Friss

Sziasztok!

Naszóval. Nézzétek el nekem, hogy viszonylag sokáig nem volt friss. Nem arról van szó, hogy nem írtam meg, csak arról, hogy nem tudom hol feltenni, mert nem igen jutok géphez. De próbálkozok.
Most kezdtem a kilencediket, és új közegben vagyok, többet kell tanulni, sok mindent megkell jegyeznem, de ettől függetlenül írom mind a 4 történetemet, ezért cserébe azt kérném, hogy legyetek velem türelmesek, és ha esetleg egyszer-kétszer picit többet kell várnotok, ne haragudjatok érte.

Sok puszi : Dóri

UI: Ha minden igaz, GyÖ 26. és új Alice/Jasperes twilightficem, az Elveszve a múltban 1. része holnap kerül fel az oldalra.

Az álomlány

Mert a holtak éjszaka kísértenek...

Yasmine Rickson tizenéves lány, kinek a szülei tragikus balesetben életüket vesztették.
A lány azóta minden éjjel holtakkal álmodik.
Az élete nehéz és kilátástalan, egészen addig, amíg meg nem jelenik Jared, egy chatpartner személyében...

Olvass, és hidd el, nem bánod meg!
www.doo88-myworld.blogspot.com

Gyilkos ösztönök - 25. fejezet

25. Sérülések

 

/Bella szemszöge/

 

 

Miután elmondtam Edwardnak a teljes igazságot a történtekről, arról, hogy Adriana a házuknál majdnem megfojtott, és megfenyegetett, a légkör teljesen megváltozott köztünk.

Hihetetlen volt, hogy pár perce még szerelmet vallott, most pedig megint a volt barátnője a téma.

A nyakam után kapott, és kicsit félrehúzta a pulcsim nyakát, hogy láthassa a már eltűnni készülő, apró piros szorításnyomokat.

Utána legalább négyszer kellett megismételnem, hogy igen, ez mind igaz, Dana tényleg ezt tette velem. Aztán arra is rájöttünk, hogy a bántó sms-ek hátterében is a lány áll.

Ezek után természetesen kétségünk sem maradt afelől, hogy Adriana fejében nincs minden a helyén.

 

De még ezekkel együtt sem sejtettem, hogy másnap megjelenik nálam, és olyannyira felidegesít, hogy élet-halál harcot vívunk egymással a saját udvarunkon…

Pedig de, tényleg megtörtént. De arról, hogy utána mi történt, fogalmam sincs.

Csak azt tudom, hogy eszméletlenül fáj az orrom, ég az arcom, és ami a résnyire nyitott számon folyik bele a torkomba, erősen vasízű, és gyomorforgató.

Vér.

-          Izabella… - hallottam az ismeretlen férfihangot közvetlenül magam elől.

-          Azt szereti, ha Bellának szólítják… - szólt a halkabb, de ismerősebb hang. Edward.

-          Már hallja, amit mondunk, de nem nyitja ki a szemét. Úgy hiszem, még két perc, és teljesen felébred – mondta egy élénk, csilingelő női hang a jobb oldalam mellől. Az ő hangja is ismerős volt, de az, hogy nem tudtam, hol vagyok, nehezítette a dolgom, hogy felismerjem, kik vannak körülöttem.

Kivétel volt ez alól Edward, mert az ő hangját bárhol, bármilyen helyzetben felismerném.

 

-          Edward? – nyögtem ki nagy nehezen, de rögtön meg is bántam, mivel a szám majd szétszakadt beszéd közben, és egy újabb adag undorító vért nyeltem magamba.

-          Itt vagyok – éreztem hideg tenyerét a homlokomra simulni.

-          Mi… mi történt?

-          Nem emlékszel? – lepődött meg, és láttam, ahogy lopva a mellettem álló magas, szőke hajú férfira néz.

Picit megráztam a fejem. Próbáltam visszaemlékezni, de nem ment. Mintha az emlékeim helyén nagy, fehér lyuk tátongott volna. Semmi sem jutott az eszembe. Vagyis…

Ó, istenem. Tényleg az történt, amit hiszek, hogy történt?

- Ó… - sóhajtottam fel. Mit gondolhat most rólam Edward?

- Mégis eszedbe jutott valami? – kérdezte tőlem.

- Igen, már emlékszem. Edward, én… annyira sajnálom… Nem tudom, mi történt, tényleg… - mentegetőztem.

- Ugyan Bella, ez nem a te hibád. Egyáltalán nem az. Adriana ezúttal túllépett egy bizonyos határt. És most te vagy az, aki itt fekszik, nem pedig ő – láttam rajta, hogy őt is legalább annyira megviseltél a dolgok, mint engem.

Szegény… szembesülnie kellett azzal, hogy a nő, akit évekig szeretett, valójában nem is az, akinek ő hitte.

Nem tudtam pontosan, mit érezhet most, hisz én még soha életemben nem szerettem senkit Edwardon kívül, de azért sejtettem. Talán neki most a legrosszabb.

-          Szóval megértem, amit tettél. Meg kellett védened magad, ez teljesen normális – szorította meg a kezem, ezzel erősítve meg az előbbi szavait.

-          Sajnálom – simogattam meg a kezét lehunyt szemekkel.

-          Mit? – hallottam még a hangját.

-          Mindent… - és elaludtam.

 

 

 

/Adriana szemszöge/

 

 

-          Aú – szisszentem fel már másodjára, amikor Ashley az alkoholba áztatott vattával megérintette a sebeimet.

-          Te csak ne rinyálj! – kapta fel a fejét azonnyomban. – Édes Istenem, Adriana, hogy lehettél ennyire hülye? Mintha nem is te lennél, esküszöm. Odamenni ennek a lánynak a házához, és verekedésbe bonyolódni vele… mégis mit képzeltél?

Ash nagyon ki volt rám akadva, amiért azt tettem, amit, és Evie-re is pipa volt, amiért támogatta a tervemet. Bár őt kevésbé horda le, mint engem.

 

Igazából nem bántam meg, amit tettem. Bella megérdemelte. Sőt, ennél többet is kapni fog! Sokkal, sokkal többet. Nyomorulttá fogom tenni az életét! És Edwardét is.

 

Nem sírtam, pedig simán foghattam volna arra, hogy csípnek a sebeim. De nem, három év után már nem maradt több könnyem. Ez a helyzet.

 

-          Meg kellett tennem – mondtam Ashley-nek, vagy csak magamnak.

-          Az, hogy „kellett”, túl erős kifejezés. Talán az, hogy „szükséged volt rá”, találóbb lenne.

Az igazság az, hogy mindkettő igaz, és az én helyzetemben majdnem egy és ugyanaz.

Mondhat Ashley bármit, ez volt a helyes döntés.

-          Látnod kellett volna, Ash, Dana úgy leverte a csajt, mintha az egy húsz kilós próbababa lett volna. Király volt! – röhögött mellettem a kanapén legjobb barátnőm.

Evie mindig is ilyen volt. Bolondos, és lássuk be, nagyon egyszerű, felszínes. Majdhogynem együgyű.

Nem látta át a dolgot. A tetteim értelmét és értékét.

-          Elég legyen! De komolyan, nem akarom ezt tovább hallgatni – rázta a fejét Ash, aztán belekezdett a mondókájába. – És pont a rendőrfőnök lányát! Mi lett volna, ha… - és így ment, nem is tudom meddig.

Már nem éreztem se a nyílt sebembe ömlő csípő-égető alkoholt, se Ash felém irányuló dühét.

Csak ültem és ültem, várva, hogy új nap kezdődjön, és új módon állhassak bosszút az igaz szerelem elrablásáért.

Új történetem alapja

Címe: Elveszve a múltban

A történet egy lányról szól, Alice-ről, aki kislányként megismerkedik a nála csak egypár évvel idősebb Tylerrel. Összebarátkoznak, de végül a kisfiú szülei elviszik őt, így Alice egyedül marad.

A lány lassan felcseperedik, egy új helyen gimnazista lesz, ott pedig kiderül, hogy Tyler ugyanabba az iskolába került, csak egy felsőbb évfolyamba jár.

Mikor Tyler erre rájön, régi jó barátként közelít Alice-hez, de ő nem viszonozza az érzést, ugyanis mikor a kis Tyler elhagyta őt, magában megfogadta, hogy ezt soha nem fogja megbocsátani a fiúnak.

Tyler tovább próbálkozik, hogy megbékítse Alice-t, de a lány csak nem enged. Mikor Alice megismerkedik a jóképű Jasperrel, Tyler féltékeny lesz, ráébred, hogy szerelmes a lányba.

A múlt még mindig kísérti őket, befolyásolja az érzelmeiket, és ők mindketten úgy érzik, valahol mélyen összetartoznak, de a rossz emlékek, és a félbehagyott barátságuk valahogy mindig az útjukban áll, és Alice is egyre mélyebb érzelmeket táplál a különös fiú, Jasper iránt…

A felvezető:

Az Elveszve a múltban c. twilight ficem Alice-Jasper fanfiction lesz. Azért kettőjükről fog szólni, mert mint ti is láthattátok, egy régebbi bejegyzésemben felajánlottam, hogy akár ti is megválaszthatjátok a főszereplő párost, de mivel nem nagyon, sőt, egyáltalán nem érkeztek ajánlások, ezért saját magam kívánságára, őróluk írom meg a történetet.

Róluk, és még egy főszereplőről, aki viszont semmilyen módon nem kapcsolódik az Alkonyat sagához, tehát saját szereplő (mint Adriana Kaye a Gyilkos ösztönökben).

 

Az én történetemben Alice nem vámpír, hanem ember lesz, ebből adódóan nem fog rendelkezni a Twilight-féle elmegyógyintézetes múltjával, ami ugyebár az első könyvben volt olvasható.

De természetesen a többi Cullen ugyanolyan lesz, mint a könyvben meg a filmben, azzal a kis kivétellel, hogy a családjuk száma Alice nélkül 6 lesz, és nem hét.

A változások sorát gyarapítja még az is, hogy Edward és Bella már együtt lesz (Bella Cullenékkal él), mikor Jazz és Alice megismerkedik, de Bella ekkor még nem szülte meg Renesmee-t, nem is terhes, és nem is házasodtak össze. Nos, a könyvben nincs ilyen rész, de hát, ez a kis változtatás még belefér, asszem. :)

 

A történet ugyanúgy a Washingtonbeli Forksban játszódik, mint alapból, ugyanazokkal a szereplőkkel. Gondolok itt például Jessicára, vagy Charlie-ra…

A Victoria-féle kis csapat nem lesz benne a sztoriban!

 

Hát, azt hiszem, ezzel el is mondtam mindent, amit fontosnak tartottam.

Az új twilight fanficem hamarosan olvasható lesz a blogon, a GyÖ mellett. :)

Számítok sok-sok megjegyzésre, kritikára… de ha nem is „sokra”, legalább annyira, amennyit a másik két ficemhez írtatok!

 

Sok puszi!

Doo

 

Gyilkos ösztönök - 24.fejezet

Bocsi, h ennyit késtem vele.

24. Lányok egymás közt

 

 

(Dana szemszöge)

 

 

 

Ashley-nél, Evie nővérének házában nem volt valami sok hely hármunknak, de még így is hálás voltam, hogy befogadtak.

Mikor megjelentem az ajtóban kisírt szemekkel, lábamnál egy bőrönddel, Evie tétovázás nélkül magához ölelt, belőlem pedig megint kitörtek az égető könnyek.

Annyira fájt, hogy pont Edward volt az, aki ennyire megbántott! Hogy tehette ezt velem?

 

-         Dana, drágám, hát veled mi történt? – jött a konyha felől a huszonöt éves Ash. Gondolom, meghallotta a sírásomat.

Kibontakoztam barátnőm öleléséből, és tétovázva Ashley-re néztem, aki épp a bőröndömön futtatta végig a tekintetét.

-         Ash, meghúzódhatnék néhány napig nálatok? – tettem fel a kérdést, miközben a kézfejemmel megtöröltem folyó orromat.

-         Ne kérdezz hülyeségeket, Adriana! Szeretlek, mintha csak a húgom lennél te is.

A kedvességére megint megeredtek a könnyeim, nem tehettem róla.

Evie megint magához ölelt, én pedig elveszett kislányként bújtam örökké szerető karjai közé. Ash is csatlakozott, ő a hajamat simogatta, miközben azt hajtogatta, hogy nem lesz semmi baj, nyugodjak meg.

 

Pár perc elteltével már a kanapén üldögéltem a testvérekkel, forró csokit iszogatva.

A kedvességük és gondoskodásuk ráébresztett arra, hogy bármily hihetetlen, van még a földön, aki szeret és törődik velem.

Bár mosolyogni még nem tudtam a történtek után, magamban elkönyveltem, hogy ezentúl bármit is tegyenek vagy mondjanak, sosem haragudhatok rájuk.

-         Elmondod, mi történt? – kérdezte Evie.

Kifújtam a levegőt, a forró bögrét pedig a térdemre tettem.

-         Edward megcsalt.

-         Ó, Dria… - szólított megint a sok évvel nekem adott becenéven, amit eleinte utáltam, de aztán rájöttem, hogy csak kedveskedni akart vele. Máig csak neki engedem meg, hogy így szólítson.

-         Hogy tehette? Az a mocsok! – emelte fel a hangját. – Ezt végképp nem vártam tőle! Éppen ő… ez hihetetlen! – állt fel ingerülten a kanapéról.

-         Gondolhatod, hogy én sem számítottam rá… - suttogtam magam elé meredve.

-         Kivel? – tette fel a nagy kérdést.

-         Isabella Swannal – köptem összeszorított fogam mögül a saját átkom nevét.

-         Az új lány? – lepődött meg Evie. – Pont ő? – mondta kicsit később, meglepve.

Ő sem tartotta túl nagyra a csajt, aki állandóan Francis Hilsonnal lógott. Nem tartozott a menők közé, nem volt kiemelkedően szép sem. Egy szürke egérke, aki csak eljátszotta a szerepét életem szerelme előtt, hogy végül megkaparintsa. A kis patkány! Persze, az ártatlan kislány, a rendőrfőnök lánya, az álszent dög! Ezért még megfizet! Bármit is kell elkövetnem érte, bármennyi időbe teljék, nyomorulttá teszem a kis ribanc életét, erre megesküszöm! Az én Edwardommal ő nem lesz boldog soha!

 

-         Ezt nem szabad annyiban hagynod, Dana! Erősnek kell lenned, és megmutatni a kis kurvának, hogy veled nem húzhat ujjat! Nem… az én barátnőmmel senki nem tehet ilyet! – mondta hevesen Evie, és én teljes mértékben igazat is adtam neki.

Vettem egy mély lélegzetet, és felálltam a helyemről ökölbe szorított kezekkel, magamban már elhatározva a dolgot. – Velem jössz? – éreztem, hogy beszéd közben remeg a szám az elfojtott dühtől, amit nemsokára azon élhetek ki, aki tönkre tette az életem.

-         Naná! – mondta Evie, és átkarolva a vállam, a bejárati ajtóhoz vezetett. Útközben még odavetette Ashnek, hogy dolgunk van, majd felkapta a slusszkulcsát, és kiviharoztunk a kocsijához.

 

- Ez az? – fékezett le a rendőrfőnök háza előtt Evie.

- Igen, azt hiszem – szálltam ki a kocsiból, ő pedig utánam.

Mindenre elszántan indultam meg a gonosz kis perszóna házának ajtaja felé, készen arra, hogy ha odáig fajul a dolog, a szemeit tíz körömmel kaparjam ki.

Átviharoztam a kocsifeljárójukon Evie-vel a nyomomban, majd fel a rövid kis lépcsőn a bejáratig. Ott aztán erősen rányomtam az ujjam a csengőre, és reménykedtem, hogy a kiscsajban legyen annyi becsület, hogy lejön és bocsánatot kér. Nem mintha számítana a sajnálata.

 

A rendőrfőnök nyitott ajtót, és meglepve méregetett minket. Biztos nem sokan járnak ide, hogy a kislánykáját látogassák.

- Hello, én Bella egyik barátnője vagyok. Lehívná, kérem? – hadartam a szemébe, mire tágabbra nyitotta az ajtót, és már tudtam, mit fog mondani.

- Gyertek be, Bella a szobájában van.

- Nem – vágtam rá rögtön. – Nem, jobban szeretnék itt, kint beszélni vele.

- Mert nem szeretnénk zavarni – mentett ki Evie a helyzetből. – Meg hát úgyis csak pár szót szeretnénk vele váltani. Igaz, Dana? – mosolygott Evie.

- Így van – mosolyogtam vissza rá gonoszan. – Csak pár szót…

- Oké – szólalt meg Bella apja kicsit furcsa hanglejtéssel. – Akkor le is hívom rögtön – és már a lépcsőn trappolt felfelé.

- Köszi, apuka… - mondtam az orrom alá.

- Csak finoman, oké? – nézett rám kérlelően Evie. – Nem akarjuk kinyírni, csak elbeszélgetünk vele.

 

A legfelső lépcsőfokon Bella jelent meg, jellegtelen fekete szabadidő nadrágban és egy pólóban. Már most megvetettem és utáltam, pedig még nem is beszéltem vele.

Amikor észrevette, hogy én állok a nyitott ajtóban, az arca rögtön jéggé fagyott, szemében mintha félelem csillant volna. Magamban örültem. Tehát még emlékszik rám.

 

Idáig hallatszott, ahogy kifújja a levegőt, majd újra elindul lefelé.

Egyik kezével az ajtót markolva állt meg előttem.

-         Dana – ez nem volt kérdés, de még köszönés sem, csak egy megállapítás.

-         Annyira örülök, hogy megint találkozunk – mosolyogtam rá negédesen.

Az arca megrándult.

-         Ó, hadd mutassam be a legjobb barátnőmet, Evie-t.

A hátam mögé nézett, de én nem vettem le az arcáról pillantásomat, így láthattam, amikor a szemei kicsit elnyílnak. Evie biztosan nem valami kedvesen köszöntötte.

- Miért jöttél? – tette fel a kérdést nekem.

- Na ezt szeretem, egyből a közepébe… - mértem végig még egyszer, teljes megvetéssel. – Nos, akkor én sem húzom az időt feleslegesen. Remélem, még emlékszel, mire kértelek, mikor a Cullen-háznál jártál nemrég.

- Szóval te azt kérésnek hívod? – nézett fel a szemembe gúnyosan.

- Valaki nem ért a szimpla szavakból – kezdtem bedühödni.

- És te azt honnan tudhatnád? Meg sem próbáltad.

- Ne akard, hogy megismételjem. Csak egyet mondok: Edward engem szeret, érted? Hagyd őt békén, vagy nagyon csúnya dolgok fognak veled történni!

- Aha. Hát nekem egészen mást mondott. Arról, hogy annyira szeretne téged…

Na ez mellbe vágott. Edward itt járt? Beszélt neki a veszekedésünkről? A szemét dög! Biztos egyből idejött, hogy vigaszt találjon nála.

Az egész testem görcsbe rándult, túl sok volt bennem az elfojtott indulat.

-         Edward mindent elmesélt rólad. Meg kettőtökről is – mondta a szemembe.

-         Mindent? – kiáltottam fel. – Akkor biztos azt is, hogy örök hűséget fogadott nekem – léptem közelebb hozzá. – Mindegy mit mondd, vagy mit érez, érted? Engem nem érdekel. Ő. Hozzám. Tartozik. – mondtam a képébe higgadt arccal, belül mégis üvöltve. Edward nem lehet az övé! Nem és nem és nem! Azt nem hagyhatom!

-         Dana! – fogta meg hátulról Evie a karom, és visszarántott a csaj arcából. – Elég lesz, szerintem felfogta – próbált a kocsi irányába húzni.

-         Hagyd csak – vágta rá Bella. – Tudom, hogy mi történt veled… és hogy Edward mindig melletted volt. Felfogtam. Szerettétek egymást – szólt halkan, és úgy éreztem, hogy erre legalább egy erem elpattant a dühtől.

-         Még mindig szeretjük egymást! – kiáltottam a képébe! – Még mindig szeretjük!

-         Elmondtam neki, hogy mit tettél a házuknál.

-         Ő nekem hisz! Ő engem szeret! – üvöltöttem.

-         De beteg vagy… - mondta, és próbálta rám csukni az ajtót, de én belemarkoltam a karjába, és nem engedtem. Kihúztam magam elé, az ajtón túlra.

-         Te ribanc! – téptem a haját, ahol csak értem.

-         Fogd fel! – éreztem, ahogy az ökle az arcom húsába vágódik. Felsikoltottam a fájdalomtól. Rohadt erőset ütött. Vér ízét éreztem a számban, az orrom pedig erősen lüktetett. Erőt vettem magamon, és én is megütöttem, bár nem sikerült akkora erőt kifejtenem, mint amekkorát szerettem volna, annyit azért elértem, hogy szétrepedt az ajka, és vérezni kezdett.

Elgáncsoltam, de lerántott magával, így mindketten a lépcsőjük melletti füves részen kötöttünk ki. Birkóztunk, miközben legszívesebben egy késsel szurkáltam volna halálra a mocsok ribancot. A mérhetetlen gyűlölet, amit iránta éreztem, legalább arra erőt adott, hogy a mellkasára tornázzam magam, és a gyűrűs öklömmel ütni kezdjem a fejét.

A külvilágból csak annyit érzékeltem, hogy az apja kiront a házból, és felénk fut. Eközben egy ezüst Volvo állt meg a ház előtt, és életem szerelme pattant ki belőle. A történések közben az alattam fekvő lány már nem mozdult.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hogy a frissek között se unatkozzatok. Várom ötleteiteket! :)

Hello!
Mint ti is láthatjátok, a közvélemény kutatásban vezet az új történet a Mennyei szerelem 2-vel szemben, a másikban pedig a twilight fanfiction a saját regénnyel szemben.
Szóval arra gondoltam, hogy azt is ti dönthessétek el (feltéve ha a szavazás így marad, és ez a kettő nyer), hogy az új twilight ficemben milyen legyen a párosítás.
Arra gondolok, hogy például megadjátok azt, hogy… Emmett-Bella, és ha erre szavaznak a legtöbben, akkor róluk kettőjükről fog szólni az új történet.
De nem muszáj pont rájuk kettőjükre szavazni, hisz ott van még egy csomó szereplő, Edwardtól kezdve Aróig, vagy Bellától kezdve Victoriáig, szóval a döntés rajtatok áll.
Ezenkívül persze szavazhattok a megszokott párosokra is a Twilightból (Jasper-Alice, Carlisle-Esme, Emmett-Rosalie, Victoria-James, Edward-Bella, Nessie-Jacob).

A pár-ötleteken kívül várom a történet alapjáról szóló elképzeléseiteket is (hogy miről szóljon az új sztori).

Ja, és folytatódik a „Leghűségesebb Olvasóm” verseny is, aminek a győztese egy hónapra kikerül az oldalra. (Részletek: A „Leghűségesebb Olvasóm” c., régebbi bejegyzésben)



Az ötleteiteket várom a

twilight_doo88@citromail.hu

emailcímemre, vagy a kommentjeitekben (ehhez a bejegyzéshez kommenteljetek).

Hát akkor várom a leveleiteket!
Sok puszi: Doo

Gyilkos ösztönök - 23.fejezet

Szia Mindenki!
Naszóval: a „válságomnak” vége van, a fantáziám újból a régi, tehát ITT A FRISS! :)






23. Érzések


/Bella szemszöge/



Szeret.
Ami pár perce még csak illúzió volt, az mostanra valóság lett. Tényleg valóság.
Ott ült mellettem, az én ágyamon, és az én kezemet fogta. A gyomrom úgy remegett, mint valami spéci autó motorja. Meg sem tudtam szólalni, nem találtam a hangom.
Tényleg ez történik velem? Ez a valóság? Istenem!
- Bella?
- Bella? – hallottam a hangját, de egyszerűen képtelen voltam bármit is kinyögni.
- Én… tudom, hogy nem ez az, amire számítottál, és hidd el, én sem hittem volna, hogy ez valaha megtörténik velem, de… nem tudom többé letagadni. Még magam előtt sem. Én szeretlek téged.
Irtó kellemetlen, de felnyögtem a szavai okozta gyönyörűségtől.
Lehunytam a szemem, vettem egy mély levegőt, és megacéloztam magam, hogy rá tudjak nézni.
- Ez igaz? – suttogtam a szemébe nézve.
- Igen.
Sóhajtottam.
- Honnan tudod, hogy ez valójában szerelem?
- Mert… azért, mert ha veled vagyok, úgy érzem, mintha még mindig élő ember volnék. Mert mikor mellettem vagy, muszáj megérintenem téged… - ezzel leheletfinoman végigfuttatta a hüvelykujját a bal arcomon. Rögtön felforrósodott a bőröm.
- Tudom, hogy szeretlek téged. Hidd el ezt nekem.
- Én…
- Hidd el! – kérte.
- Elhiszem. Szeretsz…
Elmosolyodott, aztán pár pillanat múlva újra komoly lett.
- És te? Te hogy érzel irántam?
Az érzéseim kimutatásában sosem voltam túl jó, de tovább nem tudtam magamban tartani. Hogy mindig vele álmodok, és amikor nem alszom, akkor is folyton ő jár a fejemben.
Szóval tudtam, mit érzek vele kapcsolatban. Nem is lehetett volna máshogy.
- Én is… ugyanúgy érzek, ahogyan te – sütöttem le a tekintetem.
Egyik ujjával az állam alá nyúlt, és megemelte, így kénytelen voltam újra őt nézni.
- Ez igaz?
- Igen – ismételtem őt, és elmosolyodtam.
- Honnan tudod, hogy ez valójában szerelem? – vigyorgott rám.
- Edward…
- Mi az? Én is elmondtam, hát hallani akarom tőled is.
Elfintorodtam.
- Hát jó. – itt elgondolkoztam, mit is mondhatnék. – Emlékszel, mikor az iskola parkolójában beszélgettünk, és miután elmentél, megcsókoltad a barátnődet?
Bólintott.
- Akkor olyat éreztem, amit addig a percig soha.
- Mit éreztél?
- Féltékeny voltam arra a lányra. Azt akartam… azt akartam, hogy engem csókolj meg és hogy… velem legyél. Aztán mikor elmondtad, hogy mi is vagy valójában… nem mondom, hogy nem rázott meg a dolog, mert igen, de… jobb volt tudni, mint távol maradni tőled. És mostanra már egyáltalán nem érdekel. Ez elég?
- Elég – mondta nekem, és megint megcirógatta az arcomat.
- És… mellesleg, ha már az érzéseknél tartunk… ezt imádom – bújtam oda a tenyeréhez.
- Én pedig ezt – rakta oda a kezét a szívem fölé. – Amikor hozzád érek, vagy amikor a közeledben vagyok, annyival…
- … gyorsabban ver. Igen – mosolyogtam rá.
Most, hogy már ennyi mindent bevallottam neki, nem éreztem magam olyan kellemetlenül, hogy ennyire nagy hatással van rám, mert úgy látszott, ő is ugyanúgy érez.
Aztán eszembe jutott egy apró – igazából egyáltalán nem apró -, zavaró tényező. A harmadik fél ebben az egész dologban.
- És mi van vele? – kérdeztem halkan.
- Kivel? – nézett értetlenül.
- Adrianával.
- Nem tudom, ő… elment. És nem hiszem, hogy valaha is visszajön.
- Miért?
- Tessék?
- Miért ment el?
- Hát, mert… mert… fogalmam sincs, az elmúlt hetekben, tudod, kezdett nagyon furcsán viselkedni. Erőszakos volt, és nagyon kicsi dolgokon kiborult. Tudod, neki nem volt könnyű élete, de ennyire még sosem szaladt el vele a ló.
- Nekem mondod? – motyogtam magamban, de ő persze meghallotta. Miért is kellett kinyitnom a számat?
- Mit mondtál? – kapta fel rám a fejét. – Ezt hogy értetted?
- Semmi, mindegy. Nem lényeges – ráztam a fejem, remélve, hogy elhiszi.
- Na persze.
- De tényleg.
- Bella. Mondd. El.
Sóhajtottam.
- Én… tényleg nem akartam ezt…
- Mi történt?
- Szerinted kitől szereztem azokat a piros foltokat a nyakamon? – tettem fel neki a kérdést.

Képek

bejegyzés....

Na szia Mindenki!
Az a helyzet, hogy most nem frisset hoztam, kicsit nehéz is lenne, mert a 22-ik után még nem írtam semmit...
Írói válságom van, most először, és nem tudom, mit kéne tennem!!!
Csináltam egy csomó tervet, hogyha az Új történetre szavaznának többen, így most inkább azon dolgoztam.
Verset se írtam már mióta...
Szóval most ez van.
Remélem megértitek, én pedig próbálom összeszedni magamat, minél előbb.
Nincs para, nem fog ez sokáig tartani, ismerem magam, csak azért mégis szar, mert tudom, hogy számítatok rá...

Na puszi mindenkinek, legyetek jók, és szurkoljatok értem meg a képzelőerőmért. :)

Doo

Gyilkos Ösztönök - 22. fejezet

22. Kettesben


/Bella szemszöge/




Egyedül voltam. Ennyire magányos még sosem voltam, soha.
Tudom, nem szabadott, de akkor is vártam a hívását, vagy hogy szokásához híven csak előttem terem, és azt mondja, nincs semmi baj, nem kell törődnöm az őrült barátnője fenyegetéseivel, és őt csak én érdeklem.
Szép álmok. De a lényeg, hogy csak és kizárólag álmok.
A valóság viszont az, hogy igenis volt baj, csupa megmagyarázhatatlan dolog. Adriana kifakadása, az a farkas Blackék kertjében, és a barátnőm reakciója… mind csak ráadás volt az amúgy is csodás forksi ittlétemre.
Forks…
Ki gondolta volna, hogy ebben az unalmas kisvárosban valami izgalmas is történhet? Hogy itt vámpírok élnek…
Ez az egész még most is hihetetlennek tűnt, de ugyanakkor eszméletlenül valóságosnak. És én ott csücsültem a dolgok kellős közepén.
Egy fiú, aki már elkötelezte magát több éve egy másik lánnyal, aztán, hogy ez a fiú vámpír, és én teljesen belehabarodtam, annak ellenére, hogy még soha életemben nem voltam szerelmes, de még nem is jártam együtt senkivel.
Ó, az már csak hab a tortán, hogy Edward barátnője történetesen halálosan megfenyegetett engem a sráccal kapcsolatban.
Na, erre mondja valaki, hogy unalmas!
A baj csak az, hogy én épp az unalmat szerettem volna kézhezkapni egy szerelmi háromszög helyett.

Felkeltem a szobám sarkában ringatózó hintaszékből, és az ablakhoz léptem.
Már jóval alkonyat után járt az idő, sötét volt, mindennek csak a körvonalát lehetett látni.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve résnyire felhúztam az ablakot, kihajoltam rajta, és nagyot szippantottam a friss, hűvös levegőből.
Azt képzeltem, hogy ha ilyen mélyeket lélegzek, a rossz dolgok kirepülnek a fejemből, szóval tovább folytattam a dolgot.
A levegő tényleg segített, de sajnos a főszerepet még mindig az Edward-dolog kapta a fejemben.
Hallgattam a kinti csendet, ahol csak a tücskök esti zaját lehetett hallani. Nem volt szél, az összes fa lomja egy helyben állt, nem ringatózott. Az összes bokor mozdulatlan volt, és semmi mozgást nem lehetett látni az ablakom alatti téren.
Egészen addig, amíg…
Egy alak tűnt fel a semmiből a diófa alatt. Eddig nem volt ott, az biztos, azt észrevettem volna.
Ismerős volt, és néhány másodperc múlva már megbizonyosodhattam róla, hogy aki az udvarunkban állt, az Edward volt.

Elindult felém, csak pár lépést tett meg, én meg csak egy pillanatra hunytam le a szemem, hogy megbizonyosodhassak, jól látok-e, amikor már nem volt ott.
Nagyszerű, szóval már annyira hiányzik, hogy hallucinálok is róla. Ez tényleg remek.
Mérgesen és csalódottam húztam vissza az ablakot a helyére.
- Bella.
Megfordultam, és ott volt. Ott állt a szobám közepén, mint valami oda nem illő félisten, a kopott lila szőnyegemen.
- Te mit keresel itt? – szegeztem neki a kérdést, de ő csak állt ott tovább, lehajtott fejjel, és nem is nézett rám. Amikor végre felemelte a tekintetét, megláttam az arcát. A szemében üresség csillogott, láthatóan nagyon maga alatt volt. A szája sarka lemondóan görbült az álla felé. A vállai összeestek, semmi tartás nem volt bennük.
- Bella… - mondta szinte könyörgően.
Közelebb léptem hozzá, csak pár centivel előtte álltam meg.
- Mi a baj?
- Én tényleg nem tehetek róla…
- Miről? Miről nem tehetsz? – fogtam meg vigasztalóan a karját, de ő elhúzódott, és elkezdett járkálni.
- Megpróbáltam eltitkolni… de nem ment.
Megráztam a fejem.
- Nem értelek.
- Nem szabadott volna… nem szabadott volna ide jönnöm.
- Edward, mondd el, mi a baj, kérlek! – mentem oda hozzá, megfogtam a kezét, és ezúttal nem engedtem, hogy kihúzza magát a kezeim közül. – Gyere, ülj le ide! – húztam az ágyhoz.
Más különben kényelmetlenül éreztem volna magam, ha egy srác ül az ágyamon, de jelen helyzetben látszott, fel sem fogja, mi történik körülötte, így a dolog teljesen értelmetlen volt.
- Oké, most nyugodj meg és mondj el mindent!
- Én… - kezdte, de elakadt a hangja. – Én… hibát követtem el. Nagyon nagy hibát – nézett fel rám.
- Milyen hibát? – kérdeztem összezavarodva.
- Adriana elhagyott engem… - suttogta.

Tudom, nagyon helytelen, de amint felfogtam az utóbbi szavait, örültem annak, amit hallottam. Ha nincs többé Ardiana, nincs akadály sem, hogy ő és én…

- Én vagyok a hibás… mert valami megbocsáthatatlant tettem – ezzel a tenyerébe temette az arcát.
- Hé… - fogtam meg a kezét, és lefejtettem a fejéről. – Hé…
- Beleszerettem valakibe… - nézett a szemembe Edward.

Megfagyott bennem a vér. Istenem, csak mondja, hogy én vagyok az, istenem, kérlek, hadd legyen én az!
- Ki…kibe… szerettél bele? – kérdeztem fojtott lélegzettel.
Szólásra nyitotta a száját, de mintha meggondolta volna magát, mielőtt kijöhetett volna rajta bármilyen hang – és ezzel a válasz is -, összezárta ajkait, és felpattant az ágyról.
- Nem szabadott volna idejönnöm. Nem is értem, hogy kötöttem ki itt – nézett ki az ablakon, ahogy az előbb én tettem.
- Én nem bánom… azt, hogy itt vagy – motyogtam magam elé, de úgy látszik, meghallotta, mert hátrafordult, és leguggolt elém.
- Bella, ne haragudj, hogy nem hívtalak…
- Nem, semmi baj, hisz nem tartozol nekem semmivel, nem kötelességed…
- Barátok vagyunk! – vetette oda amolyan ellenérvként.
- Barátok… - suttogtam. – Na ja.
- De Bella… - folytatta gyengéd, halk hangon. – Én nem akarok többé a barátod lenni.
Erre már felkaptam a fejem ijedtemben.
- Nem? Miért nem? – hadartam ijedten. – Én… megbántottalak valamivel, vagy tettem valamit…? – néztem fel rá, végiggondolva az összes eddi beszélgetésünket, de nem találtam semmi kivetnivalót. Mi mindig tökéletesen egy síkon mozogtunk.
- Nem, semmi ilyesmi – mosolyodott el végre.
A következő tette az volt, hogy fel nyúlt, és gyengéden, mintha csak porcelánból lennék, végigsimított az arccsontomon. Az ujjait forróság, és egy-egy kihagyott lélegzetvétel kísérte.
- Nem akarok többé a barátod lenni, mert… szerelmes vagyok beléd, Bella.