21. Kitörés
/Edward szemszöge/
Egy pillanatra megfagyott köztünk a levegő. Nem hiszem el, hogy ezt mondtam!
Dana villámgyorsan leszállt rólam, és a takarót maga köré húzva eltávolodott az ágytól.
- Mondd, hogy csak rosszul hallottam! – kiabálta, szemei villámokat szórtak.
- Sajnálom, én… csak eszembe jutott és…
- Eszedbe jutott? Hogyhogy eszedbe jutott? – ordított továbbra is, én pedig próbáltam összeszedni magam. Az előbbi vágynak már nyoma sem volt bennem. Próbáltam kigondolni valami megfelelő magyarázatot, de mégis mit mondhattam volna? Szex közben egy másik lány nevét mondani nem épp szerencsés dolog.
- Nincs jelentősége – ráztam meg a fejem, és elindultam Dana felé, hogy megnyugtathassam.
- Őt szereted ugye? Az a ribanc magába bolondított, és engem már el is feledtetett. Hogy tehetted ezt azok után, amin keresztülmentünk? Hogy voltál képes megcsalni és közben játszani tovább a szereped?
- Adriana… kérlek… - nyújtottam ki felé a kezem, de ő elhátrált az érintésem elől.
- Ne merj hozzám érni! – kezeivel a hajába markolt, és összecsuklott. – Úristen… uram isten, ez nem lehet…
Elképesztően nyomorultnak éreztem magam. Igaza van, hogy tehettem ezt vele? Beleszeretni Bellába olyan természetesnek látszott, visszafordíthatatlannak. Ki ne szeretne egy ilyen angyali teremtést? De a bűntudat, ami Adriana miatt emésztett, visszataszítóvá és mocskossá tette ezt az érzést. A szerelmem Bella iránt nem volt jó dolog.
De a folyamat alatt, amíg a lány beette magát a szívembe, szerelmem nem csitult Dana iránt sem. Két nőt szerettem, kettőt csaltam egyszerre, és közben titkoltam az érzéseimet mindenki elől. Szörnyeteg voltam.
Mindkettőt ugyanúgy imádtam, de Adrianahoz sokkal több érzés és emlék kötött, mint ehhez az ismeretlen lányhoz. Őt nem hagyhatom el. Azok után, hogy szinte miattam kellett elveszítenie a családját, miattam kellett feladnia emberi életét, hogyan is hagyhatnám magára őt?
- Szerelmem…
- Ne mondd ezt nekem! – sírt tovább.
Nem törődve a tiltakozásával mellé ültem a földre, és kényszerítettem, hogy rám nézzen.
- Nézd, nem fogok neked hazudni. Érzek valamit Bella iránt, de irántad sokkal de sokkal többet. Nem foglak soha elhagyni, érted?
- Felfordul tőled a gyomrom! – mondta, és felállt.
- Ne mondd ezt, kérlek…
- Maradj ahol vagy! Utállak, érted? És tudod mit? Mindenről te tehetsz! Attól a pillanattól kezdve, hogy megismertelek, elrontottad az egész életemet. Elvetted tőlem a családom, az életem, mindenemet, érted? Mindenemet. Ha nem lettem volna veled, nem talál meg James, és nem veszi el őket tőlem. De a legrosszabb, amit tehettél velem, az ez a húzás volt. Hisz megbíztam benned! Mindent megtettem volna érted, értünk, a szerelmünkért! Bárcsak tudnád, hogy mire voltam képes érted… - nézett a szemembe.
Bár az előbbi szavai nagy fájdalmat okoztak nekem, mégis rászántam magam, hogy megkérdezzem, hogy értette ezt.
- Hogyhogy mire voltál képes? Mit csináltál?
Megrázta a fejét.
- Már nem fontos. A lényeg az, hogy én szerettelek.
- De hát én is szerettelek, sőt, még most is szeretlek, hát nem érted?
- Nem, nem, nem! – lökött egy nagyot a mellkasomon, amitől hátratántorodtam, de egy pillanat alatt visszanyertem az egyensúlyom, és hitetlenkedve meredtem rá.
Fellendítette a tenyerét, és meglepve tapasztaltam a hatalmas csattanást, mikor keze az arcomon lendült.
Bár fizikai fájdalmat ez nem okozott nekem, a szívemben annál inkább éreztem a nyomát.
De még most sem hagyta abba, újabb ütésre lendítette az öklét. Ezúttal megóvtam a csontjait, és a csuklója köré tekertem az ujjaimat.
- Ezzel csak magadnak ártasz, kedvesem.
- Nem érdekel, ezzel még tartoztam neked – hajolt közel hozzám, majd a szekrényéhez sietett, és egy jókora sporttáskát húzott elő belőle, aztán meg a ruháit, amik közül megfogott párat, és bement velük a fürdőszobába.
Arcomat a tenyerembe temetve leültem az ágy sarkára. Ezzel mindennek vége volt, tudtam, hogy ezzel elvesztettem a bizalmát.
2010. július 20., kedd
2010. július 12., hétfő
Mennyei szerelem - 28. fejezet. Epilógus - Az Angyal
28. Epilógus – Az angyal
/Bella szemszöge/
Elizabeth eltávolodott tőlem, s végül teljes alakja ködbe veszett, én pedig ott találtam magam ülni a fűben, az illatozó virágokkal, a csodaszép vízeséssel és az árnyékot adó sziklákkal körülvéve. A pillanat akár lehetett volna szép is, ha nem az elmúlt egy percben ítéltek volna halálra engem és a kisbabáimat.
Szinte biztos voltam benne, hogy ez a döntés, bár a kislány nem adott semmiféle választ a várakozásunkra, amíg a Bentiek döntését vártuk. Így csupán a hangjából következtethettem. Meghalok. Meghalunk.
Nem tehettem mást, mint várni. Várni az elkövetkezőket, a saját kivégzésemet, amely örökre elszakít életem szerelmétől, és az anyaság csodálatos érzetétől, amire oly sokszor gondoltam az elmúlt hetekben. Lélekben már felkészültem, bár nem volt könnyű magamat elképzelni két pici babával az ölemben. Hisz nemrég még csak egy átlagos gimnazista lány voltam! Hogy jöhetett össze ennyi dolog ilyen kevéske idő alatt?
Bár voltak rossz dolgok, amelyek miatt szeretném visszaforgatni az időt, begyógyítani a szeretteimnek okozott mély sebeket, mégsem cseréltem volna senkivel.
Nem, mert az egész univerzum legcsodásabb teremtménye volt az enyém. A legédesebb, legodaadóbb és legönzetlenebb férfi, az egész világon.
Edward miatt megérte elviselni a múlt fájdalmait. Mindig emlékezni fogok rá, mert nincs az az Isten, aki kitörölhetné belőlem az emlékét. Odaadom a testemet, az egész életem, de a szívemet és a lelkemet, amelyekben Ő ott van, nem adom! Nem tehetem… nem, mert az maga lenne a pokol, még akkor is, ha azt a mennyben kell eltöltenem.
Elterültem a fűben, arcomat a puha talajba temettem, mert valami belső kényszer erre sarkallt. Becsukni a szememet, mindent kizárni, csak Edwardot nem.
Nem tehettem egyebet, felidéztem az arcát, a hozzám intézett szavait, a szerelmes érintéseit, amelyekkel megajándékozott, és könyörögtem a mindenhatónak, hogy boldog legyen. Teljen le a büntetésem ebben a meseszép börtönben, és kezdjen megint forogni az idő, múljon el ez a kínzó másodperc, amit ők ott lent átélnek, és legyen vége… csak, ne kínozzák őt többet.
Bár elfejteni úgy sem tud majd, a vámpírmemória ezt nem engedi neki, de hinnem kell, hogy idővel talál valakit, aki boldoggá teszi, és akkor majd nem gyászol többé.
Elképzelni életem szerelmét egy másik nő karjaiban förtelmes érzés volt, de mégis azt akartam, hogy így legyen. Szeressék őt tiszta szívből, mert megérdemli!
Bár ő sosem hitte, hogy van lelke, merthogy ő egy „lelketlen szörnyeteg, akinek léteznie sem volna szabad”, de én ezt nem akartam tudomásul venni. Mert az képtelenség, hogy egy ilyen csodás embernek – vámpírnak – örök kárhozatalt szánt volna a sors. Ilyen nincs, és kész! Rosszul hitte mindig is, emellől nem tágítok.
Nem tudtam, mennyi idő telt el, ha egyáltalán telt is el valamennyi. Csak tudtam volna, miért húzzák az időt…
Egyszerre csak olyan erős fejfájásom támadt, mint még soha életemben. Felsikítottam, akaratom ellenére is. A rét az én fájdalmamtól visszhangzott. Szörnyű volt a kín, moccanni sem bírtam, lélegezni is csak alig. Mintha egy kloffolóval ütlegelték volna az agytekervényeimet. Kibírhatatlan.
Istenem, legyen már vége! Öljenek meg, mit számít… csak gyorsan!
Aztán valami megváltozott. Noha a fájdalom nem múlt el, még csak nem is csillapodott, viszont már mást éreztem. A kloffoló helyett tűket éreztem, és szédülni is elkezdtem. Vagy… valójában forogtam? Körbe-körbe? Igen, most már láttam. Megint a fehér alagútban voltam, a csillogó csúszdámon, ami az előbb a Mennyország Kapujába repített.
Vajon most hova visz el?
Néhány pillanat múlva a tű eltűnt a fejemből. Nem jött helyette semmi. Nem fájt, de valami mégis más volt, bár nem tudtam volna megmondani, mi változott meg. Egyszerűen teljesen másként éreztem magam. A csillogás még csillogóbbá vált, a szédülés jobban pörgetett, mint máskor valaha is. Mikor már azt hittem, minden kínnak vége van, a mellkasomban valami életre kelt.
Nem mondanám, hogy fájdalmas volt. Sőt, kellemes, meleg, majd forró bizsergést éreztem mélyen a szívembe hatolni. Az agyamnak semmi köze nem volt a dologhoz, nem ott éreztem és semmilyen reflexet vagy legapróbb reakciót nem váltott ki belőlem.
Apró kis kezeket éreztem, mintha simogatnának ott belül. Puha volt és bársonyos, meleg és boldogságot sugalló. Nem értettem, de egyszerre jól éreztem magam. Mintha minden eddigi rossz dolgot száműztek volna a lelkemből, és tiszta lappal kezdtem volna. Boldog voltam, és haza akartam érni. Tudtam, tudtam hogy haza tartok. Tombolt bennem valami, egy erős, ismert-ismeretlen érzés, mintha egy testvérlelket éreztem volna meg. Olyan volt, mintha abban a pillanatban kettészakadt volna a szívem, és a másik felét egy szerettemnek nyújtottam volna át. Éreztem a jelenlétét. Edward lelke lüktetett a sajátom mellett.
Egyszerre tört rám minden elfojtott érzés. Tudatosult bennem, hogy soha többé nem látom életem szerelmét, de a többi családtagomat sem. Ahogy felfogtam ezt, elkínzott kis hangot hallattam, nem is ismertem rá a saját hangomra. Úgy éreztem, szétszakadok, hogy ez túlnő rajtam, szétszed belülről, és reflexszerűen akartam átfogni a térdeimet, összeszorítani magam, hogy egyben maradjak, de rá kellett jönnöm, hogy nem érzem saját magam.
Nem volt ott az új test, ami nem volt az enyém igazán sosem, csak én voltam. Bella. Csak a lelkem, a szívem, az érzéseim, és a fájdalmam. Mi lehet velem? Ez már a halál?
Ebben a pillanatban a csillogó alagút kiköpött magából, de nem tudtam, hol vagyok. Csak álltam a semmi közepén. Lenéztem. Állok? Akkor mégiscsak van testem? Van lábam? Mégis élek?
Porcelánfehér, vékony lábakat láttam, egy fehér kis ruhába bújtatva. Vékony bőrt, kicsit kiálló térdeket, csámpás lábfejeket. De hisz ez az enyém! Belláé. A sajátom. Mi történik?
A szemem elé kaptam a kezeimet. Szintén az enyémek voltak. A régi önmagamé. Kétségtelenül.
A hangom is a sajátom?
Szólásra nyitottam a szám, de nem jött ki rajta hang. Még egyszer megpróbáltam.
Bár nagyon halk volt, és rekedt, de az enyém volt. Úristen, tényleg az enyém!
Hűvös szélroham jött a semmiből, előrefújva a gesztenyeszínű hajamat, megbugyrosítva a fehér ruhámat, felkapva engem a földről.
Nem éreztem magam alatt talajt, és amikor lenéztem, meg kellett bizonyosodnom arról, hogy igazam volt. A talpam pár centivel a föld felett lebegett, valami fehér fénnyel körülvéve, ami a vádlim felé erősödött. Bevont a vakító fény, de mégis láttam. A szívem felé volt a legfehérebb, legvakítóbb. Mintha az egész oda gyűlt volna.
A szél még mindig tépázott, de hidegből átcsapott kellemes melegbe. Egy pillanatra megszűnt a látásom, a hallásom, az érzékelésem és… a fájdalmam. Csak a testem középpontját éreztem, az erősen és eszméletlen gyorsan verdeső szívemet. Éreztem, ahogy a meleg ott forróba vált, hogy körülöleli és megtölti szeretettel és reménnyel, meg egy csomó ismert és ismeretlen további érzéssel, amik miatt elkezdtem azt hinni, hogy ez nem az utolsó percem, amikor minden kiveszik belőlem, és a semmibe veszek, hanem hogy valamiféle felkészítés az igazi életemre, ami csak most kezdődik.
Vége
/Bella szemszöge/
Elizabeth eltávolodott tőlem, s végül teljes alakja ködbe veszett, én pedig ott találtam magam ülni a fűben, az illatozó virágokkal, a csodaszép vízeséssel és az árnyékot adó sziklákkal körülvéve. A pillanat akár lehetett volna szép is, ha nem az elmúlt egy percben ítéltek volna halálra engem és a kisbabáimat.
Szinte biztos voltam benne, hogy ez a döntés, bár a kislány nem adott semmiféle választ a várakozásunkra, amíg a Bentiek döntését vártuk. Így csupán a hangjából következtethettem. Meghalok. Meghalunk.
Nem tehettem mást, mint várni. Várni az elkövetkezőket, a saját kivégzésemet, amely örökre elszakít életem szerelmétől, és az anyaság csodálatos érzetétől, amire oly sokszor gondoltam az elmúlt hetekben. Lélekben már felkészültem, bár nem volt könnyű magamat elképzelni két pici babával az ölemben. Hisz nemrég még csak egy átlagos gimnazista lány voltam! Hogy jöhetett össze ennyi dolog ilyen kevéske idő alatt?
Bár voltak rossz dolgok, amelyek miatt szeretném visszaforgatni az időt, begyógyítani a szeretteimnek okozott mély sebeket, mégsem cseréltem volna senkivel.
Nem, mert az egész univerzum legcsodásabb teremtménye volt az enyém. A legédesebb, legodaadóbb és legönzetlenebb férfi, az egész világon.
Edward miatt megérte elviselni a múlt fájdalmait. Mindig emlékezni fogok rá, mert nincs az az Isten, aki kitörölhetné belőlem az emlékét. Odaadom a testemet, az egész életem, de a szívemet és a lelkemet, amelyekben Ő ott van, nem adom! Nem tehetem… nem, mert az maga lenne a pokol, még akkor is, ha azt a mennyben kell eltöltenem.
Elterültem a fűben, arcomat a puha talajba temettem, mert valami belső kényszer erre sarkallt. Becsukni a szememet, mindent kizárni, csak Edwardot nem.
Nem tehettem egyebet, felidéztem az arcát, a hozzám intézett szavait, a szerelmes érintéseit, amelyekkel megajándékozott, és könyörögtem a mindenhatónak, hogy boldog legyen. Teljen le a büntetésem ebben a meseszép börtönben, és kezdjen megint forogni az idő, múljon el ez a kínzó másodperc, amit ők ott lent átélnek, és legyen vége… csak, ne kínozzák őt többet.
Bár elfejteni úgy sem tud majd, a vámpírmemória ezt nem engedi neki, de hinnem kell, hogy idővel talál valakit, aki boldoggá teszi, és akkor majd nem gyászol többé.
Elképzelni életem szerelmét egy másik nő karjaiban förtelmes érzés volt, de mégis azt akartam, hogy így legyen. Szeressék őt tiszta szívből, mert megérdemli!
Bár ő sosem hitte, hogy van lelke, merthogy ő egy „lelketlen szörnyeteg, akinek léteznie sem volna szabad”, de én ezt nem akartam tudomásul venni. Mert az képtelenség, hogy egy ilyen csodás embernek – vámpírnak – örök kárhozatalt szánt volna a sors. Ilyen nincs, és kész! Rosszul hitte mindig is, emellől nem tágítok.
Nem tudtam, mennyi idő telt el, ha egyáltalán telt is el valamennyi. Csak tudtam volna, miért húzzák az időt…
Egyszerre csak olyan erős fejfájásom támadt, mint még soha életemben. Felsikítottam, akaratom ellenére is. A rét az én fájdalmamtól visszhangzott. Szörnyű volt a kín, moccanni sem bírtam, lélegezni is csak alig. Mintha egy kloffolóval ütlegelték volna az agytekervényeimet. Kibírhatatlan.
Istenem, legyen már vége! Öljenek meg, mit számít… csak gyorsan!
Aztán valami megváltozott. Noha a fájdalom nem múlt el, még csak nem is csillapodott, viszont már mást éreztem. A kloffoló helyett tűket éreztem, és szédülni is elkezdtem. Vagy… valójában forogtam? Körbe-körbe? Igen, most már láttam. Megint a fehér alagútban voltam, a csillogó csúszdámon, ami az előbb a Mennyország Kapujába repített.
Vajon most hova visz el?
Néhány pillanat múlva a tű eltűnt a fejemből. Nem jött helyette semmi. Nem fájt, de valami mégis más volt, bár nem tudtam volna megmondani, mi változott meg. Egyszerűen teljesen másként éreztem magam. A csillogás még csillogóbbá vált, a szédülés jobban pörgetett, mint máskor valaha is. Mikor már azt hittem, minden kínnak vége van, a mellkasomban valami életre kelt.
Nem mondanám, hogy fájdalmas volt. Sőt, kellemes, meleg, majd forró bizsergést éreztem mélyen a szívembe hatolni. Az agyamnak semmi köze nem volt a dologhoz, nem ott éreztem és semmilyen reflexet vagy legapróbb reakciót nem váltott ki belőlem.
Apró kis kezeket éreztem, mintha simogatnának ott belül. Puha volt és bársonyos, meleg és boldogságot sugalló. Nem értettem, de egyszerre jól éreztem magam. Mintha minden eddigi rossz dolgot száműztek volna a lelkemből, és tiszta lappal kezdtem volna. Boldog voltam, és haza akartam érni. Tudtam, tudtam hogy haza tartok. Tombolt bennem valami, egy erős, ismert-ismeretlen érzés, mintha egy testvérlelket éreztem volna meg. Olyan volt, mintha abban a pillanatban kettészakadt volna a szívem, és a másik felét egy szerettemnek nyújtottam volna át. Éreztem a jelenlétét. Edward lelke lüktetett a sajátom mellett.
Egyszerre tört rám minden elfojtott érzés. Tudatosult bennem, hogy soha többé nem látom életem szerelmét, de a többi családtagomat sem. Ahogy felfogtam ezt, elkínzott kis hangot hallattam, nem is ismertem rá a saját hangomra. Úgy éreztem, szétszakadok, hogy ez túlnő rajtam, szétszed belülről, és reflexszerűen akartam átfogni a térdeimet, összeszorítani magam, hogy egyben maradjak, de rá kellett jönnöm, hogy nem érzem saját magam.
Nem volt ott az új test, ami nem volt az enyém igazán sosem, csak én voltam. Bella. Csak a lelkem, a szívem, az érzéseim, és a fájdalmam. Mi lehet velem? Ez már a halál?
Ebben a pillanatban a csillogó alagút kiköpött magából, de nem tudtam, hol vagyok. Csak álltam a semmi közepén. Lenéztem. Állok? Akkor mégiscsak van testem? Van lábam? Mégis élek?
Porcelánfehér, vékony lábakat láttam, egy fehér kis ruhába bújtatva. Vékony bőrt, kicsit kiálló térdeket, csámpás lábfejeket. De hisz ez az enyém! Belláé. A sajátom. Mi történik?
A szemem elé kaptam a kezeimet. Szintén az enyémek voltak. A régi önmagamé. Kétségtelenül.
A hangom is a sajátom?
Szólásra nyitottam a szám, de nem jött ki rajta hang. Még egyszer megpróbáltam.
Bár nagyon halk volt, és rekedt, de az enyém volt. Úristen, tényleg az enyém!
Hűvös szélroham jött a semmiből, előrefújva a gesztenyeszínű hajamat, megbugyrosítva a fehér ruhámat, felkapva engem a földről.
Nem éreztem magam alatt talajt, és amikor lenéztem, meg kellett bizonyosodnom arról, hogy igazam volt. A talpam pár centivel a föld felett lebegett, valami fehér fénnyel körülvéve, ami a vádlim felé erősödött. Bevont a vakító fény, de mégis láttam. A szívem felé volt a legfehérebb, legvakítóbb. Mintha az egész oda gyűlt volna.
A szél még mindig tépázott, de hidegből átcsapott kellemes melegbe. Egy pillanatra megszűnt a látásom, a hallásom, az érzékelésem és… a fájdalmam. Csak a testem középpontját éreztem, az erősen és eszméletlen gyorsan verdeső szívemet. Éreztem, ahogy a meleg ott forróba vált, hogy körülöleli és megtölti szeretettel és reménnyel, meg egy csomó ismert és ismeretlen további érzéssel, amik miatt elkezdtem azt hinni, hogy ez nem az utolsó percem, amikor minden kiveszik belőlem, és a semmibe veszek, hanem hogy valamiféle felkészítés az igazi életemre, ami csak most kezdődik.
Vége
Eclispe beszámoló és egy kis Hajnalhasadás...
Egy kis mozibeszámoló tőlem nektek.
Sziasztok!
Nos hát, beígértem egy kis Eclipse beszámolót nektek. Ezek az én gondolataim lesznek a filmről, de a ti véleményeket is szívesen meghallgatnám majd a későbbiekben. Ha szeretnétek megosztani velem és egymással a dolgot, írjatok a chatbe, e-mailt, kommentet vagy akármit.
Akkor kezdeném…
Nővéremmel, Szilvivel mentem a Napfogyatkozás 16:30-as vetítésére a győri Cinema Citybe.
Olyan tizenöt perccel a kezdés előtt mi már bent ültünk, a hetedik sor közepére kaptunk jegyet, de mivel az utolsó sorban majdnem hogy senki nem volt, felültünk oda.
Elkezdődött a film…
Én lélegzetvisszafojtva lestem a vásznat, hisz fél éve erre vártam. A hülye kiscsajok az egész film alatt mászkáltak lent, ami baromira idegesített. Miért nem tudnak a seggükön maradni!?
Az első képkockákon kicsit elbizonytalanodtam: ez most tényleg az Eclipse?
De amikor a sötét sikátorban császkáló srác arcát is megmutatták, akkor esett le hogy az a Riley, és most fogják átváltoztatni. Szóval… mindegy, csak nekem ez egy kicsit fura volt. De jó értelemben! :)
Aztán ugye megjelent Bella és Edward azon a meseszép kis réten, és fellélegezhettem. Ez ezer százalékig Alkonyat! :D
Megláttam a srác kusza haját, meg a csodaszép aranybarna szemeit, és máris kétszer olyan gyorsan vert a szívem. Robert Pattinson nagyon érti a dolgát, az már biztos!
A következő meglepi akkor ért, mikor Cullenék üldözőbe vették Victoriát, meg amikor Emmett átlépte a határt, és összetűzésbe került Paullal. Hát milyen komoly kis akciójelenetet vágtak be oda, nem semmi! :) Az irtóra tetszett.
Na jó, nem szeretnélek benneteket azzal untatni, hogy minden egyes pillanatát elemzem, bár legszívesebben ezt tenném. Ugorjunk!
A kedvenc beszólásaim:
Mikor Edward elviszi Bellát a határhoz, kiszáll a kocsiból, meglátja a felül meztelen Jake-et, és azt mondja: „Nincs inge?”
Hát igen, itt volt nevetés. :)
Mikor Bella Cullenéknél van, és Em azt mondja: „Kemény kis újszülött lesz belőled!”
Erre Bella: „Elég kemény, hogy kihívjalak.” Vagy valami ilyesmi. Egyszer láttam az egészet, így a pontos szavakra nem nagyon emlékszem már, ezt nézzétek el nekem. :)
Mikor Jacob és Edward beszélgetnek a sátorban: „Ha nem próbálnád lenyúlni életem szerelmét, és nem lennél a halálos ellenségem, talán még kedvelnélek is.”
Erre Jacob: „Hát, ha nem készülnél megölni Bellát, és nem lennél vámpír…nem, akkor sem kedvelnélek.” Hát, ez sem így van, de tökmindegy. :D
Ki a legszebb?
Mivel a Napfogyatkozásban majdnem mindegyik szereplő változáson ment keresztül, voltak, akik most kimondottan tetszettek, és olyanok is, akiket szívem szerint visszaváltoztattam volna olyanná, amilyen az előző két filmben volt.
Ilyen például Esme, akinek ez a mostani fekete haj borzalmasan rosszul állt! (szerintem.)
Emmetten meg nem tudom mi változott meg annyira, mivel neki eddig is fekete volt a haja, de valahogy most túlságosan is nagy lett a kontraszt a bőre meg a haja között, szóval őt is meghagytam volna a maga „new moonos” stílusában.
Jaspernek is a haja volt az, ami nem nyerte el a tetszésemet, már tény, hogy az arca most az egyszer tűnt helyesnek. Azt kell mondjam, a hajától eltekintve megtetszett nekem a fiú. :)
Carlisle semmit sem változott, de őt eddig is imádtam. Bár ő nekem Peter Facinelliként, barna hajjal jobban tetszik. Pláne ha még borostája is van. :P
Rosalie gyönyörű volt a szőke hajával, mint mindig. Jobb volt így neki, egyenesen. Bármilyen bunkó is, én szeretem Rose-t, Bella mögött ő a második kedvencem a lányok közül.
Alice-en nem láttam semmi változást, de a kis mázlistának nincs is rá szüksége. Imádom őt is! :)
Victoriát, mint már tudjuk, nem Rachelle Lefevre alakította, mint az előző két epizódban. Helyette Bryce Dallas Howard testesítette meg a vörös vámpírnőt.
Minden tiszteletem neki, de nekem az igazi Victoria mindig is Rachelle marad. Nem is tudom, ő sokkal fiatalosabb, démonibb, lendületesebb. Nekem ez így jött le, persze ez csak az én álláspontom.
Riley, az „újszülött”, aki a sereget toborozta, és akit Victoria hülyített, nekem, mint pasi, nagyon bejött. Helyes volt a kis naiv, kisfiús valójában.
Bree, akit a filmben ugyan nem neveznek meg, de a könyvben említik, az a lány, akin Esme és Carlisle megkegyelmeznek, de végül Demetri megöli. Nem tudom hogy ki alakította a lányt, de szerintem nagyon hasonlított a Vampire Diariesben (Vámpírnaplók) feltűnő Anne nevű vámpírra. Lehet hogy ő volt az? Fogalmam nincs.
Az Eclipse-ben feltűnő Volturi tagok, mint az Újholdban, itt is tündököltek. Főleg Jane. Ő a kedvencem, ami Dakota Fanning csodás alakítását dicséri. Ő amúgy is a kedvenc színészeim közé tartozik.
Jacob még izmosabb, még nagyobb volt, taps neki, de szerintem már nem kéne tovább gyúrnia, mert már így is szétreped rajta a póló (lehet, ezért nem visel sosem).
Szóval… eleinte őt nem szerettem, mert álljon már le, Bella úgyis Edwardhoz tartozik, mit akar ez a kis pincsi, hogy képzeli, hogy ő felér Edwardhoz?
De tévedtem. Jake karaktere iszonyú aranyos, kedves, szexi, olyan, aki tökéletes legjobb barátnak, de pasinak sem utolsó. Én például járnék vele, az tuti. :P
Szóval most már majdnem hogy el kell gondolkoznom rajta, hogy Edward vagy Jacob fan vagyok inkább. De azért tényleg csak majdnem. :)
Bella szerintem szebb volt az első és a második részben, de a ruhái itt voltak a legjobbak. (Alice végül csak elérte a célját. :))
És végül Edward. A csodálatos, felülmúlhatatlan, elérhetetlen…fokozzam tovább?
A lényeg, hogy mindenki tudja, ki itt a májer. Edward győzedelmeskedik a lesben smároló Jacob, és az összes Földön élő férfi fölött, ez nem kétséges.
Minden porcikája tökéletes, az aranybarna, néha fekete szemei, amiben el lehet veszni, olyan mély és gyönyörű, meg a lenyűgöző szája, amitől minden lány fantáziája beindul, a kusza, barna haja, amibe kész élmény beletúrni… szóval tényleg minden egyes sejtje egy Adonisz. De nem csak a teste, még a hangja is (mármint Rob hangja, mert a magyarhang valami borzalom).
Ezen kívül minden mozdulatából sugárzik az erő, de ugyanakkor az óvatosság, nehogy összeroppantsa az ő törékeny, emberi szerelmét.
Egy szó mint száz, Edward és Rob felülmúlhatatlanok így egy személyben, és mi csak áldhatjuk érte a jóistent, hogy figyelhetjük ezt a tökéletes pasit.
Kedvenc jelenetek:
A szerelmes és a harci jelenetek, kétségkívül. Kiemelve:
Amikor Jake megcsókolja Bellát, és ő behúz neki, aztán meg eltörik a keze, amikor Jasper és Bella beszélgetnek, és Jazz visszaemlékszik az Alice előtti életére, aztán a semmiből mellékerül a lány, és megcsókolják egymást. Az a rész annyira romantikus, hogy belefájdul az ember szíve.
Másik kedvenc, amikor Bella kompromisszumot köt Edwarddal, hogy még mielőtt átváltozik, szeretné emberként megtapasztalni, milyen együtt lenni Edwarddal. Az utána következő ágyjelet nagyon forró… :P
Mikor Charlie fel akarja világosítani Bellát, és a lány kinyögi, hogy ő még bizony szűz. Ott volt nevetés! :)
A sátras jelenet is nagyon király, meg mikor Billy Taha Akiról mondd történetet.
A harcos jelenetekből a kedvencem az, mikor Edward letépi Victoria fejét, és mikor Jazz olyat vág egy újszülött fejére, hogy az darabokra hullik. Ezek a jelenetek szerintem állatira jól voltak megrendezve, nem olyan gagyin, mint a legtöbb hasonló stílusú fantasy filmben.
Azt hiszem, leírtam mindent amit szerettem volna, és csak tanácsolni tudom, hogy aki még esetleg nem látta a filmet, az igyekezzen, és üljön be a legközelebbi moziba, garantálom, hogy imádni fogja.
Fantasztikusak a színészek, és a történet is nagyon megnyerő.
És most nem arról beszélek, hogy vannak benne helyes pasik, akiket jól meg lehet nézni póló nélkül meg izmosan, mert vannak olyanok is, akik csak ezért ülnek be a filmre. Na, őket csak sajnálni tudom.
Szóval az nézze meg az Eclipse-t, akit a történet érdekel, és tudja értékelni benne a színészek munkáját, mert hogy az sem kicsi.
Vámpírok, vérfarkasok, szerelmek és ellenségek, ez az Alkonyat-sorozat, ezért kell szeretni és ezért is imádják annyira. Mert kell ez a kis „lehetetlen világ”, amibe pár órácskára belecsöppenhetünk, és elfelejthetjük azt, hogy ilyen a való életben sajnos nincsen.
----------------
És egy kis Breaking Dawn...
Bizonyára már hallottátok, ahogy ez egy tisztes Alkonyat fanhoz illő, de aki esetleg mégsem, annak leírom a legjobb dolgot, ami csak a BD-vel történhetett. :D
Szóval a forgalmazó kitalálta, hogy a 900 oldalas regény mondanivalóját nem lehetne belesűríteni egy filmbe, ezért a 4. Alkonyat epizódot két filmben fogják forgalmazni. :D
Az első BD film premierje: 2011.nov.18.
A másodiknak még nincs kitűzve időpont.
Amúgy a két filmet egyszerre fogják forgatni, a három eddigi főszereplővel, Kristen Stewarttal, Robert Pattinsonnal és Taylor Lautnerrel.
Hát, ennyi lett volna, remélem ti is örültök neki! :)
Sziasztok!
Nos hát, beígértem egy kis Eclipse beszámolót nektek. Ezek az én gondolataim lesznek a filmről, de a ti véleményeket is szívesen meghallgatnám majd a későbbiekben. Ha szeretnétek megosztani velem és egymással a dolgot, írjatok a chatbe, e-mailt, kommentet vagy akármit.
Akkor kezdeném…
Nővéremmel, Szilvivel mentem a Napfogyatkozás 16:30-as vetítésére a győri Cinema Citybe.
Olyan tizenöt perccel a kezdés előtt mi már bent ültünk, a hetedik sor közepére kaptunk jegyet, de mivel az utolsó sorban majdnem hogy senki nem volt, felültünk oda.
Elkezdődött a film…
Én lélegzetvisszafojtva lestem a vásznat, hisz fél éve erre vártam. A hülye kiscsajok az egész film alatt mászkáltak lent, ami baromira idegesített. Miért nem tudnak a seggükön maradni!?
Az első képkockákon kicsit elbizonytalanodtam: ez most tényleg az Eclipse?
De amikor a sötét sikátorban császkáló srác arcát is megmutatták, akkor esett le hogy az a Riley, és most fogják átváltoztatni. Szóval… mindegy, csak nekem ez egy kicsit fura volt. De jó értelemben! :)
Aztán ugye megjelent Bella és Edward azon a meseszép kis réten, és fellélegezhettem. Ez ezer százalékig Alkonyat! :D
Megláttam a srác kusza haját, meg a csodaszép aranybarna szemeit, és máris kétszer olyan gyorsan vert a szívem. Robert Pattinson nagyon érti a dolgát, az már biztos!
A következő meglepi akkor ért, mikor Cullenék üldözőbe vették Victoriát, meg amikor Emmett átlépte a határt, és összetűzésbe került Paullal. Hát milyen komoly kis akciójelenetet vágtak be oda, nem semmi! :) Az irtóra tetszett.
Na jó, nem szeretnélek benneteket azzal untatni, hogy minden egyes pillanatát elemzem, bár legszívesebben ezt tenném. Ugorjunk!
A kedvenc beszólásaim:
Mikor Edward elviszi Bellát a határhoz, kiszáll a kocsiból, meglátja a felül meztelen Jake-et, és azt mondja: „Nincs inge?”
Hát igen, itt volt nevetés. :)
Mikor Bella Cullenéknél van, és Em azt mondja: „Kemény kis újszülött lesz belőled!”
Erre Bella: „Elég kemény, hogy kihívjalak.” Vagy valami ilyesmi. Egyszer láttam az egészet, így a pontos szavakra nem nagyon emlékszem már, ezt nézzétek el nekem. :)
Mikor Jacob és Edward beszélgetnek a sátorban: „Ha nem próbálnád lenyúlni életem szerelmét, és nem lennél a halálos ellenségem, talán még kedvelnélek is.”
Erre Jacob: „Hát, ha nem készülnél megölni Bellát, és nem lennél vámpír…nem, akkor sem kedvelnélek.” Hát, ez sem így van, de tökmindegy. :D
Ki a legszebb?
Mivel a Napfogyatkozásban majdnem mindegyik szereplő változáson ment keresztül, voltak, akik most kimondottan tetszettek, és olyanok is, akiket szívem szerint visszaváltoztattam volna olyanná, amilyen az előző két filmben volt.
Ilyen például Esme, akinek ez a mostani fekete haj borzalmasan rosszul állt! (szerintem.)
Emmetten meg nem tudom mi változott meg annyira, mivel neki eddig is fekete volt a haja, de valahogy most túlságosan is nagy lett a kontraszt a bőre meg a haja között, szóval őt is meghagytam volna a maga „new moonos” stílusában.
Jaspernek is a haja volt az, ami nem nyerte el a tetszésemet, már tény, hogy az arca most az egyszer tűnt helyesnek. Azt kell mondjam, a hajától eltekintve megtetszett nekem a fiú. :)
Carlisle semmit sem változott, de őt eddig is imádtam. Bár ő nekem Peter Facinelliként, barna hajjal jobban tetszik. Pláne ha még borostája is van. :P
Rosalie gyönyörű volt a szőke hajával, mint mindig. Jobb volt így neki, egyenesen. Bármilyen bunkó is, én szeretem Rose-t, Bella mögött ő a második kedvencem a lányok közül.
Alice-en nem láttam semmi változást, de a kis mázlistának nincs is rá szüksége. Imádom őt is! :)
Victoriát, mint már tudjuk, nem Rachelle Lefevre alakította, mint az előző két epizódban. Helyette Bryce Dallas Howard testesítette meg a vörös vámpírnőt.
Minden tiszteletem neki, de nekem az igazi Victoria mindig is Rachelle marad. Nem is tudom, ő sokkal fiatalosabb, démonibb, lendületesebb. Nekem ez így jött le, persze ez csak az én álláspontom.
Riley, az „újszülött”, aki a sereget toborozta, és akit Victoria hülyített, nekem, mint pasi, nagyon bejött. Helyes volt a kis naiv, kisfiús valójában.
Bree, akit a filmben ugyan nem neveznek meg, de a könyvben említik, az a lány, akin Esme és Carlisle megkegyelmeznek, de végül Demetri megöli. Nem tudom hogy ki alakította a lányt, de szerintem nagyon hasonlított a Vampire Diariesben (Vámpírnaplók) feltűnő Anne nevű vámpírra. Lehet hogy ő volt az? Fogalmam nincs.
Az Eclipse-ben feltűnő Volturi tagok, mint az Újholdban, itt is tündököltek. Főleg Jane. Ő a kedvencem, ami Dakota Fanning csodás alakítását dicséri. Ő amúgy is a kedvenc színészeim közé tartozik.
Jacob még izmosabb, még nagyobb volt, taps neki, de szerintem már nem kéne tovább gyúrnia, mert már így is szétreped rajta a póló (lehet, ezért nem visel sosem).
Szóval… eleinte őt nem szerettem, mert álljon már le, Bella úgyis Edwardhoz tartozik, mit akar ez a kis pincsi, hogy képzeli, hogy ő felér Edwardhoz?
De tévedtem. Jake karaktere iszonyú aranyos, kedves, szexi, olyan, aki tökéletes legjobb barátnak, de pasinak sem utolsó. Én például járnék vele, az tuti. :P
Szóval most már majdnem hogy el kell gondolkoznom rajta, hogy Edward vagy Jacob fan vagyok inkább. De azért tényleg csak majdnem. :)
Bella szerintem szebb volt az első és a második részben, de a ruhái itt voltak a legjobbak. (Alice végül csak elérte a célját. :))
És végül Edward. A csodálatos, felülmúlhatatlan, elérhetetlen…fokozzam tovább?
A lényeg, hogy mindenki tudja, ki itt a májer. Edward győzedelmeskedik a lesben smároló Jacob, és az összes Földön élő férfi fölött, ez nem kétséges.
Minden porcikája tökéletes, az aranybarna, néha fekete szemei, amiben el lehet veszni, olyan mély és gyönyörű, meg a lenyűgöző szája, amitől minden lány fantáziája beindul, a kusza, barna haja, amibe kész élmény beletúrni… szóval tényleg minden egyes sejtje egy Adonisz. De nem csak a teste, még a hangja is (mármint Rob hangja, mert a magyarhang valami borzalom).
Ezen kívül minden mozdulatából sugárzik az erő, de ugyanakkor az óvatosság, nehogy összeroppantsa az ő törékeny, emberi szerelmét.
Egy szó mint száz, Edward és Rob felülmúlhatatlanok így egy személyben, és mi csak áldhatjuk érte a jóistent, hogy figyelhetjük ezt a tökéletes pasit.
Kedvenc jelenetek:
A szerelmes és a harci jelenetek, kétségkívül. Kiemelve:
Amikor Jake megcsókolja Bellát, és ő behúz neki, aztán meg eltörik a keze, amikor Jasper és Bella beszélgetnek, és Jazz visszaemlékszik az Alice előtti életére, aztán a semmiből mellékerül a lány, és megcsókolják egymást. Az a rész annyira romantikus, hogy belefájdul az ember szíve.
Másik kedvenc, amikor Bella kompromisszumot köt Edwarddal, hogy még mielőtt átváltozik, szeretné emberként megtapasztalni, milyen együtt lenni Edwarddal. Az utána következő ágyjelet nagyon forró… :P
Mikor Charlie fel akarja világosítani Bellát, és a lány kinyögi, hogy ő még bizony szűz. Ott volt nevetés! :)
A sátras jelenet is nagyon király, meg mikor Billy Taha Akiról mondd történetet.
A harcos jelenetekből a kedvencem az, mikor Edward letépi Victoria fejét, és mikor Jazz olyat vág egy újszülött fejére, hogy az darabokra hullik. Ezek a jelenetek szerintem állatira jól voltak megrendezve, nem olyan gagyin, mint a legtöbb hasonló stílusú fantasy filmben.
Azt hiszem, leírtam mindent amit szerettem volna, és csak tanácsolni tudom, hogy aki még esetleg nem látta a filmet, az igyekezzen, és üljön be a legközelebbi moziba, garantálom, hogy imádni fogja.
Fantasztikusak a színészek, és a történet is nagyon megnyerő.
És most nem arról beszélek, hogy vannak benne helyes pasik, akiket jól meg lehet nézni póló nélkül meg izmosan, mert vannak olyanok is, akik csak ezért ülnek be a filmre. Na, őket csak sajnálni tudom.
Szóval az nézze meg az Eclipse-t, akit a történet érdekel, és tudja értékelni benne a színészek munkáját, mert hogy az sem kicsi.
Vámpírok, vérfarkasok, szerelmek és ellenségek, ez az Alkonyat-sorozat, ezért kell szeretni és ezért is imádják annyira. Mert kell ez a kis „lehetetlen világ”, amibe pár órácskára belecsöppenhetünk, és elfelejthetjük azt, hogy ilyen a való életben sajnos nincsen.
----------------
És egy kis Breaking Dawn...
Bizonyára már hallottátok, ahogy ez egy tisztes Alkonyat fanhoz illő, de aki esetleg mégsem, annak leírom a legjobb dolgot, ami csak a BD-vel történhetett. :D
Szóval a forgalmazó kitalálta, hogy a 900 oldalas regény mondanivalóját nem lehetne belesűríteni egy filmbe, ezért a 4. Alkonyat epizódot két filmben fogják forgalmazni. :D
Az első BD film premierje: 2011.nov.18.
A másodiknak még nincs kitűzve időpont.
Amúgy a két filmet egyszerre fogják forgatni, a három eddigi főszereplővel, Kristen Stewarttal, Robert Pattinsonnal és Taylor Lautnerrel.
Hát, ennyi lett volna, remélem ti is örültök neki! :)
Véget ér egy mennyei szerelem...
Igen, tényleg. Tegnapelőtt este megírtam a záró fejezetet a Mennyei szerelemből. A 28. rész nem csak egy nagyon megható írás lesz, hanem egyben az Epilógus is. Remélem tetszeni fog. :)
Tervben van egy második MSZ történet, ugyanaz a forgatókönyv, csak nem Bellával és Edwarddal a főszerepben.
Választhattok, hogy vagy legyen MSZ 2, vagy kezdjek bele egy teljesen új történetbe, ami eleinte itt, a későbbiekben pedig egy másik oldalon lesz látható.
Ti döntötök, azzal, ha szavaztok.
GyÖ természetesen ezután is felkerül minden héten, és továbbra is várom a kommenteket rá. :)
Puszik, ölelések, Doo88
Tervben van egy második MSZ történet, ugyanaz a forgatókönyv, csak nem Bellával és Edwarddal a főszerepben.
Választhattok, hogy vagy legyen MSZ 2, vagy kezdjek bele egy teljesen új történetbe, ami eleinte itt, a későbbiekben pedig egy másik oldalon lesz látható.
Ti döntötök, azzal, ha szavaztok.
GyÖ természetesen ezután is felkerül minden héten, és továbbra is várom a kommenteket rá. :)
Puszik, ölelések, Doo88
Üzenetek Ancsinak, Francinak, és az olvasóknak
Helló mindenki!
Szóval… a mobilnetem megint bekrepált. Ez a szar most már a chates üziket sem jeleníti meg, pedig egyik barátnőm mondta, hogy egypáran írtak múlt héti friss óta.
Emelett az én üzeneteimet sem küldi el a rendszernek, de már nem is érdekel, írok ide, így mindenki látja.
Ancsinak: Szia!:) Nagyon-nagyon köszönöm a sok kommentárt, és azt is, hogy másoktól eltérően te nem csak egy-két sort írsz, hanem rendesen és lendületesen kifejted a véleményed. Nem tudod, ez mennyire jól esik nekem! Köszönöm szépen! (L)
Amikor mondtad, hogy ez a Fekete Tőr Testvériség mennyire jó, vettem a bátorságot, és letöltöttem az első 4 részét. És igazad volt! Valami eszméletlen! :D 3 nap alatt végeztem a négy kötettel, imádom a szereplőket, a történéséket, az egészet, úgy ahogy van, és most letöltöm a további, még hiányzó részeit. Amúgy nekem eddig a Rhage-es teszett a legjobban. ;)
Ha gondolod, és ha ráérsz, találkozzunk valamelyik délután, lenne miről mesélnünk egymásnak, azt hiszem. ;)
Amúgy megnéztem a Vámpírnaplók 22.részét. Katherine visszatér, basszus. Hát nem semmi. Isten áldja azt az embert, aki kitalálta a VD-t :D Valami hihetetlen ez a sorozat, komolyan mondom! Köszi, hogy mondtad, hogy létezik :D Amúgy ugye most megy az RTL-en is, de a szinkron valami borzalmas! Jeremy hangja Edwardé, Caroline-é az Alkonyatos Jessicáé, és Vicki Donované pedig Esme-é. Elena hangjáról ne is beszéljünk… jesszus, láttad már azt a Kinder Pinguis reklámot? Na, az „anyapingvin” mondja: „Mutassátok meg apának is!” ---> Ez Elena hangja. Valami förtelem! :D Poén.
Puszik, ölelések (L)
Francinak:
Szia csajszi! Alig hallani rólad, hiányzol ám! Azért hívhatnál néha, vagy valami. Például hogy van-e valami megint a T.-val, vagy az Atissal... :P
Meghogy hogy megy az írás, mert SMS-ben írtad, hogy írtál 5 oldalnyi verset, ami azért nem semmi. Kérdés, hogy mikor láthatom?:P
Meg találkozni is jó lenne valamikor, bár jövő héten meg azután nem nagyon leszek itthon. De azért tényleg jó lenne valamikor, meghát annyi mindenről lemaradtál ám! :D Meg gondolom én is. Végülis te mész a pálffys gólyatáborba? Mert az oldaladon írtál valami táborról, de eddig én azt hittem, nem mész.
Olvastam a IX. fejidet, írok majd róla a chatedben, ha sikerül elküldenie a rendszernek... :S
Puszi, légy jó :)
Olvasóknak: Sziasztok!:) Öhm... megint csak köszi hogy olvastok, és tudom, hogy nem frisselek valami gyakran, de hát ez tudjátok miért van. Sajnos nincs netem, és ha van, akkor sem mindig működik... hát, ez van. De azért próbálok irkálni, és remélem, a nettől függetlenül a színvonal nem romlott.
Nikolnak, Mesinek, Ancsinak, Francinak, Drusillának, az egyszeri kommentelőknek és a rendszeres olvasóknak külön szeretném megköszönni a részvételt. Annyira jólesik, hogy szeretitek a történeteimet! :) El sem képzelnétek...
Tudjátok, eleinte azt hittem, hogy olvasni fognak majd egy húszan-harmincan, és hogy az milyen jó lesz. Most 28 ezernél tartok, aminél tudom, vannak sokkal nagyobb számok, de az, hogy ennyi ember szereti a munkámat... nincs ehhez fogható érzés. Szóval nagyon, nagyon köszönöm Nektek ezt! Imádlak mindannyiótokat!
Puszi és ölelés: Doo
Szóval… a mobilnetem megint bekrepált. Ez a szar most már a chates üziket sem jeleníti meg, pedig egyik barátnőm mondta, hogy egypáran írtak múlt héti friss óta.
Emelett az én üzeneteimet sem küldi el a rendszernek, de már nem is érdekel, írok ide, így mindenki látja.
Ancsinak: Szia!:) Nagyon-nagyon köszönöm a sok kommentárt, és azt is, hogy másoktól eltérően te nem csak egy-két sort írsz, hanem rendesen és lendületesen kifejted a véleményed. Nem tudod, ez mennyire jól esik nekem! Köszönöm szépen! (L)
Amikor mondtad, hogy ez a Fekete Tőr Testvériség mennyire jó, vettem a bátorságot, és letöltöttem az első 4 részét. És igazad volt! Valami eszméletlen! :D 3 nap alatt végeztem a négy kötettel, imádom a szereplőket, a történéséket, az egészet, úgy ahogy van, és most letöltöm a további, még hiányzó részeit. Amúgy nekem eddig a Rhage-es teszett a legjobban. ;)
Ha gondolod, és ha ráérsz, találkozzunk valamelyik délután, lenne miről mesélnünk egymásnak, azt hiszem. ;)
Amúgy megnéztem a Vámpírnaplók 22.részét. Katherine visszatér, basszus. Hát nem semmi. Isten áldja azt az embert, aki kitalálta a VD-t :D Valami hihetetlen ez a sorozat, komolyan mondom! Köszi, hogy mondtad, hogy létezik :D Amúgy ugye most megy az RTL-en is, de a szinkron valami borzalmas! Jeremy hangja Edwardé, Caroline-é az Alkonyatos Jessicáé, és Vicki Donované pedig Esme-é. Elena hangjáról ne is beszéljünk… jesszus, láttad már azt a Kinder Pinguis reklámot? Na, az „anyapingvin” mondja: „Mutassátok meg apának is!” ---> Ez Elena hangja. Valami förtelem! :D Poén.
Puszik, ölelések (L)
Francinak:
Szia csajszi! Alig hallani rólad, hiányzol ám! Azért hívhatnál néha, vagy valami. Például hogy van-e valami megint a T.-val, vagy az Atissal... :P
Meghogy hogy megy az írás, mert SMS-ben írtad, hogy írtál 5 oldalnyi verset, ami azért nem semmi. Kérdés, hogy mikor láthatom?:P
Meg találkozni is jó lenne valamikor, bár jövő héten meg azután nem nagyon leszek itthon. De azért tényleg jó lenne valamikor, meghát annyi mindenről lemaradtál ám! :D Meg gondolom én is. Végülis te mész a pálffys gólyatáborba? Mert az oldaladon írtál valami táborról, de eddig én azt hittem, nem mész.
Olvastam a IX. fejidet, írok majd róla a chatedben, ha sikerül elküldenie a rendszernek... :S
Puszi, légy jó :)
Olvasóknak: Sziasztok!:) Öhm... megint csak köszi hogy olvastok, és tudom, hogy nem frisselek valami gyakran, de hát ez tudjátok miért van. Sajnos nincs netem, és ha van, akkor sem mindig működik... hát, ez van. De azért próbálok irkálni, és remélem, a nettől függetlenül a színvonal nem romlott.
Nikolnak, Mesinek, Ancsinak, Francinak, Drusillának, az egyszeri kommentelőknek és a rendszeres olvasóknak külön szeretném megköszönni a részvételt. Annyira jólesik, hogy szeretitek a történeteimet! :) El sem képzelnétek...
Tudjátok, eleinte azt hittem, hogy olvasni fognak majd egy húszan-harmincan, és hogy az milyen jó lesz. Most 28 ezernél tartok, aminél tudom, vannak sokkal nagyobb számok, de az, hogy ennyi ember szereti a munkámat... nincs ehhez fogható érzés. Szóval nagyon, nagyon köszönöm Nektek ezt! Imádlak mindannyiótokat!
Puszi és ölelés: Doo
2010. július 4., vasárnap
Egy kis plusz... VERSEK
Dóri:
Ha felszínes vagy és üres,
Ha csak a nagy semmiből áll az életed,
Remélj!
Bízz, hogy jön majd egy érzés, egy vágy,
Ami kitárja mások előtt a szíved kapuját.
Küzdj!
Ne hagyd, hogy a lelked meghaljon,
És a vágyad feledésbe merülve határt szabjon.
**
Álmaidban egyszer láttál egy herceget,
S a herceg a hercegnő helyett beléd szeretett.
Feledni a vágyait sosem akarta,
A szíved szavát, ha akarta, bármikor hallhatta.
Édes dobogást, egy lágy dallamot,
Szerelmes szíved ritmusa csak járta és járta a táncot.
És ő fülelt, mert imádta,
Szívedre hajtotta fejét, és csókot lopott utána.
**
Azt hitted szereted, és oly jó volt mellette,
De ő megunta, s most elfordul mellőled.
Tudom, dönteni nehéz, de néha kell!
Ne nehezítsd meg, egyszer úgyis vége lesz,
Hisz ez csak egy diákszerelem…
**
Franci:
A barátság egy lánc,
Mi erősen összefog,
A barátság egy kötelék,
Mi el ne szakadjon.
Az igaz barátot engedd be az ajtódon,
Az öröm látszódjon mindig az arcodon.
**
Egy ajtó, mi lehetőséget kínál,
Hogy kinyitod-e, az csak rajtad áll.
Ha ilyen ajtó tényleg létezne,
Most hogy érzed, döntenél-e?
Kell egy ajtó, amin kiléphetsz?
Egy ajtó, min ha átlépsz, más lehetsz?
Egy ajtó, mi kivezet a világból,
Mikor kinyílik az, valóság lesz az álomból.
Ha felszínes vagy és üres,
Ha csak a nagy semmiből áll az életed,
Remélj!
Bízz, hogy jön majd egy érzés, egy vágy,
Ami kitárja mások előtt a szíved kapuját.
Küzdj!
Ne hagyd, hogy a lelked meghaljon,
És a vágyad feledésbe merülve határt szabjon.
**
Álmaidban egyszer láttál egy herceget,
S a herceg a hercegnő helyett beléd szeretett.
Feledni a vágyait sosem akarta,
A szíved szavát, ha akarta, bármikor hallhatta.
Édes dobogást, egy lágy dallamot,
Szerelmes szíved ritmusa csak járta és járta a táncot.
És ő fülelt, mert imádta,
Szívedre hajtotta fejét, és csókot lopott utána.
**
Azt hitted szereted, és oly jó volt mellette,
De ő megunta, s most elfordul mellőled.
Tudom, dönteni nehéz, de néha kell!
Ne nehezítsd meg, egyszer úgyis vége lesz,
Hisz ez csak egy diákszerelem…
**
Franci:
A barátság egy lánc,
Mi erősen összefog,
A barátság egy kötelék,
Mi el ne szakadjon.
Az igaz barátot engedd be az ajtódon,
Az öröm látszódjon mindig az arcodon.
**
Egy ajtó, mi lehetőséget kínál,
Hogy kinyitod-e, az csak rajtad áll.
Ha ilyen ajtó tényleg létezne,
Most hogy érzed, döntenél-e?
Kell egy ajtó, amin kiléphetsz?
Egy ajtó, min ha átlépsz, más lehetsz?
Egy ajtó, mi kivezet a világból,
Mikor kinyílik az, valóság lesz az álomból.
Gyilkos ösztönök - 20.fejezet
Tudom, tudom, úgy volt, h tegnapelőtt frisselek, de ez bizonyos okok miatt nem jött össze mégsem. Sorry. De most kárpótollak benneteket, meghoztam a húszadik Gyilkos ösztönöket, és még egy kis pluszt is.
Mennyei szerelem utolsó fejezetei jönnek majd az elkövetkező hetekben, remélem, tetszeni fog a befejezése. Egyébként már dolgozom a MSZ2-n, amit ugyanerre az oldalra fogok majd feltölteni, ha mindenigaz. Ez amolyan folytatás lesz, bár nem az Edward-Bella párossal fog majd foglalkozni.
!Egyébként: holnap megyek az Eclipse-re, nagyon kíváncsi vagyok rá, bár biztos vagyok benne, hogy imádni fogom :) Beszámolót majd írok, és akit érdekel, az elolvassa. Remélem sokan fogják majd. Egyébként ha ajánlhatom, a testvéroldalon, FraNci$k@ blogján már olvasható egy ilyesmi beszámoló.
Szóval jöjjön a friss:
20. Nem tudhatod…
/Bella szemszöge/
- Francis! – kiáltottam, és utánaeredtem. Ekkor már a hatalmas állat is felénk fordította a fejét, de csak figyelt és nem mozdult.
Sam, a legidősebb fiú a csapatból furcsán felemelte a kezét, és ezzel úgy tűnt, mintha jelezne a farkasnak. Mintha ezzel akarná megfékezni. Mély hangon beszélt az állathoz, de az csak a barátnőmet figyelte, aki mellettem állt meg. Földbegyökerezett lábakkal állt, eltátott szájjal, és csak bámult bele a farkas szemébe.
Az állat megfordult és berohant a fák közé.
Azok a fiúk Sam mellett utánabámultak, de arcukon félelemnek vagy megdöbbentségnek nyoma sem volt. Sőt, mintha még szórakoztatta volna őket a helyzet. Egyedül Samnek maradt komoly az arca, ő végig minket bámult.
- Mi a fene volt ez? – kiabált Francis, miközben elindult feléjük. – Bánthatott is volna titeket! Hogy került ide és… hogy lehetett ennyire… hatalmas?
Franc hisztérikusan viselkedett, de Sam meg sem szólalt.
- Úristen, meg is ölhetett volna… Hé, szólalj már meg! Még szerencse hogy Jake nem volt itt, hála istennek…
A három fiú – Jared, Embry és Paul – elkezdtek hangosan nevetni, mire az idősebbik srác rájuk förmedt.
- Hogy tudtok még ezek után nevetni? – kérdezte Franc, majd újból Samhez fordult. – Mi volt ez? Hogy nőhetett ekkorára, és miért viselkedtek mind ilyen furán?
- Hé, nyugodj meg! Menjetek szépen haza a barátnőddel, rendben? – mondta Sam, és elkezdte felém tessékelni Francist. Én még mindig csak figyeltem az eseményeket, megszólalni nem tudtam. Hogy is tehettem volna? Hisz az előbb valami olyan dolgot láttam, ami nem is történhetett volna meg. Egy lehetetlenség…
- Ó, szóval menjünk és felejtsük el ami történt, mi? – fordult szembe vele Franc.
- Pontosan. Figyelj kislány, csak egy nagyranőtt farkas volt, már elment, oké? Nincs miről beszélni. Nem bántott senkit – mászott bele Franc arcába. – És most menjetek!
Barátnőm a fejét ingatta. – Nagyranőtt farkas, mi? Istenem, hisz legalább két fejjel volt még nálatok is magasabb! És…
- Majd szólunk az erdőőröknek, rendben?
- De hát…
- Menjetek már! – ordított rá Sam.
Ekkor végre észbekaptam, hogy talán tenni kéne valamit, mielőtt a nagydarab fickó lekever neki egyet, mert már remegett a keze, szóval húzni kezdtem el a közeléből.
- Franc, igaza van, menjünk innen, mielőtt még visszajön, gyere!
- De ti sem maradhattok itt, menjetek valami biztonságos…
- Úgy lesz, csak menjetek már innen!
- Gyere! – húztam, és végre megadta magát.
A kocsiút hazafelé meglepően halkan telt, Franc csak bámult ki az ablakon egész végig. Mikor megálltam a házuk előtt, kétszer kellett szólnom neki, hogy megérkeztünk, hogy végre figyeljen rám.
- Akkor szia – szállt ki, anélkül, hogy egyszer is rám nézett volna.
- Várj… - fújtam ki a levegőt. – Na jó, figyelj… tekintve, hogy sokszor túlreagálod a dolgokat, hadd mondjam el, hogy lehet, Samnek igaza van. Talán tényleg csak egy nagyra nőtt farkas volt, Franc… figyelj, nem bántott senkit, és Jacob sem volt ott, szerencsére, így miatta sem kell aggódnod. Csak felejtsd el, rendben?
De ő nem felelt.
- Francis?
- O-oké, persze, lehet, hogy csak én dramatizálom túl, igazad van. Teljesen. Szia, Bella.
És rám csukta az ajtót. Tudtam, hogy nem fogja túl tenni magát, hisz ismertem.
De vajon komolyan gondoltam, amit az előbb mondtam neki? Tényleg csak egy nagyranőtt farkas volt, aki véletlenül – vagy nem véletlenül – kikóborolt az erdőből?
Valóban elhiggyem, hogy létezhet ilyen? De hát annyira abszurd…
Kétségek között kiszálltam a kocsiból, és berohantam a biztonságot adó házba.
*
/Dana szemszöge/
- Nem megyünk el este valahova? – kérdeztem Edwardtól.
Az ágyába feküdtünk a meleg paplan alatt, meztelenül.
- Hová szeretnél menni? – fordult felém, és végigsimított a nyakamon.
- Nem is tudom… Csak mozduljunk ki, annyira unom már ezt a közeget – mondtam, de szívesebben mondtam volna azt, hogy unom a húga állandó piszkálódásait meg azt, ahogy mindentudón figyel engem. Tényleg elegem volt már belőle! Utáltam, és utáltam ebbe a hatalmas, kihalt, unalmas és csendes házban tölteni a mindennapjaimat. Vágytam az izgalomra. Valamire, ami felpörget, ami én vagyok. Élni akartam.
Edward habozott, így sértettem hozzá tettem: - De Evie-vel is mehetek, tök mindegy.
- Ne, ne… igazad van, menjünk. Elvihetnélek abba az új étterembe, ami most nyílt Port Angelesben. Azt mondják, jó hely. Szeretnéd?
- Jaj, ne étterembe, elegem van a kajálásból, egy életre. Az elmúlt hetekben Esme egy focicsapatra eleget tömött belém, elhiheted – tiltakoztam.
Edward erre elkezdett kuncogni, és megcsókolta a homlokomat.
- Jól van, étterem kilőve… - nyugtatott meg.
- Mi lenne, ha elmennénk kicsit kirándulni… az erdőbe?
- Az erdőbe? Este? Hát, nem is tudom… - húzta a száját.
- Ugyan már, te megvédesz engem mindentől! Veled nincs mitől félnem, nem igaz?
- Nem, nincs mitől félned – csókolt meg.
- Szóval?
- Oké, erdő. Rendben – adta meg magát. – Nem tudok neked nemet mondani.
Most, hogy nyert ügyem volt, győzelemittasan felé gördültem, ráültem a csipőjére, majd lehajoltam hozzá, és egy hosszú csókot nyomtam az ajkaira. Elkínzottan felnyögött.
- Ah, ne csináld ezt velem…
- Tudom, hogy élvezed! – simítottam végig meztelen mellkasán, miközben érzékien mozgattam a csípőmet, pedig a takaró elválasztott minket egymástól.
Felnyögött, amit imádtam. – Dana…
Lehajoltam, és szívogatni kezdtem a nyakát.
- Szeretlek… - suttogta.
- Mm… ez a célom, édes… - nyögtem csókok közepette.
Kinyíltam a szemei, és megfogta a csípőmet, véget vetve ezzel a mozgásomnak.
- Tessék?
- Mondom, ez a célom, hogy viszont szeress engem. Örökké, csak engem…
- Tudod, hogy így van.
- Igen, tudom. Tudom – legalábbis, amíg nem hagyom, hogy másképp legyen, drága szerelmem. És nem fogom hagyni, amíg élek.
Elhúztam a takarót közülünk, és immár testközelből folytattam a mi kettőnk édes „játékát”.
- Ah, Bella…
Mennyei szerelem utolsó fejezetei jönnek majd az elkövetkező hetekben, remélem, tetszeni fog a befejezése. Egyébként már dolgozom a MSZ2-n, amit ugyanerre az oldalra fogok majd feltölteni, ha mindenigaz. Ez amolyan folytatás lesz, bár nem az Edward-Bella párossal fog majd foglalkozni.
!Egyébként: holnap megyek az Eclipse-re, nagyon kíváncsi vagyok rá, bár biztos vagyok benne, hogy imádni fogom :) Beszámolót majd írok, és akit érdekel, az elolvassa. Remélem sokan fogják majd. Egyébként ha ajánlhatom, a testvéroldalon, FraNci$k@ blogján már olvasható egy ilyesmi beszámoló.
Szóval jöjjön a friss:
20. Nem tudhatod…
/Bella szemszöge/
- Francis! – kiáltottam, és utánaeredtem. Ekkor már a hatalmas állat is felénk fordította a fejét, de csak figyelt és nem mozdult.
Sam, a legidősebb fiú a csapatból furcsán felemelte a kezét, és ezzel úgy tűnt, mintha jelezne a farkasnak. Mintha ezzel akarná megfékezni. Mély hangon beszélt az állathoz, de az csak a barátnőmet figyelte, aki mellettem állt meg. Földbegyökerezett lábakkal állt, eltátott szájjal, és csak bámult bele a farkas szemébe.
Az állat megfordult és berohant a fák közé.
Azok a fiúk Sam mellett utánabámultak, de arcukon félelemnek vagy megdöbbentségnek nyoma sem volt. Sőt, mintha még szórakoztatta volna őket a helyzet. Egyedül Samnek maradt komoly az arca, ő végig minket bámult.
- Mi a fene volt ez? – kiabált Francis, miközben elindult feléjük. – Bánthatott is volna titeket! Hogy került ide és… hogy lehetett ennyire… hatalmas?
Franc hisztérikusan viselkedett, de Sam meg sem szólalt.
- Úristen, meg is ölhetett volna… Hé, szólalj már meg! Még szerencse hogy Jake nem volt itt, hála istennek…
A három fiú – Jared, Embry és Paul – elkezdtek hangosan nevetni, mire az idősebbik srác rájuk förmedt.
- Hogy tudtok még ezek után nevetni? – kérdezte Franc, majd újból Samhez fordult. – Mi volt ez? Hogy nőhetett ekkorára, és miért viselkedtek mind ilyen furán?
- Hé, nyugodj meg! Menjetek szépen haza a barátnőddel, rendben? – mondta Sam, és elkezdte felém tessékelni Francist. Én még mindig csak figyeltem az eseményeket, megszólalni nem tudtam. Hogy is tehettem volna? Hisz az előbb valami olyan dolgot láttam, ami nem is történhetett volna meg. Egy lehetetlenség…
- Ó, szóval menjünk és felejtsük el ami történt, mi? – fordult szembe vele Franc.
- Pontosan. Figyelj kislány, csak egy nagyranőtt farkas volt, már elment, oké? Nincs miről beszélni. Nem bántott senkit – mászott bele Franc arcába. – És most menjetek!
Barátnőm a fejét ingatta. – Nagyranőtt farkas, mi? Istenem, hisz legalább két fejjel volt még nálatok is magasabb! És…
- Majd szólunk az erdőőröknek, rendben?
- De hát…
- Menjetek már! – ordított rá Sam.
Ekkor végre észbekaptam, hogy talán tenni kéne valamit, mielőtt a nagydarab fickó lekever neki egyet, mert már remegett a keze, szóval húzni kezdtem el a közeléből.
- Franc, igaza van, menjünk innen, mielőtt még visszajön, gyere!
- De ti sem maradhattok itt, menjetek valami biztonságos…
- Úgy lesz, csak menjetek már innen!
- Gyere! – húztam, és végre megadta magát.
A kocsiút hazafelé meglepően halkan telt, Franc csak bámult ki az ablakon egész végig. Mikor megálltam a házuk előtt, kétszer kellett szólnom neki, hogy megérkeztünk, hogy végre figyeljen rám.
- Akkor szia – szállt ki, anélkül, hogy egyszer is rám nézett volna.
- Várj… - fújtam ki a levegőt. – Na jó, figyelj… tekintve, hogy sokszor túlreagálod a dolgokat, hadd mondjam el, hogy lehet, Samnek igaza van. Talán tényleg csak egy nagyra nőtt farkas volt, Franc… figyelj, nem bántott senkit, és Jacob sem volt ott, szerencsére, így miatta sem kell aggódnod. Csak felejtsd el, rendben?
De ő nem felelt.
- Francis?
- O-oké, persze, lehet, hogy csak én dramatizálom túl, igazad van. Teljesen. Szia, Bella.
És rám csukta az ajtót. Tudtam, hogy nem fogja túl tenni magát, hisz ismertem.
De vajon komolyan gondoltam, amit az előbb mondtam neki? Tényleg csak egy nagyranőtt farkas volt, aki véletlenül – vagy nem véletlenül – kikóborolt az erdőből?
Valóban elhiggyem, hogy létezhet ilyen? De hát annyira abszurd…
Kétségek között kiszálltam a kocsiból, és berohantam a biztonságot adó házba.
*
/Dana szemszöge/
- Nem megyünk el este valahova? – kérdeztem Edwardtól.
Az ágyába feküdtünk a meleg paplan alatt, meztelenül.
- Hová szeretnél menni? – fordult felém, és végigsimított a nyakamon.
- Nem is tudom… Csak mozduljunk ki, annyira unom már ezt a közeget – mondtam, de szívesebben mondtam volna azt, hogy unom a húga állandó piszkálódásait meg azt, ahogy mindentudón figyel engem. Tényleg elegem volt már belőle! Utáltam, és utáltam ebbe a hatalmas, kihalt, unalmas és csendes házban tölteni a mindennapjaimat. Vágytam az izgalomra. Valamire, ami felpörget, ami én vagyok. Élni akartam.
Edward habozott, így sértettem hozzá tettem: - De Evie-vel is mehetek, tök mindegy.
- Ne, ne… igazad van, menjünk. Elvihetnélek abba az új étterembe, ami most nyílt Port Angelesben. Azt mondják, jó hely. Szeretnéd?
- Jaj, ne étterembe, elegem van a kajálásból, egy életre. Az elmúlt hetekben Esme egy focicsapatra eleget tömött belém, elhiheted – tiltakoztam.
Edward erre elkezdett kuncogni, és megcsókolta a homlokomat.
- Jól van, étterem kilőve… - nyugtatott meg.
- Mi lenne, ha elmennénk kicsit kirándulni… az erdőbe?
- Az erdőbe? Este? Hát, nem is tudom… - húzta a száját.
- Ugyan már, te megvédesz engem mindentől! Veled nincs mitől félnem, nem igaz?
- Nem, nincs mitől félned – csókolt meg.
- Szóval?
- Oké, erdő. Rendben – adta meg magát. – Nem tudok neked nemet mondani.
Most, hogy nyert ügyem volt, győzelemittasan felé gördültem, ráültem a csipőjére, majd lehajoltam hozzá, és egy hosszú csókot nyomtam az ajkaira. Elkínzottan felnyögött.
- Ah, ne csináld ezt velem…
- Tudom, hogy élvezed! – simítottam végig meztelen mellkasán, miközben érzékien mozgattam a csípőmet, pedig a takaró elválasztott minket egymástól.
Felnyögött, amit imádtam. – Dana…
Lehajoltam, és szívogatni kezdtem a nyakát.
- Szeretlek… - suttogta.
- Mm… ez a célom, édes… - nyögtem csókok közepette.
Kinyíltam a szemei, és megfogta a csípőmet, véget vetve ezzel a mozgásomnak.
- Tessék?
- Mondom, ez a célom, hogy viszont szeress engem. Örökké, csak engem…
- Tudod, hogy így van.
- Igen, tudom. Tudom – legalábbis, amíg nem hagyom, hogy másképp legyen, drága szerelmem. És nem fogom hagyni, amíg élek.
Elhúztam a takarót közülünk, és immár testközelből folytattam a mi kettőnk édes „játékát”.
- Ah, Bella…
2010. június 19., szombat
Mennyei szerelem - 27.fejezet
27. Élet vagy halál
/Bella szemszöge/
Az angyal kacagott, én pedig megigézve hallgattam a torkában csilingelő csengők aranyos hangját.
- Nem, Bella. Bár, ha úgy vesszük, közel vagyunk hozzá, de mégis egy fényévnyire távol… - apró ujjaival a fűszálakkal játszott, miközben beszélt hozzám.
- Ezt hogy érted?
- Úgy, hogy ez itt a Mennyország Kapuja, Bella. Ha úgy vesszük, a dimenziók közötti dimenzió, ahol nem jár az idő.
- A Mennyország Kapuja? – kerekedtek el a szemeim. – Akkor te… angyal vagy, Elizabeth? – néztem a kislányra.
- Hmm, igen, az vagyok. – mosolyodott el. – Már egy ideje…
Egy pillanatra még a lélegzetem is elállt, bár korántsem lepődtem meg annyira, mint kellett volna. Általában, a normális emberek kinevetik a másikat, ha az egy ilyen dologgal áll elő. De az én világomban vámpírok élnek, gyilkos méreggel és gyémántként csillogó márványbőrrel, szóval egy ideje hozzászokhattam a földöntúli dolgokhoz.
A kislányon látszott, hogy nem mindennapi. Annyira kedves volt és önzetlen: gyermekies, és mégis olyan, mintha már számtalan dolgot megélt volna. A szeméből boldogság és egyben fájdalom sugárzott, szinte láttam a lényéből áradó, glóriaszerű fényt. És tényleg ott volt. Körülvette apró testét, mint valami állandó, elkophatatlan köpeny.
- Beteges, de hiszek neked… - suttogtam megbabonázva.
- Fiatal vagy még, Bella. Sok mindent tapasztaltál már, de neked még dolgod van odalent. Még nem lehet vége. Így nem – kezét az enyémre tette, és megint úgy beszélt, mintha ezer éve létezne.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy visszamehetek Edwardhoz? – az utolsó szónál elcsuklott a hangom, talán még bele is pirultam szerelmem nevének kiejtésébe. Annyira akartam vele lenni, hogy minden emlékem egyszerre tört fel bennem. A jók és rosszak egyaránt…
- Bár csak ilyen könnyű lenne.
- Miért, nem az? – félve pislogtam Elizabethre.
- A te esetedben sajnos nem az. Benned három szív is dobog, így háromszoros erő szükséges a visszaküldésedhez. És van itt még valami… bár a te lelked tiszta és önzetlen, a… gyermekeidé… nos, kicsit bonyolultabb. Az ő jelenlétük sokban befolyásolja a Bentiek döntését.
- Mi a baj a gyermekeimmel? – a hangom kicsit élesebb volt a kelleténél. – És kik azok a Bentiek?
- Nézd, én nem akarlak téged megbántani, de az ő lelkük… nem is tudom hogy mondjam… nem egészében emberi, sőt, a nem emberi része valami gonosz, Bella. Bár nem teljes egészében. Mondtam, bonyolult, és nem is ez a lényeg, ezt elég, ha a Bentiek értik. A második kérdésedre felelve, a Bentiek a vezetők, amolyan főnökfélék. Ők irányítanak bennünket. És azért Bentiek, mert ők a mennyországban élnek. Ők is angyalok, mint én, csak öregebbek és tapasztaltabbak.
- Értem… és, mégis miről kéne dönteniük? Úgy értem, mi az a két dolog, amik között választaniuk kell?
Elizabeth arca elkomolyodott, a kis gödröcskék eltűntek az arcáról. Nem látszott gyereknek.
- Az egyik választás az, hogy te eltávozol, mármint, átléped a kaput, a gyermekeid pedig így sosem születhetnek meg – könnyes szemmel bólintottam. – A másik – a jobb – pedig az, hogy téged… angyallá tesznek, és visszaküldenek a földre. A gyermekeid megszülethetnek, és bizonyos keretek között a földön maradhatsz a családoddal.
Ha eddig bármin is meglepődtem, most szó szerint lefagytam. Hogy angyal? Én? És… újra Edwarddal lenni? Megszülni a babáimat?
A sokféle érzelemtől, ami bennem kavargott, kifolyt a könnyem, majd szó szerint záporozni kezdett.
- Bella… - kezdte Elizabeth, de én közbeszóltam.
- Nem, nem, semmi baj, nem miattad van – töröltem le a könnyeimet, de a kislány elkapta a kezem.
- Ne tedd! A könnyeidnek még nagy jelentősége lesz, ha visszaküldenek – mosolyodott el titokzatosan.
- Ezt hogy érted? – bámultam rá.
- Nem mondhatom el. Ha visszaengednek, megtapasztalod te magad – simogatta meg a tenyerem.
- Mit értettél az alatt, mikor azt mondtad: bizonyos keretek között? – vontam fel a szemöldököm kíváncsian.
- Ja, igen. Tudod, az angyallétnek is megvannak a maga hátulütői. Teljesen fel kell adnod az emberi életed. Hogy pár példát említsek, nem lesz szükséged ételre, nem fogsz öregedni és változni, és néha túlságosan is a lelked fog vezérelni. Úgy értem, az agyadnak nem sok beleszólása lesz a döntéseidbe.
- És… lesznek szárnyaim is, meg minden? – teljesen véletlenül csúszott ki a számon, és amint kimondtam, iszonyatosan hülyének éreztem magam.
A lány hangosan kacagott rajtam, és pedig fülig pirultam.
- Látsz rajtam szárnyakat, Bella? – nézett a háta mögé.
- Nem… - mosolyodtam el zavaromban. – Csak, annyira hihetetlen ez az egész.
- Nem is tudom, én már eléggé megszoktam, tudod. De ha van még kérdésed, szívesen válaszolok.
- Ó, mindössze pár ezer… Szóval, a babáim… vámpírok lesznek, vagy angyalok? – kissé félve ejtettem ki a vámpír szót, nem tudva, hogy idefent hogy viszonyulnak hozzá, de Elizabethen semmi zavarót nem láttam. Teljesen normálisan fogadta.
- Is-is. – mosolygott.
- De bennük sem lesz semmi emberi?
- Nem, hiszen mikor megszületnek, te sem leszel már az. Feltéve, ha egyáltalán… - elhallgatott.
-… ha egyáltalán megszületnek – fejeztem be fojtott hangon.
- Igen – sütötte le szemeit.
- És te… sosem akartál odalent lenni? – tettem fel neki a kérdést, és elkezdtem a füvet tépkedni fél kézzel.
- Nem sok jó élményben volt részem halandóként, így azt hiszem, a válaszom nem.
- Annyira sajnálom, ami veled történt, Elizabeth…
Egy pillanat alatt változott vissza esetlen kisgyermekké, ahogy a halott anyukájára gondolt. Reflexszerűen felálltam, odamentem, és magamhoz öleltem apró kis testét.
Fejét a hajamba fúrta, és nagyokat szipogott. Anyai ösztöneim felülkerekedtek, és elkezdtem neki halkan dúdolgatni az altatódalomat. Épp, ahogy Edward is szokta énnekem.
Nem tudom, meddig lehettünk a rét közepén összeölelkezve – bár, ha igaz az, amit a kislány az időről mondott, nem is számított igazán – egyszer csak felkapta a fejét.
- Meghozták a döntést – mondta üveges tekintettel, és én egyből a legrosszabbra gondoltam.
- Nem a te hibád, Kicsim… - simítottam végig könnyes szemmel vékony kis karján.
- Hiányozni fogsz, Bella… - alakja egyre távolodni kezdett, azt még láttam, ahogy felém int, utána pedig megint a feketeség ölelt körül.
/Bella szemszöge/
Az angyal kacagott, én pedig megigézve hallgattam a torkában csilingelő csengők aranyos hangját.
- Nem, Bella. Bár, ha úgy vesszük, közel vagyunk hozzá, de mégis egy fényévnyire távol… - apró ujjaival a fűszálakkal játszott, miközben beszélt hozzám.
- Ezt hogy érted?
- Úgy, hogy ez itt a Mennyország Kapuja, Bella. Ha úgy vesszük, a dimenziók közötti dimenzió, ahol nem jár az idő.
- A Mennyország Kapuja? – kerekedtek el a szemeim. – Akkor te… angyal vagy, Elizabeth? – néztem a kislányra.
- Hmm, igen, az vagyok. – mosolyodott el. – Már egy ideje…
Egy pillanatra még a lélegzetem is elállt, bár korántsem lepődtem meg annyira, mint kellett volna. Általában, a normális emberek kinevetik a másikat, ha az egy ilyen dologgal áll elő. De az én világomban vámpírok élnek, gyilkos méreggel és gyémántként csillogó márványbőrrel, szóval egy ideje hozzászokhattam a földöntúli dolgokhoz.
A kislányon látszott, hogy nem mindennapi. Annyira kedves volt és önzetlen: gyermekies, és mégis olyan, mintha már számtalan dolgot megélt volna. A szeméből boldogság és egyben fájdalom sugárzott, szinte láttam a lényéből áradó, glóriaszerű fényt. És tényleg ott volt. Körülvette apró testét, mint valami állandó, elkophatatlan köpeny.
- Beteges, de hiszek neked… - suttogtam megbabonázva.
- Fiatal vagy még, Bella. Sok mindent tapasztaltál már, de neked még dolgod van odalent. Még nem lehet vége. Így nem – kezét az enyémre tette, és megint úgy beszélt, mintha ezer éve létezne.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy visszamehetek Edwardhoz? – az utolsó szónál elcsuklott a hangom, talán még bele is pirultam szerelmem nevének kiejtésébe. Annyira akartam vele lenni, hogy minden emlékem egyszerre tört fel bennem. A jók és rosszak egyaránt…
- Bár csak ilyen könnyű lenne.
- Miért, nem az? – félve pislogtam Elizabethre.
- A te esetedben sajnos nem az. Benned három szív is dobog, így háromszoros erő szükséges a visszaküldésedhez. És van itt még valami… bár a te lelked tiszta és önzetlen, a… gyermekeidé… nos, kicsit bonyolultabb. Az ő jelenlétük sokban befolyásolja a Bentiek döntését.
- Mi a baj a gyermekeimmel? – a hangom kicsit élesebb volt a kelleténél. – És kik azok a Bentiek?
- Nézd, én nem akarlak téged megbántani, de az ő lelkük… nem is tudom hogy mondjam… nem egészében emberi, sőt, a nem emberi része valami gonosz, Bella. Bár nem teljes egészében. Mondtam, bonyolult, és nem is ez a lényeg, ezt elég, ha a Bentiek értik. A második kérdésedre felelve, a Bentiek a vezetők, amolyan főnökfélék. Ők irányítanak bennünket. És azért Bentiek, mert ők a mennyországban élnek. Ők is angyalok, mint én, csak öregebbek és tapasztaltabbak.
- Értem… és, mégis miről kéne dönteniük? Úgy értem, mi az a két dolog, amik között választaniuk kell?
Elizabeth arca elkomolyodott, a kis gödröcskék eltűntek az arcáról. Nem látszott gyereknek.
- Az egyik választás az, hogy te eltávozol, mármint, átléped a kaput, a gyermekeid pedig így sosem születhetnek meg – könnyes szemmel bólintottam. – A másik – a jobb – pedig az, hogy téged… angyallá tesznek, és visszaküldenek a földre. A gyermekeid megszülethetnek, és bizonyos keretek között a földön maradhatsz a családoddal.
Ha eddig bármin is meglepődtem, most szó szerint lefagytam. Hogy angyal? Én? És… újra Edwarddal lenni? Megszülni a babáimat?
A sokféle érzelemtől, ami bennem kavargott, kifolyt a könnyem, majd szó szerint záporozni kezdett.
- Bella… - kezdte Elizabeth, de én közbeszóltam.
- Nem, nem, semmi baj, nem miattad van – töröltem le a könnyeimet, de a kislány elkapta a kezem.
- Ne tedd! A könnyeidnek még nagy jelentősége lesz, ha visszaküldenek – mosolyodott el titokzatosan.
- Ezt hogy érted? – bámultam rá.
- Nem mondhatom el. Ha visszaengednek, megtapasztalod te magad – simogatta meg a tenyerem.
- Mit értettél az alatt, mikor azt mondtad: bizonyos keretek között? – vontam fel a szemöldököm kíváncsian.
- Ja, igen. Tudod, az angyallétnek is megvannak a maga hátulütői. Teljesen fel kell adnod az emberi életed. Hogy pár példát említsek, nem lesz szükséged ételre, nem fogsz öregedni és változni, és néha túlságosan is a lelked fog vezérelni. Úgy értem, az agyadnak nem sok beleszólása lesz a döntéseidbe.
- És… lesznek szárnyaim is, meg minden? – teljesen véletlenül csúszott ki a számon, és amint kimondtam, iszonyatosan hülyének éreztem magam.
A lány hangosan kacagott rajtam, és pedig fülig pirultam.
- Látsz rajtam szárnyakat, Bella? – nézett a háta mögé.
- Nem… - mosolyodtam el zavaromban. – Csak, annyira hihetetlen ez az egész.
- Nem is tudom, én már eléggé megszoktam, tudod. De ha van még kérdésed, szívesen válaszolok.
- Ó, mindössze pár ezer… Szóval, a babáim… vámpírok lesznek, vagy angyalok? – kissé félve ejtettem ki a vámpír szót, nem tudva, hogy idefent hogy viszonyulnak hozzá, de Elizabethen semmi zavarót nem láttam. Teljesen normálisan fogadta.
- Is-is. – mosolygott.
- De bennük sem lesz semmi emberi?
- Nem, hiszen mikor megszületnek, te sem leszel már az. Feltéve, ha egyáltalán… - elhallgatott.
-… ha egyáltalán megszületnek – fejeztem be fojtott hangon.
- Igen – sütötte le szemeit.
- És te… sosem akartál odalent lenni? – tettem fel neki a kérdést, és elkezdtem a füvet tépkedni fél kézzel.
- Nem sok jó élményben volt részem halandóként, így azt hiszem, a válaszom nem.
- Annyira sajnálom, ami veled történt, Elizabeth…
Egy pillanat alatt változott vissza esetlen kisgyermekké, ahogy a halott anyukájára gondolt. Reflexszerűen felálltam, odamentem, és magamhoz öleltem apró kis testét.
Fejét a hajamba fúrta, és nagyokat szipogott. Anyai ösztöneim felülkerekedtek, és elkezdtem neki halkan dúdolgatni az altatódalomat. Épp, ahogy Edward is szokta énnekem.
Nem tudom, meddig lehettünk a rét közepén összeölelkezve – bár, ha igaz az, amit a kislány az időről mondott, nem is számított igazán – egyszer csak felkapta a fejét.
- Meghozták a döntést – mondta üveges tekintettel, és én egyből a legrosszabbra gondoltam.
- Nem a te hibád, Kicsim… - simítottam végig könnyes szemmel vékony kis karján.
- Hiányozni fogsz, Bella… - alakja egyre távolodni kezdett, azt még láttam, ahogy felém int, utána pedig megint a feketeség ölelt körül.
Gyilkos ösztönök - 19.fejezet
19. La Push titka
/Bella szemszöge/
Amint hazaértem, becsaptam magam után az ajtót, és rohantam fel a szobámba, hogy egész úton tartogatott fájdalmam utat engedhessen magának a könnyeim kíséretében.
Charlie La Pushban volt, így legalább azzal nem kellett foglalkoznom, hogy mit szól a hirtelen érzelemkitörésemhez.
Az ágyamra hasaltam, a kispárnámat meg a fejemre nyomtam, hogy elnyomja a hangot.
Sírtam, mert nem lehettem Edwarddal, most is kénytelen voltam hazudni neki, pedig azt sosem akartam. De hát ki tudta, hogy ilyen helyzetbe kerülök majd? Ez olyan lehetetlen… végre megtetszik egy fiú, aki nyilván nem csak tetszik. Edwardot egyszerűen nem lehet csak a külsejéért szeretni! A szíve, a lelke, az egész lénye… annyira csodálatos, hogy már szinte fáj, ha nem lehetek vele minden egyes pillanatban.
Sírtam, mert féltem. Féltem a következményektől, féltem keresztbetenni Adrianának, mert volt abban a lányban valami, ami rettegésre késztetett. Talán az a betegesen ideges fény a szemében, vagy az arcán tükröződő mérhetetlen fájdalom és ragaszkodás Edwardhoz, nem tudtam. Csak abban voltam egészen biztos, hogy ez a lány mindenre képes lenne a szerelméért. Ezzel csak az volt a baj, hogy én is.
Képes vagyok elengedni őt, ha neki úgy jobb. Ha nem velem szeretne lenni, elfogadom, mert nekem ő a legfontosabb.
Milyen jó is, hogy nem hallja a gondolataimat! Ha tudná, mi történt, csalódna bennem. Hazudtam neki, még ha fájó szívvel is – mert tényleg nem volt választásom - , akkor is megtettem. És a hazugság volt az a dolog, amitől nekem borsódzott a hátam. Ez az egy dolog volt, amit mindenkinél utáltam. És mivel Edwarddal nagyon hasonlítunk egymásra, gondoltam, ő is hasonlóképpen vélekedik a dologról.
Ahogy sorra vettem a dolgokat, azon agyaltam, hogy akkor még is hogyan tovább.
Nyilván vége az együtt töltött csodás perceknek, így örülhetek, ha egy-két távoli, titkos pillantást megengedhetek magamnak.
Ha megkérdezné, mi történt valójában, hazudnom kellene neki. Például, bizonygathatnám, hogy igenis úgy volt, ahogy akkor és ott mondtam, és még fel is háborodhatnék, hogy nem hisz nekem, meg hogy mi köze hozzá.
Megbántanám, igen, de a jelen helyzetet nem lehetne másként megoldani. Az kell, hogy azt higgye, nem érdekel engem, hogy nem számít nekem. És hogy… semmi közünk egymáshoz.
Ha a tervem beválik, soha többé nem fogunk beszélni, és ők ketten boldogan élhetnek. Én meg… összetört szívvel, reménytelenül szerelmesen egy vámpírba tölthetem remeteéletem mindennapjait.
Hát, ez így nem tűnt nagyon jó megoldásnak…
Istenem, miért kellett nekem Forksba jönnöm? Miért nem maradhattam a seggemen, miért kellett mártírkodnom?
Talán ha visszamennék, elfelejteném őt.
Nem, ebben nem hihettem. Őt nem lehet elfelejteni. A szerelmen nem lehet csak úgy túllépni.
Na ebből elég! – mondtam magamnak. Lesz, ami lesz. Ha beszélni akar, hát majd beszélek vele, ha nem meg nem.
Felkeltem az ágyról, és a fürdőszobába botorkáltam.
A szemeim vörösek voltak, és még mindig égtek. Az ajkam kicsit felrepedt, annyit harapdáltam – mindig ezt csinálom, mikor ideges vagyok. Az arcomat agyongyűrte a paplanom.
Megnyitottam a hideg vizes csapot, és fröcsköltem belőle az arcomra. Ez jól esett.
Egy kis ajakápolót is kentem a számra, hogy ne legyen olyan feltűnő, majd néhányszor végigszántottam a kefével a hajamon.
Fájdalmasan grimaszoltam a tükörbe, és kitrappoltam a konyhába, hogy főzzek valamit Charlie-nak. Biztos éhes lesz, mikor hazaér, bár addig van még hátra jó pár óra.
Ahogy csuktam volna be magam mögött a szobám ajtaját, a telefonom csörgését hallottam meg.
A kijelzőn Francis barátnőm neve villogott. Megnyugodtam.
- Szia, Franc – bár próbáltam semleges hangot megütni, mégis ki lehetett hallani belőle a szomorúságot. Szánalmas volt.
- Bella! Heló! Jaj, mi ez a világfájdalma-hang? – kuncogott a telefonba.
- Á, semmiség, csak rossz napom van.
- Na, akkor tetszeni fog az ötletem! – mondta nagy lelkesen. – Szóval az van, hogy Jacob lemondta a ma esti randinkat. Azt mondta, muszáj ma a srácokkal lennie, de nem is tudom… a hangja olyan türelmetlenül hangzott… De persze lehet, hogy csak beképzeltem magamnak, mindegy is. Szóval arra gondoltam, hogy átmehetnék hozzátok, kicsit dumálgatni… még akár főzni is segítek, ha nagyon akarod. Na, mit szólsz? – lelkesült fel a hangja.
Engem már kevésbé hozott hangulatba a javaslata. Morcos voltam és tanácstalan. Egyedül akartam most lenni a nyomorommal. Mondjuk, talán ha lenne valami, ami elterelné a figyelmemet…
- Nem is tudom, Francis… nem lennék most túl jó társaság, azt hiszem.
- Ó, ne már, Bells! Majd én felvidítalak, oké? – komolyan gondolta, mint ahogy azt már meg is szokhattam tőle. Ő mindenkit képes volt felvidítani, de komolyan. Így hát nem akartam megbántani.
- Rendben, nem bánom – mosolyodtam el. Milyen jó, hogy van egy ilyen barátnőm! – És mikor jönnél? Mert tényleg épp most akartam elkezdeni a főzést. Apu csak este jön, La Pushba tölti a napot.
- Tied az egész ház? Király. Akkor indulok is! Puszi! – és a válaszomat meg se várva kinyomta a telefont.
Na igen, ez Francis! Mindig pörög, és mindenkit felpörget. Remélem, nálam is sikerrel jár majd.
Franc csak néhány utcányira lakott tőlünk, így tíz perc múlva már hallottam is a kocsiját a felhajtón megállni.
Kimentem hát elé.
- Na szia! – köszöntem rá, mikor épp szállt ki.
Rám vigyorgott.
- Bámulatos. Azt hinné az ember, szomorú vagy a te Jacobod miatt, de nem… nem látszol annak. Inkább felspannoltnak – ingattam a fejem mosolyogva. – Csak nem készülsz valamire, Franc? – vontam fel a szemöldökömet.
Francis hamiskás mosolyra húzta vékony ajkait.
- Jaj, hát ismersz. De… ha nagyon akarsz, főzhetünk is… - grimaszolt egyet, mintha épp a WC-t akarnám kipucoltatni vele.
- Ó, lefogadom, hogy a főzés nem ér fel a te kolosszális tervedhez – gúnyolódtam, miközben elkezdtem az ajtó felé venni az irányt.
- Bells! – visszafordultam. – Ööö… igazából azt terveztem, autókázhatnánk picit.
Kérdően néztem vissza rá.
- Úgy… La Push környékén… - mondta sunyin, és meg persze egyből levágtam, mire készül. Kémkedni akar Jacob után.
- Franc…
- Tudom, tudom, őrültség, de… úgy érzem, valamit nem mond el nekem. És ha van valakije? Bella, meg kell tudnom! – magyarázkodott.
- Uh, menjünk. – bezártam a bejárati ajtót, és beszálltam barátnőm mellé a kocsiba.
- Nézd, én ugyan nem ismerem valami jól azt a fiút, de a vak is látja, hogyan néz rád! Nem hiszem, hogy megcsalna… süt róla a szerelem!.
- Tudom, hogy szeret! Tényleg. De akkor is ki kell derítenem, mi folyik itt. Szerintem a srácokhoz van valami köze, mert az a feltételezés, hogy mellettem van még valakije, túlságosan fájdalmas lenne – halkult el a hangja.
- Remélem rájövünk, és megnyugodhatsz – néztem kifelé az ablakon.
Bár Francis nem szokott gyorsan hajtani, most mégis iszonyat gyorsan haladtak el mellettünk a fák. Szinte csak egy zöld csíkot lehetett látni az utunkat kísérő erdősávból.
Aztán a zöldet fehér és világos házak váltották fel, és én tudtam, hogy La Pushba értünk.
Francis leparkolta a kocsit egy rövid, homokos útra, hogy a fák elrejtsék azt.
A mellékúton gyalog haladtunk tovább, ami a házak mögötti kertekre engedett rálátást.
- Franc, olyan hülyén érzem magam. Itt lopakodunk meg minden… - suttogtam nagy beleéléssel.
Franc kuncogott előttem, aztán hirtelen megállt, és hallottam, ahogy halkan felszisszen.
Aztán én is megláttam.
Egy vörösesbarna falú ház rejtett hátsóudvarán egy hatalmas farkas állt, vicsorogva pár la pushi srácra.
Belém fagyott a lélegzet.
- Úristen! – fogtam meg azonnal Franc kezét.
- Az ott Jacob! Tennünk kell valamit! – nézett rám ijedten.
- Hogy lehet ilyen hatalmas az a… - suttogtam.
Aztán már csak arra eszméltem, hogy barátnőm elkezd a hatalmas vadállat felé futni, Jacob nevét kiabálva.
/Bella szemszöge/
Amint hazaértem, becsaptam magam után az ajtót, és rohantam fel a szobámba, hogy egész úton tartogatott fájdalmam utat engedhessen magának a könnyeim kíséretében.
Charlie La Pushban volt, így legalább azzal nem kellett foglalkoznom, hogy mit szól a hirtelen érzelemkitörésemhez.
Az ágyamra hasaltam, a kispárnámat meg a fejemre nyomtam, hogy elnyomja a hangot.
Sírtam, mert nem lehettem Edwarddal, most is kénytelen voltam hazudni neki, pedig azt sosem akartam. De hát ki tudta, hogy ilyen helyzetbe kerülök majd? Ez olyan lehetetlen… végre megtetszik egy fiú, aki nyilván nem csak tetszik. Edwardot egyszerűen nem lehet csak a külsejéért szeretni! A szíve, a lelke, az egész lénye… annyira csodálatos, hogy már szinte fáj, ha nem lehetek vele minden egyes pillanatban.
Sírtam, mert féltem. Féltem a következményektől, féltem keresztbetenni Adrianának, mert volt abban a lányban valami, ami rettegésre késztetett. Talán az a betegesen ideges fény a szemében, vagy az arcán tükröződő mérhetetlen fájdalom és ragaszkodás Edwardhoz, nem tudtam. Csak abban voltam egészen biztos, hogy ez a lány mindenre képes lenne a szerelméért. Ezzel csak az volt a baj, hogy én is.
Képes vagyok elengedni őt, ha neki úgy jobb. Ha nem velem szeretne lenni, elfogadom, mert nekem ő a legfontosabb.
Milyen jó is, hogy nem hallja a gondolataimat! Ha tudná, mi történt, csalódna bennem. Hazudtam neki, még ha fájó szívvel is – mert tényleg nem volt választásom - , akkor is megtettem. És a hazugság volt az a dolog, amitől nekem borsódzott a hátam. Ez az egy dolog volt, amit mindenkinél utáltam. És mivel Edwarddal nagyon hasonlítunk egymásra, gondoltam, ő is hasonlóképpen vélekedik a dologról.
Ahogy sorra vettem a dolgokat, azon agyaltam, hogy akkor még is hogyan tovább.
Nyilván vége az együtt töltött csodás perceknek, így örülhetek, ha egy-két távoli, titkos pillantást megengedhetek magamnak.
Ha megkérdezné, mi történt valójában, hazudnom kellene neki. Például, bizonygathatnám, hogy igenis úgy volt, ahogy akkor és ott mondtam, és még fel is háborodhatnék, hogy nem hisz nekem, meg hogy mi köze hozzá.
Megbántanám, igen, de a jelen helyzetet nem lehetne másként megoldani. Az kell, hogy azt higgye, nem érdekel engem, hogy nem számít nekem. És hogy… semmi közünk egymáshoz.
Ha a tervem beválik, soha többé nem fogunk beszélni, és ők ketten boldogan élhetnek. Én meg… összetört szívvel, reménytelenül szerelmesen egy vámpírba tölthetem remeteéletem mindennapjait.
Hát, ez így nem tűnt nagyon jó megoldásnak…
Istenem, miért kellett nekem Forksba jönnöm? Miért nem maradhattam a seggemen, miért kellett mártírkodnom?
Talán ha visszamennék, elfelejteném őt.
Nem, ebben nem hihettem. Őt nem lehet elfelejteni. A szerelmen nem lehet csak úgy túllépni.
Na ebből elég! – mondtam magamnak. Lesz, ami lesz. Ha beszélni akar, hát majd beszélek vele, ha nem meg nem.
Felkeltem az ágyról, és a fürdőszobába botorkáltam.
A szemeim vörösek voltak, és még mindig égtek. Az ajkam kicsit felrepedt, annyit harapdáltam – mindig ezt csinálom, mikor ideges vagyok. Az arcomat agyongyűrte a paplanom.
Megnyitottam a hideg vizes csapot, és fröcsköltem belőle az arcomra. Ez jól esett.
Egy kis ajakápolót is kentem a számra, hogy ne legyen olyan feltűnő, majd néhányszor végigszántottam a kefével a hajamon.
Fájdalmasan grimaszoltam a tükörbe, és kitrappoltam a konyhába, hogy főzzek valamit Charlie-nak. Biztos éhes lesz, mikor hazaér, bár addig van még hátra jó pár óra.
Ahogy csuktam volna be magam mögött a szobám ajtaját, a telefonom csörgését hallottam meg.
A kijelzőn Francis barátnőm neve villogott. Megnyugodtam.
- Szia, Franc – bár próbáltam semleges hangot megütni, mégis ki lehetett hallani belőle a szomorúságot. Szánalmas volt.
- Bella! Heló! Jaj, mi ez a világfájdalma-hang? – kuncogott a telefonba.
- Á, semmiség, csak rossz napom van.
- Na, akkor tetszeni fog az ötletem! – mondta nagy lelkesen. – Szóval az van, hogy Jacob lemondta a ma esti randinkat. Azt mondta, muszáj ma a srácokkal lennie, de nem is tudom… a hangja olyan türelmetlenül hangzott… De persze lehet, hogy csak beképzeltem magamnak, mindegy is. Szóval arra gondoltam, hogy átmehetnék hozzátok, kicsit dumálgatni… még akár főzni is segítek, ha nagyon akarod. Na, mit szólsz? – lelkesült fel a hangja.
Engem már kevésbé hozott hangulatba a javaslata. Morcos voltam és tanácstalan. Egyedül akartam most lenni a nyomorommal. Mondjuk, talán ha lenne valami, ami elterelné a figyelmemet…
- Nem is tudom, Francis… nem lennék most túl jó társaság, azt hiszem.
- Ó, ne már, Bells! Majd én felvidítalak, oké? – komolyan gondolta, mint ahogy azt már meg is szokhattam tőle. Ő mindenkit képes volt felvidítani, de komolyan. Így hát nem akartam megbántani.
- Rendben, nem bánom – mosolyodtam el. Milyen jó, hogy van egy ilyen barátnőm! – És mikor jönnél? Mert tényleg épp most akartam elkezdeni a főzést. Apu csak este jön, La Pushba tölti a napot.
- Tied az egész ház? Király. Akkor indulok is! Puszi! – és a válaszomat meg se várva kinyomta a telefont.
Na igen, ez Francis! Mindig pörög, és mindenkit felpörget. Remélem, nálam is sikerrel jár majd.
Franc csak néhány utcányira lakott tőlünk, így tíz perc múlva már hallottam is a kocsiját a felhajtón megállni.
Kimentem hát elé.
- Na szia! – köszöntem rá, mikor épp szállt ki.
Rám vigyorgott.
- Bámulatos. Azt hinné az ember, szomorú vagy a te Jacobod miatt, de nem… nem látszol annak. Inkább felspannoltnak – ingattam a fejem mosolyogva. – Csak nem készülsz valamire, Franc? – vontam fel a szemöldökömet.
Francis hamiskás mosolyra húzta vékony ajkait.
- Jaj, hát ismersz. De… ha nagyon akarsz, főzhetünk is… - grimaszolt egyet, mintha épp a WC-t akarnám kipucoltatni vele.
- Ó, lefogadom, hogy a főzés nem ér fel a te kolosszális tervedhez – gúnyolódtam, miközben elkezdtem az ajtó felé venni az irányt.
- Bells! – visszafordultam. – Ööö… igazából azt terveztem, autókázhatnánk picit.
Kérdően néztem vissza rá.
- Úgy… La Push környékén… - mondta sunyin, és meg persze egyből levágtam, mire készül. Kémkedni akar Jacob után.
- Franc…
- Tudom, tudom, őrültség, de… úgy érzem, valamit nem mond el nekem. És ha van valakije? Bella, meg kell tudnom! – magyarázkodott.
- Uh, menjünk. – bezártam a bejárati ajtót, és beszálltam barátnőm mellé a kocsiba.
- Nézd, én ugyan nem ismerem valami jól azt a fiút, de a vak is látja, hogyan néz rád! Nem hiszem, hogy megcsalna… süt róla a szerelem!.
- Tudom, hogy szeret! Tényleg. De akkor is ki kell derítenem, mi folyik itt. Szerintem a srácokhoz van valami köze, mert az a feltételezés, hogy mellettem van még valakije, túlságosan fájdalmas lenne – halkult el a hangja.
- Remélem rájövünk, és megnyugodhatsz – néztem kifelé az ablakon.
Bár Francis nem szokott gyorsan hajtani, most mégis iszonyat gyorsan haladtak el mellettünk a fák. Szinte csak egy zöld csíkot lehetett látni az utunkat kísérő erdősávból.
Aztán a zöldet fehér és világos házak váltották fel, és én tudtam, hogy La Pushba értünk.
Francis leparkolta a kocsit egy rövid, homokos útra, hogy a fák elrejtsék azt.
A mellékúton gyalog haladtunk tovább, ami a házak mögötti kertekre engedett rálátást.
- Franc, olyan hülyén érzem magam. Itt lopakodunk meg minden… - suttogtam nagy beleéléssel.
Franc kuncogott előttem, aztán hirtelen megállt, és hallottam, ahogy halkan felszisszen.
Aztán én is megláttam.
Egy vörösesbarna falú ház rejtett hátsóudvarán egy hatalmas farkas állt, vicsorogva pár la pushi srácra.
Belém fagyott a lélegzet.
- Úristen! – fogtam meg azonnal Franc kezét.
- Az ott Jacob! Tennünk kell valamit! – nézett rám ijedten.
- Hogy lehet ilyen hatalmas az a… - suttogtam.
Aztán már csak arra eszméltem, hogy barátnőm elkezd a hatalmas vadállat felé futni, Jacob nevét kiabálva.
2010. június 6., vasárnap
Olvasói verseny - "Leghűségesebb Olvasóm"
Sziasztok!
Evével kitaláltunk Nektek valamit. Fel lehet fogni versenyként is, de én inkább egy kis jutalomnak tartom azért, amiért olvastok.
Az egész dolog abból állna, hogy ti elkülditek az e-mail címemre a neveteket, azt, hogy hol laktok, hány évesek vagytok, a képeteket, pár fontos dolgot magatokról, hogy miért szeretitek a történeteimet olvasni, és mióta olvassátok őket, és a kedvenc idézeteket (valamelyik történetemből).
Mi Evével átnézzük a jelentkezéseket, és amelyik a leg ígéretesebb, azt egy hónapig kitesszük az oldalra.
Ehhez persze az kell, hogy aktívan résztvegyetek az oldal alakulásában. Értem ez alatt azt, hogy kommentárokat írtok a fejezetek alá, esetleg chatbe, és a rendszeres olvasóim lesztek (hasznos lehet, ha a nevedet több helyen is látom, hogy tudjam, tényleg érdemes vagy-e a „Leghűségesebb Olvasóm” címre.
Tehát, amit tenned kell, hogy te nyerd az egy hónapos címet, hogy kikerülhess az oldalamra:
1. A nevedet (teljes és becenév), korodat, lakhelyedet, egy képet magadról, azt, hogy miért szereted a történeteimet (esetleg odaírhatod azt is, hogy melyik a kedvenced és miért), mióta olvasol, pár fontos dolgot magadról, a kedvenc idézetedet (a történeteimből) elküldeni a / twilight_doo88@citromail.hu / e-mail címre.
2. Aktív részvétel az oldalon pl.: kommentárok írása a fejezetek alá, chatbe írás, rendszeres olvasónak lenni, kritikák írása
3. Várni, és nézni, hogy a Te adataid kerülnek-e ki az oldal tetejére 1 hónapig „Leghűségesebb Olvasóm” cím alatt. :)
Ha bármi kérdésetek lenne, a jelentkezési e-mail címen feltehetitek nekem őket, 100%, hogy visszaírok.
Remélem, sokan fogtok jelentkezni, és ezzel is kicsit feldobhatjuk a ti, illetve az oldal hangulatát.
Puszil és ölel titeket: Doo88
Köszönöm, hogy olvastok! :)
Evével kitaláltunk Nektek valamit. Fel lehet fogni versenyként is, de én inkább egy kis jutalomnak tartom azért, amiért olvastok.
Az egész dolog abból állna, hogy ti elkülditek az e-mail címemre a neveteket, azt, hogy hol laktok, hány évesek vagytok, a képeteket, pár fontos dolgot magatokról, hogy miért szeretitek a történeteimet olvasni, és mióta olvassátok őket, és a kedvenc idézeteket (valamelyik történetemből).
Mi Evével átnézzük a jelentkezéseket, és amelyik a leg ígéretesebb, azt egy hónapig kitesszük az oldalra.
Ehhez persze az kell, hogy aktívan résztvegyetek az oldal alakulásában. Értem ez alatt azt, hogy kommentárokat írtok a fejezetek alá, esetleg chatbe, és a rendszeres olvasóim lesztek (hasznos lehet, ha a nevedet több helyen is látom, hogy tudjam, tényleg érdemes vagy-e a „Leghűségesebb Olvasóm” címre.
Tehát, amit tenned kell, hogy te nyerd az egy hónapos címet, hogy kikerülhess az oldalamra:
1. A nevedet (teljes és becenév), korodat, lakhelyedet, egy képet magadról, azt, hogy miért szereted a történeteimet (esetleg odaírhatod azt is, hogy melyik a kedvenced és miért), mióta olvasol, pár fontos dolgot magadról, a kedvenc idézetedet (a történeteimből) elküldeni a / twilight_doo88@citromail.hu / e-mail címre.
2. Aktív részvétel az oldalon pl.: kommentárok írása a fejezetek alá, chatbe írás, rendszeres olvasónak lenni, kritikák írása
3. Várni, és nézni, hogy a Te adataid kerülnek-e ki az oldal tetejére 1 hónapig „Leghűségesebb Olvasóm” cím alatt. :)
Ha bármi kérdésetek lenne, a jelentkezési e-mail címen feltehetitek nekem őket, 100%, hogy visszaírok.
Remélem, sokan fogtok jelentkezni, és ezzel is kicsit feldobhatjuk a ti, illetve az oldal hangulatát.
Puszil és ölel titeket: Doo88
Köszönöm, hogy olvastok! :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)