Hírek

Sziasztok! Többen is kérdeztétek, mi a helyzet, várható e friss még valamikor. Hát, nem akarok semmit elkiabálni, de mostanában megint elkezdtem írogatni... Nem kimondottan új fejezetet a történeteimből, hanem például a gondolataimat, néha verseket. Szóval nem ígérhetek semmit, pláne, hogy úgy alakult, a nyáron is suliba kell járnom, és dolgozni is fogok, de TALÁN mostmár visszakerülök a régi kerékvágásba így "blogilag" :) Biztosat csak akkor fogok tudni mondani, mikor már pár újabb fejezet megvan a GyÖ-ből és a PM-ből. Úgy nem fogok feltenni új fejezetet, hogy csak egy van meg, és nemtudom, hogy a következőt mikor írom meg. Tudom, ezzel most nem mondtam sokat... de talán most ennyivel is megelégszetek. Továbbra is puszilok Mindenkit! Doo

Szünet

Sajnálom, az oldal szünetelni fog...
Húztam, halasztottam a dolgot, amíg csak lehetett, de ez így már tényleg nem állapot. Akkor fogom folytatni, amikor rendszeresen tudok majd írni is frissíteni is.
Sajnálom.
Puszik, Doo

Gyilkos ösztönök - 35. fejezet

35. Furcsa párbeszéd

/Bella szemszöge/

Dúdoltam. Az első, ami az eszembe jutott, hogy dúdolok, pedig szerintem életemben nem tettem még, nem az én stílusom, pláne nem a zuhany alatt.
Ámde most pont ez történt. Természetesen megint Edwardon járt az eszem, a tegnapi napunkon, mikor elvitt engem a házukba. Bár a családjának nem volt alkalma bemutatni, mert ők éppen vadásztak – istenem, de fura ezt mondani - , azért nagyon jó nap volt, annyira boldog voltam, hogy mellette lehetek, láthatom, hol él.
A nap végére még az Adriana-ügy is megoldódott, Alice megnyugtatta Edwardot, hogy az óta is vannak róla látomásai, és nem esett komolyabb baja. Ezzel persze nem kenyerezte le teljes mértékben a testvérét, de legalább egy időre képes volt száműznie a gondolataiból.
Egy szóval: boldog voltam. Reméltem, hogy most már végre kezdenek elrendeződni a dolgok körülöttünk.

Charlie már korareggel bement az őrsre, pedig szombat volt, így egyedül maradtam a házban a tanulnivalóimmal, a mosatlannal, na meg persze a gondolataimmal. És ez a harmadik meghiusította az első teendőmet, a tanulást.
Szinte már mindennapossá vált, hogy én főzzek apura, volt rá időm bőven, ő pedig örült neki, szóval úgy döntöttem, elmegyek bevásárolni a késői ebédhez.
Összeírtam, mik kellenek, és módszeresen levettem a konyhapénzes bögrét a polcról.

A kocsiban ülve azon gondolkoztam, hogy talán áthívom magamhoz Edwardot, főzhetnénk együtt, vagy beszélgethetnénk, míg én összeütök valamit. Valahogy nehéz volt elképzelni őt a konyhánkban, ez megmosolyogtatott.

Leparkoltam a kocsit, és már épp szálltam volna ki, mikor a lehúzott ablakon keresztül a pár méterrel odébb állók beszélgetéséből hallatszó foszlányokra figyeltem fel.
-… többen is látták…
- Talán csak egy nagyranőtt farkasnak hiszik…
- Sam, te is tudod, hogy tennünk kell valamit…
- Nagyon fiatal még, nem tudja szabályozni…
- Mit kéne tennem, bezárnom?
- Jake segíthetne neki, taníthatná…
Jake? Jacob? Ezek Francis barátjáról beszéltek? Mi a fene folyik itt? Ők is látták a farkast, mint mi Francissel?
Lejjebb csúsztam a kocsiban, és feléjük pillantottam. Sam Uley állt ott pár fiatalabb kölyökkel, akiket még a tábortüzes estén ismertem meg.
Ők voltak akkor is ott, mikor azt a hatalmas állatot láttuk! Sam próbálta elküldeni onnan Franc-t… Mi a fene folyik itt?

De sajnos többet nem tudhattam meg, mert kocsiba szálltak és elhajtottak. Észre se vették, hogy valaki kihallgatta a beszélgetésüket.
Meg kellett tudnom, miről volt szó, kötelességem szólni a legjobb barátnőmnek, a pasija belekeveredett valamibe. Csak egy ember jutott eszembe, aki talán tudhat valamit a dologról.
Elővettem a telefonomat, és kikerestem a számát.
Bella – vette fel az első csörgés után. Nem kérdezte a nevemet, olyan volt, mintha csak ízlelgetné. A térdem beleremegett.
Szia – teljesen odavoltam. Aztán pár másodpercnyi halk szünet után eszembe jutott, miért hívtam. – Edward, tudnánk találkozni ma? Valamit kérdezni szeretnék…
Persze, most még dolgom van, Emmettel és Jasperrel vagyok, de egy óra múlva? – szinte láttam magam előtt, ahogy felhúzza a szemöldökét, hogy vajon mit akarok kérdezni.
Tökéletes. Akkor várlak – de még mennyire, hogy vártam.
Szia. És Bella… Szeretlek.
Én is szeretlek – nyögtem, és úgy vigyorogtam, mint egy hülye.

Nagyon reméltem, hogy ő tudja, miről van szó. La Pushban valami nagyon nem volt rendben.

A vásárlással gyorsan kész voltam, tizenöt perc sem kellett.
Tehát még maradt negyvenöt percem az Edwarddal való találkozásig. Már ez a pár perc is kibírhatatlannak tűnt nélküle.

Hazaérve kipakoltam a cuccokat, és nekiláttam az előkészületeknek. Bepácoltam a húst, zöldségeket szeleteltem fel. Amikor már csak tizenöt percem volt, eszembe jutott, hogy talán szalonképesebbé kéne magam tenni, hiszem a zuhany után csak egy elnyűtt melegítőt kaptam magamra.
Felszaladtam a lépcsőn, a szekrényemből előkerestem egy jónak tűnő, kényelmes farmert meg egy szürke pólót, és visszavettem a tornacipőm.
A fésűt végigfuttattam a hajamon, még az egyéb fürdőszobai teendőimre is maradt időm.
Csengettek. Reméltem, hogy végre megtudom La Push titkát.

Pink Magic - 18. rész

Ne haragudjatok, hogy csak most rakok fel újat...
Igazából nem akarok most magyarázkodni, folyton azt teszem... Elgondolkodtam rajta, hogy befejezem az írást, vagy elhalasztom nyárra, mikor több időm lesz, valami. De aztán egyszer csak leültem a gép elé, és nem tudtam NEM írni. Én sem értem, egyszerűen csak bevillant. Meg is írtam másfél fejezetet, és azóta is irkálok, szóval egy darabig most nem kell aggódni a friss miatt.
Mindenesetre nagyon sajnálom hogy ennyi időt kihagytam, azt is megértem, hogy ezzel pár olvasómat elvesztettem - ha így van.
De most itt egy PM friss, rövidke, de remélem, azért megteszi.
Puszik, Doo



A pultoslány el volt ragadtatva a pasas tetkójától: ő nem tudta, mit jelent.
Alig tudtam ülve maradni, a szívem úgy vert, hogy akár arról is kiszúrhatott volna.
Cam, figyelj rám… Normálisan kell viselkednünk, oké? Le kell nyugodnod – suttogta.
Egyik szememmel odasandítottam a Vadászra. Háttal ült nekünk, hatalmas vállán megfeszült a fekete bőrkabát. Anélkül is ijesztő volt, hogy az arcát láttam volna.
Nem tudtam megnyugodni, csak el akartam húzni innen minél előbb, de meg sem tudtam moccanni.
A Vadász nem nézett hátra, nem érezte a nyugtalanságom, a gyors szívverésem…még. De sejtésem sem volt, meddig maradhatunk észrevétlenek.
Kenny a karomat szorította, olyan erővel, hogy az már fájt. Tudtam, hogy mennünk kéne, de az emlékek, a félelemmel, rettegéssel teli átvirrasztott éjszakák emlékképei ott lebegtek pár centivel a szemem elől, és én nem tudtam másra figyelni.
A józan eszem próbált felszínre törni, Kenny pillantása ott tartott a jelenben.
Aztán egyszer csak felállt, még erősebben megragadta a kezem, annyira, hogy majdnem felsikoltottam, annyira, hogy pár pillanatra kitisztultak a gondolataim.
Ez elég is volt.
Az asztalra dobott pénz jelezte csak, hogy mi valaha ott jártunk.

Istenem, mekkora szerencsénk volt! Bár, ha rajtam múlott volna…
Az ereimben tűzként száguldott az adrenalin, az alattam süvítő motor csak ráadás volt.
Megmenekültünk. Azt kéne mondanom, hogy csak ez számít, de képtelen vagyok rá. A Vadászok visszatértek… legalábbis egyikük biztosan. És hacsak nincs rajtunk kívül boszorkány Brooklynban, akkor miattunk vannak itt.

Mintha csak a hangulatomat akarná tükrözni, sötét esőfelhők úsztak fölénk az égre, s a szél is rákezdett.
Van egy legenda, miszerint a legerősebb boszorkányok képesek befolyásolni a természet elemeit. Irányítani tudják a tüzet és a vizet, uralmuk alá hajtani a földet és a levegőt is.
Kiskoromban néha vágytam rá, hogy ez a képesség az enyém legyen, de erről már rég letettem, mivel megtanultam, hogy a nagyobb erő nagyobb felelőséggel is jár, az pedig sosem volt az erősségem.
Kizárt, hogy pont rám bízták volna az elemek uralását.
Helyesen cselekedni… akkor talán a Vadászok sem akadtak volna megint a nyomunkra.

Az eső most már szakadt, és én szüntelenül bámultam magunk mögé, de szerencsére csak az üres, homályos országút métereit hagytuk magunk mögött.
Kezdtem megnyugodni. Szorosabbra fűztem a karom Kenny derekát, arcomat a dzsekijébe temettem. Talán nem lesz semmi baj… talán nem kerülünk szembe velük még egyszer. És talán még lesz alkalmam újra beszélni Liammel.

Tíz perc sem kellett, már leparkoltuk a motort a garázsban, és csuromvizesen igyekeztünk be a házba. Mielőtt becsukta volna magunk mögött a ház ajtaját, a bátyám még utoljára leellenőrizte, hogy biztonságban vagyunk e.
Úgy tűnt, minden rendben.
Gyere, kerítsünk magunkra száraz ruhát, közben pedig ki kell gondolnunk, mit mondunk anyuéknak – terelt az emelet felé.
Istenem, erre nem is gondoltam. Kenny, én annyira sajnálom… - fakadtam ki, amit nemigen értett.
Ugyan mit?
Hogy csak ültem ott bénán, ezzel még nagyobb veszélybe sodorva téged és magamat. Hogy lehetek ennyire…
Hé… - ölelt át – Cam, nem tettél semmi rosszat, semmi sem a te hibád, természetes hogy megijedtél. Én is majd beszartam a félelemtől, elhiheted – nézett a szemembe. – Oké?
Volt baj. És megint miattam, bármit is mond.
Oké.
Elindultunk fel a lépcsőn lecserélni a ruháinkat és magunk mögött hagyni ezt a szörnyű napot, de közben mindketten tudtuk, hogy ez csak a kezdet.

PM friss jövő héten

sziasztok!

a következő frissítéskor PM fog felkerülni...
már félig vagyok a fejezettel, csütörtökön, pénteken vagy szombaton felrakom.

Puszi, Doo

Gyilkos ösztönök - 34. fejezet

34. Minden vég valaminek a kezdete

/Bella szemszöge/

Ez bámulatos! – mondtam Edwardnak, mikor körbevezetett.
Az Cullen-villában voltunk, ahol most jártam először, azt leszámítva, mikor a Dana-val való összetűzést követően ájultan feküdtem a kanapéjukon, és az apja kezelése alatt álltam.

Nem mondhatnám, hogy erre számítottam. Minden világos volt, a falak helyett üvegablakok. A berendezés is világos, csodaszép bőrkanapé, méz és bézsszín mindenütt.
Örültem, hogy elhozott, de mégis furán éreztem magam, hisz én voltam a második ember, aki ebben a házban járt.
Ő is furcsán viselkedett. A kezemet fogta, ott sétált mellettem, hozzám beszélt, mégis úgy éreztem, mintha lélekben valahol máshol járna.
Néha, mikor azt hitte, nem látom, magába mélyedt, lehunyta a szemét, az arcán fájdalom suhant át. Alig tartott néhány másodpercig, mégis elrontott mindent.
Edward, mi a baj? – tört ki belőlem a kérdés épp egy ilyen pillanatban.
Rám nézett, a szeme szépséges aranybarna volt, amit imádtam, a szája keskeny vonalba szűkült, miközben gyors mozdulattal a hajába túrt.
Ne haragudj, Bella, azt hittem, segít, ha itt vagy mellettem… A legkevésbé sem akarom pont Ővele elrontani a napodat… - a gyomrom egyből összeszűkült. Annyira akartam, hogy legalább a mai napra felejtsük el Adriana-t. Csak mára hadd legyünk kettesben. Mégsem hagyhattam, hogy egyedül ő szenvedjen a dologtól.
Mondd el – sóhajtottam, megfogtam mindkét kezét, és megálltam vele szemben.
Ne haragudj, Bella, én… pár napja elmentem hozzá – sütötte le a szemét. A gyomrom megint összeszűkült. Sejtettem, hogy Edwardnak nem lesz könnyű elfelejtenie őt, de szörnyű volt hallani, hogy míg én otthon ülve a hívását vártam, addig ő vele volt.
Te is hallottad, mi történt Evie Adamssel. A legjobb barátnője volt. Csak látni akartam, hogy van, talán segíteni… valahogy. Annyira szomorú volt, Bella. Teljesen más volt, rá sem ismertem. És aztán azt mondta… - Edward arca olyan elkínzott volt, hogy nehezemre esett még ránézni is. Még mindig fontos volt neki, még mindig szerette. Tudtam. – Azt mondta, hogy utál, hogy mindenről én tehetek. Talán igaza van. Én rontottam el mindent, Bella. Csak fájdalmat tudok okozni. Hogy is hihettem, hogy… - két kezembe fogtam arcát, nem hagytam, hogy befejezze. Ő volt a legjobb dolog az életemben.
Te nem tehetsz semmiről, az a lány azért halt meg, mert részegen autóba ült, Charlie mondta. Ez hogy lehetne a te hibád? Elhiszem, hogy Adriana kiborult Evie miatt, és miattunk… De ez nem a te hibád. És az enyém sem. Nem tehetünk róla, hogy így érzünk… Én nem tudnék nélküled élni, Edward. Most már nem – öleltem át. Néhány másodpercig csak csendben álltunk.
Mi van, ha ő sem akar tovább nélkülem élni? – suttogta. – Alice-nek volt egy látomása tegnap. Adriana drogot vett. És aztán… megtette.
Eltoltam magamtól.
Tessék? Öngyilkos lett? – istenem…
Nem. Csak azt hiszi, így majd könnyebbé válik az élete. Ismerem őt. Mindig a könnyebb utat választja. De ezzel tökreteszi magát.
De ha Alice előre látta, miért nem akadályoztátok meg? – nem értettem.
Pont azért, mert ismerjük. Ha megpróbáljuk megakadályozni, elölről kezdi. Megveszi újra, és mi nem tudunk mindig odasietni, hogy megállítsuk. Szörnyű nézni, hogy ezt teszi magával, de senki sem tudja megakadályozni.
Bólintottam. Ezzel egyet kellett értenem.
Meg aztán… miattad sem tettem meg.
Miattam?
Nem szaladhatok mindig hozzá. Most már veled vagyok. És szeretlek.
Újból megöleltem.
Én is szeretlek. Nagyon.
Akkor csókolt meg először.
A ő szája hideg volt, az enyém meleg. A tenyere a szívemen volt, kemény, mozdulatlan, az én szívem pedig olyan hevesen vert!
Nekem ő volt az első. Ő már csókolt előttem valaki mást is…
Én ember voltam, ő valami egészen más.
De szerettük egymást, és ez tett minket eggyé.
Úgy éreztem, most kezdtem el igazán élni.

/Adriana szemszöge/

Egy idegen ágyban feküdtem, egy idegen férfivel.
Nem, ha jobban átgondoltam, nem volt idegen. Egyszer már találkoztam vele… beszéltünk is, és vettem is tőle valamit.
Igen, már emlékszem. A neve Jerry. A dílerem.
A szoba bűzlött valamitől. Tőlünk, amit tettünk. A gondolatainktól. A vágyainktól. A fehér portól az éjjeliszekrényen.
Az életemtől.
Magam köré tekertem a takarót, Jerry megmozdult, morgott valamit, és aludt tovább háttal nekem. Szörnyen éreztem magam. A fejem szétrobbant, üvöltött a segítségért.
Megfogtam egy papírdarabot, felcsavartam. Már nem először tettem, nem is másodszorra. Pedig ez csak a második nap volt. Már tudtam, hogy kell, már tudtam, hogy milyen érzés. Minden jobb lesz tőle.
A por égette az orromat. Imádtam. A szemembe könnyek gyűltek. A világ szépen lassan homályossá vált, akárcsak az érzéseim. Már nem voltak gondjaim. Nem fájt semmi. Folytak a könnyeim, de nem érdekelt. Nem töröltem le őket. Már nem abban a világban voltam, hanem a felhők közt repültem. Sejtésem sem volt, hogy az élet ennyire könnyű is lehet. Sejtésem sem volt, hogy az életet és halált csak egy vékony fátyol választja el.
Úgy éreztem, megszűnök létezni, és rettentően örültem neki.

Pink Magic - 17. rész

Hát megtörtént. Kibékültünk, és végre megbizonyosodhattam róla, hogy a tesóm még mindig szeret. Iszonyat jó érzés volt őt átölelni, percekig el sem szakadtunk egymástól.
Tudta, mi a helyzet Liammel, és hogy ez engem hogy érint, de mégis próbált normálisan viselkedni. Mintha nem lenne semmi gondunk…
Pedig a viharfelhők még mindig a fejünk felett úszkáltak.

Hétvége volt, szombat, de a szüleink dolgoztak, így ketten kellett eltöltsük a nap hátralévő részét.
Miközben reggeliztünk, Kenny próbált felvillanyozni, jobb kedvre deríteni: mit csináljunk ma? Menjünk el motorozni? Vagy csak legyünk el a házban? Este elmenjünk-e a házibuliba, amit Kenny osztálytársa rendez?
Mindketten tudtuk az utolsó kérdésre a választ: dehogy megyünk. Liam biztosan ott lesz. Őt minden bulira elhívják.
A motorozás mellett döntöttünk, de tudtam, hogy ez a napnak csak egész csekély részét fogja kitölteni.

Örültem, hogy végre kimehetek a házból, úgy éreztem, a friss levegő jót fog tenni.
Hetek óta nem volt hova kiöltöznöm. A suliba is csak a legelnyűttebb farmereimben és pólóimban mentem, bár nem is érdekelt nagyon, mit viselek.
Most viszont szerettem volna egy kis változatosságot. Na nem mintha a bátyámmal való motorozás olyan nagy esemény volna. Mégis jól esett felvennem a fekete cicanadrágomat, a szürke hosszú trikómat, a fekete bőrdzsekimet és a szögecses lapos talpú csizmámat. Jól volt látnom a tükörben azt, hogy szép vagyok, a ruha még mindig tökéletesen kiemeli az alakomat, és bár a vastagon kihúzott szememben megmaradt az elmúlt egy hónap nyoma, örültem, hogy az emberek így is gyönyörűnek fognak tartani a motoron, szélborzolta, szálló hajjal.
Élveznem kellett volna. Boldogabbnak lennem, hisz kibékültem az öcsémmel. Mosolyognom kellett volna, a szám mégis vékony vonalba szűkült a tükörben.
- Gyerünk, Cam, meg tudod csinálni! Csak erre a napra! Csak Kenny kedvéért… - mondogattam, és próbáltam mosolyra kényszerítenem a szám, de az eredmény erőltetett volt, mintha félig nevetnék, és félig sírnék közben. Ez szörnyű.
Reméltem, hogy az imádott motorozás majd meghozza a kedvem a naphoz.

- Ó, a régi Cam! – mondja Kenny, mikor leérek a lépcsőn és végigmér – ezt már szeretem. – lehajol, és megpuszilja a fejem búbját. Ettől végre én is elmosolyodom.
- Húzzunk, tesó – húzom kifelé, miközben nevetünk.
Csodálatos érzés a dübörgő gép felett ülni. Érezni benne az erőt, közben beszívni Kenny ismerős, megnyugtató otthon-illatát.
Érezni, ahogy a szél borzolja és tépi a hajam, olyan érzés, mintha eltűnnének a korlátaim, a félelmeim, a gondjaim, és csak a jelen létezne: A hűs levegő az arcomon.

Az emberek megnéznek minket. Két bőrdzsekis fiatal egy hatalmas, fekete motoron száguld. Mi ez, ha nem a szabadság?

Már egy órája megyünk, néha Kenny hátraszól, megvagyok-e még, néha erősebben ölelem a derekát, örülök, hogy minden rendben, de főleg csak a mellettünk elsuhanó dolgokat figyelem.
Már rég hátunk mögött hagytuk NY hatalmas épületeit, s most Brooklyn tűzlétrás téglaházai, a sűrű, forgalmas utak mellett haladtunk el. Egy teljesen más, nyugodtabb környezet. Frissebb levegő, csendes környék, amit csak a mi motorunk hangja ver fel. Nem tudom, hol vagyunk, milyen mellékutcákon mentünk keresztül, milyen erdők mellett száguldottunk, milyen hidakon mentünk át. Csak azt tudom, hogy soha többé nem akarok visszamenni. Távol a gondoktól olyan, mintha egy egész más ember lennénk. Ez kell nekem. Így nem menekülök gonoszak elől. Nem vagyok a mágia rabja. Csak Camil vagyok. Egy lány a nagyvárosból.

Egy hangulatos kis kávézó előtt állunk meg.
Én ugyan nem akartam leszállni a motorról, de Kenny szerint csodát fog tenni most egy mogyorós forró csoki. És erre hogyan is mondhatnék nemet?
Nagyon kevesen ülnek bent, csak hárman vannak a pultossal együtt.
Leülünk hát az egyik sarokba, és Kenny rendel.
- Jobban vagy? – bukik ki belőle a kérdés már perc csend után.
- Sokkal jobban – nyugtatom meg. – És ezt persze neked köszönhetem.
- Ja, meg azt is, hogy ilyen helyzetbe kerültél – hajtja le a fejét.
- Mi? Nem! Hogy lenne az a te hibád? Figyelmetlen voltam, meggondolatlan. Csakis én tehetek róla. Tudod, azóta én még nem is… - a pultoslány meghozza a forrócsokikat, belém fojtva ezzel a szót.
- Köszi – mondjuk mindketten.
- Még valamit hozhatok? Csodás sütijeink vannak – mosolyog, főleg Kennyre.
- Cam? Kérsz egy sütit? Én állom.
- Nem bánom – mosolygok, tényleg jó kedvem van – egy vaníliás fánkot kérek.
Kenny is kér egyet, magunkra maradunk. Csak azt nem tudom, hogyan folytassam, amit elkezdtem. Mert a tény az, hogy a sikátoros eset után egyszer sem használtam az erőmet. Pedig nem vesztettem el, ó nem, tökéletesen működik, legalábbis azt hiszem. Egyszerűen… félek, hogy
megint balul sül el. Rettegek, hogy valaki rajtakap megint, és újonnan veszélybe sodrom a családomat. Ezért próbálok minél „normálisabb” lenni.
- Mit is akartál mondani az előbb? – kérdezi Kenny.
- Semmit, mindegy.
De aztán mégis úgy érzem, el kell árulnom.
- Nem varázsoltam. Azóta.
Rám néz, mintha rosszul hallaná.
- De hát több mint egy hónap eltelt már… Egyszer sem?
A fejemet ingatom.
A boszorkányoknak szükségük van arra, hogy használják a varázserejüket, mert általában legyengülnek, hogyha sokáig magukba rejtik.
Mintha idővel túl sok energia felgyülemlene benned, ami eleinte jó, de aztán később már csak nehezebbé tesz mindent, legyengít, és olyan, mintha fel akarnál robbanni. És ilyenkor a Vadászok is egyszerűbben kiszúrnak. Mintha megéreznék benned a rejtett energiákat.
Nálam azért ennyire nem durva a helyzet. Tudom kezelni. Csak nem tudom, meddig még.
A pultoslány kihozza a fánkjainkat, amit csendben el is fogyasztunk. Épp fizetni akarnánk, amikor két férfi lép be a kávézóba. Az egyik feketeruhás, bakancsos, és az arca…
A gyomromban valami nincs rendben, a gondolataim szétcsúsznak, szédülök, és majdnem leesek a székről, csak Kenny kezemre tett tenyere lehel belém némi erőt.
Az emlékeim… az a tetoválás… Végünk.

Pár kép + egy közlemény: A PM frissre nem kell jövőhétig várni, pénteken felkerül! :) /a GyÖ frisshez görgess le.../

Gyilkos ösztönök - 33. fejezet

33. (Rossz) Döntés

/Dana szemszöge/

Hogy fájt-e ilyeneket mondanom Edwardnak?
Természetesen nem. Az összes szavamat komolyan gondoltam.

Még mindig nagy helyet foglalt el a szívemben, igen, de ennek legnagyobb része színtiszta gyűlölet volt.
Mégjobban utáltam Bellát, aki elvette tőlem az életem. Közvetettem még Evie halálában is hibás volt, hiszen az egész dolog miatta indult ki, a titkot miatta árultam el legjobb barátnőmnek.
Ha nem lenne Bella, nem lenne semmi baj, Edwarddal még mindig együtt lennénk, szeretnénk egymást, és Evie-nek sem kellett volna az életével fizetnie.

Bosszút fogok állni rajtuk, de még fogalmam sincs, hogyan tehetném.
Hogy ártsak egyedül, emberként hét vámpírnak, és egy olyan hárpiának, akit ők védelmeznek?
Nem tudom, de egyszerűen nem hagyhatom, hogy ők ketten boldogok legyenek együtt. Soha! Okosnak kell lennem, nekem kell kijönnöm ebből az egészből győztesként.
De időbe telik, amíg kigondolok valamit, ami beválhat, és addig is el kell foglalnom magam.
Élni fogom az életem, jobban, mint valaha. Nem szabad, hogy az Evie-vel történtek, vagy bármi legyengítsen. Túl kell lépnem ezen most azonnal. Mindegy, milyen áron.

Port Angeles sötét utcáit, szűk sikátorait, a földön kuporgó kéregető, mocskos embereket látva elgondolkodok, mennyire más is lehetne az életem. Milyen sorsom lehetne? Mire jutnék az utcán? Nem lenne semmi pénzem, vagyonom…
Semmi, amivel megszerezhetném azt, amire most vágyom, az egyik sikátorbeli sötét alaktól.
Remélem, még azelőtt el tudom intézni, mielőtt Alice-nek látomása támadna róla. Épp ezért nem is döntöttem el semmit, amíg meg nem láttam a pasast, aki egyből kiszúrt.
- Szia, kiscicám… Mit keres egy ilyen gyönyörű kislány egy ilyen helyen, mint ez itt? Itt csúnya dolgok történhetnek ám az emberrel – a pasas idősebb nálam, harminc körüli. Jóképűnek is nevezhető, a maga sötét, drogdíler módján. Fekete sapka és hosszú sötétbarna tincsek rejtik el előlem a szemét.
- Szerintem tudod, mit keresek. Arra gondoltam, te talán segíthetsz ebben – remélem, ért a célzásból, odaadom neki a pénzt és elhúzok, de érthető módon hárít, nem akar lebukni. Talán azt hiszi, zsaru vagyok.
- Fogalmam sincs, kiscica, de ha magányos vagy, szívesen segítek rajtad, ezen ne múljon – villantja ki a fogait, és úgy jártatja rajtam a tekintetét, mintha képes lenne felfalni a szemeivel.
Még sosem csináltam ilyet. Nem tudom, mit kell tennem, mondanom, hogy kell viselkednem.
- Nézd, láttam, hogy az előbb mit adtál annak a pasasnak – türelmetlenkedem.
Eltűnik a mosolya, most egész máshogy néz rám.
- Nem vagy zsaru, ugye, kiscicám? Azokat nem szeretjük errefelé.
- Csak egy vevő vagyok – mondom, és próbálom nem hülyén érezni magam. Vajon látja rajtam, mennyire kezdő vagyok? Próbálom minél gyorsabban elintézni, hazaérni, és kiélvezni minden egyes percét.
- Mit szeretnél? – körbenéz, hátha valaki figyel, de szerintem itt mindenki magasról tesz rá, ki és mivel üzletel.
- Kokain – ó, csak ne bánjam meg…
- Biztos vagy benne, cica? Az nem játék.
- Mennyi lesz?

El sem hiszem, hogy megtettem. Szarul érzem magam, és ki akarok törni a mindennapokból. El kell lazulnom, nem akarom az üvöltő gondolatokat a fejemben, csak pár óra nyugalomra vágyom. Hogy legyen miért élnem. Hogy kihúzzam valahogy a bosszúig.
De így is kételkedem benne, hogy nem kellene-e még most visszafordulnom.
Képes lennék rá?
Ha hazaérek, és megteszem az első lépést egy másik Dana felé, akkor a válasz tagadhatatlanul, visszafordíthatatlanul nem lesz.
Nem érdekel. Döntöttem. Megvettem. Már most visszafordíthatatlan.

/Edward szemszöge/

Egy látomás hasít belém, mentálisan érzékelem, ami Alice fejében zajlódik le.
Egy döntés.
Egy gondolat, melyből tett lesz.
Dana iszonyatos hibát készül elkövetni.
Már rohannék, egyetlen pillanatig sem átgondolva futnék segíteni rajta, megakadályozni, de Alice már ott is van előttem.
- Gondolkodj, Edward! Emlékezz, hogy miket mondott neked! Ez már nem a te dolgod. Nem akadályozhatod meg, világosan megmondta, hogy nem akar már téged, és hogy utál. Nem mehetsz oda. Ez a döntése.
Mozog a szája, beszél hozzám, hallom a gondolatait is, betöltik a fejemet, eggyé lesznek a sajátoméval. Tudom, hogy mit mondott.
De hogyan ülhetnék itt, tudva, hogy mit követ el épp?
- Edward, tudom, hogy nehéz…
- Lehetetlen!
Rose ront be a szobába.
- Mi az? Min veszekedtek? Adriana-ról van szó? Mi van vele?
Aggódik, hallom a fejében.
- Ha nem akadályozom meg, hatalmas ballépést fog elkövetni – nem igaz, hogy Alice nem enged. Itt áll az utamban, és feltartóztat.
Nem… ha a teljes igazságot akarom mondani, nem csak Alice miatt állok még mindig egy helyben. Magam miatt is. Az elmémben még mindig kristálytisztán él az emlékkép: ahogy Dana kiabál velem, az arca, a szeme, a szavai… Nem akar már engem.
Ha odamegyek, mégjobban megutál, pedig csak segíteni szeretnék.
És ott van még az is, hogy milyen kapcsolatom lehetne így Bellával? Hogy lehetnék vele, ha amikor csak tehetném, Danához rohannék el? Hogy bízhatna bennem? Ezért nem mozdulok.
- Mit fog tenni? – kiabálja Rosalie. – Mondd már!
- Kokain… - suttogom, és nővérem már ott sincs. Az ablakomból még látom elrohanni az erdő fái közt. De mi van, ha míg mi itt
vitatkoztunk, Dana pár kilométerre éppen elbúcsúzott a régi életétől? A lánytól, akit valaha tiszta szívemből imádtam.

Október 18-án, kedden ÚJ FEJEZET a Gyilkos ösztönökből! A Pink Magic két hét múlva várható.

Puszik, Doo

Rózsaszín mágia - 16. rész

LIAM: Történt már veletek olyan, hogy álmodoztatok valamiről – mindegy hogy miről -, egyfolytában, csak hogy ne kelljen szembesülnötök a valósággal? A valódi életetekkel, gondjaitokkal, döntéseitekkel – jókkal s rosszakkal egyaránt -, a sorsotokkal?
Vannak emberek, akik csinálják. Vagyis próbálkoznak vele. Esetleg hisznek benne, remélik, hogy ez talán változtat valamin. Talán csak próbálják megóvni magukat a teljes káosztól? Félnek, hogy beleőrülnek az életükbe?
Ja. Van ilyen. Nem is kevés. De szerintetek ez beválhat? Használ, segít az, ha elhitetik magukkal, hogy más életet élnek, más emberekkel körülvéve, más döntésekkel?
Én a „próbálkozók” kategóriába vagyok besorolható, azt hiszem.
De hogy hinnék benne, hogy ez bármit is megváltoztat? Azt kétlem. De legalább jólesik. Segít elterelni a figyelmem, ha másra nem is jó.

Más dolgok viszont nem ilyen jó figyelemelterelők, pedig arra most nagy szükségem van. Én is félek, hogy lassan beleőrülök.
Az örökös titkolózásba, hogy kénytelen vagyok valaki más életét élni, az Ő hiányába, hogy nem érezhetem a haja illatát, nem ölelhetem át, nem mondhatom el neki az igazat, hogy fájdalmat okozok annak, aki az életemet jelenti. Hagynom kell, hogy azt higgye, megriaszt a valóság, hogy még nem vagyok felkészülve rá, hogy nem akarok tőle semmit. Pedig ha tudná az én igazságomat, az én történetem…
Épp ez az. Nem tudhatja, még csak nem is sejtheti meg. De így, hazugságokkal körülvéve hogy léphetek tovább? Mégis hol érne a következő nap? Egy újabb mese kellős közepén?
Ez nem élet. Nélküle nem. Így nem.

Hazafelé készülődtem Christytől, ahova eleinte nem is akartam elmenni, de most, hogy azt mondtam neki, fel kéne elevenítenünk a közös múltat, muszáj volt fenntartanom a látszatot.
Csókolózni vele a suliban, fogni a kezét a folyosón, hazakísérni, és néha felmenni hozzá…
Reggelente, mikor még nem kellett megjátszanom magam, egész máshogy képzeltem a napjaimat. De amikor az ő illatát éreztem meg Camilé helyett, tudtam, hogy ez a nekem szánt valóság, és nem az, amivel minden éjjel álmodom.

A szobámba érve az első dolgom volt levetni minden álarcot. Mentálisan és fizikailag is. Hiszen otthon voltam, az egyetlen helyen, ahol önmagam lehettem.
A tükör elé álltam, és nem azért, mert valami piperkőc voltam, akinek az az első dolga, hogy a kinézetét ellenőrizze.
Nem. Bár mindig volt nálam tükör, ez tény, és ellenőriznem is kellett magam rendszeresen.
Az arcomat. Azt, hogy a minden reggel muszájból felkent több rétegnyi alapozó és púder teljesen elfedi-e valódi énem legfelismerhetőbb jegyét: a fél arcomat átszelő tetoválást, amit még kisgyerekkorában megkap minden egyes Boszorkányvadász.

CAMIL: Unatkoztam. Az első, ami eszembe jutott, ami felkeltette a figyelmem a reggeli felkelést követően, az az volt, hogy mi a csudát fogok én csinálni egész nap?
Tehát unatkoztam, és ez ironikus volt. Hogy még egyáltalán érdekelt. Hogy azt hittem, képes lennék bármire is nap, mint nap.
Hogyan, ha az egykori éltető motor helyett most csak üresség tátong a mellkasomban? Hogyan, ha egy rossz emlék, egy felidézett fájó szó miatt úgy érzem, szétcsúszom, egyszerűen elveszek?
Hát ez az. Sehogy. De lehet hogy nagyon mélyen, valahol, esetleg akartam? Azt hiszem, igen.
Akartam, de nem ment.

A fejemben ott égtek még a szavai: „Nem megy. Nem lehet.”
És most először láttam hozzá elég tisztán, hogy értelmezzem is őket. Tisztában voltam vele, hogyan érinthette, mikor meglátott a sikátorban, elképesztette, mire vagyok képes, és hogy ezt eltitkoltam előle. Így visszaemlékezve, nagyon könnyen rájött, hogy a boszorkányságom áll a háttérben. Túl könnyen. Honnan tudhatta? Honnan, honnan, honnan?
Mert mit is láthatott pontosan? Nem sokat. Közel sem mindent, amire képes voltam. Mindössze annyit, hogy ellöktem a pasast. Oké, az igaz, hogy egyetlen érintés nélkül, és nem szimplán odébblöktem, hanem felkentem az úgy öt-hat méterre lévő szemközti falra.
De ez akármi lehetett. Nem emberi, ez tény. De miért pont boszorkány?
Hihette volna, hogy vámpír vagyok, vagy valamilyen más torzszülött.
Talán csak túl sok Bűbájos boszorkányok epizódot nézett a tv-ben. Ez ugrott be neki először, és természetesen minden stimmelt, ezért nem is gondolta tovább a dolgot.
Lehet. De ott volt még az a pár apró tényező, ami nem hagyott nyugodni. Mint hogy a szemében nem félelmet, hanem megdöbbenést, felismerést láttam. Hogy nem tett fel kérdéseket, nem mondta el senkinek, és az, hogy a bátyámat is kerülte. Nem félelemből, inkább mintha így volna helyes. Nem voltak fura pillantások, nem volt feszültség, egyszerűen távol tartotta magát. Ebben persze nem volt semmi kivetnivaló. Ki akar ilyen különcökkel, torzszülöttekkel barátkozni? Érthető lett volna, ha nem motoszkált volna valami a fejemben, amitől az egész hátborzongató volt, és nem kúszott volna furcsa hideg a gyomromba, amikor ezen járt az eszem. Mindezek mellett ott volt az a két szó, amit nem tudtam hova tenni: „Nem lehet.” Hogy érthette? Miért nem lehet? Azt mondta, akarja. Akarja, de nem lehet.
Istenem, nem tudom kiverni a fejemből. Miért nem megy? Hisz nem olyan régóta ismerem. Akkor miért kell ennyire kötődnöm hozzá? Miért kell ezernyi szálnak összekötnie bennünket? Miért kell szeretnem őt?

Kopogást hallottam.
- Anya, kérlek, most ne.
Nem akartam megint hallani a „Kicsim, minden rendben lesz” szöveget. Nem akartam hazugságokkal kábítani magamat. Hogy lehetne rendben?
- Kenny vagyok! – megdermedtem. Majdnem egy hónapja alig hallottam a hangját. Hozzám egyet sem szólt.
Felálltam az ágyamról, magam köré tekertem a köntösöm – még mindig pizsamában voltam -, és odasétáltam az ajtóhoz. Mintha gyenge, erőtlen kis szárnycsapásokat éreztem volna a mellkasomban. Hetek óta először volt értelme léteznie.
Ajtót nyitottam, és először néztünk egymás szemébe.
- Beszélnünk kéne – mondta.
- Gyere be.
Vajon mit akarhat mondani? Remélem… remélem, hogy…
- Sajnálok mindent, amit mondtam, Cam. Én… idő kellett hozzá, hogy rájöjjek, tényleg kimondtam azokat a szavakat, és hogy ez neked hogyan esett. Elképzelni sem tudom, mit kellett átélned az elmúlt hetekben, tudom, mennyire fontos volt neked. Bocsánat, amiért fájdalmat okoztam. Tudnod kell, hogy nem gondolom, hogy te vagy a hibás a múltban történt dolgokért, sőt. Három évvel ezelőtt te mentetted meg anyáékat azzal, hogy elég bátor voltál, és szembe tudtál velük nézni. Ha te akkor nem lettél volna, mára mind halottak lennénk. Szóval sajnálom. Kérlek, ne haragudj rám! – ahogy ott ült az ágyamon, könnyes szemekkel és ezeket mondta nekem, hirtelen mintha minden rosszba vegyült volna valami apró kis jó is. Akkor se tudtam volna haragudni rá, ha a világ minden rosszát elköveti ellenem. Mindennél jobban szerettem egész életemben.
- Sosem haragudtam rád, Kenny – alig érthetően beszéltem a sírás miatt, de reméltem, hogy azért érti. – Rosszul estek a szavaid, de mindent igaznak hittem, amit mondtál, azelőtt is tudtam, hogy én tehetek mindenről, szóval, semmi baj. Nem baj.
- De hát nem a te…
- Ne! Kérlek, ne… Csak gyere ide, és ölelj meg – erőltettem magamra egy mosolyféleséget.
Percekig álltunk összefonódva, egy kicsit megfeledkezve a világról, egy kicsit reménykedve egy jobb jövőben. És akkor először kimondtam, amit már három éve, azon a szörnyű, véres éjszakán kellett volna.
- Köszönöm, hogy megmentetted az életem, Kenny Anderson – majd még szorosabban öleltük egymást tovább.

32. fejezet

32. Fájdalom és gyűlölet

/Adriana szemszöge/

A temetést hétvégén tartottuk. Nem voltak sokan, csak a barátaink, Evie nővére és szülei, meg néhány ismerős arc az iskolából. Meg persze én, ott, az első sorban, tökéletes rálátással a koporsóra, amiben az én drága, egyetlen barátnőm feküdt. És miattam halt meg. De ezt senki sem tudta, és nem is akartam, hogy másképp legyen, hogy elveszítsek magam mellől mindenkit. Azt a néhány embert, aki még életben van… akit még nem vesztettem el.

Csak csendben álltam ott, a síró, gyászoló tömeg legelejében, és nem tudtam sírni. Nem ment. Már nem számít. Mindenki megfizet. Mert ő nem halhatott meg a semmiért…

**

/Bella szemszöge/

- Ne kezd már megint! – Tényleg kiakasztott – Vérfarkasok nincsenek! – mert féltem, hogy igaza lehet.
Vámpírok, farkasemberek… mi ez a hely? Mintha egy félresikerült rémmese közepébe csöppentünk volna.
Beszélnem kell Edwarddal erről az egészről. El kell mondania az egész történetet.
És ezzel csak egy baj van. Hogy nem beszélek vele.
Bár mindennél jobban szeretem, tényleg nagyon megbántott, és nem tudom, hányadán állok vele. Úgy látszik, nehéz a választás köztem és Adriana között. Vagy talán csak időre van szüksége?
Elvégre azt mondta, hogy szeret. De vele annyi de annyi emlék összeköti…
Mindenesetre elhatároztam: ha megint hív, beszélek vele.
- Akkor mivel magyarázod azt, amit láttunk? Óriási farkasok, és senki sem tesz semmit… Sőt, amikor Jacobéknál vagyok, mintha mindenki kerülné a témát, mintha nem szeretnék, hogyha egy közös titkuk felszínre kerülne. Komolyan, Bells, van más ötleted?
- Én… nincs.
Lassan megőrülök.
- Na nem mintha hinnék a Cullenékről mondottakban, de tudod, ilyen helyzetben az ember elbizonytalanodik, önkéntelenül is számításba vesz minden lehetőséget. Én is ezt tettem, és kérlek ne nézz bolondnak, de szerintem Forks hemzseg a természetfeletti lényektől.
- Ez itt a valóság, nem pedig az Underworld. – utáltam magam, amiért azt kellett mondanom, hogy nem hiszek neki, holott én tudtam, hogy ez mind igaz. De ez nem az én titkom volt, nem hagyhattam, hogy bárki megsejtse.
Valakinek ki kellett verni ezt az egészet a fejéből, de nekem, szemlátomást nem sikerül. Nem húzhattam tovább a dolgot.
- Franc, mindjárt visszajövök, oké? – és otthagytam. Fel kellett hívnom valakit. Bezárkóztam a mosdóba a mobilommal együtt.
- Haló – hallottam a kedves hangot a vonal túlsó feléről.
- Szia, Alice. Bella vagyok, és…
- Bella! Tudtam, hogy hívni fogsz! És igen, segítek – tájékoztatott csicsergő hangján.
- O...oké. Köszönöm, Alice – tudtam, hogy a jövőbelátás az ő képessége, ahogy a gondolatolvasás Edwardnak, de naiv módon azt hittem, hogy rajtam az ő képessége sem használ. Mindegy, így könnyebb is volt.
- Máris indulok – és letetette.

- Ó, képzeld, épp az előbb hívott fel Alice Cullen. Idejön – közöltem Francisszel, mire ő felvonta a szemöldökét.
- Cullen? Egy Cullent hívsz a házadba? – kérdezte megütközve.
- Őt nem kell behívni, Franc… - csodálkoztam, hogy még volt annyi lélekjelenlétem, hogy viccelni tudjak. Ő annyira nem díjazta a poént.
- Te tényleg nem félsz, ha netalán tényleg igaz minden, amit róluk mondanak? – tudtam, hogy igaz.
- Ez lehetetlen. És szerintem segít, hogyha megismered. Ha vele töltesz egy kis időt, rájössz, hogy milyen jófej. Ő nem egy… gonosz lény.
- Mindegy – csöngettek.


/Edward szemszöge/


Nem mentem el a temetésre, mert nem tudtam. És nem csak az az alapvető probléma volt, hogy a szertartást fényes nappal tartották, hanem az is, hogy bár tudtam, milyen iszonyatos lehet az Adrianának, még nem álltam rá készen, hogy újra lássam. Önzőség volt részemről ilyen helyzetben is csak magamra gondolnom, és utáltam is magam érte, de még nem tudtam volna a szemébe nézni. Ha most újra látnám összetörve, egyedül, elveszve… nem bírnék elszakadni tőle. És ha vele lennék, azzal csak hazudnék neki és önmagamnak is, és fájdalmat okoznék Bellának megint. Pedig most főleg ezt nem akartam. Vele akartam lenni, beszélni vele, átölelni, de hogy lehetnék boldog vele, mikor ilyen dolgok történnek Danával?

Minden pillanatban, mikor Alice-nek látomása volt a balesetről, a temetésről, és Adrianáról, ahogy sír, vagy csak néz maga elé üres, fátyolos szemekkel, egy kicsi darab leomlott a magam köré épített falból, mégjobban akartam őt látni, és egyreinkább vetettem el azokat az ellenérveket, miszerint túl korai volna még a közelébe mennem.

Szüksége van rám! Miféle önző gazember hagyná egyedül a szerelmét egy ilyen helyzetben?

És már ott sem voltam. Futottam, és közben már Evie Adamset átkoztam magamban. Mégis hogy lehetett ilyen felelőtlen? Miért tette ezt Danával? Nem gondolt rá, milyen fájdalmat okoz ezzel a szeretteinek?
És aztán ott volt az a gondolat is, ami nem hagyott nyugodni: mi késztette arra, hogy leigya magát, és autóba üljön?
Erről persze a nővéremnek nem volt megérzése. Talán Dana tud valamit róla.

Lelassítottam, mikor kiértem a sűrű fák köréből.
A házból nem hallatszott ki semmi egyéb, csak egyetlen szív dobogása, amit ezer közül is felismertem volna.
Be is mehettem volna, egyből ott lehettem volna mellette, hisz előtte nem kell titkolóznom, de most mégis bekopogtam, és megvártam, míg ajtót nyit.

Szörnyen nézett ki, a haja kócos, a szeme feldagadt és vörös, a mindig csinos ruhái helyett most csak egy rosszul megkötött sötét köntös volt rajta. Rám nézett, de semmi ismerős nem volt a pillantásában, amit azelőtt mindig láttam. Mintha egy idegenre nézne, vagy rosszabb.

- Hogy vagy, Dana? – úgy szerettem volna magamhoz ölelni. – Én… tényleg nagyon sajnálom. – lehetsz vámpír, akkor sem lehetsz elég erős ahhoz, hogy így lásd az egyik embert, akit a legjobban szeretsz a világon. – Úgy sajnálom… Ha tehetek bármit, hogy…
- Menj el, Edward.
- Engedd, hogy segítsek… - elvesztett mindenkit. Az anyját, a testvérét, a szerelmét, és most a legjobb barátját is. Nem hagyhatom el.
- Kérlek. Menj el – erősebbre húzza magán a köntöst, megtörli az orrát, és nem néz rám.
- Nem hagylak itt! Segítek. Nem hagylak egyedül… - átölelem.
És mintha egy pillanatra ő is át akarna ölelni, mintha fellélegezne, de aztán eltaszít magától.
- Nincs rád szükségem! Már nincs! Csak arra, hogy elhúzz innen, és ne gyere többet a közelembe, szörnyeteg! – próbál ellökni magától, kitaszigálni az ajtón, és bennem eltörik valami.
- Kérlek… kérlek… nem az hibám… - nem bírok a családjára gondolni, akiket csakis miattam vett üldözőbe az a szadista.
- Minden a te hibád! Miattad történt! Ha te nem… ha te nem lennél, nem történt volna velem semmi rossz. Miért kellett megismernem téged? Miért tetted tönkre az életem? Miért?
Gyűlöl engem, és minden oka megvan rá. Talán tényleg az lenne a legjobb, ha elmennék innen, ha már meghalni nem vagyok képes.
- Bocsáss meg – csak ennyit tudok kinyögni. És még ezt sem gondolom komolyan. Hogy kérhetném tőle?
- Utállak! Jobban, mint bárkit ezen a földön. Te meg a kis kurvád tönkre tettetek. Neki még elnézem, de te hogy tehetted?
- Én soha…
- Tönkre foglak tenni, Edward Cullen, az életemre esküszöm! – a tekintete gyűlöletet tükröz, nem bírok ránézni.
Nem lesz rá szükség, gondolom magamban, az érzés, hogy miattam elvesztett mindent, teljesen lebénít. Magamat teszem tönkre, és úgy látszik, másokat is. Miért nem lehet vége mindennek? Miért kell még egyáltalán léteznem? Mennyi szenvedést kell még átélnem?
- Bárcsak én haltam volna meg helyettük, Dana… hidd el, másra sem vágyom jobban – suttogom.
- Elhiheted, hogy én se!
- Ha azt akarod, hogy eltűnjek a közeledből, megértem. És megteszem. Csak akarom, hogy tudd: sajnálom. Látni a szenvedésed olyan, mintha másodszorra halnék meg. Még ma eltűnök, és többet nem látsz.
Rázza a fejét, és ahogy rám néz, már tényleg semmi nem emlékeztet az én régi, édes, egyetlen Danámra. Csak egy összetört nőt látok, megfosztva mindentől, akinek már csak a szívében lakozó gyűlölet maradt. Irántam.
- Ó, én nem akarom, hogy eltűnj. Azt akarom, hogy maradj. Elvetted tőlem az egyetlen embert, akit még eltudtál. Hát én meg elveszem tőled a boldogságot. Szóval, kérlek, maradj. És persze Bella is – mosolyog, tőrt szúr a szívem közepébe – Kész élvezet lesz látni a szenvedéseteket. A játék elkezdődött, Edward.

Pink Magic és EXTRA hosszú GYÖ HOLNAP, 15.00 -kor felkerül :)

(ha vmi egetrengető dolog miatt a holnapi friss elmaradna, legkésőbb holnaputánra ígérem)

Frissről

Heló!

Nem, nem megint azzal a szöveggel jövök, hogy nem lesz friss, amíg nincsenek kommik...

Hanem:
Írt nekem egy lány... ha akarjátok, megnézhetitek az előző bejegyzésnél, a kommiknál.
Szóval, nem volt túl kedves, és én akkor nem is hittem, hogy igaza lehet...
Azt írta, önzőség hogy nem frisselek, cserbenhagylak titeket.
Én eddig úgy voltam ezzel az egésszel, hogy ha én képes vagyok másfél, két órát rászánni egy fejezetre, akkor talán én is megérdemlek tőletek néhány szót, pár mondatot...
Aztán ezegyszer végiggondoltam a dolgot a ti szemszögetekből is.
Tényleg ilyen lennék? Önző? Olyan író, aki cserbenhagyja az olvasóit? "Fenyegetlek" benneteket?
Durván hangzik.
És még mindig nem azt mondom, hogy igaza volt a lánynak, aki ezt írta, de mostmár tudom, hogy talán lehet benne valami...
Amikor azt mondom, ha nem írtok, énsem írok, meg hogy bezárom a blogot, ha nem kommoltok... az éppen tűnhet fenyegetésnek is. És az, hogy ezért hónapokig nem írok, az lehet éppenséggel cserbenhagyás.

De én nem akarok ilyen lenni... Nem akarom, hogy ezt lássátok belőlem, és nem akarom, hogy szép lassan elveszítselek benneteket. főleg ezt nem akarom.

És bár évet kell ismételjek, közbe gyakorlatra járni, meg most váltottam sulit, és nincs is otthon netem, és fogalmam nincs, honnan frisselek... de írni fogok. Frisselek, de nem ígérem, hogy ezentúl nem fogok kommikat kérni, mert erre tényleg szükségem van.
De remélem, hogy így akik vannak olvasók, megmaradnak, és még jönnek is sokan, és tényleg mindenki szeretni fogja, amit csinálok, és nem kapok többet olyan megjegyzéseket, amiről szó volt az előbb.

Lehet hogy nyálasnak tűnik, amiket írtam, de tényleg ezt gondolom.

Szóval, megpróbálok valahonnan feltölteni egy új PM és GyÖ fejezetet, amivel amúgy már rég kész vagyok... de azért tényleg örülnék kritikáknak. Nem erőszak az az 5-5 db kommentár, bocs, hogy ehhez kötöttem mindent...

Sajnálom.
Puszik Nektek, Doo

Írjatok kommentárokat, különben a blog megszűnik!!! OLVASSÁTOK EL!!!

Olvasók, Követők...

Ez az utolsó bejegyzésem arról, hogy a blog megszűnik, ha a Pm-hez és a GyÖ.-hez nem érkezik fejenként 5 kommentár. Eddig csak a Pmhez kaptam 1-et, Ancsitól...
Kérem, hogy ehhez még írjatok, és az alatta lévő GyÖ-höz is 5-öt.
Persze nem kell, ha Titeket nem érdekelnek már az írásaim...

a határidő szempember végén lejár...

Kommentárok, új fejezetek...

Hello 61(!) Követőm, és Többiek!:)

Nos, megembereltem magam, és megalkottam a GyÖ 32. fejijét. Pink Magicen még dolgozom, de szerintem az is összejön nemsokára.
Viszont holnap indulok nyaralni (hálaisten, rám fér már egy kis kikapcsolódás), szóval addig nem tudok írni.
De mivel a legutóbbi fejezetekhez egyetlen egy megjegyzést sem kaptam, úgy döntöttem, nem is nagyon akarom elsietni a következőket..
Minek, ha nem is írtok hozzá?
Szóval azt szeretném, ha mind a Pink Magichez, mind a Gyilkos ösztönökhöz (a legutóbbi fejezethez) kapnék 5-5 kommentárt!
Csak akkor vagyok hajlandó folytatni a blogot, ha tényleg érdekel benneteket, és számíthatok rátok.
Kérlek Benneteket, ha tényleg szeretitek a történeteimet, azt nekem is jelezzétek!
61 Követőtől azért ennyit csak elvárhat az ember...
Nem kell regéket írni nekem, elég csak pár mondat, és nem muszáj csak a jót.
Kritikákból tanul az ember, attól lesz jobb és jobb. És én jobb akarok lenni ebben.
Számíthatok Rátok?
Remélem.
Annyira jó lenne arra hazaérni a nyaralásból, hogy vár rám itthon is pár szó Tőletek.
Hát, köszönöm.
bye

puszik, ölelések, Doo

HEY

Hello Mindenki!

Ne haragudjatok, tudom, hogy már itt lenne az ideje a frisseknek, de sajnos tényleg nincs semmi szabadidőm, plusz netem sincs otthon. Gáz, de csak fizetős helyeken lehet netezni, és az én pénztárcám se kifogyhatatlan...
Emellett pedig három pótvizsgára kell felkészülnöm, járok tanárhoz meg minden, és a tanulás az összes időmet és energiámat elveszi.
Ha tehetitek, fogadjátok meg a tanácsom, és tanuljatok év közbe...
Szóval megértést kérek, most nekem nem az írás a legfontosabb. örülnék, ha az lehetne.
Azért még a nyáron megpróbálok egy-egy frisset mind a PM-ből, ind a GyÖ-ből.
De nem ígérhetek semmit.
Csak azt kérem, hogy ne hagyjátok el az oldalt, látogassátok, ősztől, ha átverekedtem magam a tanuláson meg mindenen, sokkal gyakoribbak lesznek a fejezetek.
Puszi, és köszönöm.
Doo88

Versek - megint alkottunk:)

Francis verse:

Ábrándozom, merengek,
Képzelek, de elveszek.
Nézem, és nem látom,
Figyelem, de nem hallom.
Elvesztem, ki vagyok?
Mondd meg nekem, hol vagyok!
Megtettem, nem bánom,
Az én hibám, sajnálom.

Doo szösszenetek:

Összetörted a szívem,
Elmentél névtelen,
Elloptad a lelkem,
Elvetted mindenem.

***
Csillagos ég feletted,
Sokat ígér, rejtelmes.
Megtudhatod, mit hoz a holnap,
Ha a Nap leváltja a Holdat.

Doo – Vágy

Esztelenül vágyom Rád,
Álmom az álmoddal jár.
Arcomon pír, testemben tűz,
Szenvedélyem csak Téged űz.

Vihart szítasz, vulkánt kavarsz,
Szélt üvöltesz, esőt aratsz.
Elveszel mindent, csak fájdalmat adsz,
És nem hagyod, hogy süssön a nap.

Pink Magic - 15. rész

3 évvel ezelőtt…

Futottam. Nem tudom, hol, nem tudom, mi elől, és nem tudom, hova. De futnom kellett. Menekülnöm. Minden porcikám kényszerített rá.
A csontjaim már égtek, minden izmom fájt, de Ők ott voltak a nyomomban.
El akartam őket repíteni a közelünkből, fel akartam őket gyújtani, bármit tenni, amivel megmenthetem a családom. De nem volt időm arra sem, hogy megforduljak. Hogy csak egy pillantást is vethessek a támadókra.

A szüleim valahogy tudták, hogy el fognak jönni értünk. Napok óta idegesek voltak, egyfolytában járt az agyuk, két szót sem lehetett velük váltani rendesen. Ők tudták, hogy ezek megtalálnak minket, hogy megöljenek.

- Fuss, Camil! Nehogy meg merj állni, hallod!? – apu kiáltását hallottam a hátam mögül, alig pár centire. Aztán egy tüzes nyíl fúródott mellettem a földbe. Felkiáltottam. A talpam már vérzett a ki nem került kövektől. Szúrt, égetett, iszonyatosan fájt.

- Hol van Kenny? – üvöltött anya. – Kenny? – nem kapott választ.
- Charles! Charles, úristen, nincs itt! – kiáltotta apunak futás közben.
Kicsit mindketten lassítottak, én pedig alig láttam a könnyeim között bármit is. Kenny nincs itt?
- Nem állhatunk meg… Camilt biztonságos helyre kell vinnünk a Vadászok elől! Meg kell tennünk a lányunkért!
- De a fiunk… - anyu üvöltött fájdalmában, én majdnem összeestem. Nem bírtam elhinni, hogy ez történik. – Elvesztettük őt! – sírt tovább.
Apu nem válaszolt.

Tennem kellett valamit. Ezek nem fognak leállni, amíg mind holtan nem végezzük. Meg kell próbálnom…
Erősen koncentráltam arra a parázsló nyílra, amivel az előbb meg akartak ölni. Az elmém magához hívta a fegyvert, így az megjelent a kezemben.
Villámgyorsan mérlegelnem kellett. Ha most megfordulok, lehet hogy végem, és anyuéknak is, akik a hátam mögött jönnek…
De meg kellett tennem. Megálltam, és azt kiáltottam, hogy fussanak tovább.
Most láttam meg először. Az idegen, feketeköpönyeges alak hatalmas volt. Mármint tényleg óriási. A fél arcát egy bonyolult tetoválás borította. És nem lassított. Másvilági arca gúnyos mosolyba változott, mintha csak meg akarnám könnyíteni a dolgát.
Pillanatok voltak hátra csak, hogy ledöntsön a földre, amikor felemeltem a kezem, és a szívébe döftem a fegyvert. Meglepődtem, hogy sikerült, bár remegtem, és alig láttam a könnyektől.
Nem volt idő gondolkodásra… lehajoltam, és letéptem üldözőm válláról az íjat, a hátáról pedig az íjvesszőket rejtő tegezt.
És lőttem. Épp hogy csak eltaláltam a második felém tartó alakot, aki, ha jól láttam, egy nő volt. Nem halt meg. Futott felém tovább, bár némileg lelassította a vállába fúródó égő íj, amit röptében gyújtottam meg. Most ugyanezt tettem a nővel is. Lángra lobbantottam.
Vagyis csak tettem volna. De az erőm nem működött rajta. Nevetett.
Hallottam a szüleim kétségbeesett kiáltásait felém, de mintha észre sem vettem volna őket, küzdöttem tovább.
Még egy nyilat kilőttem, meggyújtva azt a tekintetemmel. A bennem cikázó félelem és gyűlölet, amiért elvették tőlem a testvéremet, csak még nagyobb erőt adott nekem, a vesszőt is nagyobb lángra lobbantva. A nő szívének közepében ért célt.

Lihegtem, nem kaptam levegőt. Gyilkos lettem. Vasmarkokkal szorítottam a fegyvert, és futottam anyuék után.
Vége? Ketten voltak csak? Megcsináltam?
- Elintéztem őket! – nyögtem a szüleimnek, odaérve hozzájuk. – Kik voltak ezek!? Mit akartak? Mit csináltak a bátyámmal? És miért? – lerogytam a hideg földre, és sírtam. Válaszokat akartam.
- Vadászok voltak. A Boszorkányok üldözői. Kennyt… elkapták – mondta apám. Nem akartam hinni a fülemnek. Tizennégy évet éltem végig így, nem tudva, hogy vannak, akik a halálomat akarják? Hogy az összes hozzám hasonlót ki akarják irtani? Ez… ez lehetetlen. El sem hittem volna, bizonyára, ha nem most öltem volna meg közülük kettőt. Ha nem épp most vették volna el tőlem a bátyám.
- Hogy érted, hogy elkapták? – sírtam még jobban. – Úgy érted... meg… megölték? – alig tudtam kimondani. Csak azt ne!
- Nem tudom – apa két kézzel tépte a haját. – A fenébe, fogalmam sincs! – láttam kiszökni a könnyeket a szeméből.
Féltem, iszonyatosan féltem és reszkettem.
- De most azonnal el kell innét tűnnünk! Mert nem fogják ennyiben hagyni a dolgot, ezek sosem adják fel.
Felálltam.
- Hová mehetnénk? – kérdeztem.
- Csak el innen… - anyára pillantott, én is rá néztem. Csak bámult maga elé. Azt hiszem, nem is hallotta, amit apámmal beszéltünk. Mintha nem is lett volna ott teljesen. Sokkot kapott? Nem volna nehéz elképzelni. Én is közel jártam hozzá…
- Helen? Helen. Mennünk kell! El kell vinnünk őt egy biztonságos helyre!
Anyu lassan fordította apu felé a pillantását. Rám nem nézett.
Szavai a frászt hozták rám.
- Nem menthetjük meg őt. Mi csak emberek vagyunk. Úgy is megtörténik. Elveszik őt is... és mi nem tehetünk semmit, hát nem érted? Ez visszafordíthatatlan!
- Nem! Ne mondj ilyet! Ő a mi gyermekünk, és mi megmentjük őt! Vigyázunk rá! Ez a dolgunk, Helen! Fel ne merd most adni, ennyi év után!
Anyu nem válaszolt.
- Ó, uramisten… ez nem történik meg... ez nem lehet a valóság! – hajtogattam. Azt hiszem, nem sok hiányzott, hogy elájuljak.
- Mennünk kell! – mondta apu. Odament anyuhoz, és odahúzta hozzánk, majd engem is kézen fogott, és húzott maga után.
Épp időben néztem a hátunk mögé, hogy észrevegyem a felénk száguldó, hatalmas alakot, aki úgy nézett ki, mint egy sötét zsoldoskatona. Nem volt időm a vállamon nyugvó fegyver után nyúlni, de a Vadász már épp ki akarta lőni a nyilát.
Felkészültem a halálra, gondolatban elbúcsúztam anyáéktól.
De abban a pillanatban a gyilkos szívét egy másik nyíl szúrta át hátulról, és a világ elsötétült előttem, mikor megláttam, ki mentett meg.

PINK MAGIC - másik történetem ezentúl ITT lesz olvasható!

Hello.
A PM oldalra már közzétettem: a másik oldalam meg fog szűnni, és ezentúl a Pink Magic - Rózsaszín mágia c. történetem is itt lesz olvasható, a Gyilkos ösztönökkel párhuzamban.
Ez nem jelenti azt, hogy kevesebb fejezet lesz belőle, mert felváltva fogom feltenni őket. Nem! A történet két külön síkon fog futni, a frissítésnek semmi köze nem lesz ahhoz, hogy mostmár 2 történetet fogok írni ezen az oldalon.
Tehát, PM olvasók, ezentúl itt keressétek majd a frisseket:)

Doo