra rosszabbodott az állapotom, anyu szeméből kiveszett az a fény, amit mindig úgy szerettem benne. Senki sem hitt már abban, hogy túlélhetem, még én sem. Az egyik reggel úgy ébredtem, hogy mindenem fájt, ezért szóltam is anyának. Még aznap bejött hozzám mindenki. Nagyapa, akit nem sokszor láttam életemben, a nagyi, aki mindig olyan finom sütiket sütött mindig, és anyu testvére is, Joey bácsi. Mondani akartam nekik, hogy most inkább hagyjanak egyedül, mert nem vagyok túl jól, de nem tudtam… nem volt már erőm. Anyu megcirógatta a hajam, és még elmondta hogy szeret. Az arcomra hulló könnycseppjeit még éreztem, de azt már nem tudtam elmondani, hogy mennyire fog hiányozni…
- a fűben ültem, és folytak le a könnyeim. Ha van Isten, hogy szánhatja valakinek ezt az életet? Egy ilyen kisgyereknek, aki még alig élt, nem hagy több esélyt…
- Annyira sajnálom! – néztem az angyalarcú lányra.
Apró mosolyt erőltetett az arcára. – Tudom, hogy tényleg sajnálod. A legtöbb ember csak úgy mondja… de neked annyira tiszta a lelked, és a szíved… te nem félsz szeretni, és épp ezért hiszem annyira, hogy van még esélyed.
- Esélyem? Mire?
- Az életre – bólogatott. – Tudom, hogy még nem késő. Érzem – tette kezét a szívére.
- Nos, ha te már úgy is tudom az én nevemet, és is megtudhatnám a tiedét?
- A nevem Elizabeth – mosolygott rám.
- Elárulod végre, hogy hol vagyunk? – könyörögtem neki.
- Hát még nem jöttél rá? – mosolyodott el. – Ötleted sincs?
- Egy volna. Ez esetleg… a mennyország? – félve néztem a kislányra. Most valami oltári nagy lehetetlenséggel álltam elő, de mégis, ez tűnt most a legvalószínűbbnek.
2010. május 17., hétfő
Doo - Ne menj még!
Édes ajkadat csókolom,
Érzem szerelmedet minden percben,
Ó, de ha kialusznak a lángok
Meghalok, ha nem vagy mellettem.
Halálos, mély csendben
A te neved mormolom,
Ó, de ha elveszik szerelmed,
Én abban lelem halálom.
Szemed kékje oly ragyogó,
Min fénypont a messzeségben.
Ó, ne vesszen mosolyod,
Kérlek, maradj örökre velem!
Had érezzem még csókodat,
Had öleljelek még egy keveset
Ó, ne jöjj még, alkony,
Ne vedd el tőlem a kedvesem!
Érzem szerelmedet minden percben,
Ó, de ha kialusznak a lángok
Meghalok, ha nem vagy mellettem.
Halálos, mély csendben
A te neved mormolom,
Ó, de ha elveszik szerelmed,
Én abban lelem halálom.
Szemed kékje oly ragyogó,
Min fénypont a messzeségben.
Ó, ne vesszen mosolyod,
Kérlek, maradj örökre velem!
Had érezzem még csókodat,
Had öleljelek még egy keveset
Ó, ne jöjj még, alkony,
Ne vedd el tőlem a kedvesem!
Happy Birthday!
Május 13...
Május 13-án ünnepelte Robert Pattinson a 24. szülinapját.
Bár Ő ezt nem látja, de ezúttal is szeretnék Neki nagyonnagyonnagyonnagyon Boldog Szülinapot kívánni!
Imádunk, Rob! (L)
Május 13-án ünnepelte Robert Pattinson a 24. szülinapját.
Bár Ő ezt nem látja, de ezúttal is szeretnék Neki nagyonnagyonnagyonnagyon Boldog Szülinapot kívánni!
Imádunk, Rob! (L)
2010. május 16., vasárnap
Mennyei szerelem - 25./II.
25./II. Fájdalom
/Bella szemszöge/
A fájdalom felemésztett, pedig én mindennél jobban le szerettem volna győzni. Minden erőmmel a gyermekeimért küzdöttem, azért, hogy ők még a halálom előtt a világra jöhessenek, hogy halálom után enyhíteni tudják Edward fájdalmát, azért, hogy ezekben a csodálatos kis lényekben éljek én tovább.
Sosem vágytam a vámpírerőre és a halhatatlanságra úgy, mint ebben a percben. Úgy éreztem, mintha a hasam menten szétszakadna, a torkom szétporladna az égető fájdalomtól, a vérem lángra lobbanna az ereimben. Nem tudom, miért éreztem forróságot, de azt tudtam, honnan jön. A hasamból. A gyermekeimből. Éreztem, ahogy szüntelenül mozognak, túl kicsi volt nekik a hely. A következő pillanatban szúró fájdalmat éreztem a gyomrom tájékán, és hallottam Carlisle hangját, miszerint ez az egyik bordám volt…
Nem tudtam ezzel a kis csekélységgel törődni, sokkal nagyobb fájdalmakat kellett átélnem minden egyes pillanatban.
Már láttam magam előtt a megnyugtató feketeséget, tudva, hogyha belépnék oda, már semmi sem fájna, semmi baj nem érhetne, semmi sem számítana, megszűnnék létezni…
Csábított az eszméletvesztés puha, tudatlan, bajmentes feketelyuka, de nem engedhettem el magam. Nem engedhetem el az életemet! Edward nem élné túl, és a babáim…
Tudtam, hogy mindenegyes sikolyom, minden hörgésem kedvesem lelkét tépi szét, magát hibáztatja, mint minden rossz dologért az életemben, de nem bírtam visszafogni a hangom, ez segített nekem elviselni a kínt. Csak néhány perc… csak néhány perc… - mondogattam magamban, mikor volt erőm gondolkodni.
Hallottam, ahogy a családom beszél körülöttem, bár hangjuk főleg összefolyó motyogásnak hatott, kivehetetlen suttogásnak, amit nem tudtam hova tenni.
Aztán, egyszer csak egy tűt éreztem a karomba fúródni. A kábaság hatalmas sasként terpeszkedett el rajtam. Hirtelen és szédítően.
A fájdalmam, még ha picit is, de enyhülni látszott. Már tudtam összefüggően gondolkodni, és hallottam a családom hangját is. Carlisle épp a tényeket közölte.
- Az ultrahang azt mutatja, hogy épp most fordulnak meg, igazad volt… A magzatburok nagyon vastag és szinte áthatolhatatlanul kemény. Ez okozhatta a törött bordát. Mm… fogalmam sincs, hogy mit lehetne tenni… nyilván a természetes úton történő szülés kizárt. Nem maradt más lehetőség, fel kell vágnunk a hasát, és úgy kivenni őket onnan, de nem tudom hogy ez… - itt elhallgatott, de biztos voltam benne, hogy mindenki tudja, mit akart mondani.
Összeszedtem hát erőmet, és szólásra nyitottam a szám. Megszokott hangom helyett most csak valami száraz, fájdalmas hörgésféle hagyta el ajkaimat.
- Carlisle… meg… meg is halhatok? – féltem a választól, de ugyanakkor biztos is voltam benne. Csak mondja azt, hogy még van néhány percem… a gyermekeimért… könyörgöm…
- Sajnálom Bella, én már a legelején elmondtam, hogy ez a lehetőség sajnos fenn áll… a régi mítoszainkban a nők, akik egy vámpírtól estek teherbe, mind meghaltak – nem hibáztathattam, amiért őszinte volt. - Reménykedjünk, hogy a te esetedben másképp lesz. Csak erősnek kell lenned… - éreztem a kezét a homlokomon. - Mindent el fogok követni… - szavaiban tisztán kivehető volt az apai szeretet, amit irántam érzett, a féltés, amivel gyermekeként megtisztelt, de ugyanakkor kihallottam a reményvesztettségét is.
Mondandóját egy újabb reccsenés kísérte, de ezt már tisztán érzékeltem. A beadott morfium bevégezte, és ezt a törést már nem viseltem olyan jól. A szúrást a gyomromban kétszer olyan erősnek éreztem, mintha az egész testemet szúrta volna át.
Hangosan felsikoltottam, a kezemet ökölbe szorítottam, annyira, hogy éreztem, amint körmeim a húsomba vájnak. A másikat Edward szorította erősen. Ez most jól esett.
Pár perccel később, mikor már a második adag belémfecskendezett morfium is felmondta a szolgálatot, úgy éreztem, nem fáj semmim. Szinte már gyanús volt a szervezetemben uralkodó bágyadtság és zsibbadás, mikor Alice hangját hallottam meg.
- Jasper, ki kell menned innen…
- Bella, kicsim, most erősnek kell lenned! – ez az angyali hang már Edwardhoz tartozott.
Nem is érdekel, mit kell kiállnom, cserébe, ha hallhatom még…
A következő megjegyzést már csak a fájdalom szele fújta felém, amikor ugyanis úgy éreztem, hogy az egész testem széjjelpattan. Az akkor érzett fájdalom lebilincselő volt. Elmondhatatlanul kínzott, mindennél jobban fájt. Az üvöltésem utat tört magának a szobában uralkodó dermedt, síri csendben. Üvöltöttem, a szemeim kipattantak, hörögtem, égő torkom levegőért kiáltott, de az nem jött.
Éreztem, ahogy a számban vér gyűl, és összeszorított fogaim közül folyik ki a számból.
Nyeltem a saját véremet, levegőt viszont még mindig nem kaptam. Tudtam, itt a vég…
- Nem… bírom… tovább… - fuldoklottam.
- Nem teheted ezt velem… - életem szerelme megtörve, a világ összes fájdalmát az arcán, a szemeiben viselve nézett le rám. Hogy tehetem ezt vele? Miért kínzom még én is… istenem, miért fáj neki ennyire a halálom… ?
- Nem hagyhatsz el megint… kérlek, Bella – könyörgően nézett a szemembe, még sosem láttam őt ennyire elveszettnek. Soha az életben. Mindig az erős férfit mutatta, mindig a védelmező képe, a fájdalmat nem ismerő szerető megtestesítője volt ő nekem.
Isten lássa lelkem, nem akartam fájdalmat okozni neki, nekem is épp annyira fájt itthagynom őt, de nekem csak az emberi élet jutott sorsul. 18 rövid kis év, az ő örökkévalóságához mérve.
A levegőm fogytán volt, de egyvalamit még el kellett neki mondanom. Muszáj volt.
- Ed…Edward… szeresd őket…örökké… - és beléptem az előttem tárulkozó, csábító és fájdalommentes félhomályba.
/Bella szemszöge/
A fájdalom felemésztett, pedig én mindennél jobban le szerettem volna győzni. Minden erőmmel a gyermekeimért küzdöttem, azért, hogy ők még a halálom előtt a világra jöhessenek, hogy halálom után enyhíteni tudják Edward fájdalmát, azért, hogy ezekben a csodálatos kis lényekben éljek én tovább.
Sosem vágytam a vámpírerőre és a halhatatlanságra úgy, mint ebben a percben. Úgy éreztem, mintha a hasam menten szétszakadna, a torkom szétporladna az égető fájdalomtól, a vérem lángra lobbanna az ereimben. Nem tudom, miért éreztem forróságot, de azt tudtam, honnan jön. A hasamból. A gyermekeimből. Éreztem, ahogy szüntelenül mozognak, túl kicsi volt nekik a hely. A következő pillanatban szúró fájdalmat éreztem a gyomrom tájékán, és hallottam Carlisle hangját, miszerint ez az egyik bordám volt…
Nem tudtam ezzel a kis csekélységgel törődni, sokkal nagyobb fájdalmakat kellett átélnem minden egyes pillanatban.
Már láttam magam előtt a megnyugtató feketeséget, tudva, hogyha belépnék oda, már semmi sem fájna, semmi baj nem érhetne, semmi sem számítana, megszűnnék létezni…
Csábított az eszméletvesztés puha, tudatlan, bajmentes feketelyuka, de nem engedhettem el magam. Nem engedhetem el az életemet! Edward nem élné túl, és a babáim…
Tudtam, hogy mindenegyes sikolyom, minden hörgésem kedvesem lelkét tépi szét, magát hibáztatja, mint minden rossz dologért az életemben, de nem bírtam visszafogni a hangom, ez segített nekem elviselni a kínt. Csak néhány perc… csak néhány perc… - mondogattam magamban, mikor volt erőm gondolkodni.
Hallottam, ahogy a családom beszél körülöttem, bár hangjuk főleg összefolyó motyogásnak hatott, kivehetetlen suttogásnak, amit nem tudtam hova tenni.
Aztán, egyszer csak egy tűt éreztem a karomba fúródni. A kábaság hatalmas sasként terpeszkedett el rajtam. Hirtelen és szédítően.
A fájdalmam, még ha picit is, de enyhülni látszott. Már tudtam összefüggően gondolkodni, és hallottam a családom hangját is. Carlisle épp a tényeket közölte.
- Az ultrahang azt mutatja, hogy épp most fordulnak meg, igazad volt… A magzatburok nagyon vastag és szinte áthatolhatatlanul kemény. Ez okozhatta a törött bordát. Mm… fogalmam sincs, hogy mit lehetne tenni… nyilván a természetes úton történő szülés kizárt. Nem maradt más lehetőség, fel kell vágnunk a hasát, és úgy kivenni őket onnan, de nem tudom hogy ez… - itt elhallgatott, de biztos voltam benne, hogy mindenki tudja, mit akart mondani.
Összeszedtem hát erőmet, és szólásra nyitottam a szám. Megszokott hangom helyett most csak valami száraz, fájdalmas hörgésféle hagyta el ajkaimat.
- Carlisle… meg… meg is halhatok? – féltem a választól, de ugyanakkor biztos is voltam benne. Csak mondja azt, hogy még van néhány percem… a gyermekeimért… könyörgöm…
- Sajnálom Bella, én már a legelején elmondtam, hogy ez a lehetőség sajnos fenn áll… a régi mítoszainkban a nők, akik egy vámpírtól estek teherbe, mind meghaltak – nem hibáztathattam, amiért őszinte volt. - Reménykedjünk, hogy a te esetedben másképp lesz. Csak erősnek kell lenned… - éreztem a kezét a homlokomon. - Mindent el fogok követni… - szavaiban tisztán kivehető volt az apai szeretet, amit irántam érzett, a féltés, amivel gyermekeként megtisztelt, de ugyanakkor kihallottam a reményvesztettségét is.
Mondandóját egy újabb reccsenés kísérte, de ezt már tisztán érzékeltem. A beadott morfium bevégezte, és ezt a törést már nem viseltem olyan jól. A szúrást a gyomromban kétszer olyan erősnek éreztem, mintha az egész testemet szúrta volna át.
Hangosan felsikoltottam, a kezemet ökölbe szorítottam, annyira, hogy éreztem, amint körmeim a húsomba vájnak. A másikat Edward szorította erősen. Ez most jól esett.
Pár perccel később, mikor már a második adag belémfecskendezett morfium is felmondta a szolgálatot, úgy éreztem, nem fáj semmim. Szinte már gyanús volt a szervezetemben uralkodó bágyadtság és zsibbadás, mikor Alice hangját hallottam meg.
- Jasper, ki kell menned innen…
- Bella, kicsim, most erősnek kell lenned! – ez az angyali hang már Edwardhoz tartozott.
Nem is érdekel, mit kell kiállnom, cserébe, ha hallhatom még…
A következő megjegyzést már csak a fájdalom szele fújta felém, amikor ugyanis úgy éreztem, hogy az egész testem széjjelpattan. Az akkor érzett fájdalom lebilincselő volt. Elmondhatatlanul kínzott, mindennél jobban fájt. Az üvöltésem utat tört magának a szobában uralkodó dermedt, síri csendben. Üvöltöttem, a szemeim kipattantak, hörögtem, égő torkom levegőért kiáltott, de az nem jött.
Éreztem, ahogy a számban vér gyűl, és összeszorított fogaim közül folyik ki a számból.
Nyeltem a saját véremet, levegőt viszont még mindig nem kaptam. Tudtam, itt a vég…
- Nem… bírom… tovább… - fuldoklottam.
- Nem teheted ezt velem… - életem szerelme megtörve, a világ összes fájdalmát az arcán, a szemeiben viselve nézett le rám. Hogy tehetem ezt vele? Miért kínzom még én is… istenem, miért fáj neki ennyire a halálom… ?
- Nem hagyhatsz el megint… kérlek, Bella – könyörgően nézett a szemembe, még sosem láttam őt ennyire elveszettnek. Soha az életben. Mindig az erős férfit mutatta, mindig a védelmező képe, a fájdalmat nem ismerő szerető megtestesítője volt ő nekem.
Isten lássa lelkem, nem akartam fájdalmat okozni neki, nekem is épp annyira fájt itthagynom őt, de nekem csak az emberi élet jutott sorsul. 18 rövid kis év, az ő örökkévalóságához mérve.
A levegőm fogytán volt, de egyvalamit még el kellett neki mondanom. Muszáj volt.
- Ed…Edward… szeresd őket…örökké… - és beléptem az előttem tárulkozó, csábító és fájdalommentes félhomályba.
2010. május 9., vasárnap
Cseszi, én, és a Ki Mit Tud - Beszámoló
2010. május 7-én, pénteken, az első három óra után jött a Ki Mit Tud.
Mi, Cseszi és én, egyszer sem próbáltuk el a műsorunkat, egészen a nagy napig.
Reggel remegő gyomorral szálltam fel a buszra, azzal a reménnyel, hogy majd az órák közötti szünetekben megkeressük egymást, és abban a bő 5 percben összepróbáljuk a verseinket, de ez sajnos egyszer sem jött össze.
Cseszka tagja a színjátszósoknak, így ő végig velük próbált, nekem pedig idegeskedve kellett végigülnöm az órákat, a szüneteket – ezt az érzést nem kívánom senkinek.
Koller tanárnő utasítására minden 8. osztályosnak elő kellett adni valamit. Voltak, akik nem vették komolyan, nem is tanulták meg a versüket, és a színpadon meg makogtak az egész suli előtt…
Persze nekik könnyű volt, a nehezét nekik Petőfi, Ady, vagy éppen Kosztolányi már elintézte.
Megírta a verset, nekik nem volt semmi félnivalójuk, hogy milyen lesz, kinevetik-e őket a bénázásaik miatt, vagy leszólják a művüket.
Az egész suliban mi voltunk ketten olyan bátrak, hogy saját verset adunk elő.
A barátaink persze támogatnak minket, örülnek, hogy mi ilyen „művészlelkek” vagyunk, meg minden, és ezért örök hálánk nekik, de azért az egész suli, a tanárok elé kiállni mégsem ugyan az.
A harmadik óra után kezdetét vette a Ki Mit Tud.
Az egész alsó, felső tagozat osztályonként indult le a Győrszemerei Sportcsarnokba.
Kezemben a verseimmel teli mappát szorongva én is elindultam a többiekkel. A gyomrom úgy remegett, hogy azt hittem, menten lehányom az előttem sétáló hetedikes csajokat.
Cseszka már lent volt, ők a színjátszósokkal már lent próbáltak.
A 3. sorban foglalt nekem helyet.
Ott, mikor már lent voltunk, elpróbáltuk a verseket. Ki melyikünk után jön, melyik versével, és hogy a közös versünket, a történelmünkké vált Barna hajú lányt hogy mondjuk el.
Míg én csendben idegeskedtem, Cseszka egyfolytában beszélt. Vagy engem nyugtatgatott, vagy a hátunk mögött ülő idegesítő kisgyerekeket csitítgatta, de leggyakrabban együtt énekelt a fellépőkkel, hozta a formáját, még a székében is izgett mozgott, tapsolt, táncolt meg minden egyéb cseszkás dolgot csinált…
Koller tanárnéni volt a mikrofonnál, ő konferálta fel a fellépőket, és mi minden egyes fellépő után imádkoztunk, hogy jöjjünk már mi, hadd legyünk már túl rajta, jöjjön, aminek jönnie kell.
Ez így ment majd egy óráig, mert mi voltunk majdnem az utolsó fellépők.
Mikor a mikrofon bemondta: Csige Franciska és Földes Dóra jön, akik saját verseket fognak előadni, és amikor mindenki, az egész suli figyelme ránk irányult, amint felkeltünk a székünkből, és felsétáltunk a színpadra, elfoglaltuk helyünket a két mikrofonnál, majd kiugrott a szívem, de azért jó érzés volt, bevallom.
Sóhajtottam, és mivel azt beszéltük meg, hogy a saját versünkkel kezdünk, elkezdtem a mikrofonba beszélni:
A barna hajú lány
Élt egyszer egy barna hajú lány,
A barna hajú lány a szerelemre várt.
A szerelemre várt álmában és éberen,
De az nem jött, s a lány szíve hasadt meg.
Az első versszakot követően Cseszi szólalt fel:
Bánatában csak magára számíthatott,
Senki nem volt, kinek panaszkodhatott.
Sírt mindig, álmában és éberen,
Gyorsan teltek a napok, s lassan az évek.
Majd megint én:
Szülei sem éltek már,
Mert az idő vészesen járt.
Szeretet nem kapott senkitől,
Így a lelke feledésbe merült.
Cseszi:
Ám egy nap, mikor senki nem várta,
Betoppant hozzá oly régi álma.
Egy férfi, kit várt álmában és éberen,
Úgy érezte, a mennyben van éppen.
Én:
Élt egyszer egy barna hajú lány,
A barna hajú lány békére talált.
Békére, mi megadatott neki,
S a szerelemre, mi a mennybe repíti.
A hangom nem csuklott el, ahogy sejtettem, sőt, meglepően szépen mondtam el, ahogy Franciska is. Elégedett voltam, bár egyetlen egyszer sem néztem fel a papíromból.
A közös versünket az én sajátom követte:
Életem részei úgy hullanak alá,
Mint elgurult igazgyöngyök
A háborgó tengernek jéghideg habján.
Emlékek vesznek el, érzések törnek szét,
Feledésbe merült vágyaim a testem tépik szét.
Ezt követte barátnőm két saját verse, amit most nem tudok ide leírni, mivel a füzetünk, amibe leírta, éppen nála van, ( Bocsi, Cseszka ), de megígérem, hogy amint nálam lesz, lekörmölöm ide, mert tényleg fantasztikus lett, talán az eddigi legjobb műve.
Az én versem következett, amit még több, mint 2 hónapja írtam meg, kezdőként.
Mikor Veled álmodok,
Mikor Rád gondolok,
Mikor Téged érintelek,
Tudom: Csak Téged szeretlek.
Tudom, mert ha nem
Vagy Velem, hiányzol.
Olyannyira, hogy a szívem
Belefájdul.
Majd a befejező vers, amit én alkottam :
„Megváltó szerelem,
Ki jelen vagy mindenben,
Mondd, hogyan érezzek,
Mondd, hogyan szeressek!
Testem egésze lángra lobban,
Ha csodás alakod feltűnik a távolban.
A sötét és a fény benned egyesül,
Gyere hozzám, ne hagyj egyedül!
Hát ennyi volt, meghajoltunk, és lesétáltunk a színpadról.
A többiek tapsoltak, Saciék bátorítóan fügyültek, és Koller tanárnő még bemondta a mikrofonba: „ Hát szerintem valami fantasztikusak voltak.”
És Koller tanárnő nem sokszor mondd ilyet, higgyétek el.
Cseszivel mosolyogtunk, büszkék voltunk : Mert megcsináltuk. Kiálltunk mindenki elé a saját alkotásainkkal, és tetszett nekik. Jó érzés volt, bármikor megismételném.
A végén még kihirdették, hogy a legjobban jutalmat fognak kapni, és a győztes felléphet a Koroncói Fesztiválon.
Jó lenne, de azt hiszem, nem ez a legfontosabb.
Végre megtudhatta az egész suli, hogy mi ilyet is tudunk, és a visszajelzésekből, meg a sorok között suttogásokból azt vettük le, hogy igenis tetszett nekik, még ha a mai világban ciki verset írni, vagy nem épp menő bevallani, hogy egy ilyen dolog is lehet szép és jó, és hogy valakinek – vagy valakiknek, nagyon is sokat jelent papírra vetni az érzéseiket.
Doo
( Az utolsó vers amúgy a nem rég megírt könyvem bevezető verse, amit nemsokára le is lehet majd tölteni. - mármint a könyvemet. )
Mi, Cseszi és én, egyszer sem próbáltuk el a műsorunkat, egészen a nagy napig.
Reggel remegő gyomorral szálltam fel a buszra, azzal a reménnyel, hogy majd az órák közötti szünetekben megkeressük egymást, és abban a bő 5 percben összepróbáljuk a verseinket, de ez sajnos egyszer sem jött össze.
Cseszka tagja a színjátszósoknak, így ő végig velük próbált, nekem pedig idegeskedve kellett végigülnöm az órákat, a szüneteket – ezt az érzést nem kívánom senkinek.
Koller tanárnő utasítására minden 8. osztályosnak elő kellett adni valamit. Voltak, akik nem vették komolyan, nem is tanulták meg a versüket, és a színpadon meg makogtak az egész suli előtt…
Persze nekik könnyű volt, a nehezét nekik Petőfi, Ady, vagy éppen Kosztolányi már elintézte.
Megírta a verset, nekik nem volt semmi félnivalójuk, hogy milyen lesz, kinevetik-e őket a bénázásaik miatt, vagy leszólják a művüket.
Az egész suliban mi voltunk ketten olyan bátrak, hogy saját verset adunk elő.
A barátaink persze támogatnak minket, örülnek, hogy mi ilyen „művészlelkek” vagyunk, meg minden, és ezért örök hálánk nekik, de azért az egész suli, a tanárok elé kiállni mégsem ugyan az.
A harmadik óra után kezdetét vette a Ki Mit Tud.
Az egész alsó, felső tagozat osztályonként indult le a Győrszemerei Sportcsarnokba.
Kezemben a verseimmel teli mappát szorongva én is elindultam a többiekkel. A gyomrom úgy remegett, hogy azt hittem, menten lehányom az előttem sétáló hetedikes csajokat.
Cseszka már lent volt, ők a színjátszósokkal már lent próbáltak.
A 3. sorban foglalt nekem helyet.
Ott, mikor már lent voltunk, elpróbáltuk a verseket. Ki melyikünk után jön, melyik versével, és hogy a közös versünket, a történelmünkké vált Barna hajú lányt hogy mondjuk el.
Míg én csendben idegeskedtem, Cseszka egyfolytában beszélt. Vagy engem nyugtatgatott, vagy a hátunk mögött ülő idegesítő kisgyerekeket csitítgatta, de leggyakrabban együtt énekelt a fellépőkkel, hozta a formáját, még a székében is izgett mozgott, tapsolt, táncolt meg minden egyéb cseszkás dolgot csinált…
Koller tanárnéni volt a mikrofonnál, ő konferálta fel a fellépőket, és mi minden egyes fellépő után imádkoztunk, hogy jöjjünk már mi, hadd legyünk már túl rajta, jöjjön, aminek jönnie kell.
Ez így ment majd egy óráig, mert mi voltunk majdnem az utolsó fellépők.
Mikor a mikrofon bemondta: Csige Franciska és Földes Dóra jön, akik saját verseket fognak előadni, és amikor mindenki, az egész suli figyelme ránk irányult, amint felkeltünk a székünkből, és felsétáltunk a színpadra, elfoglaltuk helyünket a két mikrofonnál, majd kiugrott a szívem, de azért jó érzés volt, bevallom.
Sóhajtottam, és mivel azt beszéltük meg, hogy a saját versünkkel kezdünk, elkezdtem a mikrofonba beszélni:
A barna hajú lány
Élt egyszer egy barna hajú lány,
A barna hajú lány a szerelemre várt.
A szerelemre várt álmában és éberen,
De az nem jött, s a lány szíve hasadt meg.
Az első versszakot követően Cseszi szólalt fel:
Bánatában csak magára számíthatott,
Senki nem volt, kinek panaszkodhatott.
Sírt mindig, álmában és éberen,
Gyorsan teltek a napok, s lassan az évek.
Majd megint én:
Szülei sem éltek már,
Mert az idő vészesen járt.
Szeretet nem kapott senkitől,
Így a lelke feledésbe merült.
Cseszi:
Ám egy nap, mikor senki nem várta,
Betoppant hozzá oly régi álma.
Egy férfi, kit várt álmában és éberen,
Úgy érezte, a mennyben van éppen.
Én:
Élt egyszer egy barna hajú lány,
A barna hajú lány békére talált.
Békére, mi megadatott neki,
S a szerelemre, mi a mennybe repíti.
A hangom nem csuklott el, ahogy sejtettem, sőt, meglepően szépen mondtam el, ahogy Franciska is. Elégedett voltam, bár egyetlen egyszer sem néztem fel a papíromból.
A közös versünket az én sajátom követte:
Életem részei úgy hullanak alá,
Mint elgurult igazgyöngyök
A háborgó tengernek jéghideg habján.
Emlékek vesznek el, érzések törnek szét,
Feledésbe merült vágyaim a testem tépik szét.
Ezt követte barátnőm két saját verse, amit most nem tudok ide leírni, mivel a füzetünk, amibe leírta, éppen nála van, ( Bocsi, Cseszka ), de megígérem, hogy amint nálam lesz, lekörmölöm ide, mert tényleg fantasztikus lett, talán az eddigi legjobb műve.
Az én versem következett, amit még több, mint 2 hónapja írtam meg, kezdőként.
Mikor Veled álmodok,
Mikor Rád gondolok,
Mikor Téged érintelek,
Tudom: Csak Téged szeretlek.
Tudom, mert ha nem
Vagy Velem, hiányzol.
Olyannyira, hogy a szívem
Belefájdul.
Majd a befejező vers, amit én alkottam :
„Megváltó szerelem,
Ki jelen vagy mindenben,
Mondd, hogyan érezzek,
Mondd, hogyan szeressek!
Testem egésze lángra lobban,
Ha csodás alakod feltűnik a távolban.
A sötét és a fény benned egyesül,
Gyere hozzám, ne hagyj egyedül!
Hát ennyi volt, meghajoltunk, és lesétáltunk a színpadról.
A többiek tapsoltak, Saciék bátorítóan fügyültek, és Koller tanárnő még bemondta a mikrofonba: „ Hát szerintem valami fantasztikusak voltak.”
És Koller tanárnő nem sokszor mondd ilyet, higgyétek el.
Cseszivel mosolyogtunk, büszkék voltunk : Mert megcsináltuk. Kiálltunk mindenki elé a saját alkotásainkkal, és tetszett nekik. Jó érzés volt, bármikor megismételném.
A végén még kihirdették, hogy a legjobban jutalmat fognak kapni, és a győztes felléphet a Koroncói Fesztiválon.
Jó lenne, de azt hiszem, nem ez a legfontosabb.
Végre megtudhatta az egész suli, hogy mi ilyet is tudunk, és a visszajelzésekből, meg a sorok között suttogásokból azt vettük le, hogy igenis tetszett nekik, még ha a mai világban ciki verset írni, vagy nem épp menő bevallani, hogy egy ilyen dolog is lehet szép és jó, és hogy valakinek – vagy valakiknek, nagyon is sokat jelent papírra vetni az érzéseiket.
Doo
( Az utolsó vers amúgy a nem rég megírt könyvem bevezető verse, amit nemsokára le is lehet majd tölteni. - mármint a könyvemet. )
New Verseink
Doo:
Elballagunk a messzeségbe,
Elballagnak a diákévek.
De a szívemben Te mindig ott maradsz,
Mert onnan senki ki nem szakíthat.
Vámpírálom
Történet a halandó lányról,
És a hősszerelmes vámpírról.
Történet a tiltott almáról,
És a vámpírok halhatatlanságáról…
Történet, melyben egy lány
Megtalálja tökéletes párját,
Aki a vérére szomjazva lesi minden álmát.
Történet egy véget nem érő csatáról,
A Volturiról, a halálról.
Történet az átváltozásról,
És a várva várt babáról…
Történet a hallucinációkról,
Edward édes hangjáról,
Mellyel óvva inti Bellát a haláltól.
----
Két kézzel kapaszkodok
Egy érzésbe,
Melyről nem tudom,
Hogy segít e.
Segít e leküzdeni
Lelkem démonait,
Melyek két kézzel
A szívemet tépik.
Cseszi:
Sok barát eltűnik lassan,
Sok emlék feledésbe merül,
Sok titok kerül felszínre,
Mi eddig pihent bennünk.
Lassan vége az iskolának,
Lassan kirepül mindenki,
Lassan már csak ismerősök leszünk,
Kik jó barátok voltak az elején.
A kapcsolatok megromlanak,
Szívek törnek szét,
A fiúk és lányok összevesznek,
Nem, mint az elején.
Ne hagyjuk, hogy így legyen!
Ne hagyjuk, hogy más legyen!
Nem törhetnek szét a szívek,
Mert a párok összevesztek.
Elballagunk a messzeségbe,
Elballagnak a diákévek.
De a szívemben Te mindig ott maradsz,
Mert onnan senki ki nem szakíthat.
Vámpírálom
Történet a halandó lányról,
És a hősszerelmes vámpírról.
Történet a tiltott almáról,
És a vámpírok halhatatlanságáról…
Történet, melyben egy lány
Megtalálja tökéletes párját,
Aki a vérére szomjazva lesi minden álmát.
Történet egy véget nem érő csatáról,
A Volturiról, a halálról.
Történet az átváltozásról,
És a várva várt babáról…
Történet a hallucinációkról,
Edward édes hangjáról,
Mellyel óvva inti Bellát a haláltól.
----
Két kézzel kapaszkodok
Egy érzésbe,
Melyről nem tudom,
Hogy segít e.
Segít e leküzdeni
Lelkem démonait,
Melyek két kézzel
A szívemet tépik.
Cseszi:
Sok barát eltűnik lassan,
Sok emlék feledésbe merül,
Sok titok kerül felszínre,
Mi eddig pihent bennünk.
Lassan vége az iskolának,
Lassan kirepül mindenki,
Lassan már csak ismerősök leszünk,
Kik jó barátok voltak az elején.
A kapcsolatok megromlanak,
Szívek törnek szét,
A fiúk és lányok összevesznek,
Nem, mint az elején.
Ne hagyjuk, hogy így legyen!
Ne hagyjuk, hogy más legyen!
Nem törhetnek szét a szívek,
Mert a párok összevesztek.
Gyilkos ösztönök - 17.fejezet
17. Édes pillanatok és hazugságok
/Edward szemszöge/
Mikor pár órája otthagytam Danát, és elmentem vadászni, nem gondoltam, hogy ez vár majd rám. Hogy Ő vár rám.
A lány, aki számomra egy tabu, akitől nem tudom magam távol tartani, akit nem szabadna szeretnem…
Mégis ott volt, a ház falának dőlve, szomorúan, őrülten verő szívvel, hívogatóan. Mit keres itt, és mi történt vele? Amint megláttam, eldöntöttem magamban, hogy nem állok ellent, oda megyek hozzá.
Rémületet láttam az arcán, alig néhány pillanatig tartót. A háta mögé lépve felhúztam a földről, mindvégig gyorsan verő pulzusát hallgattam, és az ereiben őrült iramban csorgadozó vérét szagoltam. Képtelen voltam megállni, beleszagoltam a nyakába. Ahol a leheletem érintette a nyakát, egyből libabőrös lett. Még mindig félt. Elé léptem, hogy láthassa, nem egy őrült vadállat van mögötte, csak én. Átvitt értelemben persze.
Hallottam, ahogy elfojt egy sikolyt, amint meglátja, hogy én vagyok az.
De ahogy a keze lehullott a nyakáról és az álláról, piros kéznyomokat véltem felfedezni a bőrén.
- Veled meg mi történt? – suttogtam teljesen letaglózva. Az ijedelem és a düh egyszerre csendült a hangomban. Ki merte bántani őt?
- Edward! – meglepődtem a reakciójától. Szorosan átfonta a nyakam, és félősen bújt hozzám, mintha én jelenteném neki a biztonságot adó menedéket. De ahogy megcsapott az erőteljes, csábító illata, én jelentettem rá a legnagyobb veszélyt.
- Bella… - nyögtem a nyakába.
Erőt vettem magamon, és eltoltam magamtól gyenge testét. – Mi történt?
Lesütötte a szemeit, és pulóvere ujjába törölte az orrát.
- Én… én… megláttam a fák között valamit… megijedtem, és futni kezdtem. Rossz ötlet volt, mert egyenesen beestem ide, a kavicsos földre. Lenyúztam a nyakam… azt hiszem – megint dörzsölgetni kezdte a nyakát, de engem nem téveszthetett meg. Vajon miért hazudott az előbb? Ennek a háznak a közelébe egy állat sem jön, ez biztos. Azok a nyomok a nyakán pedig nem horzsolások. Hanem ujjnyomok. Mintha valaki fojtogatta volna. De ki? A testvéreim? A szüleim? Nem, kizárt. Még Rosalie-ból sem nézem ki, hogy bántsa. Félre kellett tennem a találgatásokat, most csak az ő jóléte volt a fontos.
- Gyere, bemegyünk a házba, kéne valami a nyakadra…
- Nem! Úgy értem… tényleg nincs rá szükség, jól vagyok – a hangja rekedt volt és félénk, tartózkodó.
- Bella, azok ott nem horzsolások. Mondd meg, ki tette ezt veled! – ideges lettem, a hangom kicsit erőteljesebben szólt, mint szerettem volna.
Meghallottam a családom gondolatait. Épp kifelé igyekeztek.
- Edward, mi történt? – jelent meg először apám, majd egyből utána a többiek.
- Valaki bántotta Bellát! Valaki itt járt a ház közelében, és mi nem vettük észre… - morogtam dühösen, mire Bella kicsit összerándult a karjaimban. – Bocsáss meg, de tudnunk kell ki volt az. Mondd el!
- Nem… nem, senki sem bántott. Nem érted, hogy csak elestem? – húzódott el tőlem. – Most pedig… megyek. Szia. – elment mellőlem, Carlisle-éknak bólintott, majd gyorsabb iramra váltott. Sietve szállt be a furgonjába, és gyorsan elhajtott.
Nem értettem semmit. A családom gondolataiból semmit sem tudtam kiolvasni.
- Ki lehetett az? Nem érzem idegennek a szagát. – szimatolt bele a levegőbe Jasper.
- Igen, én sem éreztem, csak Belláét. De tudom, hogy valaki járt itt. Tudom! – bizonygattam az igazam.
- Nem lehet, hogy tényleg csak elesett? Tudjuk, mennyire ügyetlen – így Alice.
- Hazudott! Nem tudom miért, de hazudott.
- Nem tehetünk semmit, követni sem tudjuk az illat nélkül. Sajnálom, Edward… figyelni fogunk, ha bárki is erre jár, azt kikérdezzük. Mást nem tehetünk – tette apám nyugtatólag a vállamra a kezét. – Gyere be a házba…
Míg a többiek a nappaliba mentek, az én utam a kedvesemhez vezetett. El kellett terelnem a figyelmemet Belláról, és erre Dana a tökéletes mód.
Épp akkor lépett ki a szobánkból nyíló fürdőszobából, amikor becsuktam magam mögött az ajtót. Vízharmatos testét csupán egy fehér törülköző fedte, haja nedves csigákban omlott a vállára. Gyönyörű volt.
- Á, szia, már hiányoztál! – jött oda hozzám, és egy csókot nyomott a számra. – Mi jót ettél? – vigyorgott. Hihetetlen, de két hete nem láttam már ilyen felszabadultnak, boldognak. Ez engem is felvidított. Végre egy jó dolog…
Kikerültem előbbi kérdését, és hangot adtam örömömnek.
- Jó téged megint nevetni látni – öleltem magamhoz, és megpusziltam a homlokát.
- Köszi… hát tudod, beláttam, hogy senkinek sem jó, ha egész nap csak az ágyat nyomom, és sajnáltatom magam, szóval ma elintéztem ezt-azt, és máris sokkal jobban érzem magam – mondta, miközben a szekrényajtója mögött öltözködött.
- Igazán? És mit intéztél?
- Apróság… már igazán nem számít –lesett ki a hatalmas ajtó mögül rejtelmes vigyorral az arcán. Ha tényleg nem számít, jobbnak láttam nem firtatni a dolgot.
Immár felöltözve csukta be a gardróbja ajtaját, és pár centivel előttem állt meg. – Viszont… tudod mi az, ami most számít? – mosolygott fel rám csábosan.
Keresztülfontam kezeimet a derekán, és szorosan tartottam. – Lenne pár ötletem…
A vére most erőteljesebben zubogott az ereiben, és ez volt az én külön kis kábítószerem. Kívántam, mindennél jobban szerettem volna beléharapni, és megízlelni édes aromáját, de nem szabadott.
- Észveszejtő az illatod… - suttogtam a nyakába kéjes hangon. – Elveszi az eszem… - és belecsókoltam a nyakába. Nyelvemmel ízleltem finom, virágillatú bőrét, de ez sem érhetett fel a vére ízével, biztosan tudtam. Viszont ez egész más ösztöneimet keltette fel bennem…
Ajkait ízleltem, ő pedig édesen nyögött bele a számba, éreztem, hogy a hajamba túr, másik kezét pedig a mellkasomra helyezi.
Nyelveink érzéki, lassú táncot jártak, és ez így volt tökéletes. De amikor ő kezdte elmélyíteni a csókunkat, én elszakítottam ajkaimat az övétől, nem bírtam tovább tiszta fejjel. Ha tovább folytatom ezt a kéjes játékot, megvan az esélye, hogy megsebzem, azt pedig sosem bocsátanám meg magamnak.
Homlokát az enyémnek támasztotta, és mélyen a szemeimbe nézett. Éreztem finom leheletét, vad pulzusa szédítő illatfelhőit pumpálta felém, és én teljesen belefeledkeztem a pillanatba. A csöndet az ő szerelmes szavai törték meg.
- Nem akarlak soha elveszíteni…
/Edward szemszöge/
Mikor pár órája otthagytam Danát, és elmentem vadászni, nem gondoltam, hogy ez vár majd rám. Hogy Ő vár rám.
A lány, aki számomra egy tabu, akitől nem tudom magam távol tartani, akit nem szabadna szeretnem…
Mégis ott volt, a ház falának dőlve, szomorúan, őrülten verő szívvel, hívogatóan. Mit keres itt, és mi történt vele? Amint megláttam, eldöntöttem magamban, hogy nem állok ellent, oda megyek hozzá.
Rémületet láttam az arcán, alig néhány pillanatig tartót. A háta mögé lépve felhúztam a földről, mindvégig gyorsan verő pulzusát hallgattam, és az ereiben őrült iramban csorgadozó vérét szagoltam. Képtelen voltam megállni, beleszagoltam a nyakába. Ahol a leheletem érintette a nyakát, egyből libabőrös lett. Még mindig félt. Elé léptem, hogy láthassa, nem egy őrült vadállat van mögötte, csak én. Átvitt értelemben persze.
Hallottam, ahogy elfojt egy sikolyt, amint meglátja, hogy én vagyok az.
De ahogy a keze lehullott a nyakáról és az álláról, piros kéznyomokat véltem felfedezni a bőrén.
- Veled meg mi történt? – suttogtam teljesen letaglózva. Az ijedelem és a düh egyszerre csendült a hangomban. Ki merte bántani őt?
- Edward! – meglepődtem a reakciójától. Szorosan átfonta a nyakam, és félősen bújt hozzám, mintha én jelenteném neki a biztonságot adó menedéket. De ahogy megcsapott az erőteljes, csábító illata, én jelentettem rá a legnagyobb veszélyt.
- Bella… - nyögtem a nyakába.
Erőt vettem magamon, és eltoltam magamtól gyenge testét. – Mi történt?
Lesütötte a szemeit, és pulóvere ujjába törölte az orrát.
- Én… én… megláttam a fák között valamit… megijedtem, és futni kezdtem. Rossz ötlet volt, mert egyenesen beestem ide, a kavicsos földre. Lenyúztam a nyakam… azt hiszem – megint dörzsölgetni kezdte a nyakát, de engem nem téveszthetett meg. Vajon miért hazudott az előbb? Ennek a háznak a közelébe egy állat sem jön, ez biztos. Azok a nyomok a nyakán pedig nem horzsolások. Hanem ujjnyomok. Mintha valaki fojtogatta volna. De ki? A testvéreim? A szüleim? Nem, kizárt. Még Rosalie-ból sem nézem ki, hogy bántsa. Félre kellett tennem a találgatásokat, most csak az ő jóléte volt a fontos.
- Gyere, bemegyünk a házba, kéne valami a nyakadra…
- Nem! Úgy értem… tényleg nincs rá szükség, jól vagyok – a hangja rekedt volt és félénk, tartózkodó.
- Bella, azok ott nem horzsolások. Mondd meg, ki tette ezt veled! – ideges lettem, a hangom kicsit erőteljesebben szólt, mint szerettem volna.
Meghallottam a családom gondolatait. Épp kifelé igyekeztek.
- Edward, mi történt? – jelent meg először apám, majd egyből utána a többiek.
- Valaki bántotta Bellát! Valaki itt járt a ház közelében, és mi nem vettük észre… - morogtam dühösen, mire Bella kicsit összerándult a karjaimban. – Bocsáss meg, de tudnunk kell ki volt az. Mondd el!
- Nem… nem, senki sem bántott. Nem érted, hogy csak elestem? – húzódott el tőlem. – Most pedig… megyek. Szia. – elment mellőlem, Carlisle-éknak bólintott, majd gyorsabb iramra váltott. Sietve szállt be a furgonjába, és gyorsan elhajtott.
Nem értettem semmit. A családom gondolataiból semmit sem tudtam kiolvasni.
- Ki lehetett az? Nem érzem idegennek a szagát. – szimatolt bele a levegőbe Jasper.
- Igen, én sem éreztem, csak Belláét. De tudom, hogy valaki járt itt. Tudom! – bizonygattam az igazam.
- Nem lehet, hogy tényleg csak elesett? Tudjuk, mennyire ügyetlen – így Alice.
- Hazudott! Nem tudom miért, de hazudott.
- Nem tehetünk semmit, követni sem tudjuk az illat nélkül. Sajnálom, Edward… figyelni fogunk, ha bárki is erre jár, azt kikérdezzük. Mást nem tehetünk – tette apám nyugtatólag a vállamra a kezét. – Gyere be a házba…
Míg a többiek a nappaliba mentek, az én utam a kedvesemhez vezetett. El kellett terelnem a figyelmemet Belláról, és erre Dana a tökéletes mód.
Épp akkor lépett ki a szobánkból nyíló fürdőszobából, amikor becsuktam magam mögött az ajtót. Vízharmatos testét csupán egy fehér törülköző fedte, haja nedves csigákban omlott a vállára. Gyönyörű volt.
- Á, szia, már hiányoztál! – jött oda hozzám, és egy csókot nyomott a számra. – Mi jót ettél? – vigyorgott. Hihetetlen, de két hete nem láttam már ilyen felszabadultnak, boldognak. Ez engem is felvidított. Végre egy jó dolog…
Kikerültem előbbi kérdését, és hangot adtam örömömnek.
- Jó téged megint nevetni látni – öleltem magamhoz, és megpusziltam a homlokát.
- Köszi… hát tudod, beláttam, hogy senkinek sem jó, ha egész nap csak az ágyat nyomom, és sajnáltatom magam, szóval ma elintéztem ezt-azt, és máris sokkal jobban érzem magam – mondta, miközben a szekrényajtója mögött öltözködött.
- Igazán? És mit intéztél?
- Apróság… már igazán nem számít –lesett ki a hatalmas ajtó mögül rejtelmes vigyorral az arcán. Ha tényleg nem számít, jobbnak láttam nem firtatni a dolgot.
Immár felöltözve csukta be a gardróbja ajtaját, és pár centivel előttem állt meg. – Viszont… tudod mi az, ami most számít? – mosolygott fel rám csábosan.
Keresztülfontam kezeimet a derekán, és szorosan tartottam. – Lenne pár ötletem…
A vére most erőteljesebben zubogott az ereiben, és ez volt az én külön kis kábítószerem. Kívántam, mindennél jobban szerettem volna beléharapni, és megízlelni édes aromáját, de nem szabadott.
- Észveszejtő az illatod… - suttogtam a nyakába kéjes hangon. – Elveszi az eszem… - és belecsókoltam a nyakába. Nyelvemmel ízleltem finom, virágillatú bőrét, de ez sem érhetett fel a vére ízével, biztosan tudtam. Viszont ez egész más ösztöneimet keltette fel bennem…
Ajkait ízleltem, ő pedig édesen nyögött bele a számba, éreztem, hogy a hajamba túr, másik kezét pedig a mellkasomra helyezi.
Nyelveink érzéki, lassú táncot jártak, és ez így volt tökéletes. De amikor ő kezdte elmélyíteni a csókunkat, én elszakítottam ajkaimat az övétől, nem bírtam tovább tiszta fejjel. Ha tovább folytatom ezt a kéjes játékot, megvan az esélye, hogy megsebzem, azt pedig sosem bocsátanám meg magamnak.
Homlokát az enyémnek támasztotta, és mélyen a szemeimbe nézett. Éreztem finom leheletét, vad pulzusa szédítő illatfelhőit pumpálta felém, és én teljesen belefeledkeztem a pillanatba. A csöndet az ő szerelmes szavai törték meg.
- Nem akarlak soha elveszíteni…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)