sziasztok!
a következő frissítéskor PM fog felkerülni...
már félig vagyok a fejezettel, csütörtökön, pénteken vagy szombaton felrakom.
Puszi, Doo
2011. november 13., vasárnap
2011. november 2., szerda
Gyilkos ösztönök - 34. fejezet
34. Minden vég valaminek a kezdete
/Bella szemszöge/
Ez bámulatos! – mondtam Edwardnak, mikor körbevezetett.
Az Cullen-villában voltunk, ahol most jártam először, azt leszámítva, mikor a Dana-val való összetűzést követően ájultan feküdtem a kanapéjukon, és az apja kezelése alatt álltam.
Nem mondhatnám, hogy erre számítottam. Minden világos volt, a falak helyett üvegablakok. A berendezés is világos, csodaszép bőrkanapé, méz és bézsszín mindenütt.
Örültem, hogy elhozott, de mégis furán éreztem magam, hisz én voltam a második ember, aki ebben a házban járt.
Ő is furcsán viselkedett. A kezemet fogta, ott sétált mellettem, hozzám beszélt, mégis úgy éreztem, mintha lélekben valahol máshol járna.
Néha, mikor azt hitte, nem látom, magába mélyedt, lehunyta a szemét, az arcán fájdalom suhant át. Alig tartott néhány másodpercig, mégis elrontott mindent.
Edward, mi a baj? – tört ki belőlem a kérdés épp egy ilyen pillanatban.
Rám nézett, a szeme szépséges aranybarna volt, amit imádtam, a szája keskeny vonalba szűkült, miközben gyors mozdulattal a hajába túrt.
Ne haragudj, Bella, azt hittem, segít, ha itt vagy mellettem… A legkevésbé sem akarom pont Ővele elrontani a napodat… - a gyomrom egyből összeszűkült. Annyira akartam, hogy legalább a mai napra felejtsük el Adriana-t. Csak mára hadd legyünk kettesben. Mégsem hagyhattam, hogy egyedül ő szenvedjen a dologtól.
Mondd el – sóhajtottam, megfogtam mindkét kezét, és megálltam vele szemben.
Ne haragudj, Bella, én… pár napja elmentem hozzá – sütötte le a szemét. A gyomrom megint összeszűkült. Sejtettem, hogy Edwardnak nem lesz könnyű elfelejtenie őt, de szörnyű volt hallani, hogy míg én otthon ülve a hívását vártam, addig ő vele volt.
Te is hallottad, mi történt Evie Adamssel. A legjobb barátnője volt. Csak látni akartam, hogy van, talán segíteni… valahogy. Annyira szomorú volt, Bella. Teljesen más volt, rá sem ismertem. És aztán azt mondta… - Edward arca olyan elkínzott volt, hogy nehezemre esett még ránézni is. Még mindig fontos volt neki, még mindig szerette. Tudtam. – Azt mondta, hogy utál, hogy mindenről én tehetek. Talán igaza van. Én rontottam el mindent, Bella. Csak fájdalmat tudok okozni. Hogy is hihettem, hogy… - két kezembe fogtam arcát, nem hagytam, hogy befejezze. Ő volt a legjobb dolog az életemben.
Te nem tehetsz semmiről, az a lány azért halt meg, mert részegen autóba ült, Charlie mondta. Ez hogy lehetne a te hibád? Elhiszem, hogy Adriana kiborult Evie miatt, és miattunk… De ez nem a te hibád. És az enyém sem. Nem tehetünk róla, hogy így érzünk… Én nem tudnék nélküled élni, Edward. Most már nem – öleltem át. Néhány másodpercig csak csendben álltunk.
Mi van, ha ő sem akar tovább nélkülem élni? – suttogta. – Alice-nek volt egy látomása tegnap. Adriana drogot vett. És aztán… megtette.
Eltoltam magamtól.
Tessék? Öngyilkos lett? – istenem…
Nem. Csak azt hiszi, így majd könnyebbé válik az élete. Ismerem őt. Mindig a könnyebb utat választja. De ezzel tökreteszi magát.
De ha Alice előre látta, miért nem akadályoztátok meg? – nem értettem.
Pont azért, mert ismerjük. Ha megpróbáljuk megakadályozni, elölről kezdi. Megveszi újra, és mi nem tudunk mindig odasietni, hogy megállítsuk. Szörnyű nézni, hogy ezt teszi magával, de senki sem tudja megakadályozni.
Bólintottam. Ezzel egyet kellett értenem.
Meg aztán… miattad sem tettem meg.
Miattam?
Nem szaladhatok mindig hozzá. Most már veled vagyok. És szeretlek.
Újból megöleltem.
Én is szeretlek. Nagyon.
Akkor csókolt meg először.
A ő szája hideg volt, az enyém meleg. A tenyere a szívemen volt, kemény, mozdulatlan, az én szívem pedig olyan hevesen vert!
Nekem ő volt az első. Ő már csókolt előttem valaki mást is…
Én ember voltam, ő valami egészen más.
De szerettük egymást, és ez tett minket eggyé.
Úgy éreztem, most kezdtem el igazán élni.
/Adriana szemszöge/
Egy idegen ágyban feküdtem, egy idegen férfivel.
Nem, ha jobban átgondoltam, nem volt idegen. Egyszer már találkoztam vele… beszéltünk is, és vettem is tőle valamit.
Igen, már emlékszem. A neve Jerry. A dílerem.
A szoba bűzlött valamitől. Tőlünk, amit tettünk. A gondolatainktól. A vágyainktól. A fehér portól az éjjeliszekrényen.
Az életemtől.
Magam köré tekertem a takarót, Jerry megmozdult, morgott valamit, és aludt tovább háttal nekem. Szörnyen éreztem magam. A fejem szétrobbant, üvöltött a segítségért.
Megfogtam egy papírdarabot, felcsavartam. Már nem először tettem, nem is másodszorra. Pedig ez csak a második nap volt. Már tudtam, hogy kell, már tudtam, hogy milyen érzés. Minden jobb lesz tőle.
A por égette az orromat. Imádtam. A szemembe könnyek gyűltek. A világ szépen lassan homályossá vált, akárcsak az érzéseim. Már nem voltak gondjaim. Nem fájt semmi. Folytak a könnyeim, de nem érdekelt. Nem töröltem le őket. Már nem abban a világban voltam, hanem a felhők közt repültem. Sejtésem sem volt, hogy az élet ennyire könnyű is lehet. Sejtésem sem volt, hogy az életet és halált csak egy vékony fátyol választja el.
Úgy éreztem, megszűnök létezni, és rettentően örültem neki.
/Bella szemszöge/
Ez bámulatos! – mondtam Edwardnak, mikor körbevezetett.
Az Cullen-villában voltunk, ahol most jártam először, azt leszámítva, mikor a Dana-val való összetűzést követően ájultan feküdtem a kanapéjukon, és az apja kezelése alatt álltam.
Nem mondhatnám, hogy erre számítottam. Minden világos volt, a falak helyett üvegablakok. A berendezés is világos, csodaszép bőrkanapé, méz és bézsszín mindenütt.
Örültem, hogy elhozott, de mégis furán éreztem magam, hisz én voltam a második ember, aki ebben a házban járt.
Ő is furcsán viselkedett. A kezemet fogta, ott sétált mellettem, hozzám beszélt, mégis úgy éreztem, mintha lélekben valahol máshol járna.
Néha, mikor azt hitte, nem látom, magába mélyedt, lehunyta a szemét, az arcán fájdalom suhant át. Alig tartott néhány másodpercig, mégis elrontott mindent.
Edward, mi a baj? – tört ki belőlem a kérdés épp egy ilyen pillanatban.
Rám nézett, a szeme szépséges aranybarna volt, amit imádtam, a szája keskeny vonalba szűkült, miközben gyors mozdulattal a hajába túrt.
Ne haragudj, Bella, azt hittem, segít, ha itt vagy mellettem… A legkevésbé sem akarom pont Ővele elrontani a napodat… - a gyomrom egyből összeszűkült. Annyira akartam, hogy legalább a mai napra felejtsük el Adriana-t. Csak mára hadd legyünk kettesben. Mégsem hagyhattam, hogy egyedül ő szenvedjen a dologtól.
Mondd el – sóhajtottam, megfogtam mindkét kezét, és megálltam vele szemben.
Ne haragudj, Bella, én… pár napja elmentem hozzá – sütötte le a szemét. A gyomrom megint összeszűkült. Sejtettem, hogy Edwardnak nem lesz könnyű elfelejtenie őt, de szörnyű volt hallani, hogy míg én otthon ülve a hívását vártam, addig ő vele volt.
Te is hallottad, mi történt Evie Adamssel. A legjobb barátnője volt. Csak látni akartam, hogy van, talán segíteni… valahogy. Annyira szomorú volt, Bella. Teljesen más volt, rá sem ismertem. És aztán azt mondta… - Edward arca olyan elkínzott volt, hogy nehezemre esett még ránézni is. Még mindig fontos volt neki, még mindig szerette. Tudtam. – Azt mondta, hogy utál, hogy mindenről én tehetek. Talán igaza van. Én rontottam el mindent, Bella. Csak fájdalmat tudok okozni. Hogy is hihettem, hogy… - két kezembe fogtam arcát, nem hagytam, hogy befejezze. Ő volt a legjobb dolog az életemben.
Te nem tehetsz semmiről, az a lány azért halt meg, mert részegen autóba ült, Charlie mondta. Ez hogy lehetne a te hibád? Elhiszem, hogy Adriana kiborult Evie miatt, és miattunk… De ez nem a te hibád. És az enyém sem. Nem tehetünk róla, hogy így érzünk… Én nem tudnék nélküled élni, Edward. Most már nem – öleltem át. Néhány másodpercig csak csendben álltunk.
Mi van, ha ő sem akar tovább nélkülem élni? – suttogta. – Alice-nek volt egy látomása tegnap. Adriana drogot vett. És aztán… megtette.
Eltoltam magamtól.
Tessék? Öngyilkos lett? – istenem…
Nem. Csak azt hiszi, így majd könnyebbé válik az élete. Ismerem őt. Mindig a könnyebb utat választja. De ezzel tökreteszi magát.
De ha Alice előre látta, miért nem akadályoztátok meg? – nem értettem.
Pont azért, mert ismerjük. Ha megpróbáljuk megakadályozni, elölről kezdi. Megveszi újra, és mi nem tudunk mindig odasietni, hogy megállítsuk. Szörnyű nézni, hogy ezt teszi magával, de senki sem tudja megakadályozni.
Bólintottam. Ezzel egyet kellett értenem.
Meg aztán… miattad sem tettem meg.
Miattam?
Nem szaladhatok mindig hozzá. Most már veled vagyok. És szeretlek.
Újból megöleltem.
Én is szeretlek. Nagyon.
Akkor csókolt meg először.
A ő szája hideg volt, az enyém meleg. A tenyere a szívemen volt, kemény, mozdulatlan, az én szívem pedig olyan hevesen vert!
Nekem ő volt az első. Ő már csókolt előttem valaki mást is…
Én ember voltam, ő valami egészen más.
De szerettük egymást, és ez tett minket eggyé.
Úgy éreztem, most kezdtem el igazán élni.
/Adriana szemszöge/
Egy idegen ágyban feküdtem, egy idegen férfivel.
Nem, ha jobban átgondoltam, nem volt idegen. Egyszer már találkoztam vele… beszéltünk is, és vettem is tőle valamit.
Igen, már emlékszem. A neve Jerry. A dílerem.
A szoba bűzlött valamitől. Tőlünk, amit tettünk. A gondolatainktól. A vágyainktól. A fehér portól az éjjeliszekrényen.
Az életemtől.
Magam köré tekertem a takarót, Jerry megmozdult, morgott valamit, és aludt tovább háttal nekem. Szörnyen éreztem magam. A fejem szétrobbant, üvöltött a segítségért.
Megfogtam egy papírdarabot, felcsavartam. Már nem először tettem, nem is másodszorra. Pedig ez csak a második nap volt. Már tudtam, hogy kell, már tudtam, hogy milyen érzés. Minden jobb lesz tőle.
A por égette az orromat. Imádtam. A szemembe könnyek gyűltek. A világ szépen lassan homályossá vált, akárcsak az érzéseim. Már nem voltak gondjaim. Nem fájt semmi. Folytak a könnyeim, de nem érdekelt. Nem töröltem le őket. Már nem abban a világban voltam, hanem a felhők közt repültem. Sejtésem sem volt, hogy az élet ennyire könnyű is lehet. Sejtésem sem volt, hogy az életet és halált csak egy vékony fátyol választja el.
Úgy éreztem, megszűnök létezni, és rettentően örültem neki.
2011. október 21., péntek
Pink Magic - 17. rész
Hát megtörtént. Kibékültünk, és végre megbizonyosodhattam róla, hogy a tesóm még mindig szeret. Iszonyat jó érzés volt őt átölelni, percekig el sem szakadtunk egymástól.
Tudta, mi a helyzet Liammel, és hogy ez engem hogy érint, de mégis próbált normálisan viselkedni. Mintha nem lenne semmi gondunk…
Pedig a viharfelhők még mindig a fejünk felett úszkáltak.
Hétvége volt, szombat, de a szüleink dolgoztak, így ketten kellett eltöltsük a nap hátralévő részét.
Miközben reggeliztünk, Kenny próbált felvillanyozni, jobb kedvre deríteni: mit csináljunk ma? Menjünk el motorozni? Vagy csak legyünk el a házban? Este elmenjünk-e a házibuliba, amit Kenny osztálytársa rendez?
Mindketten tudtuk az utolsó kérdésre a választ: dehogy megyünk. Liam biztosan ott lesz. Őt minden bulira elhívják.
A motorozás mellett döntöttünk, de tudtam, hogy ez a napnak csak egész csekély részét fogja kitölteni.
Örültem, hogy végre kimehetek a házból, úgy éreztem, a friss levegő jót fog tenni.
Hetek óta nem volt hova kiöltöznöm. A suliba is csak a legelnyűttebb farmereimben és pólóimban mentem, bár nem is érdekelt nagyon, mit viselek.
Most viszont szerettem volna egy kis változatosságot. Na nem mintha a bátyámmal való motorozás olyan nagy esemény volna. Mégis jól esett felvennem a fekete cicanadrágomat, a szürke hosszú trikómat, a fekete bőrdzsekimet és a szögecses lapos talpú csizmámat. Jól volt látnom a tükörben azt, hogy szép vagyok, a ruha még mindig tökéletesen kiemeli az alakomat, és bár a vastagon kihúzott szememben megmaradt az elmúlt egy hónap nyoma, örültem, hogy az emberek így is gyönyörűnek fognak tartani a motoron, szélborzolta, szálló hajjal.
Élveznem kellett volna. Boldogabbnak lennem, hisz kibékültem az öcsémmel. Mosolyognom kellett volna, a szám mégis vékony vonalba szűkült a tükörben.
- Gyerünk, Cam, meg tudod csinálni! Csak erre a napra! Csak Kenny kedvéért… - mondogattam, és próbáltam mosolyra kényszerítenem a szám, de az eredmény erőltetett volt, mintha félig nevetnék, és félig sírnék közben. Ez szörnyű.
Reméltem, hogy az imádott motorozás majd meghozza a kedvem a naphoz.
- Ó, a régi Cam! – mondja Kenny, mikor leérek a lépcsőn és végigmér – ezt már szeretem. – lehajol, és megpuszilja a fejem búbját. Ettől végre én is elmosolyodom.
- Húzzunk, tesó – húzom kifelé, miközben nevetünk.
Csodálatos érzés a dübörgő gép felett ülni. Érezni benne az erőt, közben beszívni Kenny ismerős, megnyugtató otthon-illatát.
Érezni, ahogy a szél borzolja és tépi a hajam, olyan érzés, mintha eltűnnének a korlátaim, a félelmeim, a gondjaim, és csak a jelen létezne: A hűs levegő az arcomon.
Az emberek megnéznek minket. Két bőrdzsekis fiatal egy hatalmas, fekete motoron száguld. Mi ez, ha nem a szabadság?
Már egy órája megyünk, néha Kenny hátraszól, megvagyok-e még, néha erősebben ölelem a derekát, örülök, hogy minden rendben, de főleg csak a mellettünk elsuhanó dolgokat figyelem.
Már rég hátunk mögött hagytuk NY hatalmas épületeit, s most Brooklyn tűzlétrás téglaházai, a sűrű, forgalmas utak mellett haladtunk el. Egy teljesen más, nyugodtabb környezet. Frissebb levegő, csendes környék, amit csak a mi motorunk hangja ver fel. Nem tudom, hol vagyunk, milyen mellékutcákon mentünk keresztül, milyen erdők mellett száguldottunk, milyen hidakon mentünk át. Csak azt tudom, hogy soha többé nem akarok visszamenni. Távol a gondoktól olyan, mintha egy egész más ember lennénk. Ez kell nekem. Így nem menekülök gonoszak elől. Nem vagyok a mágia rabja. Csak Camil vagyok. Egy lány a nagyvárosból.
Egy hangulatos kis kávézó előtt állunk meg.
Én ugyan nem akartam leszállni a motorról, de Kenny szerint csodát fog tenni most egy mogyorós forró csoki. És erre hogyan is mondhatnék nemet?
Nagyon kevesen ülnek bent, csak hárman vannak a pultossal együtt.
Leülünk hát az egyik sarokba, és Kenny rendel.
- Jobban vagy? – bukik ki belőle a kérdés már perc csend után.
- Sokkal jobban – nyugtatom meg. – És ezt persze neked köszönhetem.
- Ja, meg azt is, hogy ilyen helyzetbe kerültél – hajtja le a fejét.
- Mi? Nem! Hogy lenne az a te hibád? Figyelmetlen voltam, meggondolatlan. Csakis én tehetek róla. Tudod, azóta én még nem is… - a pultoslány meghozza a forrócsokikat, belém fojtva ezzel a szót.
- Köszi – mondjuk mindketten.
- Még valamit hozhatok? Csodás sütijeink vannak – mosolyog, főleg Kennyre.
- Cam? Kérsz egy sütit? Én állom.
- Nem bánom – mosolygok, tényleg jó kedvem van – egy vaníliás fánkot kérek.
Kenny is kér egyet, magunkra maradunk. Csak azt nem tudom, hogyan folytassam, amit elkezdtem. Mert a tény az, hogy a sikátoros eset után egyszer sem használtam az erőmet. Pedig nem vesztettem el, ó nem, tökéletesen működik, legalábbis azt hiszem. Egyszerűen… félek, hogy
megint balul sül el. Rettegek, hogy valaki rajtakap megint, és újonnan veszélybe sodrom a családomat. Ezért próbálok minél „normálisabb” lenni.
- Mit is akartál mondani az előbb? – kérdezi Kenny.
- Semmit, mindegy.
De aztán mégis úgy érzem, el kell árulnom.
- Nem varázsoltam. Azóta.
Rám néz, mintha rosszul hallaná.
- De hát több mint egy hónap eltelt már… Egyszer sem?
A fejemet ingatom.
A boszorkányoknak szükségük van arra, hogy használják a varázserejüket, mert általában legyengülnek, hogyha sokáig magukba rejtik.
Mintha idővel túl sok energia felgyülemlene benned, ami eleinte jó, de aztán később már csak nehezebbé tesz mindent, legyengít, és olyan, mintha fel akarnál robbanni. És ilyenkor a Vadászok is egyszerűbben kiszúrnak. Mintha megéreznék benned a rejtett energiákat.
Nálam azért ennyire nem durva a helyzet. Tudom kezelni. Csak nem tudom, meddig még.
A pultoslány kihozza a fánkjainkat, amit csendben el is fogyasztunk. Épp fizetni akarnánk, amikor két férfi lép be a kávézóba. Az egyik feketeruhás, bakancsos, és az arca…
A gyomromban valami nincs rendben, a gondolataim szétcsúsznak, szédülök, és majdnem leesek a székről, csak Kenny kezemre tett tenyere lehel belém némi erőt.
Az emlékeim… az a tetoválás… Végünk.
Tudta, mi a helyzet Liammel, és hogy ez engem hogy érint, de mégis próbált normálisan viselkedni. Mintha nem lenne semmi gondunk…
Pedig a viharfelhők még mindig a fejünk felett úszkáltak.
Hétvége volt, szombat, de a szüleink dolgoztak, így ketten kellett eltöltsük a nap hátralévő részét.
Miközben reggeliztünk, Kenny próbált felvillanyozni, jobb kedvre deríteni: mit csináljunk ma? Menjünk el motorozni? Vagy csak legyünk el a házban? Este elmenjünk-e a házibuliba, amit Kenny osztálytársa rendez?
Mindketten tudtuk az utolsó kérdésre a választ: dehogy megyünk. Liam biztosan ott lesz. Őt minden bulira elhívják.
A motorozás mellett döntöttünk, de tudtam, hogy ez a napnak csak egész csekély részét fogja kitölteni.
Örültem, hogy végre kimehetek a házból, úgy éreztem, a friss levegő jót fog tenni.
Hetek óta nem volt hova kiöltöznöm. A suliba is csak a legelnyűttebb farmereimben és pólóimban mentem, bár nem is érdekelt nagyon, mit viselek.
Most viszont szerettem volna egy kis változatosságot. Na nem mintha a bátyámmal való motorozás olyan nagy esemény volna. Mégis jól esett felvennem a fekete cicanadrágomat, a szürke hosszú trikómat, a fekete bőrdzsekimet és a szögecses lapos talpú csizmámat. Jól volt látnom a tükörben azt, hogy szép vagyok, a ruha még mindig tökéletesen kiemeli az alakomat, és bár a vastagon kihúzott szememben megmaradt az elmúlt egy hónap nyoma, örültem, hogy az emberek így is gyönyörűnek fognak tartani a motoron, szélborzolta, szálló hajjal.
Élveznem kellett volna. Boldogabbnak lennem, hisz kibékültem az öcsémmel. Mosolyognom kellett volna, a szám mégis vékony vonalba szűkült a tükörben.
- Gyerünk, Cam, meg tudod csinálni! Csak erre a napra! Csak Kenny kedvéért… - mondogattam, és próbáltam mosolyra kényszerítenem a szám, de az eredmény erőltetett volt, mintha félig nevetnék, és félig sírnék közben. Ez szörnyű.
Reméltem, hogy az imádott motorozás majd meghozza a kedvem a naphoz.
- Ó, a régi Cam! – mondja Kenny, mikor leérek a lépcsőn és végigmér – ezt már szeretem. – lehajol, és megpuszilja a fejem búbját. Ettől végre én is elmosolyodom.
- Húzzunk, tesó – húzom kifelé, miközben nevetünk.
Csodálatos érzés a dübörgő gép felett ülni. Érezni benne az erőt, közben beszívni Kenny ismerős, megnyugtató otthon-illatát.
Érezni, ahogy a szél borzolja és tépi a hajam, olyan érzés, mintha eltűnnének a korlátaim, a félelmeim, a gondjaim, és csak a jelen létezne: A hűs levegő az arcomon.
Az emberek megnéznek minket. Két bőrdzsekis fiatal egy hatalmas, fekete motoron száguld. Mi ez, ha nem a szabadság?
Már egy órája megyünk, néha Kenny hátraszól, megvagyok-e még, néha erősebben ölelem a derekát, örülök, hogy minden rendben, de főleg csak a mellettünk elsuhanó dolgokat figyelem.
Már rég hátunk mögött hagytuk NY hatalmas épületeit, s most Brooklyn tűzlétrás téglaházai, a sűrű, forgalmas utak mellett haladtunk el. Egy teljesen más, nyugodtabb környezet. Frissebb levegő, csendes környék, amit csak a mi motorunk hangja ver fel. Nem tudom, hol vagyunk, milyen mellékutcákon mentünk keresztül, milyen erdők mellett száguldottunk, milyen hidakon mentünk át. Csak azt tudom, hogy soha többé nem akarok visszamenni. Távol a gondoktól olyan, mintha egy egész más ember lennénk. Ez kell nekem. Így nem menekülök gonoszak elől. Nem vagyok a mágia rabja. Csak Camil vagyok. Egy lány a nagyvárosból.
Egy hangulatos kis kávézó előtt állunk meg.
Én ugyan nem akartam leszállni a motorról, de Kenny szerint csodát fog tenni most egy mogyorós forró csoki. És erre hogyan is mondhatnék nemet?
Nagyon kevesen ülnek bent, csak hárman vannak a pultossal együtt.
Leülünk hát az egyik sarokba, és Kenny rendel.
- Jobban vagy? – bukik ki belőle a kérdés már perc csend után.
- Sokkal jobban – nyugtatom meg. – És ezt persze neked köszönhetem.
- Ja, meg azt is, hogy ilyen helyzetbe kerültél – hajtja le a fejét.
- Mi? Nem! Hogy lenne az a te hibád? Figyelmetlen voltam, meggondolatlan. Csakis én tehetek róla. Tudod, azóta én még nem is… - a pultoslány meghozza a forrócsokikat, belém fojtva ezzel a szót.
- Köszi – mondjuk mindketten.
- Még valamit hozhatok? Csodás sütijeink vannak – mosolyog, főleg Kennyre.
- Cam? Kérsz egy sütit? Én állom.
- Nem bánom – mosolygok, tényleg jó kedvem van – egy vaníliás fánkot kérek.
Kenny is kér egyet, magunkra maradunk. Csak azt nem tudom, hogyan folytassam, amit elkezdtem. Mert a tény az, hogy a sikátoros eset után egyszer sem használtam az erőmet. Pedig nem vesztettem el, ó nem, tökéletesen működik, legalábbis azt hiszem. Egyszerűen… félek, hogy
megint balul sül el. Rettegek, hogy valaki rajtakap megint, és újonnan veszélybe sodrom a családomat. Ezért próbálok minél „normálisabb” lenni.
- Mit is akartál mondani az előbb? – kérdezi Kenny.
- Semmit, mindegy.
De aztán mégis úgy érzem, el kell árulnom.
- Nem varázsoltam. Azóta.
Rám néz, mintha rosszul hallaná.
- De hát több mint egy hónap eltelt már… Egyszer sem?
A fejemet ingatom.
A boszorkányoknak szükségük van arra, hogy használják a varázserejüket, mert általában legyengülnek, hogyha sokáig magukba rejtik.
Mintha idővel túl sok energia felgyülemlene benned, ami eleinte jó, de aztán később már csak nehezebbé tesz mindent, legyengít, és olyan, mintha fel akarnál robbanni. És ilyenkor a Vadászok is egyszerűbben kiszúrnak. Mintha megéreznék benned a rejtett energiákat.
Nálam azért ennyire nem durva a helyzet. Tudom kezelni. Csak nem tudom, meddig még.
A pultoslány kihozza a fánkjainkat, amit csendben el is fogyasztunk. Épp fizetni akarnánk, amikor két férfi lép be a kávézóba. Az egyik feketeruhás, bakancsos, és az arca…
A gyomromban valami nincs rendben, a gondolataim szétcsúsznak, szédülök, és majdnem leesek a székről, csak Kenny kezemre tett tenyere lehel belém némi erőt.
Az emlékeim… az a tetoválás… Végünk.
2011. október 18., kedd
Gyilkos ösztönök - 33. fejezet
33. (Rossz) Döntés
/Dana szemszöge/
Hogy fájt-e ilyeneket mondanom Edwardnak?
Természetesen nem. Az összes szavamat komolyan gondoltam.
Még mindig nagy helyet foglalt el a szívemben, igen, de ennek legnagyobb része színtiszta gyűlölet volt.
Mégjobban utáltam Bellát, aki elvette tőlem az életem. Közvetettem még Evie halálában is hibás volt, hiszen az egész dolog miatta indult ki, a titkot miatta árultam el legjobb barátnőmnek.
Ha nem lenne Bella, nem lenne semmi baj, Edwarddal még mindig együtt lennénk, szeretnénk egymást, és Evie-nek sem kellett volna az életével fizetnie.
Bosszút fogok állni rajtuk, de még fogalmam sincs, hogyan tehetném.
Hogy ártsak egyedül, emberként hét vámpírnak, és egy olyan hárpiának, akit ők védelmeznek?
Nem tudom, de egyszerűen nem hagyhatom, hogy ők ketten boldogok legyenek együtt. Soha! Okosnak kell lennem, nekem kell kijönnöm ebből az egészből győztesként.
De időbe telik, amíg kigondolok valamit, ami beválhat, és addig is el kell foglalnom magam.
Élni fogom az életem, jobban, mint valaha. Nem szabad, hogy az Evie-vel történtek, vagy bármi legyengítsen. Túl kell lépnem ezen most azonnal. Mindegy, milyen áron.
Port Angeles sötét utcáit, szűk sikátorait, a földön kuporgó kéregető, mocskos embereket látva elgondolkodok, mennyire más is lehetne az életem. Milyen sorsom lehetne? Mire jutnék az utcán? Nem lenne semmi pénzem, vagyonom…
Semmi, amivel megszerezhetném azt, amire most vágyom, az egyik sikátorbeli sötét alaktól.
Remélem, még azelőtt el tudom intézni, mielőtt Alice-nek látomása támadna róla. Épp ezért nem is döntöttem el semmit, amíg meg nem láttam a pasast, aki egyből kiszúrt.
- Szia, kiscicám… Mit keres egy ilyen gyönyörű kislány egy ilyen helyen, mint ez itt? Itt csúnya dolgok történhetnek ám az emberrel – a pasas idősebb nálam, harminc körüli. Jóképűnek is nevezhető, a maga sötét, drogdíler módján. Fekete sapka és hosszú sötétbarna tincsek rejtik el előlem a szemét.
- Szerintem tudod, mit keresek. Arra gondoltam, te talán segíthetsz ebben – remélem, ért a célzásból, odaadom neki a pénzt és elhúzok, de érthető módon hárít, nem akar lebukni. Talán azt hiszi, zsaru vagyok.
- Fogalmam sincs, kiscica, de ha magányos vagy, szívesen segítek rajtad, ezen ne múljon – villantja ki a fogait, és úgy jártatja rajtam a tekintetét, mintha képes lenne felfalni a szemeivel.
Még sosem csináltam ilyet. Nem tudom, mit kell tennem, mondanom, hogy kell viselkednem.
- Nézd, láttam, hogy az előbb mit adtál annak a pasasnak – türelmetlenkedem.
Eltűnik a mosolya, most egész máshogy néz rám.
- Nem vagy zsaru, ugye, kiscicám? Azokat nem szeretjük errefelé.
- Csak egy vevő vagyok – mondom, és próbálom nem hülyén érezni magam. Vajon látja rajtam, mennyire kezdő vagyok? Próbálom minél gyorsabban elintézni, hazaérni, és kiélvezni minden egyes percét.
- Mit szeretnél? – körbenéz, hátha valaki figyel, de szerintem itt mindenki magasról tesz rá, ki és mivel üzletel.
- Kokain – ó, csak ne bánjam meg…
- Biztos vagy benne, cica? Az nem játék.
- Mennyi lesz?
El sem hiszem, hogy megtettem. Szarul érzem magam, és ki akarok törni a mindennapokból. El kell lazulnom, nem akarom az üvöltő gondolatokat a fejemben, csak pár óra nyugalomra vágyom. Hogy legyen miért élnem. Hogy kihúzzam valahogy a bosszúig.
De így is kételkedem benne, hogy nem kellene-e még most visszafordulnom.
Képes lennék rá?
Ha hazaérek, és megteszem az első lépést egy másik Dana felé, akkor a válasz tagadhatatlanul, visszafordíthatatlanul nem lesz.
Nem érdekel. Döntöttem. Megvettem. Már most visszafordíthatatlan.
/Edward szemszöge/
Egy látomás hasít belém, mentálisan érzékelem, ami Alice fejében zajlódik le.
Egy döntés.
Egy gondolat, melyből tett lesz.
Dana iszonyatos hibát készül elkövetni.
Már rohannék, egyetlen pillanatig sem átgondolva futnék segíteni rajta, megakadályozni, de Alice már ott is van előttem.
- Gondolkodj, Edward! Emlékezz, hogy miket mondott neked! Ez már nem a te dolgod. Nem akadályozhatod meg, világosan megmondta, hogy nem akar már téged, és hogy utál. Nem mehetsz oda. Ez a döntése.
Mozog a szája, beszél hozzám, hallom a gondolatait is, betöltik a fejemet, eggyé lesznek a sajátoméval. Tudom, hogy mit mondott.
De hogyan ülhetnék itt, tudva, hogy mit követ el épp?
- Edward, tudom, hogy nehéz…
- Lehetetlen!
Rose ront be a szobába.
- Mi az? Min veszekedtek? Adriana-ról van szó? Mi van vele?
Aggódik, hallom a fejében.
- Ha nem akadályozom meg, hatalmas ballépést fog elkövetni – nem igaz, hogy Alice nem enged. Itt áll az utamban, és feltartóztat.
Nem… ha a teljes igazságot akarom mondani, nem csak Alice miatt állok még mindig egy helyben. Magam miatt is. Az elmémben még mindig kristálytisztán él az emlékkép: ahogy Dana kiabál velem, az arca, a szeme, a szavai… Nem akar már engem.
Ha odamegyek, mégjobban megutál, pedig csak segíteni szeretnék.
És ott van még az is, hogy milyen kapcsolatom lehetne így Bellával? Hogy lehetnék vele, ha amikor csak tehetném, Danához rohannék el? Hogy bízhatna bennem? Ezért nem mozdulok.
- Mit fog tenni? – kiabálja Rosalie. – Mondd már!
- Kokain… - suttogom, és nővérem már ott sincs. Az ablakomból még látom elrohanni az erdő fái közt. De mi van, ha míg mi itt
vitatkoztunk, Dana pár kilométerre éppen elbúcsúzott a régi életétől? A lánytól, akit valaha tiszta szívemből imádtam.
/Dana szemszöge/
Hogy fájt-e ilyeneket mondanom Edwardnak?
Természetesen nem. Az összes szavamat komolyan gondoltam.
Még mindig nagy helyet foglalt el a szívemben, igen, de ennek legnagyobb része színtiszta gyűlölet volt.
Mégjobban utáltam Bellát, aki elvette tőlem az életem. Közvetettem még Evie halálában is hibás volt, hiszen az egész dolog miatta indult ki, a titkot miatta árultam el legjobb barátnőmnek.
Ha nem lenne Bella, nem lenne semmi baj, Edwarddal még mindig együtt lennénk, szeretnénk egymást, és Evie-nek sem kellett volna az életével fizetnie.
Bosszút fogok állni rajtuk, de még fogalmam sincs, hogyan tehetném.
Hogy ártsak egyedül, emberként hét vámpírnak, és egy olyan hárpiának, akit ők védelmeznek?
Nem tudom, de egyszerűen nem hagyhatom, hogy ők ketten boldogok legyenek együtt. Soha! Okosnak kell lennem, nekem kell kijönnöm ebből az egészből győztesként.
De időbe telik, amíg kigondolok valamit, ami beválhat, és addig is el kell foglalnom magam.
Élni fogom az életem, jobban, mint valaha. Nem szabad, hogy az Evie-vel történtek, vagy bármi legyengítsen. Túl kell lépnem ezen most azonnal. Mindegy, milyen áron.
Port Angeles sötét utcáit, szűk sikátorait, a földön kuporgó kéregető, mocskos embereket látva elgondolkodok, mennyire más is lehetne az életem. Milyen sorsom lehetne? Mire jutnék az utcán? Nem lenne semmi pénzem, vagyonom…
Semmi, amivel megszerezhetném azt, amire most vágyom, az egyik sikátorbeli sötét alaktól.
Remélem, még azelőtt el tudom intézni, mielőtt Alice-nek látomása támadna róla. Épp ezért nem is döntöttem el semmit, amíg meg nem láttam a pasast, aki egyből kiszúrt.
- Szia, kiscicám… Mit keres egy ilyen gyönyörű kislány egy ilyen helyen, mint ez itt? Itt csúnya dolgok történhetnek ám az emberrel – a pasas idősebb nálam, harminc körüli. Jóképűnek is nevezhető, a maga sötét, drogdíler módján. Fekete sapka és hosszú sötétbarna tincsek rejtik el előlem a szemét.
- Szerintem tudod, mit keresek. Arra gondoltam, te talán segíthetsz ebben – remélem, ért a célzásból, odaadom neki a pénzt és elhúzok, de érthető módon hárít, nem akar lebukni. Talán azt hiszi, zsaru vagyok.
- Fogalmam sincs, kiscica, de ha magányos vagy, szívesen segítek rajtad, ezen ne múljon – villantja ki a fogait, és úgy jártatja rajtam a tekintetét, mintha képes lenne felfalni a szemeivel.
Még sosem csináltam ilyet. Nem tudom, mit kell tennem, mondanom, hogy kell viselkednem.
- Nézd, láttam, hogy az előbb mit adtál annak a pasasnak – türelmetlenkedem.
Eltűnik a mosolya, most egész máshogy néz rám.
- Nem vagy zsaru, ugye, kiscicám? Azokat nem szeretjük errefelé.
- Csak egy vevő vagyok – mondom, és próbálom nem hülyén érezni magam. Vajon látja rajtam, mennyire kezdő vagyok? Próbálom minél gyorsabban elintézni, hazaérni, és kiélvezni minden egyes percét.
- Mit szeretnél? – körbenéz, hátha valaki figyel, de szerintem itt mindenki magasról tesz rá, ki és mivel üzletel.
- Kokain – ó, csak ne bánjam meg…
- Biztos vagy benne, cica? Az nem játék.
- Mennyi lesz?
El sem hiszem, hogy megtettem. Szarul érzem magam, és ki akarok törni a mindennapokból. El kell lazulnom, nem akarom az üvöltő gondolatokat a fejemben, csak pár óra nyugalomra vágyom. Hogy legyen miért élnem. Hogy kihúzzam valahogy a bosszúig.
De így is kételkedem benne, hogy nem kellene-e még most visszafordulnom.
Képes lennék rá?
Ha hazaérek, és megteszem az első lépést egy másik Dana felé, akkor a válasz tagadhatatlanul, visszafordíthatatlanul nem lesz.
Nem érdekel. Döntöttem. Megvettem. Már most visszafordíthatatlan.
/Edward szemszöge/
Egy látomás hasít belém, mentálisan érzékelem, ami Alice fejében zajlódik le.
Egy döntés.
Egy gondolat, melyből tett lesz.
Dana iszonyatos hibát készül elkövetni.
Már rohannék, egyetlen pillanatig sem átgondolva futnék segíteni rajta, megakadályozni, de Alice már ott is van előttem.
- Gondolkodj, Edward! Emlékezz, hogy miket mondott neked! Ez már nem a te dolgod. Nem akadályozhatod meg, világosan megmondta, hogy nem akar már téged, és hogy utál. Nem mehetsz oda. Ez a döntése.
Mozog a szája, beszél hozzám, hallom a gondolatait is, betöltik a fejemet, eggyé lesznek a sajátoméval. Tudom, hogy mit mondott.
De hogyan ülhetnék itt, tudva, hogy mit követ el épp?
- Edward, tudom, hogy nehéz…
- Lehetetlen!
Rose ront be a szobába.
- Mi az? Min veszekedtek? Adriana-ról van szó? Mi van vele?
Aggódik, hallom a fejében.
- Ha nem akadályozom meg, hatalmas ballépést fog elkövetni – nem igaz, hogy Alice nem enged. Itt áll az utamban, és feltartóztat.
Nem… ha a teljes igazságot akarom mondani, nem csak Alice miatt állok még mindig egy helyben. Magam miatt is. Az elmémben még mindig kristálytisztán él az emlékkép: ahogy Dana kiabál velem, az arca, a szeme, a szavai… Nem akar már engem.
Ha odamegyek, mégjobban megutál, pedig csak segíteni szeretnék.
És ott van még az is, hogy milyen kapcsolatom lehetne így Bellával? Hogy lehetnék vele, ha amikor csak tehetném, Danához rohannék el? Hogy bízhatna bennem? Ezért nem mozdulok.
- Mit fog tenni? – kiabálja Rosalie. – Mondd már!
- Kokain… - suttogom, és nővérem már ott sincs. Az ablakomból még látom elrohanni az erdő fái közt. De mi van, ha míg mi itt
vitatkoztunk, Dana pár kilométerre éppen elbúcsúzott a régi életétől? A lánytól, akit valaha tiszta szívemből imádtam.
2011. október 14., péntek
2011. október 2., vasárnap
Rózsaszín mágia - 16. rész
LIAM: Történt már veletek olyan, hogy álmodoztatok valamiről – mindegy hogy miről -, egyfolytában, csak hogy ne kelljen szembesülnötök a valósággal? A valódi életetekkel, gondjaitokkal, döntéseitekkel – jókkal s rosszakkal egyaránt -, a sorsotokkal?
Vannak emberek, akik csinálják. Vagyis próbálkoznak vele. Esetleg hisznek benne, remélik, hogy ez talán változtat valamin. Talán csak próbálják megóvni magukat a teljes káosztól? Félnek, hogy beleőrülnek az életükbe?
Ja. Van ilyen. Nem is kevés. De szerintetek ez beválhat? Használ, segít az, ha elhitetik magukkal, hogy más életet élnek, más emberekkel körülvéve, más döntésekkel?
Én a „próbálkozók” kategóriába vagyok besorolható, azt hiszem.
De hogy hinnék benne, hogy ez bármit is megváltoztat? Azt kétlem. De legalább jólesik. Segít elterelni a figyelmem, ha másra nem is jó.
Más dolgok viszont nem ilyen jó figyelemelterelők, pedig arra most nagy szükségem van. Én is félek, hogy lassan beleőrülök.
Az örökös titkolózásba, hogy kénytelen vagyok valaki más életét élni, az Ő hiányába, hogy nem érezhetem a haja illatát, nem ölelhetem át, nem mondhatom el neki az igazat, hogy fájdalmat okozok annak, aki az életemet jelenti. Hagynom kell, hogy azt higgye, megriaszt a valóság, hogy még nem vagyok felkészülve rá, hogy nem akarok tőle semmit. Pedig ha tudná az én igazságomat, az én történetem…
Épp ez az. Nem tudhatja, még csak nem is sejtheti meg. De így, hazugságokkal körülvéve hogy léphetek tovább? Mégis hol érne a következő nap? Egy újabb mese kellős közepén?
Ez nem élet. Nélküle nem. Így nem.
Hazafelé készülődtem Christytől, ahova eleinte nem is akartam elmenni, de most, hogy azt mondtam neki, fel kéne elevenítenünk a közös múltat, muszáj volt fenntartanom a látszatot.
Csókolózni vele a suliban, fogni a kezét a folyosón, hazakísérni, és néha felmenni hozzá…
Reggelente, mikor még nem kellett megjátszanom magam, egész máshogy képzeltem a napjaimat. De amikor az ő illatát éreztem meg Camilé helyett, tudtam, hogy ez a nekem szánt valóság, és nem az, amivel minden éjjel álmodom.
A szobámba érve az első dolgom volt levetni minden álarcot. Mentálisan és fizikailag is. Hiszen otthon voltam, az egyetlen helyen, ahol önmagam lehettem.
A tükör elé álltam, és nem azért, mert valami piperkőc voltam, akinek az az első dolga, hogy a kinézetét ellenőrizze.
Nem. Bár mindig volt nálam tükör, ez tény, és ellenőriznem is kellett magam rendszeresen.
Az arcomat. Azt, hogy a minden reggel muszájból felkent több rétegnyi alapozó és púder teljesen elfedi-e valódi énem legfelismerhetőbb jegyét: a fél arcomat átszelő tetoválást, amit még kisgyerekkorában megkap minden egyes Boszorkányvadász.
CAMIL: Unatkoztam. Az első, ami eszembe jutott, ami felkeltette a figyelmem a reggeli felkelést követően, az az volt, hogy mi a csudát fogok én csinálni egész nap?
Tehát unatkoztam, és ez ironikus volt. Hogy még egyáltalán érdekelt. Hogy azt hittem, képes lennék bármire is nap, mint nap.
Hogyan, ha az egykori éltető motor helyett most csak üresség tátong a mellkasomban? Hogyan, ha egy rossz emlék, egy felidézett fájó szó miatt úgy érzem, szétcsúszom, egyszerűen elveszek?
Hát ez az. Sehogy. De lehet hogy nagyon mélyen, valahol, esetleg akartam? Azt hiszem, igen.
Akartam, de nem ment.
A fejemben ott égtek még a szavai: „Nem megy. Nem lehet.”
És most először láttam hozzá elég tisztán, hogy értelmezzem is őket. Tisztában voltam vele, hogyan érinthette, mikor meglátott a sikátorban, elképesztette, mire vagyok képes, és hogy ezt eltitkoltam előle. Így visszaemlékezve, nagyon könnyen rájött, hogy a boszorkányságom áll a háttérben. Túl könnyen. Honnan tudhatta? Honnan, honnan, honnan?
Mert mit is láthatott pontosan? Nem sokat. Közel sem mindent, amire képes voltam. Mindössze annyit, hogy ellöktem a pasast. Oké, az igaz, hogy egyetlen érintés nélkül, és nem szimplán odébblöktem, hanem felkentem az úgy öt-hat méterre lévő szemközti falra.
De ez akármi lehetett. Nem emberi, ez tény. De miért pont boszorkány?
Hihette volna, hogy vámpír vagyok, vagy valamilyen más torzszülött.
Talán csak túl sok Bűbájos boszorkányok epizódot nézett a tv-ben. Ez ugrott be neki először, és természetesen minden stimmelt, ezért nem is gondolta tovább a dolgot.
Lehet. De ott volt még az a pár apró tényező, ami nem hagyott nyugodni. Mint hogy a szemében nem félelmet, hanem megdöbbenést, felismerést láttam. Hogy nem tett fel kérdéseket, nem mondta el senkinek, és az, hogy a bátyámat is kerülte. Nem félelemből, inkább mintha így volna helyes. Nem voltak fura pillantások, nem volt feszültség, egyszerűen távol tartotta magát. Ebben persze nem volt semmi kivetnivaló. Ki akar ilyen különcökkel, torzszülöttekkel barátkozni? Érthető lett volna, ha nem motoszkált volna valami a fejemben, amitől az egész hátborzongató volt, és nem kúszott volna furcsa hideg a gyomromba, amikor ezen járt az eszem. Mindezek mellett ott volt az a két szó, amit nem tudtam hova tenni: „Nem lehet.” Hogy érthette? Miért nem lehet? Azt mondta, akarja. Akarja, de nem lehet.
Istenem, nem tudom kiverni a fejemből. Miért nem megy? Hisz nem olyan régóta ismerem. Akkor miért kell ennyire kötődnöm hozzá? Miért kell ezernyi szálnak összekötnie bennünket? Miért kell szeretnem őt?
Kopogást hallottam.
- Anya, kérlek, most ne.
Nem akartam megint hallani a „Kicsim, minden rendben lesz” szöveget. Nem akartam hazugságokkal kábítani magamat. Hogy lehetne rendben?
- Kenny vagyok! – megdermedtem. Majdnem egy hónapja alig hallottam a hangját. Hozzám egyet sem szólt.
Felálltam az ágyamról, magam köré tekertem a köntösöm – még mindig pizsamában voltam -, és odasétáltam az ajtóhoz. Mintha gyenge, erőtlen kis szárnycsapásokat éreztem volna a mellkasomban. Hetek óta először volt értelme léteznie.
Ajtót nyitottam, és először néztünk egymás szemébe.
- Beszélnünk kéne – mondta.
- Gyere be.
Vajon mit akarhat mondani? Remélem… remélem, hogy…
- Sajnálok mindent, amit mondtam, Cam. Én… idő kellett hozzá, hogy rájöjjek, tényleg kimondtam azokat a szavakat, és hogy ez neked hogyan esett. Elképzelni sem tudom, mit kellett átélned az elmúlt hetekben, tudom, mennyire fontos volt neked. Bocsánat, amiért fájdalmat okoztam. Tudnod kell, hogy nem gondolom, hogy te vagy a hibás a múltban történt dolgokért, sőt. Három évvel ezelőtt te mentetted meg anyáékat azzal, hogy elég bátor voltál, és szembe tudtál velük nézni. Ha te akkor nem lettél volna, mára mind halottak lennénk. Szóval sajnálom. Kérlek, ne haragudj rám! – ahogy ott ült az ágyamon, könnyes szemekkel és ezeket mondta nekem, hirtelen mintha minden rosszba vegyült volna valami apró kis jó is. Akkor se tudtam volna haragudni rá, ha a világ minden rosszát elköveti ellenem. Mindennél jobban szerettem egész életemben.
- Sosem haragudtam rád, Kenny – alig érthetően beszéltem a sírás miatt, de reméltem, hogy azért érti. – Rosszul estek a szavaid, de mindent igaznak hittem, amit mondtál, azelőtt is tudtam, hogy én tehetek mindenről, szóval, semmi baj. Nem baj.
- De hát nem a te…
- Ne! Kérlek, ne… Csak gyere ide, és ölelj meg – erőltettem magamra egy mosolyféleséget.
Percekig álltunk összefonódva, egy kicsit megfeledkezve a világról, egy kicsit reménykedve egy jobb jövőben. És akkor először kimondtam, amit már három éve, azon a szörnyű, véres éjszakán kellett volna.
- Köszönöm, hogy megmentetted az életem, Kenny Anderson – majd még szorosabban öleltük egymást tovább.
Vannak emberek, akik csinálják. Vagyis próbálkoznak vele. Esetleg hisznek benne, remélik, hogy ez talán változtat valamin. Talán csak próbálják megóvni magukat a teljes káosztól? Félnek, hogy beleőrülnek az életükbe?
Ja. Van ilyen. Nem is kevés. De szerintetek ez beválhat? Használ, segít az, ha elhitetik magukkal, hogy más életet élnek, más emberekkel körülvéve, más döntésekkel?
Én a „próbálkozók” kategóriába vagyok besorolható, azt hiszem.
De hogy hinnék benne, hogy ez bármit is megváltoztat? Azt kétlem. De legalább jólesik. Segít elterelni a figyelmem, ha másra nem is jó.
Más dolgok viszont nem ilyen jó figyelemelterelők, pedig arra most nagy szükségem van. Én is félek, hogy lassan beleőrülök.
Az örökös titkolózásba, hogy kénytelen vagyok valaki más életét élni, az Ő hiányába, hogy nem érezhetem a haja illatát, nem ölelhetem át, nem mondhatom el neki az igazat, hogy fájdalmat okozok annak, aki az életemet jelenti. Hagynom kell, hogy azt higgye, megriaszt a valóság, hogy még nem vagyok felkészülve rá, hogy nem akarok tőle semmit. Pedig ha tudná az én igazságomat, az én történetem…
Épp ez az. Nem tudhatja, még csak nem is sejtheti meg. De így, hazugságokkal körülvéve hogy léphetek tovább? Mégis hol érne a következő nap? Egy újabb mese kellős közepén?
Ez nem élet. Nélküle nem. Így nem.
Hazafelé készülődtem Christytől, ahova eleinte nem is akartam elmenni, de most, hogy azt mondtam neki, fel kéne elevenítenünk a közös múltat, muszáj volt fenntartanom a látszatot.
Csókolózni vele a suliban, fogni a kezét a folyosón, hazakísérni, és néha felmenni hozzá…
Reggelente, mikor még nem kellett megjátszanom magam, egész máshogy képzeltem a napjaimat. De amikor az ő illatát éreztem meg Camilé helyett, tudtam, hogy ez a nekem szánt valóság, és nem az, amivel minden éjjel álmodom.
A szobámba érve az első dolgom volt levetni minden álarcot. Mentálisan és fizikailag is. Hiszen otthon voltam, az egyetlen helyen, ahol önmagam lehettem.
A tükör elé álltam, és nem azért, mert valami piperkőc voltam, akinek az az első dolga, hogy a kinézetét ellenőrizze.
Nem. Bár mindig volt nálam tükör, ez tény, és ellenőriznem is kellett magam rendszeresen.
Az arcomat. Azt, hogy a minden reggel muszájból felkent több rétegnyi alapozó és púder teljesen elfedi-e valódi énem legfelismerhetőbb jegyét: a fél arcomat átszelő tetoválást, amit még kisgyerekkorában megkap minden egyes Boszorkányvadász.
CAMIL: Unatkoztam. Az első, ami eszembe jutott, ami felkeltette a figyelmem a reggeli felkelést követően, az az volt, hogy mi a csudát fogok én csinálni egész nap?
Tehát unatkoztam, és ez ironikus volt. Hogy még egyáltalán érdekelt. Hogy azt hittem, képes lennék bármire is nap, mint nap.
Hogyan, ha az egykori éltető motor helyett most csak üresség tátong a mellkasomban? Hogyan, ha egy rossz emlék, egy felidézett fájó szó miatt úgy érzem, szétcsúszom, egyszerűen elveszek?
Hát ez az. Sehogy. De lehet hogy nagyon mélyen, valahol, esetleg akartam? Azt hiszem, igen.
Akartam, de nem ment.
A fejemben ott égtek még a szavai: „Nem megy. Nem lehet.”
És most először láttam hozzá elég tisztán, hogy értelmezzem is őket. Tisztában voltam vele, hogyan érinthette, mikor meglátott a sikátorban, elképesztette, mire vagyok képes, és hogy ezt eltitkoltam előle. Így visszaemlékezve, nagyon könnyen rájött, hogy a boszorkányságom áll a háttérben. Túl könnyen. Honnan tudhatta? Honnan, honnan, honnan?
Mert mit is láthatott pontosan? Nem sokat. Közel sem mindent, amire képes voltam. Mindössze annyit, hogy ellöktem a pasast. Oké, az igaz, hogy egyetlen érintés nélkül, és nem szimplán odébblöktem, hanem felkentem az úgy öt-hat méterre lévő szemközti falra.
De ez akármi lehetett. Nem emberi, ez tény. De miért pont boszorkány?
Hihette volna, hogy vámpír vagyok, vagy valamilyen más torzszülött.
Talán csak túl sok Bűbájos boszorkányok epizódot nézett a tv-ben. Ez ugrott be neki először, és természetesen minden stimmelt, ezért nem is gondolta tovább a dolgot.
Lehet. De ott volt még az a pár apró tényező, ami nem hagyott nyugodni. Mint hogy a szemében nem félelmet, hanem megdöbbenést, felismerést láttam. Hogy nem tett fel kérdéseket, nem mondta el senkinek, és az, hogy a bátyámat is kerülte. Nem félelemből, inkább mintha így volna helyes. Nem voltak fura pillantások, nem volt feszültség, egyszerűen távol tartotta magát. Ebben persze nem volt semmi kivetnivaló. Ki akar ilyen különcökkel, torzszülöttekkel barátkozni? Érthető lett volna, ha nem motoszkált volna valami a fejemben, amitől az egész hátborzongató volt, és nem kúszott volna furcsa hideg a gyomromba, amikor ezen járt az eszem. Mindezek mellett ott volt az a két szó, amit nem tudtam hova tenni: „Nem lehet.” Hogy érthette? Miért nem lehet? Azt mondta, akarja. Akarja, de nem lehet.
Istenem, nem tudom kiverni a fejemből. Miért nem megy? Hisz nem olyan régóta ismerem. Akkor miért kell ennyire kötődnöm hozzá? Miért kell ezernyi szálnak összekötnie bennünket? Miért kell szeretnem őt?
Kopogást hallottam.
- Anya, kérlek, most ne.
Nem akartam megint hallani a „Kicsim, minden rendben lesz” szöveget. Nem akartam hazugságokkal kábítani magamat. Hogy lehetne rendben?
- Kenny vagyok! – megdermedtem. Majdnem egy hónapja alig hallottam a hangját. Hozzám egyet sem szólt.
Felálltam az ágyamról, magam köré tekertem a köntösöm – még mindig pizsamában voltam -, és odasétáltam az ajtóhoz. Mintha gyenge, erőtlen kis szárnycsapásokat éreztem volna a mellkasomban. Hetek óta először volt értelme léteznie.
Ajtót nyitottam, és először néztünk egymás szemébe.
- Beszélnünk kéne – mondta.
- Gyere be.
Vajon mit akarhat mondani? Remélem… remélem, hogy…
- Sajnálok mindent, amit mondtam, Cam. Én… idő kellett hozzá, hogy rájöjjek, tényleg kimondtam azokat a szavakat, és hogy ez neked hogyan esett. Elképzelni sem tudom, mit kellett átélned az elmúlt hetekben, tudom, mennyire fontos volt neked. Bocsánat, amiért fájdalmat okoztam. Tudnod kell, hogy nem gondolom, hogy te vagy a hibás a múltban történt dolgokért, sőt. Három évvel ezelőtt te mentetted meg anyáékat azzal, hogy elég bátor voltál, és szembe tudtál velük nézni. Ha te akkor nem lettél volna, mára mind halottak lennénk. Szóval sajnálom. Kérlek, ne haragudj rám! – ahogy ott ült az ágyamon, könnyes szemekkel és ezeket mondta nekem, hirtelen mintha minden rosszba vegyült volna valami apró kis jó is. Akkor se tudtam volna haragudni rá, ha a világ minden rosszát elköveti ellenem. Mindennél jobban szerettem egész életemben.
- Sosem haragudtam rád, Kenny – alig érthetően beszéltem a sírás miatt, de reméltem, hogy azért érti. – Rosszul estek a szavaid, de mindent igaznak hittem, amit mondtál, azelőtt is tudtam, hogy én tehetek mindenről, szóval, semmi baj. Nem baj.
- De hát nem a te…
- Ne! Kérlek, ne… Csak gyere ide, és ölelj meg – erőltettem magamra egy mosolyféleséget.
Percekig álltunk összefonódva, egy kicsit megfeledkezve a világról, egy kicsit reménykedve egy jobb jövőben. És akkor először kimondtam, amit már három éve, azon a szörnyű, véres éjszakán kellett volna.
- Köszönöm, hogy megmentetted az életem, Kenny Anderson – majd még szorosabban öleltük egymást tovább.
2011. szeptember 29., csütörtök
32. fejezet
32. Fájdalom és gyűlölet
/Adriana szemszöge/
A temetést hétvégén tartottuk. Nem voltak sokan, csak a barátaink, Evie nővére és szülei, meg néhány ismerős arc az iskolából. Meg persze én, ott, az első sorban, tökéletes rálátással a koporsóra, amiben az én drága, egyetlen barátnőm feküdt. És miattam halt meg. De ezt senki sem tudta, és nem is akartam, hogy másképp legyen, hogy elveszítsek magam mellől mindenkit. Azt a néhány embert, aki még életben van… akit még nem vesztettem el.
Csak csendben álltam ott, a síró, gyászoló tömeg legelejében, és nem tudtam sírni. Nem ment. Már nem számít. Mindenki megfizet. Mert ő nem halhatott meg a semmiért…
**
/Bella szemszöge/
- Ne kezd már megint! – Tényleg kiakasztott – Vérfarkasok nincsenek! – mert féltem, hogy igaza lehet.
Vámpírok, farkasemberek… mi ez a hely? Mintha egy félresikerült rémmese közepébe csöppentünk volna.
Beszélnem kell Edwarddal erről az egészről. El kell mondania az egész történetet.
És ezzel csak egy baj van. Hogy nem beszélek vele.
Bár mindennél jobban szeretem, tényleg nagyon megbántott, és nem tudom, hányadán állok vele. Úgy látszik, nehéz a választás köztem és Adriana között. Vagy talán csak időre van szüksége?
Elvégre azt mondta, hogy szeret. De vele annyi de annyi emlék összeköti…
Mindenesetre elhatároztam: ha megint hív, beszélek vele.
- Akkor mivel magyarázod azt, amit láttunk? Óriási farkasok, és senki sem tesz semmit… Sőt, amikor Jacobéknál vagyok, mintha mindenki kerülné a témát, mintha nem szeretnék, hogyha egy közös titkuk felszínre kerülne. Komolyan, Bells, van más ötleted?
- Én… nincs.
Lassan megőrülök.
- Na nem mintha hinnék a Cullenékről mondottakban, de tudod, ilyen helyzetben az ember elbizonytalanodik, önkéntelenül is számításba vesz minden lehetőséget. Én is ezt tettem, és kérlek ne nézz bolondnak, de szerintem Forks hemzseg a természetfeletti lényektől.
- Ez itt a valóság, nem pedig az Underworld. – utáltam magam, amiért azt kellett mondanom, hogy nem hiszek neki, holott én tudtam, hogy ez mind igaz. De ez nem az én titkom volt, nem hagyhattam, hogy bárki megsejtse.
Valakinek ki kellett verni ezt az egészet a fejéből, de nekem, szemlátomást nem sikerül. Nem húzhattam tovább a dolgot.
- Franc, mindjárt visszajövök, oké? – és otthagytam. Fel kellett hívnom valakit. Bezárkóztam a mosdóba a mobilommal együtt.
- Haló – hallottam a kedves hangot a vonal túlsó feléről.
- Szia, Alice. Bella vagyok, és…
- Bella! Tudtam, hogy hívni fogsz! És igen, segítek – tájékoztatott csicsergő hangján.
- O...oké. Köszönöm, Alice – tudtam, hogy a jövőbelátás az ő képessége, ahogy a gondolatolvasás Edwardnak, de naiv módon azt hittem, hogy rajtam az ő képessége sem használ. Mindegy, így könnyebb is volt.
- Máris indulok – és letetette.
- Ó, képzeld, épp az előbb hívott fel Alice Cullen. Idejön – közöltem Francisszel, mire ő felvonta a szemöldökét.
- Cullen? Egy Cullent hívsz a házadba? – kérdezte megütközve.
- Őt nem kell behívni, Franc… - csodálkoztam, hogy még volt annyi lélekjelenlétem, hogy viccelni tudjak. Ő annyira nem díjazta a poént.
- Te tényleg nem félsz, ha netalán tényleg igaz minden, amit róluk mondanak? – tudtam, hogy igaz.
- Ez lehetetlen. És szerintem segít, hogyha megismered. Ha vele töltesz egy kis időt, rájössz, hogy milyen jófej. Ő nem egy… gonosz lény.
- Mindegy – csöngettek.
/Edward szemszöge/
Nem mentem el a temetésre, mert nem tudtam. És nem csak az az alapvető probléma volt, hogy a szertartást fényes nappal tartották, hanem az is, hogy bár tudtam, milyen iszonyatos lehet az Adrianának, még nem álltam rá készen, hogy újra lássam. Önzőség volt részemről ilyen helyzetben is csak magamra gondolnom, és utáltam is magam érte, de még nem tudtam volna a szemébe nézni. Ha most újra látnám összetörve, egyedül, elveszve… nem bírnék elszakadni tőle. És ha vele lennék, azzal csak hazudnék neki és önmagamnak is, és fájdalmat okoznék Bellának megint. Pedig most főleg ezt nem akartam. Vele akartam lenni, beszélni vele, átölelni, de hogy lehetnék boldog vele, mikor ilyen dolgok történnek Danával?
Minden pillanatban, mikor Alice-nek látomása volt a balesetről, a temetésről, és Adrianáról, ahogy sír, vagy csak néz maga elé üres, fátyolos szemekkel, egy kicsi darab leomlott a magam köré épített falból, mégjobban akartam őt látni, és egyreinkább vetettem el azokat az ellenérveket, miszerint túl korai volna még a közelébe mennem.
Szüksége van rám! Miféle önző gazember hagyná egyedül a szerelmét egy ilyen helyzetben?
És már ott sem voltam. Futottam, és közben már Evie Adamset átkoztam magamban. Mégis hogy lehetett ilyen felelőtlen? Miért tette ezt Danával? Nem gondolt rá, milyen fájdalmat okoz ezzel a szeretteinek?
És aztán ott volt az a gondolat is, ami nem hagyott nyugodni: mi késztette arra, hogy leigya magát, és autóba üljön?
Erről persze a nővéremnek nem volt megérzése. Talán Dana tud valamit róla.
Lelassítottam, mikor kiértem a sűrű fák köréből.
A házból nem hallatszott ki semmi egyéb, csak egyetlen szív dobogása, amit ezer közül is felismertem volna.
Be is mehettem volna, egyből ott lehettem volna mellette, hisz előtte nem kell titkolóznom, de most mégis bekopogtam, és megvártam, míg ajtót nyit.
Szörnyen nézett ki, a haja kócos, a szeme feldagadt és vörös, a mindig csinos ruhái helyett most csak egy rosszul megkötött sötét köntös volt rajta. Rám nézett, de semmi ismerős nem volt a pillantásában, amit azelőtt mindig láttam. Mintha egy idegenre nézne, vagy rosszabb.
- Hogy vagy, Dana? – úgy szerettem volna magamhoz ölelni. – Én… tényleg nagyon sajnálom. – lehetsz vámpír, akkor sem lehetsz elég erős ahhoz, hogy így lásd az egyik embert, akit a legjobban szeretsz a világon. – Úgy sajnálom… Ha tehetek bármit, hogy…
- Menj el, Edward.
- Engedd, hogy segítsek… - elvesztett mindenkit. Az anyját, a testvérét, a szerelmét, és most a legjobb barátját is. Nem hagyhatom el.
- Kérlek. Menj el – erősebbre húzza magán a köntöst, megtörli az orrát, és nem néz rám.
- Nem hagylak itt! Segítek. Nem hagylak egyedül… - átölelem.
És mintha egy pillanatra ő is át akarna ölelni, mintha fellélegezne, de aztán eltaszít magától.
- Nincs rád szükségem! Már nincs! Csak arra, hogy elhúzz innen, és ne gyere többet a közelembe, szörnyeteg! – próbál ellökni magától, kitaszigálni az ajtón, és bennem eltörik valami.
- Kérlek… kérlek… nem az hibám… - nem bírok a családjára gondolni, akiket csakis miattam vett üldözőbe az a szadista.
- Minden a te hibád! Miattad történt! Ha te nem… ha te nem lennél, nem történt volna velem semmi rossz. Miért kellett megismernem téged? Miért tetted tönkre az életem? Miért?
Gyűlöl engem, és minden oka megvan rá. Talán tényleg az lenne a legjobb, ha elmennék innen, ha már meghalni nem vagyok képes.
- Bocsáss meg – csak ennyit tudok kinyögni. És még ezt sem gondolom komolyan. Hogy kérhetném tőle?
- Utállak! Jobban, mint bárkit ezen a földön. Te meg a kis kurvád tönkre tettetek. Neki még elnézem, de te hogy tehetted?
- Én soha…
- Tönkre foglak tenni, Edward Cullen, az életemre esküszöm! – a tekintete gyűlöletet tükröz, nem bírok ránézni.
Nem lesz rá szükség, gondolom magamban, az érzés, hogy miattam elvesztett mindent, teljesen lebénít. Magamat teszem tönkre, és úgy látszik, másokat is. Miért nem lehet vége mindennek? Miért kell még egyáltalán léteznem? Mennyi szenvedést kell még átélnem?
- Bárcsak én haltam volna meg helyettük, Dana… hidd el, másra sem vágyom jobban – suttogom.
- Elhiheted, hogy én se!
- Ha azt akarod, hogy eltűnjek a közeledből, megértem. És megteszem. Csak akarom, hogy tudd: sajnálom. Látni a szenvedésed olyan, mintha másodszorra halnék meg. Még ma eltűnök, és többet nem látsz.
Rázza a fejét, és ahogy rám néz, már tényleg semmi nem emlékeztet az én régi, édes, egyetlen Danámra. Csak egy összetört nőt látok, megfosztva mindentől, akinek már csak a szívében lakozó gyűlölet maradt. Irántam.
- Ó, én nem akarom, hogy eltűnj. Azt akarom, hogy maradj. Elvetted tőlem az egyetlen embert, akit még eltudtál. Hát én meg elveszem tőled a boldogságot. Szóval, kérlek, maradj. És persze Bella is – mosolyog, tőrt szúr a szívem közepébe – Kész élvezet lesz látni a szenvedéseteket. A játék elkezdődött, Edward.
/Adriana szemszöge/
A temetést hétvégén tartottuk. Nem voltak sokan, csak a barátaink, Evie nővére és szülei, meg néhány ismerős arc az iskolából. Meg persze én, ott, az első sorban, tökéletes rálátással a koporsóra, amiben az én drága, egyetlen barátnőm feküdt. És miattam halt meg. De ezt senki sem tudta, és nem is akartam, hogy másképp legyen, hogy elveszítsek magam mellől mindenkit. Azt a néhány embert, aki még életben van… akit még nem vesztettem el.
Csak csendben álltam ott, a síró, gyászoló tömeg legelejében, és nem tudtam sírni. Nem ment. Már nem számít. Mindenki megfizet. Mert ő nem halhatott meg a semmiért…
**
/Bella szemszöge/
- Ne kezd már megint! – Tényleg kiakasztott – Vérfarkasok nincsenek! – mert féltem, hogy igaza lehet.
Vámpírok, farkasemberek… mi ez a hely? Mintha egy félresikerült rémmese közepébe csöppentünk volna.
Beszélnem kell Edwarddal erről az egészről. El kell mondania az egész történetet.
És ezzel csak egy baj van. Hogy nem beszélek vele.
Bár mindennél jobban szeretem, tényleg nagyon megbántott, és nem tudom, hányadán állok vele. Úgy látszik, nehéz a választás köztem és Adriana között. Vagy talán csak időre van szüksége?
Elvégre azt mondta, hogy szeret. De vele annyi de annyi emlék összeköti…
Mindenesetre elhatároztam: ha megint hív, beszélek vele.
- Akkor mivel magyarázod azt, amit láttunk? Óriási farkasok, és senki sem tesz semmit… Sőt, amikor Jacobéknál vagyok, mintha mindenki kerülné a témát, mintha nem szeretnék, hogyha egy közös titkuk felszínre kerülne. Komolyan, Bells, van más ötleted?
- Én… nincs.
Lassan megőrülök.
- Na nem mintha hinnék a Cullenékről mondottakban, de tudod, ilyen helyzetben az ember elbizonytalanodik, önkéntelenül is számításba vesz minden lehetőséget. Én is ezt tettem, és kérlek ne nézz bolondnak, de szerintem Forks hemzseg a természetfeletti lényektől.
- Ez itt a valóság, nem pedig az Underworld. – utáltam magam, amiért azt kellett mondanom, hogy nem hiszek neki, holott én tudtam, hogy ez mind igaz. De ez nem az én titkom volt, nem hagyhattam, hogy bárki megsejtse.
Valakinek ki kellett verni ezt az egészet a fejéből, de nekem, szemlátomást nem sikerül. Nem húzhattam tovább a dolgot.
- Franc, mindjárt visszajövök, oké? – és otthagytam. Fel kellett hívnom valakit. Bezárkóztam a mosdóba a mobilommal együtt.
- Haló – hallottam a kedves hangot a vonal túlsó feléről.
- Szia, Alice. Bella vagyok, és…
- Bella! Tudtam, hogy hívni fogsz! És igen, segítek – tájékoztatott csicsergő hangján.
- O...oké. Köszönöm, Alice – tudtam, hogy a jövőbelátás az ő képessége, ahogy a gondolatolvasás Edwardnak, de naiv módon azt hittem, hogy rajtam az ő képessége sem használ. Mindegy, így könnyebb is volt.
- Máris indulok – és letetette.
- Ó, képzeld, épp az előbb hívott fel Alice Cullen. Idejön – közöltem Francisszel, mire ő felvonta a szemöldökét.
- Cullen? Egy Cullent hívsz a házadba? – kérdezte megütközve.
- Őt nem kell behívni, Franc… - csodálkoztam, hogy még volt annyi lélekjelenlétem, hogy viccelni tudjak. Ő annyira nem díjazta a poént.
- Te tényleg nem félsz, ha netalán tényleg igaz minden, amit róluk mondanak? – tudtam, hogy igaz.
- Ez lehetetlen. És szerintem segít, hogyha megismered. Ha vele töltesz egy kis időt, rájössz, hogy milyen jófej. Ő nem egy… gonosz lény.
- Mindegy – csöngettek.
/Edward szemszöge/
Nem mentem el a temetésre, mert nem tudtam. És nem csak az az alapvető probléma volt, hogy a szertartást fényes nappal tartották, hanem az is, hogy bár tudtam, milyen iszonyatos lehet az Adrianának, még nem álltam rá készen, hogy újra lássam. Önzőség volt részemről ilyen helyzetben is csak magamra gondolnom, és utáltam is magam érte, de még nem tudtam volna a szemébe nézni. Ha most újra látnám összetörve, egyedül, elveszve… nem bírnék elszakadni tőle. És ha vele lennék, azzal csak hazudnék neki és önmagamnak is, és fájdalmat okoznék Bellának megint. Pedig most főleg ezt nem akartam. Vele akartam lenni, beszélni vele, átölelni, de hogy lehetnék boldog vele, mikor ilyen dolgok történnek Danával?
Minden pillanatban, mikor Alice-nek látomása volt a balesetről, a temetésről, és Adrianáról, ahogy sír, vagy csak néz maga elé üres, fátyolos szemekkel, egy kicsi darab leomlott a magam köré épített falból, mégjobban akartam őt látni, és egyreinkább vetettem el azokat az ellenérveket, miszerint túl korai volna még a közelébe mennem.
Szüksége van rám! Miféle önző gazember hagyná egyedül a szerelmét egy ilyen helyzetben?
És már ott sem voltam. Futottam, és közben már Evie Adamset átkoztam magamban. Mégis hogy lehetett ilyen felelőtlen? Miért tette ezt Danával? Nem gondolt rá, milyen fájdalmat okoz ezzel a szeretteinek?
És aztán ott volt az a gondolat is, ami nem hagyott nyugodni: mi késztette arra, hogy leigya magát, és autóba üljön?
Erről persze a nővéremnek nem volt megérzése. Talán Dana tud valamit róla.
Lelassítottam, mikor kiértem a sűrű fák köréből.
A házból nem hallatszott ki semmi egyéb, csak egyetlen szív dobogása, amit ezer közül is felismertem volna.
Be is mehettem volna, egyből ott lehettem volna mellette, hisz előtte nem kell titkolóznom, de most mégis bekopogtam, és megvártam, míg ajtót nyit.
Szörnyen nézett ki, a haja kócos, a szeme feldagadt és vörös, a mindig csinos ruhái helyett most csak egy rosszul megkötött sötét köntös volt rajta. Rám nézett, de semmi ismerős nem volt a pillantásában, amit azelőtt mindig láttam. Mintha egy idegenre nézne, vagy rosszabb.
- Hogy vagy, Dana? – úgy szerettem volna magamhoz ölelni. – Én… tényleg nagyon sajnálom. – lehetsz vámpír, akkor sem lehetsz elég erős ahhoz, hogy így lásd az egyik embert, akit a legjobban szeretsz a világon. – Úgy sajnálom… Ha tehetek bármit, hogy…
- Menj el, Edward.
- Engedd, hogy segítsek… - elvesztett mindenkit. Az anyját, a testvérét, a szerelmét, és most a legjobb barátját is. Nem hagyhatom el.
- Kérlek. Menj el – erősebbre húzza magán a köntöst, megtörli az orrát, és nem néz rám.
- Nem hagylak itt! Segítek. Nem hagylak egyedül… - átölelem.
És mintha egy pillanatra ő is át akarna ölelni, mintha fellélegezne, de aztán eltaszít magától.
- Nincs rád szükségem! Már nincs! Csak arra, hogy elhúzz innen, és ne gyere többet a közelembe, szörnyeteg! – próbál ellökni magától, kitaszigálni az ajtón, és bennem eltörik valami.
- Kérlek… kérlek… nem az hibám… - nem bírok a családjára gondolni, akiket csakis miattam vett üldözőbe az a szadista.
- Minden a te hibád! Miattad történt! Ha te nem… ha te nem lennél, nem történt volna velem semmi rossz. Miért kellett megismernem téged? Miért tetted tönkre az életem? Miért?
Gyűlöl engem, és minden oka megvan rá. Talán tényleg az lenne a legjobb, ha elmennék innen, ha már meghalni nem vagyok képes.
- Bocsáss meg – csak ennyit tudok kinyögni. És még ezt sem gondolom komolyan. Hogy kérhetném tőle?
- Utállak! Jobban, mint bárkit ezen a földön. Te meg a kis kurvád tönkre tettetek. Neki még elnézem, de te hogy tehetted?
- Én soha…
- Tönkre foglak tenni, Edward Cullen, az életemre esküszöm! – a tekintete gyűlöletet tükröz, nem bírok ránézni.
Nem lesz rá szükség, gondolom magamban, az érzés, hogy miattam elvesztett mindent, teljesen lebénít. Magamat teszem tönkre, és úgy látszik, másokat is. Miért nem lehet vége mindennek? Miért kell még egyáltalán léteznem? Mennyi szenvedést kell még átélnem?
- Bárcsak én haltam volna meg helyettük, Dana… hidd el, másra sem vágyom jobban – suttogom.
- Elhiheted, hogy én se!
- Ha azt akarod, hogy eltűnjek a közeledből, megértem. És megteszem. Csak akarom, hogy tudd: sajnálom. Látni a szenvedésed olyan, mintha másodszorra halnék meg. Még ma eltűnök, és többet nem látsz.
Rázza a fejét, és ahogy rám néz, már tényleg semmi nem emlékeztet az én régi, édes, egyetlen Danámra. Csak egy összetört nőt látok, megfosztva mindentől, akinek már csak a szívében lakozó gyűlölet maradt. Irántam.
- Ó, én nem akarom, hogy eltűnj. Azt akarom, hogy maradj. Elvetted tőlem az egyetlen embert, akit még eltudtál. Hát én meg elveszem tőled a boldogságot. Szóval, kérlek, maradj. És persze Bella is – mosolyog, tőrt szúr a szívem közepébe – Kész élvezet lesz látni a szenvedéseteket. A játék elkezdődött, Edward.
2011. szeptember 27., kedd
Pink Magic és EXTRA hosszú GYÖ HOLNAP, 15.00 -kor felkerül :)
(ha vmi egetrengető dolog miatt a holnapi friss elmaradna, legkésőbb holnaputánra ígérem)
2011. szeptember 6., kedd
Frissről
Heló!
Nem, nem megint azzal a szöveggel jövök, hogy nem lesz friss, amíg nincsenek kommik...
Hanem:
Írt nekem egy lány... ha akarjátok, megnézhetitek az előző bejegyzésnél, a kommiknál.
Szóval, nem volt túl kedves, és én akkor nem is hittem, hogy igaza lehet...
Azt írta, önzőség hogy nem frisselek, cserbenhagylak titeket.
Én eddig úgy voltam ezzel az egésszel, hogy ha én képes vagyok másfél, két órát rászánni egy fejezetre, akkor talán én is megérdemlek tőletek néhány szót, pár mondatot...
Aztán ezegyszer végiggondoltam a dolgot a ti szemszögetekből is.
Tényleg ilyen lennék? Önző? Olyan író, aki cserbenhagyja az olvasóit? "Fenyegetlek" benneteket?
Durván hangzik.
És még mindig nem azt mondom, hogy igaza volt a lánynak, aki ezt írta, de mostmár tudom, hogy talán lehet benne valami...
Amikor azt mondom, ha nem írtok, énsem írok, meg hogy bezárom a blogot, ha nem kommoltok... az éppen tűnhet fenyegetésnek is. És az, hogy ezért hónapokig nem írok, az lehet éppenséggel cserbenhagyás.
De én nem akarok ilyen lenni... Nem akarom, hogy ezt lássátok belőlem, és nem akarom, hogy szép lassan elveszítselek benneteket. főleg ezt nem akarom.
És bár évet kell ismételjek, közbe gyakorlatra járni, meg most váltottam sulit, és nincs is otthon netem, és fogalmam nincs, honnan frisselek... de írni fogok. Frisselek, de nem ígérem, hogy ezentúl nem fogok kommikat kérni, mert erre tényleg szükségem van.
De remélem, hogy így akik vannak olvasók, megmaradnak, és még jönnek is sokan, és tényleg mindenki szeretni fogja, amit csinálok, és nem kapok többet olyan megjegyzéseket, amiről szó volt az előbb.
Lehet hogy nyálasnak tűnik, amiket írtam, de tényleg ezt gondolom.
Szóval, megpróbálok valahonnan feltölteni egy új PM és GyÖ fejezetet, amivel amúgy már rég kész vagyok... de azért tényleg örülnék kritikáknak. Nem erőszak az az 5-5 db kommentár, bocs, hogy ehhez kötöttem mindent...
Sajnálom.
Puszik Nektek, Doo
Nem, nem megint azzal a szöveggel jövök, hogy nem lesz friss, amíg nincsenek kommik...
Hanem:
Írt nekem egy lány... ha akarjátok, megnézhetitek az előző bejegyzésnél, a kommiknál.
Szóval, nem volt túl kedves, és én akkor nem is hittem, hogy igaza lehet...
Azt írta, önzőség hogy nem frisselek, cserbenhagylak titeket.
Én eddig úgy voltam ezzel az egésszel, hogy ha én képes vagyok másfél, két órát rászánni egy fejezetre, akkor talán én is megérdemlek tőletek néhány szót, pár mondatot...
Aztán ezegyszer végiggondoltam a dolgot a ti szemszögetekből is.
Tényleg ilyen lennék? Önző? Olyan író, aki cserbenhagyja az olvasóit? "Fenyegetlek" benneteket?
Durván hangzik.
És még mindig nem azt mondom, hogy igaza volt a lánynak, aki ezt írta, de mostmár tudom, hogy talán lehet benne valami...
Amikor azt mondom, ha nem írtok, énsem írok, meg hogy bezárom a blogot, ha nem kommoltok... az éppen tűnhet fenyegetésnek is. És az, hogy ezért hónapokig nem írok, az lehet éppenséggel cserbenhagyás.
De én nem akarok ilyen lenni... Nem akarom, hogy ezt lássátok belőlem, és nem akarom, hogy szép lassan elveszítselek benneteket. főleg ezt nem akarom.
És bár évet kell ismételjek, közbe gyakorlatra járni, meg most váltottam sulit, és nincs is otthon netem, és fogalmam nincs, honnan frisselek... de írni fogok. Frisselek, de nem ígérem, hogy ezentúl nem fogok kommikat kérni, mert erre tényleg szükségem van.
De remélem, hogy így akik vannak olvasók, megmaradnak, és még jönnek is sokan, és tényleg mindenki szeretni fogja, amit csinálok, és nem kapok többet olyan megjegyzéseket, amiről szó volt az előbb.
Lehet hogy nyálasnak tűnik, amiket írtam, de tényleg ezt gondolom.
Szóval, megpróbálok valahonnan feltölteni egy új PM és GyÖ fejezetet, amivel amúgy már rég kész vagyok... de azért tényleg örülnék kritikáknak. Nem erőszak az az 5-5 db kommentár, bocs, hogy ehhez kötöttem mindent...
Sajnálom.
Puszik Nektek, Doo
2011. augusztus 23., kedd
Írjatok kommentárokat, különben a blog megszűnik!!! OLVASSÁTOK EL!!!
Olvasók, Követők...
Ez az utolsó bejegyzésem arról, hogy a blog megszűnik, ha a Pm-hez és a GyÖ.-hez nem érkezik fejenként 5 kommentár. Eddig csak a Pmhez kaptam 1-et, Ancsitól...
Kérem, hogy ehhez még írjatok, és az alatta lévő GyÖ-höz is 5-öt.
Persze nem kell, ha Titeket nem érdekelnek már az írásaim...
a határidő szempember végén lejár...
Ez az utolsó bejegyzésem arról, hogy a blog megszűnik, ha a Pm-hez és a GyÖ.-hez nem érkezik fejenként 5 kommentár. Eddig csak a Pmhez kaptam 1-et, Ancsitól...
Kérem, hogy ehhez még írjatok, és az alatta lévő GyÖ-höz is 5-öt.
Persze nem kell, ha Titeket nem érdekelnek már az írásaim...
a határidő szempember végén lejár...
2011. július 12., kedd
Kommentárok, új fejezetek...
Hello 61(!) Követőm, és Többiek!:)
Nos, megembereltem magam, és megalkottam a GyÖ 32. fejijét. Pink Magicen még dolgozom, de szerintem az is összejön nemsokára.
Viszont holnap indulok nyaralni (hálaisten, rám fér már egy kis kikapcsolódás), szóval addig nem tudok írni.
De mivel a legutóbbi fejezetekhez egyetlen egy megjegyzést sem kaptam, úgy döntöttem, nem is nagyon akarom elsietni a következőket..
Minek, ha nem is írtok hozzá?
Szóval azt szeretném, ha mind a Pink Magichez, mind a Gyilkos ösztönökhöz (a legutóbbi fejezethez) kapnék 5-5 kommentárt!
Csak akkor vagyok hajlandó folytatni a blogot, ha tényleg érdekel benneteket, és számíthatok rátok.
Kérlek Benneteket, ha tényleg szeretitek a történeteimet, azt nekem is jelezzétek!
61 Követőtől azért ennyit csak elvárhat az ember...
Nem kell regéket írni nekem, elég csak pár mondat, és nem muszáj csak a jót.
Kritikákból tanul az ember, attól lesz jobb és jobb. És én jobb akarok lenni ebben.
Számíthatok Rátok?
Remélem.
Annyira jó lenne arra hazaérni a nyaralásból, hogy vár rám itthon is pár szó Tőletek.
Hát, köszönöm.
bye
puszik, ölelések, Doo
Nos, megembereltem magam, és megalkottam a GyÖ 32. fejijét. Pink Magicen még dolgozom, de szerintem az is összejön nemsokára.
Viszont holnap indulok nyaralni (hálaisten, rám fér már egy kis kikapcsolódás), szóval addig nem tudok írni.
De mivel a legutóbbi fejezetekhez egyetlen egy megjegyzést sem kaptam, úgy döntöttem, nem is nagyon akarom elsietni a következőket..
Minek, ha nem is írtok hozzá?
Szóval azt szeretném, ha mind a Pink Magichez, mind a Gyilkos ösztönökhöz (a legutóbbi fejezethez) kapnék 5-5 kommentárt!
Csak akkor vagyok hajlandó folytatni a blogot, ha tényleg érdekel benneteket, és számíthatok rátok.
Kérlek Benneteket, ha tényleg szeretitek a történeteimet, azt nekem is jelezzétek!
61 Követőtől azért ennyit csak elvárhat az ember...
Nem kell regéket írni nekem, elég csak pár mondat, és nem muszáj csak a jót.
Kritikákból tanul az ember, attól lesz jobb és jobb. És én jobb akarok lenni ebben.
Számíthatok Rátok?
Remélem.
Annyira jó lenne arra hazaérni a nyaralásból, hogy vár rám itthon is pár szó Tőletek.
Hát, köszönöm.
bye
puszik, ölelések, Doo
2011. július 5., kedd
HEY
Hello Mindenki!
Ne haragudjatok, tudom, hogy már itt lenne az ideje a frisseknek, de sajnos tényleg nincs semmi szabadidőm, plusz netem sincs otthon. Gáz, de csak fizetős helyeken lehet netezni, és az én pénztárcám se kifogyhatatlan...
Emellett pedig három pótvizsgára kell felkészülnöm, járok tanárhoz meg minden, és a tanulás az összes időmet és energiámat elveszi.
Ha tehetitek, fogadjátok meg a tanácsom, és tanuljatok év közbe...
Szóval megértést kérek, most nekem nem az írás a legfontosabb. örülnék, ha az lehetne.
Azért még a nyáron megpróbálok egy-egy frisset mind a PM-ből, ind a GyÖ-ből.
De nem ígérhetek semmit.
Csak azt kérem, hogy ne hagyjátok el az oldalt, látogassátok, ősztől, ha átverekedtem magam a tanuláson meg mindenen, sokkal gyakoribbak lesznek a fejezetek.
Puszi, és köszönöm.
Doo88
Ne haragudjatok, tudom, hogy már itt lenne az ideje a frisseknek, de sajnos tényleg nincs semmi szabadidőm, plusz netem sincs otthon. Gáz, de csak fizetős helyeken lehet netezni, és az én pénztárcám se kifogyhatatlan...
Emellett pedig három pótvizsgára kell felkészülnöm, járok tanárhoz meg minden, és a tanulás az összes időmet és energiámat elveszi.
Ha tehetitek, fogadjátok meg a tanácsom, és tanuljatok év közbe...
Szóval megértést kérek, most nekem nem az írás a legfontosabb. örülnék, ha az lehetne.
Azért még a nyáron megpróbálok egy-egy frisset mind a PM-ből, ind a GyÖ-ből.
De nem ígérhetek semmit.
Csak azt kérem, hogy ne hagyjátok el az oldalt, látogassátok, ősztől, ha átverekedtem magam a tanuláson meg mindenen, sokkal gyakoribbak lesznek a fejezetek.
Puszi, és köszönöm.
Doo88
2011. május 30., hétfő
Versek - megint alkottunk:)
Francis verse:
Ábrándozom, merengek,
Képzelek, de elveszek.
Nézem, és nem látom,
Figyelem, de nem hallom.
Elvesztem, ki vagyok?
Mondd meg nekem, hol vagyok!
Megtettem, nem bánom,
Az én hibám, sajnálom.
Doo szösszenetek:
Összetörted a szívem,
Elmentél névtelen,
Elloptad a lelkem,
Elvetted mindenem.
***
Csillagos ég feletted,
Sokat ígér, rejtelmes.
Megtudhatod, mit hoz a holnap,
Ha a Nap leváltja a Holdat.
Doo – Vágy
Esztelenül vágyom Rád,
Álmom az álmoddal jár.
Arcomon pír, testemben tűz,
Szenvedélyem csak Téged űz.
Vihart szítasz, vulkánt kavarsz,
Szélt üvöltesz, esőt aratsz.
Elveszel mindent, csak fájdalmat adsz,
És nem hagyod, hogy süssön a nap.
Ábrándozom, merengek,
Képzelek, de elveszek.
Nézem, és nem látom,
Figyelem, de nem hallom.
Elvesztem, ki vagyok?
Mondd meg nekem, hol vagyok!
Megtettem, nem bánom,
Az én hibám, sajnálom.
Doo szösszenetek:
Összetörted a szívem,
Elmentél névtelen,
Elloptad a lelkem,
Elvetted mindenem.
***
Csillagos ég feletted,
Sokat ígér, rejtelmes.
Megtudhatod, mit hoz a holnap,
Ha a Nap leváltja a Holdat.
Doo – Vágy
Esztelenül vágyom Rád,
Álmom az álmoddal jár.
Arcomon pír, testemben tűz,
Szenvedélyem csak Téged űz.
Vihart szítasz, vulkánt kavarsz,
Szélt üvöltesz, esőt aratsz.
Elveszel mindent, csak fájdalmat adsz,
És nem hagyod, hogy süssön a nap.
Pink Magic - 15. rész
3 évvel ezelőtt…
Futottam. Nem tudom, hol, nem tudom, mi elől, és nem tudom, hova. De futnom kellett. Menekülnöm. Minden porcikám kényszerített rá.
A csontjaim már égtek, minden izmom fájt, de Ők ott voltak a nyomomban.
El akartam őket repíteni a közelünkből, fel akartam őket gyújtani, bármit tenni, amivel megmenthetem a családom. De nem volt időm arra sem, hogy megforduljak. Hogy csak egy pillantást is vethessek a támadókra.
A szüleim valahogy tudták, hogy el fognak jönni értünk. Napok óta idegesek voltak, egyfolytában járt az agyuk, két szót sem lehetett velük váltani rendesen. Ők tudták, hogy ezek megtalálnak minket, hogy megöljenek.
- Fuss, Camil! Nehogy meg merj állni, hallod!? – apu kiáltását hallottam a hátam mögül, alig pár centire. Aztán egy tüzes nyíl fúródott mellettem a földbe. Felkiáltottam. A talpam már vérzett a ki nem került kövektől. Szúrt, égetett, iszonyatosan fájt.
- Hol van Kenny? – üvöltött anya. – Kenny? – nem kapott választ.
- Charles! Charles, úristen, nincs itt! – kiáltotta apunak futás közben.
Kicsit mindketten lassítottak, én pedig alig láttam a könnyeim között bármit is. Kenny nincs itt?
- Nem állhatunk meg… Camilt biztonságos helyre kell vinnünk a Vadászok elől! Meg kell tennünk a lányunkért!
- De a fiunk… - anyu üvöltött fájdalmában, én majdnem összeestem. Nem bírtam elhinni, hogy ez történik. – Elvesztettük őt! – sírt tovább.
Apu nem válaszolt.
Tennem kellett valamit. Ezek nem fognak leállni, amíg mind holtan nem végezzük. Meg kell próbálnom…
Erősen koncentráltam arra a parázsló nyílra, amivel az előbb meg akartak ölni. Az elmém magához hívta a fegyvert, így az megjelent a kezemben.
Villámgyorsan mérlegelnem kellett. Ha most megfordulok, lehet hogy végem, és anyuéknak is, akik a hátam mögött jönnek…
De meg kellett tennem. Megálltam, és azt kiáltottam, hogy fussanak tovább.
Most láttam meg először. Az idegen, feketeköpönyeges alak hatalmas volt. Mármint tényleg óriási. A fél arcát egy bonyolult tetoválás borította. És nem lassított. Másvilági arca gúnyos mosolyba változott, mintha csak meg akarnám könnyíteni a dolgát.
Pillanatok voltak hátra csak, hogy ledöntsön a földre, amikor felemeltem a kezem, és a szívébe döftem a fegyvert. Meglepődtem, hogy sikerült, bár remegtem, és alig láttam a könnyektől.
Nem volt idő gondolkodásra… lehajoltam, és letéptem üldözőm válláról az íjat, a hátáról pedig az íjvesszőket rejtő tegezt.
És lőttem. Épp hogy csak eltaláltam a második felém tartó alakot, aki, ha jól láttam, egy nő volt. Nem halt meg. Futott felém tovább, bár némileg lelassította a vállába fúródó égő íj, amit röptében gyújtottam meg. Most ugyanezt tettem a nővel is. Lángra lobbantottam.
Vagyis csak tettem volna. De az erőm nem működött rajta. Nevetett.
Hallottam a szüleim kétségbeesett kiáltásait felém, de mintha észre sem vettem volna őket, küzdöttem tovább.
Még egy nyilat kilőttem, meggyújtva azt a tekintetemmel. A bennem cikázó félelem és gyűlölet, amiért elvették tőlem a testvéremet, csak még nagyobb erőt adott nekem, a vesszőt is nagyobb lángra lobbantva. A nő szívének közepében ért célt.
Lihegtem, nem kaptam levegőt. Gyilkos lettem. Vasmarkokkal szorítottam a fegyvert, és futottam anyuék után.
Vége? Ketten voltak csak? Megcsináltam?
- Elintéztem őket! – nyögtem a szüleimnek, odaérve hozzájuk. – Kik voltak ezek!? Mit akartak? Mit csináltak a bátyámmal? És miért? – lerogytam a hideg földre, és sírtam. Válaszokat akartam.
- Vadászok voltak. A Boszorkányok üldözői. Kennyt… elkapták – mondta apám. Nem akartam hinni a fülemnek. Tizennégy évet éltem végig így, nem tudva, hogy vannak, akik a halálomat akarják? Hogy az összes hozzám hasonlót ki akarják irtani? Ez… ez lehetetlen. El sem hittem volna, bizonyára, ha nem most öltem volna meg közülük kettőt. Ha nem épp most vették volna el tőlem a bátyám.
- Hogy érted, hogy elkapták? – sírtam még jobban. – Úgy érted... meg… megölték? – alig tudtam kimondani. Csak azt ne!
- Nem tudom – apa két kézzel tépte a haját. – A fenébe, fogalmam sincs! – láttam kiszökni a könnyeket a szeméből.
Féltem, iszonyatosan féltem és reszkettem.
- De most azonnal el kell innét tűnnünk! Mert nem fogják ennyiben hagyni a dolgot, ezek sosem adják fel.
Felálltam.
- Hová mehetnénk? – kérdeztem.
- Csak el innen… - anyára pillantott, én is rá néztem. Csak bámult maga elé. Azt hiszem, nem is hallotta, amit apámmal beszéltünk. Mintha nem is lett volna ott teljesen. Sokkot kapott? Nem volna nehéz elképzelni. Én is közel jártam hozzá…
- Helen? Helen. Mennünk kell! El kell vinnünk őt egy biztonságos helyre!
Anyu lassan fordította apu felé a pillantását. Rám nem nézett.
Szavai a frászt hozták rám.
- Nem menthetjük meg őt. Mi csak emberek vagyunk. Úgy is megtörténik. Elveszik őt is... és mi nem tehetünk semmit, hát nem érted? Ez visszafordíthatatlan!
- Nem! Ne mondj ilyet! Ő a mi gyermekünk, és mi megmentjük őt! Vigyázunk rá! Ez a dolgunk, Helen! Fel ne merd most adni, ennyi év után!
Anyu nem válaszolt.
- Ó, uramisten… ez nem történik meg... ez nem lehet a valóság! – hajtogattam. Azt hiszem, nem sok hiányzott, hogy elájuljak.
- Mennünk kell! – mondta apu. Odament anyuhoz, és odahúzta hozzánk, majd engem is kézen fogott, és húzott maga után.
Épp időben néztem a hátunk mögé, hogy észrevegyem a felénk száguldó, hatalmas alakot, aki úgy nézett ki, mint egy sötét zsoldoskatona. Nem volt időm a vállamon nyugvó fegyver után nyúlni, de a Vadász már épp ki akarta lőni a nyilát.
Felkészültem a halálra, gondolatban elbúcsúztam anyáéktól.
De abban a pillanatban a gyilkos szívét egy másik nyíl szúrta át hátulról, és a világ elsötétült előttem, mikor megláttam, ki mentett meg.
Futottam. Nem tudom, hol, nem tudom, mi elől, és nem tudom, hova. De futnom kellett. Menekülnöm. Minden porcikám kényszerített rá.
A csontjaim már égtek, minden izmom fájt, de Ők ott voltak a nyomomban.
El akartam őket repíteni a közelünkből, fel akartam őket gyújtani, bármit tenni, amivel megmenthetem a családom. De nem volt időm arra sem, hogy megforduljak. Hogy csak egy pillantást is vethessek a támadókra.
A szüleim valahogy tudták, hogy el fognak jönni értünk. Napok óta idegesek voltak, egyfolytában járt az agyuk, két szót sem lehetett velük váltani rendesen. Ők tudták, hogy ezek megtalálnak minket, hogy megöljenek.
- Fuss, Camil! Nehogy meg merj állni, hallod!? – apu kiáltását hallottam a hátam mögül, alig pár centire. Aztán egy tüzes nyíl fúródott mellettem a földbe. Felkiáltottam. A talpam már vérzett a ki nem került kövektől. Szúrt, égetett, iszonyatosan fájt.
- Hol van Kenny? – üvöltött anya. – Kenny? – nem kapott választ.
- Charles! Charles, úristen, nincs itt! – kiáltotta apunak futás közben.
Kicsit mindketten lassítottak, én pedig alig láttam a könnyeim között bármit is. Kenny nincs itt?
- Nem állhatunk meg… Camilt biztonságos helyre kell vinnünk a Vadászok elől! Meg kell tennünk a lányunkért!
- De a fiunk… - anyu üvöltött fájdalmában, én majdnem összeestem. Nem bírtam elhinni, hogy ez történik. – Elvesztettük őt! – sírt tovább.
Apu nem válaszolt.
Tennem kellett valamit. Ezek nem fognak leállni, amíg mind holtan nem végezzük. Meg kell próbálnom…
Erősen koncentráltam arra a parázsló nyílra, amivel az előbb meg akartak ölni. Az elmém magához hívta a fegyvert, így az megjelent a kezemben.
Villámgyorsan mérlegelnem kellett. Ha most megfordulok, lehet hogy végem, és anyuéknak is, akik a hátam mögött jönnek…
De meg kellett tennem. Megálltam, és azt kiáltottam, hogy fussanak tovább.
Most láttam meg először. Az idegen, feketeköpönyeges alak hatalmas volt. Mármint tényleg óriási. A fél arcát egy bonyolult tetoválás borította. És nem lassított. Másvilági arca gúnyos mosolyba változott, mintha csak meg akarnám könnyíteni a dolgát.
Pillanatok voltak hátra csak, hogy ledöntsön a földre, amikor felemeltem a kezem, és a szívébe döftem a fegyvert. Meglepődtem, hogy sikerült, bár remegtem, és alig láttam a könnyektől.
Nem volt idő gondolkodásra… lehajoltam, és letéptem üldözőm válláról az íjat, a hátáról pedig az íjvesszőket rejtő tegezt.
És lőttem. Épp hogy csak eltaláltam a második felém tartó alakot, aki, ha jól láttam, egy nő volt. Nem halt meg. Futott felém tovább, bár némileg lelassította a vállába fúródó égő íj, amit röptében gyújtottam meg. Most ugyanezt tettem a nővel is. Lángra lobbantottam.
Vagyis csak tettem volna. De az erőm nem működött rajta. Nevetett.
Hallottam a szüleim kétségbeesett kiáltásait felém, de mintha észre sem vettem volna őket, küzdöttem tovább.
Még egy nyilat kilőttem, meggyújtva azt a tekintetemmel. A bennem cikázó félelem és gyűlölet, amiért elvették tőlem a testvéremet, csak még nagyobb erőt adott nekem, a vesszőt is nagyobb lángra lobbantva. A nő szívének közepében ért célt.
Lihegtem, nem kaptam levegőt. Gyilkos lettem. Vasmarkokkal szorítottam a fegyvert, és futottam anyuék után.
Vége? Ketten voltak csak? Megcsináltam?
- Elintéztem őket! – nyögtem a szüleimnek, odaérve hozzájuk. – Kik voltak ezek!? Mit akartak? Mit csináltak a bátyámmal? És miért? – lerogytam a hideg földre, és sírtam. Válaszokat akartam.
- Vadászok voltak. A Boszorkányok üldözői. Kennyt… elkapták – mondta apám. Nem akartam hinni a fülemnek. Tizennégy évet éltem végig így, nem tudva, hogy vannak, akik a halálomat akarják? Hogy az összes hozzám hasonlót ki akarják irtani? Ez… ez lehetetlen. El sem hittem volna, bizonyára, ha nem most öltem volna meg közülük kettőt. Ha nem épp most vették volna el tőlem a bátyám.
- Hogy érted, hogy elkapták? – sírtam még jobban. – Úgy érted... meg… megölték? – alig tudtam kimondani. Csak azt ne!
- Nem tudom – apa két kézzel tépte a haját. – A fenébe, fogalmam sincs! – láttam kiszökni a könnyeket a szeméből.
Féltem, iszonyatosan féltem és reszkettem.
- De most azonnal el kell innét tűnnünk! Mert nem fogják ennyiben hagyni a dolgot, ezek sosem adják fel.
Felálltam.
- Hová mehetnénk? – kérdeztem.
- Csak el innen… - anyára pillantott, én is rá néztem. Csak bámult maga elé. Azt hiszem, nem is hallotta, amit apámmal beszéltünk. Mintha nem is lett volna ott teljesen. Sokkot kapott? Nem volna nehéz elképzelni. Én is közel jártam hozzá…
- Helen? Helen. Mennünk kell! El kell vinnünk őt egy biztonságos helyre!
Anyu lassan fordította apu felé a pillantását. Rám nem nézett.
Szavai a frászt hozták rám.
- Nem menthetjük meg őt. Mi csak emberek vagyunk. Úgy is megtörténik. Elveszik őt is... és mi nem tehetünk semmit, hát nem érted? Ez visszafordíthatatlan!
- Nem! Ne mondj ilyet! Ő a mi gyermekünk, és mi megmentjük őt! Vigyázunk rá! Ez a dolgunk, Helen! Fel ne merd most adni, ennyi év után!
Anyu nem válaszolt.
- Ó, uramisten… ez nem történik meg... ez nem lehet a valóság! – hajtogattam. Azt hiszem, nem sok hiányzott, hogy elájuljak.
- Mennünk kell! – mondta apu. Odament anyuhoz, és odahúzta hozzánk, majd engem is kézen fogott, és húzott maga után.
Épp időben néztem a hátunk mögé, hogy észrevegyem a felénk száguldó, hatalmas alakot, aki úgy nézett ki, mint egy sötét zsoldoskatona. Nem volt időm a vállamon nyugvó fegyver után nyúlni, de a Vadász már épp ki akarta lőni a nyilát.
Felkészültem a halálra, gondolatban elbúcsúztam anyáéktól.
De abban a pillanatban a gyilkos szívét egy másik nyíl szúrta át hátulról, és a világ elsötétült előttem, mikor megláttam, ki mentett meg.
PINK MAGIC - másik történetem ezentúl ITT lesz olvasható!
Hello.
A PM oldalra már közzétettem: a másik oldalam meg fog szűnni, és ezentúl a Pink Magic - Rózsaszín mágia c. történetem is itt lesz olvasható, a Gyilkos ösztönökkel párhuzamban.
Ez nem jelenti azt, hogy kevesebb fejezet lesz belőle, mert felváltva fogom feltenni őket. Nem! A történet két külön síkon fog futni, a frissítésnek semmi köze nem lesz ahhoz, hogy mostmár 2 történetet fogok írni ezen az oldalon.
Tehát, PM olvasók, ezentúl itt keressétek majd a frisseket:)
Doo
A PM oldalra már közzétettem: a másik oldalam meg fog szűnni, és ezentúl a Pink Magic - Rózsaszín mágia c. történetem is itt lesz olvasható, a Gyilkos ösztönökkel párhuzamban.
Ez nem jelenti azt, hogy kevesebb fejezet lesz belőle, mert felváltva fogom feltenni őket. Nem! A történet két külön síkon fog futni, a frissítésnek semmi köze nem lesz ahhoz, hogy mostmár 2 történetet fogok írni ezen az oldalon.
Tehát, PM olvasók, ezentúl itt keressétek majd a frisseket:)
Doo
2011. május 27., péntek
GyÖ - 31. fejezet
Sziasztok! Meghoztam a frisset:)
Mint látjátok, tettem ki lájkokat a bejegyzésekhez ( köszi, Niara:) ), de azok sajnos még nem működnek... XD Szóval, ez is majd megoldom...valahogy.
Ezenkívül kicsit a style-on is változtattam. Remélem, tetszik.
Ezentúl nyomon követhetitek a legnépszerűbb bejegyzéseket, valamint, hogy könnyebb legyen megtalálni, amit kerestek, egy Keresőt is kitettem.
És... létrejött egy facebookos Doo88 csoport, aki szeretne, bátran lépjen be:) Köszii
Na, jó olvasást:)
puszi, Doo
31. Rossz a vége
/Adriana szemszöge/
Átlagos napnak indult. Már amennyire az lehetett.
Az „átlag” nekem egész eddig a vámpírokkal való együttélést jelentette. Hogy egy vámpír kemény és hideg, de szerető – ugyanakkor veszélyes – karjában aludjak s ébredjek fel minden egyes nap. Nézni, ahogy órákra eltűnnek a sötét és ijesztő erdő láthatatlan sűrűjébe, ahol én voltam az egyetlen ember, aki tudta, mit is csinálnak.
Egy hideg, élettelen házban élni, és egy még hidegebb, metsző tekintetű apró kis boszorkánnyal hadakozni minden nap, holott tudni, hogyha valaha picit is túlfeszítem nála a húrt, egyetlen ütésével porrá zúzhat.
Nem volt könnyű. Főleg eleinte. Hogy féltem-e? Nem, ezt nem mondhatnám. Hiszen tudtam, hogy Edward mindentől megóvna, még a tulajdon családjának is búcsút intene énmiattam.
És tudtam, hogy Cullen családnak van egy szabálya. Egyetlen egy tabu, akit semelyikük sem szeghet meg soha. Ez pedig a titkuk volt, az egyetlen gyenge pontjuk, ami igen sebezhetővé és kiszámíthatóvá tette őket.
Most pedig, hogy már nem tartozom a családjukhoz, miért tartanám meg magamnak ezt a szörnyű titkot? Ó, nem akarok én olyan jó lenni hozzájuk. Ők sem voltak azok hozzám.
- Hé, Dana! – ült le mellém a kanapéra Evie. – Min agyalsz?
Ez a könnyed, ártatlan kis kérdés döntött el mindent. Min? Hát, most megtudja. Megtudja mindenki!
- Tudod… én eddig mindig őszinte voltam veled. – barátnőm meglepődött ezen, biztos egy szimpla „semmin”-re számított. – Mindent tudsz rólam. Kivéve egy dolgot. – felegyenesedett, letette a jégkrémet is, amit eddig kanalazott.
- És mi az?
- Beteg dolognak fog hangzani… Képtelenségnek.
- Tegyél egy próbát.
- A hosszú, kifejtős változatot akarod, vagy a tömörebb verziót? – tudtam a választ.
- A rövidebbet.
- Edward nem ember – mondtam, elindítva ezzel egy olyan horderejű dolgot, amit talán magam sem tudtam felfogni. De nem érdekelt. Beszélni akartam, megosztani ezt egy emberrel. Bárkivel. Élővel. Nem érdekelt a reakciója, jóformán rá sem néztem, csak beszéltem és beszéltem, és egyre csak az a gondolat motoszkált bennem, hogy istenem, most tényleg megteszem. Tényleg elmondok mindent.
- Ha-ha.
- Ő vámpír…
- Hé, ez nem vicces.
- Az egész Cullen család az, és erről csak én tudok, meg az a Bella.
- Dana!
- Az első perctől láttam, hogy van benne valami különleges, mindannyiukban. Így nem lepett meg különösebben, mikor elmondták nekem.
- Nem!Nem!Nem! Ne mondj nekem ilyeneket oké!? Ez őrültség!
Felnéztem rá, és megláttam a szemében a kételkedés felismerhető jeleit. Meg valami mást is. Felháborodást? Csalódottságot? Nem hisz nekem.
Közelebb csúsztam hozzá a kanapén. Bebizonyítom. Halálos nyugalommal néztem háborgó barátnőmet, de most csak egyre tudtam gondolni: tudnia kell! Felemeltem a kezem. Nem tudom, mire számított, talán arra, hogy megütöm? Arrébb araszolt, bámulta a kezem, de az nem lendült felé, meglepődött. Jártatni kezdte rajt a tekintetét: vajon mi a frászt akarok?
És amikor először elkerekedett a szeme, majd kezét a szája elé kapta, és végül könny csordult a szeméből, tudtam, hogy végre megértette. Meglátta a csuklómon James harapásának nyomát, amit jó pár éve sikerrel rejtegettem előle.
Három éve szereztem ezt a sebet, amikor James üldözőbe vette a családomat, engem pedig megpróbált megölni. Nem járt sikerrel, Edward még idejében kiszívta a mérgét, mielőtt az szétáramolhatott volna az ereimben, megfosztva engem az élettől.
Jó ideje próbáltam elrejteni ezt a nyomot. A halál nyomát, az életem legborzasztóbb éjszakájának eme jelét az emberek előtt, és most, először életemben úgy éreztem, mindenkinek látnia és tudnia kell, mi történt velem, miken mentem keresztül.
Evie nem tudta abbahagyni a sírást.
- Úristen, uramisten…! – hajtogatta. Felálltam, és elkezdtem elmagyarázni neki mindent. Nem tudom hallotta-e, vagy talán még túlságosan le volt sújtva attól, amit az előbb meg kellett tudnia, de azért csak mondtam és mondtam… mindent kiadtam magamból, de én nem sírtam. Azzal ráérek még.
Barátnőm úgy fél óra múlva szedte csak össze magát annyira, hogy fel tudjon állni. Első a nővére szekrénye felé vezetett, amiből – meglepetésemre – egy félig teli vodkásüveget emelt ki, majd jól meghúzta.
- Eve…
- Ne! Ne beszélj! Kérlek, ne mondj többet, csak… istenem, innom kell! Ezt nem bírom… - berohant a szobájába, hallottam, hogy kattan a zár.
Így hát nem tehettem semmit. Visszaültem, bekapcsoltam a tévét, és próbáltam nem gondolni rá, mi történik épp a szobájában. Ő sosem ivott, így ha most elővette, gondoltam, igenis szüksége van rá. De azért féltettem.
A tudat, hogy mit tettem, feldobott. Egész egyszerűen boldog voltam a tudattól, hogy ezzel mennyit ártottam a Cullen családnak. Megtaláltam az egyetlen módot, az igazi gyengepontjukat. Roppant büszke voltam. Ennek a dolognak Evie csak a szükséges velejárója volt. Egy nagyobb, jobb célért kellett most ezt tennem vele, de ő úgyis megérti. Barátnők vagyunk… mindennél fontosabbak a másiknak. Igen, igen, biztos megérti majd.
Arra ébredtem fel, hogy Evie szobájának ajtaja nyitva van, és csak úgy dől belőle a piaszag. Az éjjeliszekrényéről hiányzott a kocsikulcs.
Mi? Ó, ne! Az nem lehet, hogy ennyire felelőtlen volt!
Kirohantam a garázsba. Üres volt.
Mint látjátok, tettem ki lájkokat a bejegyzésekhez ( köszi, Niara:) ), de azok sajnos még nem működnek... XD Szóval, ez is majd megoldom...valahogy.
Ezenkívül kicsit a style-on is változtattam. Remélem, tetszik.
Ezentúl nyomon követhetitek a legnépszerűbb bejegyzéseket, valamint, hogy könnyebb legyen megtalálni, amit kerestek, egy Keresőt is kitettem.
És... létrejött egy facebookos Doo88 csoport, aki szeretne, bátran lépjen be:) Köszii
Na, jó olvasást:)
puszi, Doo
31. Rossz a vége
/Adriana szemszöge/
Átlagos napnak indult. Már amennyire az lehetett.
Az „átlag” nekem egész eddig a vámpírokkal való együttélést jelentette. Hogy egy vámpír kemény és hideg, de szerető – ugyanakkor veszélyes – karjában aludjak s ébredjek fel minden egyes nap. Nézni, ahogy órákra eltűnnek a sötét és ijesztő erdő láthatatlan sűrűjébe, ahol én voltam az egyetlen ember, aki tudta, mit is csinálnak.
Egy hideg, élettelen házban élni, és egy még hidegebb, metsző tekintetű apró kis boszorkánnyal hadakozni minden nap, holott tudni, hogyha valaha picit is túlfeszítem nála a húrt, egyetlen ütésével porrá zúzhat.
Nem volt könnyű. Főleg eleinte. Hogy féltem-e? Nem, ezt nem mondhatnám. Hiszen tudtam, hogy Edward mindentől megóvna, még a tulajdon családjának is búcsút intene énmiattam.
És tudtam, hogy Cullen családnak van egy szabálya. Egyetlen egy tabu, akit semelyikük sem szeghet meg soha. Ez pedig a titkuk volt, az egyetlen gyenge pontjuk, ami igen sebezhetővé és kiszámíthatóvá tette őket.
Most pedig, hogy már nem tartozom a családjukhoz, miért tartanám meg magamnak ezt a szörnyű titkot? Ó, nem akarok én olyan jó lenni hozzájuk. Ők sem voltak azok hozzám.
- Hé, Dana! – ült le mellém a kanapéra Evie. – Min agyalsz?
Ez a könnyed, ártatlan kis kérdés döntött el mindent. Min? Hát, most megtudja. Megtudja mindenki!
- Tudod… én eddig mindig őszinte voltam veled. – barátnőm meglepődött ezen, biztos egy szimpla „semmin”-re számított. – Mindent tudsz rólam. Kivéve egy dolgot. – felegyenesedett, letette a jégkrémet is, amit eddig kanalazott.
- És mi az?
- Beteg dolognak fog hangzani… Képtelenségnek.
- Tegyél egy próbát.
- A hosszú, kifejtős változatot akarod, vagy a tömörebb verziót? – tudtam a választ.
- A rövidebbet.
- Edward nem ember – mondtam, elindítva ezzel egy olyan horderejű dolgot, amit talán magam sem tudtam felfogni. De nem érdekelt. Beszélni akartam, megosztani ezt egy emberrel. Bárkivel. Élővel. Nem érdekelt a reakciója, jóformán rá sem néztem, csak beszéltem és beszéltem, és egyre csak az a gondolat motoszkált bennem, hogy istenem, most tényleg megteszem. Tényleg elmondok mindent.
- Ha-ha.
- Ő vámpír…
- Hé, ez nem vicces.
- Az egész Cullen család az, és erről csak én tudok, meg az a Bella.
- Dana!
- Az első perctől láttam, hogy van benne valami különleges, mindannyiukban. Így nem lepett meg különösebben, mikor elmondták nekem.
- Nem!Nem!Nem! Ne mondj nekem ilyeneket oké!? Ez őrültség!
Felnéztem rá, és megláttam a szemében a kételkedés felismerhető jeleit. Meg valami mást is. Felháborodást? Csalódottságot? Nem hisz nekem.
Közelebb csúsztam hozzá a kanapén. Bebizonyítom. Halálos nyugalommal néztem háborgó barátnőmet, de most csak egyre tudtam gondolni: tudnia kell! Felemeltem a kezem. Nem tudom, mire számított, talán arra, hogy megütöm? Arrébb araszolt, bámulta a kezem, de az nem lendült felé, meglepődött. Jártatni kezdte rajt a tekintetét: vajon mi a frászt akarok?
És amikor először elkerekedett a szeme, majd kezét a szája elé kapta, és végül könny csordult a szeméből, tudtam, hogy végre megértette. Meglátta a csuklómon James harapásának nyomát, amit jó pár éve sikerrel rejtegettem előle.
Három éve szereztem ezt a sebet, amikor James üldözőbe vette a családomat, engem pedig megpróbált megölni. Nem járt sikerrel, Edward még idejében kiszívta a mérgét, mielőtt az szétáramolhatott volna az ereimben, megfosztva engem az élettől.
Jó ideje próbáltam elrejteni ezt a nyomot. A halál nyomát, az életem legborzasztóbb éjszakájának eme jelét az emberek előtt, és most, először életemben úgy éreztem, mindenkinek látnia és tudnia kell, mi történt velem, miken mentem keresztül.
Evie nem tudta abbahagyni a sírást.
- Úristen, uramisten…! – hajtogatta. Felálltam, és elkezdtem elmagyarázni neki mindent. Nem tudom hallotta-e, vagy talán még túlságosan le volt sújtva attól, amit az előbb meg kellett tudnia, de azért csak mondtam és mondtam… mindent kiadtam magamból, de én nem sírtam. Azzal ráérek még.
Barátnőm úgy fél óra múlva szedte csak össze magát annyira, hogy fel tudjon állni. Első a nővére szekrénye felé vezetett, amiből – meglepetésemre – egy félig teli vodkásüveget emelt ki, majd jól meghúzta.
- Eve…
- Ne! Ne beszélj! Kérlek, ne mondj többet, csak… istenem, innom kell! Ezt nem bírom… - berohant a szobájába, hallottam, hogy kattan a zár.
Így hát nem tehettem semmit. Visszaültem, bekapcsoltam a tévét, és próbáltam nem gondolni rá, mi történik épp a szobájában. Ő sosem ivott, így ha most elővette, gondoltam, igenis szüksége van rá. De azért féltettem.
A tudat, hogy mit tettem, feldobott. Egész egyszerűen boldog voltam a tudattól, hogy ezzel mennyit ártottam a Cullen családnak. Megtaláltam az egyetlen módot, az igazi gyengepontjukat. Roppant büszke voltam. Ennek a dolognak Evie csak a szükséges velejárója volt. Egy nagyobb, jobb célért kellett most ezt tennem vele, de ő úgyis megérti. Barátnők vagyunk… mindennél fontosabbak a másiknak. Igen, igen, biztos megérti majd.
Arra ébredtem fel, hogy Evie szobájának ajtaja nyitva van, és csak úgy dől belőle a piaszag. Az éjjeliszekrényéről hiányzott a kocsikulcs.
Mi? Ó, ne! Az nem lehet, hogy ennyire felelőtlen volt!
Kirohantam a garázsba. Üres volt.
2011. május 26., csütörtök
2011. május 23., hétfő
hello.
Ma úgyvolt, hogy felteszem a 31. fejezetet, de a hülye fejemmel otthonhagytam a pendrive-omat... bocsi. Legkésőbb csütörtökön felteszem, ígérem.
A PM-re kicsit még várni kell, mert elég rossz időszakomon vagyok most túl, és arra már tényleg nem maradt ihletem...
Szóval nemoskára FRISS!
Doo
A PM-re kicsit még várni kell, mert elég rossz időszakomon vagyok most túl, és arra már tényleg nem maradt ihletem...
Szóval nemoskára FRISS!
Doo
2011. április 24., vasárnap
Új fejezetek - GyÖ-30.rész
Hi nektek:)
Mint már talán észrevettétek, összegyűlt a 90 szavazat a GyÖ-re, amit ezúton is nagyon köszönök mindenkinek, aki szavazott!
Tehát a Gyilkos ösztönöket tovább írom, ahol pár hónappal ezelőtt abbahagytam, tehát a 30.résznél folytatom (ebből a fejezetből volt részlet).
Az Elveszve a múltban c. történetemtől búcsúzunk, mert ez kapta a legkevesebb szavazatot.
Tehát, jöjjön a GyÖ-30. ♥
30. Család és tragédia
/Edward szemszöge/
Már megint sikerült neki csalódást okoznom. Bármit teszek, bármit mondok, nem számít, mennyire nem akarom, de fájdalmat keltek benne.
Bella tegnap látott Adrianával a téren. Istenem, miért kellett épp oda mennünk, ahol ők is találkoztak? Bárcsak mindent visszacsinálhatnék! Nem csak a tegnapot, hanem az elmúlt heteket, talán hónapokat. Vagy ami még jobb lenne, az egész életemet. Vagy a vámpírlétemet.
Többször próbáltam azóta hívni Bellát, az én telefonom viszont Dana hívásaitól csörgött egyfolytában. De most nem tudtam volna bármit is mondani neki. Most Bella volt nekem az első, és a legfontosabb. Hiszen neki okoztam fájdalmat. Így belegondolva, lehet, hogy Adrianának is, amikor csak csöndre intettem, és elrohantam onnan az incidens után. Talán tőle is bocsánatot kellene kérnem (amit már számtalanszor kellett tennem a kapcsolatunk során). De vajon mit érne vele? Neki nem a szavaim kellenek, nem a szánalmam, nem az együttérzésem, ennyire már ismertem őt. Neki főleg arra van szüksége, hogy kapaszkodhasson belém, talán még akkor is, mikor haragszik rám, vagy mikor én őrá. Arra volt szüksége, hogy megvédjem, hogy mindig mellette legyek, csak és kizárólag mellette. Talán ennyire még az sem számított, hogy egyáltalán szeretem-e.
Igen, ilyen szempontból Adriana önző volt. De én túlságosan függtem tőle, hogy ezt észrevegyem. Viszont mióta megjelent Bella, egy kicsit felnyitotta a szemem. Az a kis idő, amit Dana nélkül töltöttem, ráébresztett dolgokra. Például, hogy talán igazat kellett volna adnom Alice-nek.
Lehet, hogy mindeddig, az együtt töltött több, mint három évünk alatt irracionálisan megbíztam benne, az érzéseim nagy részét csak bemeséltem magamnak, vagy szimplán kötelességemnek éreztem, hogy örökké megvédjem ezt a szegény lányt, aki miattam vesztette el a családját. Sok dolgot megígértem neki, talán olyanokat is, amiket nem kellett volna. Amiket képtelenség betartani, mert olykor még mi, vámpírok sem tudhatjuk, mit hoz majd a jövő – mindent még Alice sem láthat velünk kapcsolatban.
De ugyan ki hitte volna, hogy ebben az elátkozott létben kétszer is szerelemre lelhet? Pedig megtörtént. Csak lehet, hogy az egyik hiba volt.
Bella még mindig nem vette fel. Egyszer már ki is kapcsolta a mobilját, másszor pedig foglalt volt a vonal. Biztosan a barátnője vigasztalja, amit meg is tudok érteni. Csakhogy nekem kellene. Védenem kellene, nem pedig bántanom, az Isten szerelmére!
Nem bírtam tovább ott maradni az üres szobában, egyedül a gondolataimmal, ezért lementem a földszintre, ahol a többiek voltak.
Rosalie a zongoránál ült, egy számomra ismeretlen dalt játszva. Talán a sajátját. Mellette foglalt helyet Emmett, aki most meglepően halkan, és komoly arccal – büszkén – figyelte szerelmét. A gondolataik egymás körül jártak.
Azt hittem, jobb lesz a sajátjaim helyett mások fejével foglalkozni, de tévedtem. Itt mindenütt szerelem volt. Önzetlen, és viszonzott. Nyugalom.
Tudtam, hogy inkább örülnöm kellene a családom boldogságának, de ehelyett inkább düh lepett el a gondolataik miatt. Hálás voltam, amiért ők nem láthattak a fejembe.
Leültem a kanapéra, mert ott nem volt senki. Láttam, ahogy anyám felém pillant a konyhából, ahol éppen takarított. Na nem az esetlen odaszáradt ételmaradékokat szedegette le a tűzhelyről, vagy ilyesmi. A port törölgette le a nemhasznált bútorokról.
Láttam Esme-én, hogy szívesen odajönne hozzám, beszélgetne velem, vagy bármi, ami jobb kedvre derítene. Szerettem is az áldott jó szíve miatt, de tudtam, hogy most akaratom ellenére csak megbántanám az elutasító szavaimmal, ezért csak elfordulva tőle, mintha észre sem vettem volna, mit akar, felálltam, és kimentem az udvarra.
A kinti levegő hűvös volt, de nem fáztam, hisz több mint egy évszázada képtelen voltam rá. Leültem a verandára, és csak hallgattam a jóval messzebbi fákon ücsörgő madarak csicsergését, vagy a pár mérföldnyire futó erdőben neszező állatokat. Egyik sem merészkedett túl közel a házunkhoz. Több mérföldnyi körzetben nem volt itt élet. Nem volt itt Dana. Talán csak most éreztem igazán hiányát a házban.
- Hé, Edward! – felnéztem, és láttam az erdő felől hozzám szaladó Alice-t és Jaspert. Éreztem ruhájukon a friss vér illatát, és az állatok szőrének szagát a testükön. Vadászni voltak.
- Sziasztok – mondtam, nem túl sok lelkesedéssel.
- Sajnálom, ami Bellával történt – veregette meg a hátam, majd több jókedvvel a hangában hozzá tette: - De meg fog bocsátani neked. Láttam.
Felnéztem rá.
- Komolyan mondod?
- Aha. Épp akkor, amikor vadásztunk. Kár, hogy nem jöttél velünk. Jasperrel nagyon jól elvoltunk. Akarsz majd jönni legközelebb? Mert szerintem neked is kéne, már elég rég nem ettél. A szemeden is látszik – nézett rám aggódva.
- Igen… igen, holnapra terveztem – közöltem vele, mert már tényleg elég gyengének éreztem magam.
- Mit láttál Bellával kapcsolatban? – tört ki belőlem a kérdés.
- De hát most mondtam. Azt, hogy megbocsát neked! – mosolyodott el.
- Igen, de mikor?
- Hamarosan, Edward. Nem láttam olyan tisztán…
- Épp elfoglaltak voltunk. Hamar elúszott a kép, tudod? – közölte Jasper olyan vigyorral a képén, amit nem lehetett félreérteni.
- Jazz! – szólt rá Alice, de nem azért, mert szégyenlősködött. – Szerinted Edwardnak most jól esik ilyenről hallani? Kérlek…
- Bocs, tesó! – ütögette meg ő is a hátam, amolyan bocsánatkérésként.
- Nem, semmi baj. Örülök, hogy jól érzitek magatokat. Tényleg. Legalább ti legyetek boldogok.
Alice arcán igazi együttérzést véltem felfedezni, aztán jó erősen átölelt, ami jól esett. Jó pár napja senki nem ölelt már meg. Igazából még beszélni sem beszéltem egyikükkel sem. Tényleg kikészített az elmúlt pár hét.
- Kösz, srácok – próbálkoztam meg egy mosollyal. – Azt hiszem, megejtem azt a vadászatot most – álltam fel a lépcsőről.
- Akarod, hogy menjünk? – kérdezte Jasper.
- Felesleges, most amúgy sem lennék jó társaság. És szeretnék egyedül lenni. Azért kösz.
Az erdőben futottam, a szél erősen csapkodta a hajamat, bekúszott az ingem alá, és próbált megborzongatni. Megremegtem, de nem ettől. Abban a pillanatban én is láttam Alice látomását, mert még közel voltam.
Egy autóbalesetet láttunk kívülről. Azt, ahogy a kis fekete autó nagy sebességgel belerohan egy fába. A motorháztető teljesen összetörik. Összegyűrődik, mintha csak egy darab papír lenne. Ez biztos halál annak, aki benne ül.
Ez az eset még magában nem rázott volna meg, hiszen sok ember halálát láttam már az életem során.
Hirtelen megutáltam magam, amiért nem vettem fel az egész nap csörgő telefont, és azért, hogy tegnap ott hagytam Adrianát egy szó nélkül.
Eszméletlenül sajnáltam. Mert pár óra múlva megtudja majd, hogy a legjobb barátnője autóbalesetben meghalt.
Mint már talán észrevettétek, összegyűlt a 90 szavazat a GyÖ-re, amit ezúton is nagyon köszönök mindenkinek, aki szavazott!
Tehát a Gyilkos ösztönöket tovább írom, ahol pár hónappal ezelőtt abbahagytam, tehát a 30.résznél folytatom (ebből a fejezetből volt részlet).
Az Elveszve a múltban c. történetemtől búcsúzunk, mert ez kapta a legkevesebb szavazatot.
Tehát, jöjjön a GyÖ-30. ♥
30. Család és tragédia
/Edward szemszöge/
Már megint sikerült neki csalódást okoznom. Bármit teszek, bármit mondok, nem számít, mennyire nem akarom, de fájdalmat keltek benne.
Bella tegnap látott Adrianával a téren. Istenem, miért kellett épp oda mennünk, ahol ők is találkoztak? Bárcsak mindent visszacsinálhatnék! Nem csak a tegnapot, hanem az elmúlt heteket, talán hónapokat. Vagy ami még jobb lenne, az egész életemet. Vagy a vámpírlétemet.
Többször próbáltam azóta hívni Bellát, az én telefonom viszont Dana hívásaitól csörgött egyfolytában. De most nem tudtam volna bármit is mondani neki. Most Bella volt nekem az első, és a legfontosabb. Hiszen neki okoztam fájdalmat. Így belegondolva, lehet, hogy Adrianának is, amikor csak csöndre intettem, és elrohantam onnan az incidens után. Talán tőle is bocsánatot kellene kérnem (amit már számtalanszor kellett tennem a kapcsolatunk során). De vajon mit érne vele? Neki nem a szavaim kellenek, nem a szánalmam, nem az együttérzésem, ennyire már ismertem őt. Neki főleg arra van szüksége, hogy kapaszkodhasson belém, talán még akkor is, mikor haragszik rám, vagy mikor én őrá. Arra volt szüksége, hogy megvédjem, hogy mindig mellette legyek, csak és kizárólag mellette. Talán ennyire még az sem számított, hogy egyáltalán szeretem-e.
Igen, ilyen szempontból Adriana önző volt. De én túlságosan függtem tőle, hogy ezt észrevegyem. Viszont mióta megjelent Bella, egy kicsit felnyitotta a szemem. Az a kis idő, amit Dana nélkül töltöttem, ráébresztett dolgokra. Például, hogy talán igazat kellett volna adnom Alice-nek.
Lehet, hogy mindeddig, az együtt töltött több, mint három évünk alatt irracionálisan megbíztam benne, az érzéseim nagy részét csak bemeséltem magamnak, vagy szimplán kötelességemnek éreztem, hogy örökké megvédjem ezt a szegény lányt, aki miattam vesztette el a családját. Sok dolgot megígértem neki, talán olyanokat is, amiket nem kellett volna. Amiket képtelenség betartani, mert olykor még mi, vámpírok sem tudhatjuk, mit hoz majd a jövő – mindent még Alice sem láthat velünk kapcsolatban.
De ugyan ki hitte volna, hogy ebben az elátkozott létben kétszer is szerelemre lelhet? Pedig megtörtént. Csak lehet, hogy az egyik hiba volt.
Bella még mindig nem vette fel. Egyszer már ki is kapcsolta a mobilját, másszor pedig foglalt volt a vonal. Biztosan a barátnője vigasztalja, amit meg is tudok érteni. Csakhogy nekem kellene. Védenem kellene, nem pedig bántanom, az Isten szerelmére!
Nem bírtam tovább ott maradni az üres szobában, egyedül a gondolataimmal, ezért lementem a földszintre, ahol a többiek voltak.
Rosalie a zongoránál ült, egy számomra ismeretlen dalt játszva. Talán a sajátját. Mellette foglalt helyet Emmett, aki most meglepően halkan, és komoly arccal – büszkén – figyelte szerelmét. A gondolataik egymás körül jártak.
Azt hittem, jobb lesz a sajátjaim helyett mások fejével foglalkozni, de tévedtem. Itt mindenütt szerelem volt. Önzetlen, és viszonzott. Nyugalom.
Tudtam, hogy inkább örülnöm kellene a családom boldogságának, de ehelyett inkább düh lepett el a gondolataik miatt. Hálás voltam, amiért ők nem láthattak a fejembe.
Leültem a kanapéra, mert ott nem volt senki. Láttam, ahogy anyám felém pillant a konyhából, ahol éppen takarított. Na nem az esetlen odaszáradt ételmaradékokat szedegette le a tűzhelyről, vagy ilyesmi. A port törölgette le a nemhasznált bútorokról.
Láttam Esme-én, hogy szívesen odajönne hozzám, beszélgetne velem, vagy bármi, ami jobb kedvre derítene. Szerettem is az áldott jó szíve miatt, de tudtam, hogy most akaratom ellenére csak megbántanám az elutasító szavaimmal, ezért csak elfordulva tőle, mintha észre sem vettem volna, mit akar, felálltam, és kimentem az udvarra.
A kinti levegő hűvös volt, de nem fáztam, hisz több mint egy évszázada képtelen voltam rá. Leültem a verandára, és csak hallgattam a jóval messzebbi fákon ücsörgő madarak csicsergését, vagy a pár mérföldnyire futó erdőben neszező állatokat. Egyik sem merészkedett túl közel a házunkhoz. Több mérföldnyi körzetben nem volt itt élet. Nem volt itt Dana. Talán csak most éreztem igazán hiányát a házban.
- Hé, Edward! – felnéztem, és láttam az erdő felől hozzám szaladó Alice-t és Jaspert. Éreztem ruhájukon a friss vér illatát, és az állatok szőrének szagát a testükön. Vadászni voltak.
- Sziasztok – mondtam, nem túl sok lelkesedéssel.
- Sajnálom, ami Bellával történt – veregette meg a hátam, majd több jókedvvel a hangában hozzá tette: - De meg fog bocsátani neked. Láttam.
Felnéztem rá.
- Komolyan mondod?
- Aha. Épp akkor, amikor vadásztunk. Kár, hogy nem jöttél velünk. Jasperrel nagyon jól elvoltunk. Akarsz majd jönni legközelebb? Mert szerintem neked is kéne, már elég rég nem ettél. A szemeden is látszik – nézett rám aggódva.
- Igen… igen, holnapra terveztem – közöltem vele, mert már tényleg elég gyengének éreztem magam.
- Mit láttál Bellával kapcsolatban? – tört ki belőlem a kérdés.
- De hát most mondtam. Azt, hogy megbocsát neked! – mosolyodott el.
- Igen, de mikor?
- Hamarosan, Edward. Nem láttam olyan tisztán…
- Épp elfoglaltak voltunk. Hamar elúszott a kép, tudod? – közölte Jasper olyan vigyorral a képén, amit nem lehetett félreérteni.
- Jazz! – szólt rá Alice, de nem azért, mert szégyenlősködött. – Szerinted Edwardnak most jól esik ilyenről hallani? Kérlek…
- Bocs, tesó! – ütögette meg ő is a hátam, amolyan bocsánatkérésként.
- Nem, semmi baj. Örülök, hogy jól érzitek magatokat. Tényleg. Legalább ti legyetek boldogok.
Alice arcán igazi együttérzést véltem felfedezni, aztán jó erősen átölelt, ami jól esett. Jó pár napja senki nem ölelt már meg. Igazából még beszélni sem beszéltem egyikükkel sem. Tényleg kikészített az elmúlt pár hét.
- Kösz, srácok – próbálkoztam meg egy mosollyal. – Azt hiszem, megejtem azt a vadászatot most – álltam fel a lépcsőről.
- Akarod, hogy menjünk? – kérdezte Jasper.
- Felesleges, most amúgy sem lennék jó társaság. És szeretnék egyedül lenni. Azért kösz.
Az erdőben futottam, a szél erősen csapkodta a hajamat, bekúszott az ingem alá, és próbált megborzongatni. Megremegtem, de nem ettől. Abban a pillanatban én is láttam Alice látomását, mert még közel voltam.
Egy autóbalesetet láttunk kívülről. Azt, ahogy a kis fekete autó nagy sebességgel belerohan egy fába. A motorháztető teljesen összetörik. Összegyűrődik, mintha csak egy darab papír lenne. Ez biztos halál annak, aki benne ül.
Ez az eset még magában nem rázott volna meg, hiszen sok ember halálát láttam már az életem során.
Hirtelen megutáltam magam, amiért nem vettem fel az egész nap csörgő telefont, és azért, hogy tegnap ott hagytam Adrianát egy szó nélkül.
Eszméletlenül sajnáltam. Mert pár óra múlva megtudja majd, hogy a legjobb barátnője autóbalesetben meghalt.
2011. március 22., kedd
Gyilkos ösztönök- 30. fejezet - RÉSZLET
Többször próbáltam azóta hívni Bellát, az én telefonom viszont Dana hívásaitól csörgött egyfolytában. De most nem tudtam volna bármit is mondani neki. Most Bella volt nekem az első, és a legfontosabb. Hiszen neki okoztam fájdalmat. Így belegondolva, lehet, hogy Adrianának is, amikor csak csöndre intettem, és elrohantam onnan az incidens után. Talán tőle is bocsánatot kellene kérnem (amit már számtalanszor kellett tennem a kapcsolatunk során). De vajon mit érne vele? Neki nem a szavaim kellenek, nem a szánalmam, nem az együttérzésem, ennyire már ismertem őt. Neki főleg arra van szüksége, hogy kapaszkodhasson belém, talán még akkor is, mikor haragszik rám, vagy mikor én őrá. Arra volt szüksége, hogy megvédjem, hogy mindig mellette legyek, csak és kizárólag mellette. Talán ennyire még az sem számított, hogy egyáltalán szeretem-e.
Igen, ilyen szempontból Adriana önző volt. De én túlságosan függtem tőle, hogy ezt észrevegyem. Viszont mióta megjelent Bella, egy kicsit felnyitotta a szemem. Az a kis idő, amit Dana nélkül töltöttem, ráébresztett dolgokra. Például, hogy talán igazat kellett volna adnom Alice-nek.
Lehet, hogy mindeddig, az együtt töltött több, mint három évünk alatt irracionálisan megbíztam benne, az érzéseim nagy részét csak bemeséltem magamnak, vagy szimplán kötelességemnek éreztem, hogy örökké megvédjem ezt a szegény lányt, aki miattam vesztette el a családját. Sok dolgot megígértem neki, talán olyanokat is, amiket nem kellett volna. Amiket képtelenség betartani, mert olykor még mi, vámpírok sem tudhatjuk, mit hoz majd a jövő – mindent még Alice sem láthat velünk kapcsolatban.
De ugyan ki hitte volna, hogy ebben az elátkozott létben kétszer is szerelemre lelhet? Pedig megtörtént. Csak lehet, hogy az egyik hiba volt.
- Mit láttál Bellával kapcsolatban? – tört ki belőlem a kérdés.
Az erdőben futottam, a szél erősen csapkodta a hajamat, bekúszott az ingem alá, és próbált megborzongatni. Megremegtem, de nem ettől. Abban a pillanatban én is láttam Alice látomását, mert még közel voltam.
Egy autóbalesetet láttunk kívülről. Azt, ahogy a kis fekete autó nagy sebességgel belerohan egy fába. A motorháztető teljesen összetörik. Összegyűrődik, mintha csak egy darab papír lenne. Ez biztos halál annak, aki benne ül.
Ez az eset még magában nem rázott volna meg, hiszen sok ember halálát láttam már az életem során.
Hirtelen megutáltam magam, amiért nem vettem fel az egész nap csörgő telefont, és azért, hogy tegnap ott hagytam Adrianát egy szó nélkül.
Eszméletlenül sajnáltam. Mert
Igen, ilyen szempontból Adriana önző volt. De én túlságosan függtem tőle, hogy ezt észrevegyem. Viszont mióta megjelent Bella, egy kicsit felnyitotta a szemem. Az a kis idő, amit Dana nélkül töltöttem, ráébresztett dolgokra. Például, hogy talán igazat kellett volna adnom Alice-nek.
Lehet, hogy mindeddig, az együtt töltött több, mint három évünk alatt irracionálisan megbíztam benne, az érzéseim nagy részét csak bemeséltem magamnak, vagy szimplán kötelességemnek éreztem, hogy örökké megvédjem ezt a szegény lányt, aki miattam vesztette el a családját. Sok dolgot megígértem neki, talán olyanokat is, amiket nem kellett volna. Amiket képtelenség betartani, mert olykor még mi, vámpírok sem tudhatjuk, mit hoz majd a jövő – mindent még Alice sem láthat velünk kapcsolatban.
De ugyan ki hitte volna, hogy ebben az elátkozott létben kétszer is szerelemre lelhet? Pedig megtörtént. Csak lehet, hogy az egyik hiba volt.
- Mit láttál Bellával kapcsolatban? – tört ki belőlem a kérdés.
Az erdőben futottam, a szél erősen csapkodta a hajamat, bekúszott az ingem alá, és próbált megborzongatni. Megremegtem, de nem ettől. Abban a pillanatban én is láttam Alice látomását, mert még közel voltam.
Egy autóbalesetet láttunk kívülről. Azt, ahogy a kis fekete autó nagy sebességgel belerohan egy fába. A motorháztető teljesen összetörik. Összegyűrődik, mintha csak egy darab papír lenne. Ez biztos halál annak, aki benne ül.
Ez az eset még magában nem rázott volna meg, hiszen sok ember halálát láttam már az életem során.
Hirtelen megutáltam magam, amiért nem vettem fel az egész nap csörgő telefont, és azért, hogy tegnap ott hagytam Adrianát egy szó nélkül.
Eszméletlenül sajnáltam. Mert
2011. március 8., kedd
2011. február 17., csütörtök
Figyelem!
Sziasztok, megint:)
Szóval, ugye most folyamatban van ez a melyik-törimet-folytassam hadművelet...
Amelyik két történetem 2011.03.05-ig a legtöbb szavazatot kapja, annak a következő fejezetéből kaptok egy kis ízelítőt (kb. fél oldalasat).
ez úgy gondolom, segíteni fog a döntésetekben, és talán picit felcsigáz majd benneteket, hogy többen szavazzatok.
Szóval rajta!:)
Sok puszi: Doo
Szóval, ugye most folyamatban van ez a melyik-törimet-folytassam hadművelet...
Amelyik két történetem 2011.03.05-ig a legtöbb szavazatot kapja, annak a következő fejezetéből kaptok egy kis ízelítőt (kb. fél oldalasat).
ez úgy gondolom, segíteni fog a döntésetekben, és talán picit felcsigáz majd benneteket, hogy többen szavazzatok.
Szóval rajta!:)
Sok puszi: Doo
2011. január 31., hétfő
Szavazás
Sziasztok!
Ne felejtsétek el, ahhoz, hogy folytassam valamelyik történetemet is, 90 szavazatra van szükség!
Tehát ha akartok folytatást, szavazzatok!
Ne felejtsétek el, ahhoz, hogy folytassam valamelyik történetemet is, 90 szavazatra van szükség!
Tehát ha akartok folytatást, szavazzatok!
2011. január 16., vasárnap
Rossz hír... és ami enyhíti
Hey, People!
Hát szóval igen, ismét rossz hírt kell közölnöm.
Megbuktam, és most az időm legnagyobb részét azzal kell töltsem, hogy javítsak a jegyeimen.
Remélem megértitek, hogy nekem most ez a legeslegfontosabb.
Sajnálom, de a fejezet-frissek szünetelni fognak egy ideig. Konkrét időt nem tudok mondani, de 1- 1,5 hónapig biztosan. Ezen kívül lehet, hogy nem tudom majd mindegyik történetemet folytatni. Csak a GyÖ-ben vagyok teljesen biztos, mivel ezt olvassátok a legtöbben, és ezzel kapcsolatban kapom a legtöbb pozitív visszajelzést.
Az oldalon szavazhattok a történeteim sorsáról.
És egy kis vigaszdíj.
Beküldhetitek a saját történeteitek címét, oldalaitok bannerét, vagy akár a kedvenceitekét is. Ezek ki fognak kerülni az oldalra, névvel/e-mailcímmel együtt.
Szóval, aki szeretne reklámoztatni, az küldje be a
1. NEVÉT
2. TÖRTÉNETÉNEK A CÍMÉT
(3. BANNERÉT ÉS EGY IDÉZETET A SZTORIJÁBÓL)
A leveleket a twilight_doo88@citromail.hu e-mailcímre kérem, vagy kikereshettek Facebookon (Dóra Doo Földes), és ott is írhattok.
Még egyszer SORRY, és várom a leveleket!
Puszi, ölelés: Doo
Hát szóval igen, ismét rossz hírt kell közölnöm.
Megbuktam, és most az időm legnagyobb részét azzal kell töltsem, hogy javítsak a jegyeimen.
Remélem megértitek, hogy nekem most ez a legeslegfontosabb.
Sajnálom, de a fejezet-frissek szünetelni fognak egy ideig. Konkrét időt nem tudok mondani, de 1- 1,5 hónapig biztosan. Ezen kívül lehet, hogy nem tudom majd mindegyik történetemet folytatni. Csak a GyÖ-ben vagyok teljesen biztos, mivel ezt olvassátok a legtöbben, és ezzel kapcsolatban kapom a legtöbb pozitív visszajelzést.
Az oldalon szavazhattok a történeteim sorsáról.
És egy kis vigaszdíj.
Beküldhetitek a saját történeteitek címét, oldalaitok bannerét, vagy akár a kedvenceitekét is. Ezek ki fognak kerülni az oldalra, névvel/e-mailcímmel együtt.
Szóval, aki szeretne reklámoztatni, az küldje be a
1. NEVÉT
2. TÖRTÉNETÉNEK A CÍMÉT
(3. BANNERÉT ÉS EGY IDÉZETET A SZTORIJÁBÓL)
A leveleket a twilight_doo88@citromail.hu e-mailcímre kérem, vagy kikereshettek Facebookon (Dóra Doo Földes), és ott is írhattok.
Még egyszer SORRY, és várom a leveleket!
Puszi, ölelés: Doo
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)