Mennyei szerelem - 24. fejezet

24. Romantika, és valami sokkal több

/Bella szemszöge/


Ahogy a napok múltak, egyre egészségesebbnek éreztem magam, már amennyire két extragyorsan növő, félvámpír babával egészséges lehet az ember. A hasam már alig fájt, ha fájt is, csak néha. Az erős rúgásoktól azért össze-összeszorult a pocakom, és felnyögtem, de még ezekre sem tudtam rossz dologként gondolni, mivel a kicsikéim minden ilyen helyzetben bocsánatkéréseket közvetítettek nekem Edwardon keresztül.
Nem mintha haragudtam volna rájuk emiatt. Ugyan. Tudtam én, odabent kicsi a hely két ilyen nagyranőtt bébinek.
Szóval, a napok multával kezdtem a várandósságomat egy normális ikerterhességhez hasonlítani. Jó volt rá „hagyományosként” gondolni, még ha imádott vámpírom ezt nem is gondolta így, noha ő is nagyon odavolt a két piciért. Mennyire megváltozott a véleménye! – és én ennek csak örülni tudtam.
Az elmúlt egy hónapban Edwarddal hanyagoltuk a szerelmi életünket, mivel minden a picik körül forgott, ahogy annak lennie is kellett.
Viszont az esküvő utáni napokban sokat kedveskedett nekem. Amellett, hogy a nap huszonnégy órájában a kezemet fogta, a pocakomat és ajkamat halmozta el édes csókjaival, a bébikhez beszélt és nekem közvetített, amellett sokszor hozott nekem virágokat, leste minden kívánságom, és volt, mikor a karjaiban vitt ki az udvarra levegőzni, és kicsit kettesbe lenni.
Szerelmünk újra lángra kapott, és mivel a szülés ideje egyrecsak közeledett, mi teljes elégedettséggel szólítottuk egymást „anyukának” és „apukának”, ami egy újfajta, de nagyon kellemes érzést keltett mindkettőnkben.

Épp Edward előtt, a lábai között ültem a verandán, mikor szeretett húgocskám egyszerre csak kirontott a fák közül úgy egy tucat táskával a karjain. Ez nem meglepő, megint vásárolni volt – gondoltam, mikor szélesen vigyorogva megállt előttünk a lépcső előtt, és az egyik szatyorból egy pici, rózsaszín valamit húzott ki.
Hátranéztem Edwardra. A szája mosolyra húzódott, és melegszínű, aranybarna szemeivel Alice-re nézett meghatódottan.
Ekkor végre én is észrevettem. Az a rózsaszín valami húgom kezében nem más volt, mint egy ennivalóan aranyos rugdalózó.
Ó, az én drága Alice-em!
- Na, tetszik? – mosolygott ránk.
Éreztem, ahogy a szemeim nedvessé válnak, ahogy beleképzeltem az apró ruhadarabba egy gödröcskés, fehér arcú babát. A lánybabánkat.
- Alice, ez nagyon édes! – mosolyogtam rá elérzékenyülten. – Köszönjük szépen.
- Hát drága nővérkém, most az egyszer örülök a vásárlási mániádnak.
- Naaa, Edward, lehetnél kicsit kedvesebb is, nem látod hogy Bella mennyire odavan érte? Tudtam ám én, hogy imádni fogod! És nézd: rózsaszín.
Hát igen, igen, rózsaszín… de most még azt sem bántam. Annyira édes volt. Olyan pici és imádnivaló. Ha egy rugdalózótól ennyire elérzékenyülök, mi lesz velem, ha a gyermekeimet tartom majd a karjaimban? – gondoltam, és a gondolat újabb melegséghullámmal töltött el.
- Előre láttad hogy tetszeni fog, igaz? – szipogtam felnézve rá. – Jaj, Alice… - nem tehettem róla, sírva fakadtam. Biztos a hormonok az okai.
- Karjaimat kitártam, húgom pedig hozzámbújt. Fura, de mintha nem is éreztem volna hidegnek a testét.
Alice kibontakozott az ölelésemből, egy puszit nyomott a hasamra, majd Jazzre hivatkozva bement a házba.
- Ez irtó aranyos volt tőle – dőltem neki Edward kőkemény mellkasának.
- Ő már csak Alice… - nyomott a számra egy apró csókot.
Behunytam a szemem, és élveztem a jó időt, a madarak hangját, és a nyugodt délutánt. Megnyugtató volt csak ott ülni, és semmit sem csinálni Edward biztonságot adó karjaiban.
- Nem fázol, Kicsim? – simított végig karjaimon Edward.
- Nem, most pont jó – mosolyodtam el.
- Mm… igen, szerintem is… - Edward hangja most fura volt. Félénk, terelő? Talán valami nyomja a szívét?
Ránéztem valami válaszra várva.
- Bella… Szerelmem – mosolygott rám melegen – én… már régóta szerettem volna valamit mondani neked… - karjait visszahúzta a hasamról, és felállt mögülem.
Elém állt, és aztán… letérdelt.
- Bella… - fújta ki a levegőt, aztán belekezdett. – Mielőtt megismertelek, az életem értelmetlen volt. A napjaim ugyanabban a szomorú magányban teltek és azt hittem, hogy ez így is marad… Aztán jöttél te, színt vittél a sivár életembe, megmutattad nekem, mi az a boldogság, milyen érzés az, mikor valaki tiszta szívből szeret, nem törődve azzal, ami vagy. Közel kerültünk egymáshoz, s én szép lassan beléd szerettem… Beléd szerettem, és szeretlek a mai napig. Teljes szívemből, letagadhatatlanul, és visszavonhatatlanul szeretlek. És azzal, hogy a gyermekeinket hordod a szíved alatt, boldogabbá nem is tehetnél. Ezért… most arra kérlek, légy a feleségem.
A könnyek elnyerhetetlenül patakzottak le az arcomon. A gyomrom bizsergett, a szívem a torkomban dobogott, és úgy éreztem, minden egyes dobbanással egyre boldogabb leszek.
Edward megkérte a kezem. A világ legtökéletesebb férfija megkérte az én kezemet.
„Igen, igen, igen, a feleséged akarok lenni” – akartam mondani. „Örökre az akarok lenni. Örökre veled akarok lenni”, de nem jött ki hang a torkomon.
A boldogság majd hogy elviselhetetlen volt. Hát ilyen nem létezik, ez egy tündérmese, ilyen nincs, csak álmodok – hajtogattam magamnak, és bárhogyan is próbálkoztam kinyitni a szemem, felébredni az én saját Hamupipőke-történetemből, rá kellett jönnöm, a szemem már nyitva, és ez igen is a valóság. Tagadhatatlanul az.
Visszanyertem a tudatom, és rájöttem, hogy Edward még mindig a válaszomra várva térdel előttem.
- Edward… semmivel sem tehetnél boldogabbá annál, minthogy te legyél a férjem – sírtam. A vállaim rázkódtak, a szememből csak úgy záporoztak a könnyek, de nem érdekelt. Ez volt életem legboldogabb és legtökéletesebb perce. – A feleséged akarok lenni. Igen, igen, igen! – borultam a nyakába. Erősen magához szorított, de a hasamra vigyázott.
- Annyira szeretlek! – suttogta a nyakamba, amitől egyből libabőrős lettem.
Ahogy tudtam, eltoltam magamtól, és mélyen a szemébe néztem.
- Te vagy az életem. – sírtam és mosolyogtam, minden érzelem kitört rajtam, és szinte elvesztem azok kavalkádjába. Csak a gyönyörű, aranybarna szemeket láttam, amik most érzékien fürkészték a sajátjaimat. Teljesen elvesztem bennük, és már csak azt vettem észre, hogy valami meleg és nedves folyik le a lábaim között, Alice-ék pedig rohannak ki a házból hozzánk.