LIAM: Történt már veletek olyan, hogy álmodoztatok valamiről – mindegy hogy miről -, egyfolytában, csak hogy ne kelljen szembesülnötök a valósággal? A valódi életetekkel, gondjaitokkal, döntéseitekkel – jókkal s rosszakkal egyaránt -, a sorsotokkal?
Vannak emberek, akik csinálják. Vagyis próbálkoznak vele. Esetleg hisznek benne, remélik, hogy ez talán változtat valamin. Talán csak próbálják megóvni magukat a teljes káosztól? Félnek, hogy beleőrülnek az életükbe?
Ja. Van ilyen. Nem is kevés. De szerintetek ez beválhat? Használ, segít az, ha elhitetik magukkal, hogy más életet élnek, más emberekkel körülvéve, más döntésekkel?
Én a „próbálkozók” kategóriába vagyok besorolható, azt hiszem.
De hogy hinnék benne, hogy ez bármit is megváltoztat? Azt kétlem. De legalább jólesik. Segít elterelni a figyelmem, ha másra nem is jó.
Más dolgok viszont nem ilyen jó figyelemelterelők, pedig arra most nagy szükségem van. Én is félek, hogy lassan beleőrülök.
Az örökös titkolózásba, hogy kénytelen vagyok valaki más életét élni, az Ő hiányába, hogy nem érezhetem a haja illatát, nem ölelhetem át, nem mondhatom el neki az igazat, hogy fájdalmat okozok annak, aki az életemet jelenti. Hagynom kell, hogy azt higgye, megriaszt a valóság, hogy még nem vagyok felkészülve rá, hogy nem akarok tőle semmit. Pedig ha tudná az én igazságomat, az én történetem…
Épp ez az. Nem tudhatja, még csak nem is sejtheti meg. De így, hazugságokkal körülvéve hogy léphetek tovább? Mégis hol érne a következő nap? Egy újabb mese kellős közepén?
Ez nem élet. Nélküle nem. Így nem.
Hazafelé készülődtem Christytől, ahova eleinte nem is akartam elmenni, de most, hogy azt mondtam neki, fel kéne elevenítenünk a közös múltat, muszáj volt fenntartanom a látszatot.
Csókolózni vele a suliban, fogni a kezét a folyosón, hazakísérni, és néha felmenni hozzá…
Reggelente, mikor még nem kellett megjátszanom magam, egész máshogy képzeltem a napjaimat. De amikor az ő illatát éreztem meg Camilé helyett, tudtam, hogy ez a nekem szánt valóság, és nem az, amivel minden éjjel álmodom.
A szobámba érve az első dolgom volt levetni minden álarcot. Mentálisan és fizikailag is. Hiszen otthon voltam, az egyetlen helyen, ahol önmagam lehettem.
A tükör elé álltam, és nem azért, mert valami piperkőc voltam, akinek az az első dolga, hogy a kinézetét ellenőrizze.
Nem. Bár mindig volt nálam tükör, ez tény, és ellenőriznem is kellett magam rendszeresen.
Az arcomat. Azt, hogy a minden reggel muszájból felkent több rétegnyi alapozó és púder teljesen elfedi-e valódi énem legfelismerhetőbb jegyét: a fél arcomat átszelő tetoválást, amit még kisgyerekkorában megkap minden egyes Boszorkányvadász.
CAMIL: Unatkoztam. Az első, ami eszembe jutott, ami felkeltette a figyelmem a reggeli felkelést követően, az az volt, hogy mi a csudát fogok én csinálni egész nap?
Tehát unatkoztam, és ez ironikus volt. Hogy még egyáltalán érdekelt. Hogy azt hittem, képes lennék bármire is nap, mint nap.
Hogyan, ha az egykori éltető motor helyett most csak üresség tátong a mellkasomban? Hogyan, ha egy rossz emlék, egy felidézett fájó szó miatt úgy érzem, szétcsúszom, egyszerűen elveszek?
Hát ez az. Sehogy. De lehet hogy nagyon mélyen, valahol, esetleg akartam? Azt hiszem, igen.
Akartam, de nem ment.
A fejemben ott égtek még a szavai: „Nem megy. Nem lehet.”
És most először láttam hozzá elég tisztán, hogy értelmezzem is őket. Tisztában voltam vele, hogyan érinthette, mikor meglátott a sikátorban, elképesztette, mire vagyok képes, és hogy ezt eltitkoltam előle. Így visszaemlékezve, nagyon könnyen rájött, hogy a boszorkányságom áll a háttérben. Túl könnyen. Honnan tudhatta? Honnan, honnan, honnan?
Mert mit is láthatott pontosan? Nem sokat. Közel sem mindent, amire képes voltam. Mindössze annyit, hogy ellöktem a pasast. Oké, az igaz, hogy egyetlen érintés nélkül, és nem szimplán odébblöktem, hanem felkentem az úgy öt-hat méterre lévő szemközti falra.
De ez akármi lehetett. Nem emberi, ez tény. De miért pont boszorkány?
Hihette volna, hogy vámpír vagyok, vagy valamilyen más torzszülött.
Talán csak túl sok Bűbájos boszorkányok epizódot nézett a tv-ben. Ez ugrott be neki először, és természetesen minden stimmelt, ezért nem is gondolta tovább a dolgot.
Lehet. De ott volt még az a pár apró tényező, ami nem hagyott nyugodni. Mint hogy a szemében nem félelmet, hanem megdöbbenést, felismerést láttam. Hogy nem tett fel kérdéseket, nem mondta el senkinek, és az, hogy a bátyámat is kerülte. Nem félelemből, inkább mintha így volna helyes. Nem voltak fura pillantások, nem volt feszültség, egyszerűen távol tartotta magát. Ebben persze nem volt semmi kivetnivaló. Ki akar ilyen különcökkel, torzszülöttekkel barátkozni? Érthető lett volna, ha nem motoszkált volna valami a fejemben, amitől az egész hátborzongató volt, és nem kúszott volna furcsa hideg a gyomromba, amikor ezen járt az eszem. Mindezek mellett ott volt az a két szó, amit nem tudtam hova tenni: „Nem lehet.” Hogy érthette? Miért nem lehet? Azt mondta, akarja. Akarja, de nem lehet.
Istenem, nem tudom kiverni a fejemből. Miért nem megy? Hisz nem olyan régóta ismerem. Akkor miért kell ennyire kötődnöm hozzá? Miért kell ezernyi szálnak összekötnie bennünket? Miért kell szeretnem őt?
Kopogást hallottam.
- Anya, kérlek, most ne.
Nem akartam megint hallani a „Kicsim, minden rendben lesz” szöveget. Nem akartam hazugságokkal kábítani magamat. Hogy lehetne rendben?
- Kenny vagyok! – megdermedtem. Majdnem egy hónapja alig hallottam a hangját. Hozzám egyet sem szólt.
Felálltam az ágyamról, magam köré tekertem a köntösöm – még mindig pizsamában voltam -, és odasétáltam az ajtóhoz. Mintha gyenge, erőtlen kis szárnycsapásokat éreztem volna a mellkasomban. Hetek óta először volt értelme léteznie.
Ajtót nyitottam, és először néztünk egymás szemébe.
- Beszélnünk kéne – mondta.
- Gyere be.
Vajon mit akarhat mondani? Remélem… remélem, hogy…
- Sajnálok mindent, amit mondtam, Cam. Én… idő kellett hozzá, hogy rájöjjek, tényleg kimondtam azokat a szavakat, és hogy ez neked hogyan esett. Elképzelni sem tudom, mit kellett átélned az elmúlt hetekben, tudom, mennyire fontos volt neked. Bocsánat, amiért fájdalmat okoztam. Tudnod kell, hogy nem gondolom, hogy te vagy a hibás a múltban történt dolgokért, sőt. Három évvel ezelőtt te mentetted meg anyáékat azzal, hogy elég bátor voltál, és szembe tudtál velük nézni. Ha te akkor nem lettél volna, mára mind halottak lennénk. Szóval sajnálom. Kérlek, ne haragudj rám! – ahogy ott ült az ágyamon, könnyes szemekkel és ezeket mondta nekem, hirtelen mintha minden rosszba vegyült volna valami apró kis jó is. Akkor se tudtam volna haragudni rá, ha a világ minden rosszát elköveti ellenem. Mindennél jobban szerettem egész életemben.
- Sosem haragudtam rád, Kenny – alig érthetően beszéltem a sírás miatt, de reméltem, hogy azért érti. – Rosszul estek a szavaid, de mindent igaznak hittem, amit mondtál, azelőtt is tudtam, hogy én tehetek mindenről, szóval, semmi baj. Nem baj.
- De hát nem a te…
- Ne! Kérlek, ne… Csak gyere ide, és ölelj meg – erőltettem magamra egy mosolyféleséget.
Percekig álltunk összefonódva, egy kicsit megfeledkezve a világról, egy kicsit reménykedve egy jobb jövőben. És akkor először kimondtam, amit már három éve, azon a szörnyű, véres éjszakán kellett volna.
- Köszönöm, hogy megmentetted az életem, Kenny Anderson – majd még szorosabban öleltük egymást tovább.
2011. október 2., vasárnap
2011. szeptember 29., csütörtök
32. fejezet
32. Fájdalom és gyűlölet
/Adriana szemszöge/
A temetést hétvégén tartottuk. Nem voltak sokan, csak a barátaink, Evie nővére és szülei, meg néhány ismerős arc az iskolából. Meg persze én, ott, az első sorban, tökéletes rálátással a koporsóra, amiben az én drága, egyetlen barátnőm feküdt. És miattam halt meg. De ezt senki sem tudta, és nem is akartam, hogy másképp legyen, hogy elveszítsek magam mellől mindenkit. Azt a néhány embert, aki még életben van… akit még nem vesztettem el.
Csak csendben álltam ott, a síró, gyászoló tömeg legelejében, és nem tudtam sírni. Nem ment. Már nem számít. Mindenki megfizet. Mert ő nem halhatott meg a semmiért…
**
/Bella szemszöge/
- Ne kezd már megint! – Tényleg kiakasztott – Vérfarkasok nincsenek! – mert féltem, hogy igaza lehet.
Vámpírok, farkasemberek… mi ez a hely? Mintha egy félresikerült rémmese közepébe csöppentünk volna.
Beszélnem kell Edwarddal erről az egészről. El kell mondania az egész történetet.
És ezzel csak egy baj van. Hogy nem beszélek vele.
Bár mindennél jobban szeretem, tényleg nagyon megbántott, és nem tudom, hányadán állok vele. Úgy látszik, nehéz a választás köztem és Adriana között. Vagy talán csak időre van szüksége?
Elvégre azt mondta, hogy szeret. De vele annyi de annyi emlék összeköti…
Mindenesetre elhatároztam: ha megint hív, beszélek vele.
- Akkor mivel magyarázod azt, amit láttunk? Óriási farkasok, és senki sem tesz semmit… Sőt, amikor Jacobéknál vagyok, mintha mindenki kerülné a témát, mintha nem szeretnék, hogyha egy közös titkuk felszínre kerülne. Komolyan, Bells, van más ötleted?
- Én… nincs.
Lassan megőrülök.
- Na nem mintha hinnék a Cullenékről mondottakban, de tudod, ilyen helyzetben az ember elbizonytalanodik, önkéntelenül is számításba vesz minden lehetőséget. Én is ezt tettem, és kérlek ne nézz bolondnak, de szerintem Forks hemzseg a természetfeletti lényektől.
- Ez itt a valóság, nem pedig az Underworld. – utáltam magam, amiért azt kellett mondanom, hogy nem hiszek neki, holott én tudtam, hogy ez mind igaz. De ez nem az én titkom volt, nem hagyhattam, hogy bárki megsejtse.
Valakinek ki kellett verni ezt az egészet a fejéből, de nekem, szemlátomást nem sikerül. Nem húzhattam tovább a dolgot.
- Franc, mindjárt visszajövök, oké? – és otthagytam. Fel kellett hívnom valakit. Bezárkóztam a mosdóba a mobilommal együtt.
- Haló – hallottam a kedves hangot a vonal túlsó feléről.
- Szia, Alice. Bella vagyok, és…
- Bella! Tudtam, hogy hívni fogsz! És igen, segítek – tájékoztatott csicsergő hangján.
- O...oké. Köszönöm, Alice – tudtam, hogy a jövőbelátás az ő képessége, ahogy a gondolatolvasás Edwardnak, de naiv módon azt hittem, hogy rajtam az ő képessége sem használ. Mindegy, így könnyebb is volt.
- Máris indulok – és letetette.
- Ó, képzeld, épp az előbb hívott fel Alice Cullen. Idejön – közöltem Francisszel, mire ő felvonta a szemöldökét.
- Cullen? Egy Cullent hívsz a házadba? – kérdezte megütközve.
- Őt nem kell behívni, Franc… - csodálkoztam, hogy még volt annyi lélekjelenlétem, hogy viccelni tudjak. Ő annyira nem díjazta a poént.
- Te tényleg nem félsz, ha netalán tényleg igaz minden, amit róluk mondanak? – tudtam, hogy igaz.
- Ez lehetetlen. És szerintem segít, hogyha megismered. Ha vele töltesz egy kis időt, rájössz, hogy milyen jófej. Ő nem egy… gonosz lény.
- Mindegy – csöngettek.
/Edward szemszöge/
Nem mentem el a temetésre, mert nem tudtam. És nem csak az az alapvető probléma volt, hogy a szertartást fényes nappal tartották, hanem az is, hogy bár tudtam, milyen iszonyatos lehet az Adrianának, még nem álltam rá készen, hogy újra lássam. Önzőség volt részemről ilyen helyzetben is csak magamra gondolnom, és utáltam is magam érte, de még nem tudtam volna a szemébe nézni. Ha most újra látnám összetörve, egyedül, elveszve… nem bírnék elszakadni tőle. És ha vele lennék, azzal csak hazudnék neki és önmagamnak is, és fájdalmat okoznék Bellának megint. Pedig most főleg ezt nem akartam. Vele akartam lenni, beszélni vele, átölelni, de hogy lehetnék boldog vele, mikor ilyen dolgok történnek Danával?
Minden pillanatban, mikor Alice-nek látomása volt a balesetről, a temetésről, és Adrianáról, ahogy sír, vagy csak néz maga elé üres, fátyolos szemekkel, egy kicsi darab leomlott a magam köré épített falból, mégjobban akartam őt látni, és egyreinkább vetettem el azokat az ellenérveket, miszerint túl korai volna még a közelébe mennem.
Szüksége van rám! Miféle önző gazember hagyná egyedül a szerelmét egy ilyen helyzetben?
És már ott sem voltam. Futottam, és közben már Evie Adamset átkoztam magamban. Mégis hogy lehetett ilyen felelőtlen? Miért tette ezt Danával? Nem gondolt rá, milyen fájdalmat okoz ezzel a szeretteinek?
És aztán ott volt az a gondolat is, ami nem hagyott nyugodni: mi késztette arra, hogy leigya magát, és autóba üljön?
Erről persze a nővéremnek nem volt megérzése. Talán Dana tud valamit róla.
Lelassítottam, mikor kiértem a sűrű fák köréből.
A házból nem hallatszott ki semmi egyéb, csak egyetlen szív dobogása, amit ezer közül is felismertem volna.
Be is mehettem volna, egyből ott lehettem volna mellette, hisz előtte nem kell titkolóznom, de most mégis bekopogtam, és megvártam, míg ajtót nyit.
Szörnyen nézett ki, a haja kócos, a szeme feldagadt és vörös, a mindig csinos ruhái helyett most csak egy rosszul megkötött sötét köntös volt rajta. Rám nézett, de semmi ismerős nem volt a pillantásában, amit azelőtt mindig láttam. Mintha egy idegenre nézne, vagy rosszabb.
- Hogy vagy, Dana? – úgy szerettem volna magamhoz ölelni. – Én… tényleg nagyon sajnálom. – lehetsz vámpír, akkor sem lehetsz elég erős ahhoz, hogy így lásd az egyik embert, akit a legjobban szeretsz a világon. – Úgy sajnálom… Ha tehetek bármit, hogy…
- Menj el, Edward.
- Engedd, hogy segítsek… - elvesztett mindenkit. Az anyját, a testvérét, a szerelmét, és most a legjobb barátját is. Nem hagyhatom el.
- Kérlek. Menj el – erősebbre húzza magán a köntöst, megtörli az orrát, és nem néz rám.
- Nem hagylak itt! Segítek. Nem hagylak egyedül… - átölelem.
És mintha egy pillanatra ő is át akarna ölelni, mintha fellélegezne, de aztán eltaszít magától.
- Nincs rád szükségem! Már nincs! Csak arra, hogy elhúzz innen, és ne gyere többet a közelembe, szörnyeteg! – próbál ellökni magától, kitaszigálni az ajtón, és bennem eltörik valami.
- Kérlek… kérlek… nem az hibám… - nem bírok a családjára gondolni, akiket csakis miattam vett üldözőbe az a szadista.
- Minden a te hibád! Miattad történt! Ha te nem… ha te nem lennél, nem történt volna velem semmi rossz. Miért kellett megismernem téged? Miért tetted tönkre az életem? Miért?
Gyűlöl engem, és minden oka megvan rá. Talán tényleg az lenne a legjobb, ha elmennék innen, ha már meghalni nem vagyok képes.
- Bocsáss meg – csak ennyit tudok kinyögni. És még ezt sem gondolom komolyan. Hogy kérhetném tőle?
- Utállak! Jobban, mint bárkit ezen a földön. Te meg a kis kurvád tönkre tettetek. Neki még elnézem, de te hogy tehetted?
- Én soha…
- Tönkre foglak tenni, Edward Cullen, az életemre esküszöm! – a tekintete gyűlöletet tükröz, nem bírok ránézni.
Nem lesz rá szükség, gondolom magamban, az érzés, hogy miattam elvesztett mindent, teljesen lebénít. Magamat teszem tönkre, és úgy látszik, másokat is. Miért nem lehet vége mindennek? Miért kell még egyáltalán léteznem? Mennyi szenvedést kell még átélnem?
- Bárcsak én haltam volna meg helyettük, Dana… hidd el, másra sem vágyom jobban – suttogom.
- Elhiheted, hogy én se!
- Ha azt akarod, hogy eltűnjek a közeledből, megértem. És megteszem. Csak akarom, hogy tudd: sajnálom. Látni a szenvedésed olyan, mintha másodszorra halnék meg. Még ma eltűnök, és többet nem látsz.
Rázza a fejét, és ahogy rám néz, már tényleg semmi nem emlékeztet az én régi, édes, egyetlen Danámra. Csak egy összetört nőt látok, megfosztva mindentől, akinek már csak a szívében lakozó gyűlölet maradt. Irántam.
- Ó, én nem akarom, hogy eltűnj. Azt akarom, hogy maradj. Elvetted tőlem az egyetlen embert, akit még eltudtál. Hát én meg elveszem tőled a boldogságot. Szóval, kérlek, maradj. És persze Bella is – mosolyog, tőrt szúr a szívem közepébe – Kész élvezet lesz látni a szenvedéseteket. A játék elkezdődött, Edward.
/Adriana szemszöge/
A temetést hétvégén tartottuk. Nem voltak sokan, csak a barátaink, Evie nővére és szülei, meg néhány ismerős arc az iskolából. Meg persze én, ott, az első sorban, tökéletes rálátással a koporsóra, amiben az én drága, egyetlen barátnőm feküdt. És miattam halt meg. De ezt senki sem tudta, és nem is akartam, hogy másképp legyen, hogy elveszítsek magam mellől mindenkit. Azt a néhány embert, aki még életben van… akit még nem vesztettem el.
Csak csendben álltam ott, a síró, gyászoló tömeg legelejében, és nem tudtam sírni. Nem ment. Már nem számít. Mindenki megfizet. Mert ő nem halhatott meg a semmiért…
**
/Bella szemszöge/
- Ne kezd már megint! – Tényleg kiakasztott – Vérfarkasok nincsenek! – mert féltem, hogy igaza lehet.
Vámpírok, farkasemberek… mi ez a hely? Mintha egy félresikerült rémmese közepébe csöppentünk volna.
Beszélnem kell Edwarddal erről az egészről. El kell mondania az egész történetet.
És ezzel csak egy baj van. Hogy nem beszélek vele.
Bár mindennél jobban szeretem, tényleg nagyon megbántott, és nem tudom, hányadán állok vele. Úgy látszik, nehéz a választás köztem és Adriana között. Vagy talán csak időre van szüksége?
Elvégre azt mondta, hogy szeret. De vele annyi de annyi emlék összeköti…
Mindenesetre elhatároztam: ha megint hív, beszélek vele.
- Akkor mivel magyarázod azt, amit láttunk? Óriási farkasok, és senki sem tesz semmit… Sőt, amikor Jacobéknál vagyok, mintha mindenki kerülné a témát, mintha nem szeretnék, hogyha egy közös titkuk felszínre kerülne. Komolyan, Bells, van más ötleted?
- Én… nincs.
Lassan megőrülök.
- Na nem mintha hinnék a Cullenékről mondottakban, de tudod, ilyen helyzetben az ember elbizonytalanodik, önkéntelenül is számításba vesz minden lehetőséget. Én is ezt tettem, és kérlek ne nézz bolondnak, de szerintem Forks hemzseg a természetfeletti lényektől.
- Ez itt a valóság, nem pedig az Underworld. – utáltam magam, amiért azt kellett mondanom, hogy nem hiszek neki, holott én tudtam, hogy ez mind igaz. De ez nem az én titkom volt, nem hagyhattam, hogy bárki megsejtse.
Valakinek ki kellett verni ezt az egészet a fejéből, de nekem, szemlátomást nem sikerül. Nem húzhattam tovább a dolgot.
- Franc, mindjárt visszajövök, oké? – és otthagytam. Fel kellett hívnom valakit. Bezárkóztam a mosdóba a mobilommal együtt.
- Haló – hallottam a kedves hangot a vonal túlsó feléről.
- Szia, Alice. Bella vagyok, és…
- Bella! Tudtam, hogy hívni fogsz! És igen, segítek – tájékoztatott csicsergő hangján.
- O...oké. Köszönöm, Alice – tudtam, hogy a jövőbelátás az ő képessége, ahogy a gondolatolvasás Edwardnak, de naiv módon azt hittem, hogy rajtam az ő képessége sem használ. Mindegy, így könnyebb is volt.
- Máris indulok – és letetette.
- Ó, képzeld, épp az előbb hívott fel Alice Cullen. Idejön – közöltem Francisszel, mire ő felvonta a szemöldökét.
- Cullen? Egy Cullent hívsz a házadba? – kérdezte megütközve.
- Őt nem kell behívni, Franc… - csodálkoztam, hogy még volt annyi lélekjelenlétem, hogy viccelni tudjak. Ő annyira nem díjazta a poént.
- Te tényleg nem félsz, ha netalán tényleg igaz minden, amit róluk mondanak? – tudtam, hogy igaz.
- Ez lehetetlen. És szerintem segít, hogyha megismered. Ha vele töltesz egy kis időt, rájössz, hogy milyen jófej. Ő nem egy… gonosz lény.
- Mindegy – csöngettek.
/Edward szemszöge/
Nem mentem el a temetésre, mert nem tudtam. És nem csak az az alapvető probléma volt, hogy a szertartást fényes nappal tartották, hanem az is, hogy bár tudtam, milyen iszonyatos lehet az Adrianának, még nem álltam rá készen, hogy újra lássam. Önzőség volt részemről ilyen helyzetben is csak magamra gondolnom, és utáltam is magam érte, de még nem tudtam volna a szemébe nézni. Ha most újra látnám összetörve, egyedül, elveszve… nem bírnék elszakadni tőle. És ha vele lennék, azzal csak hazudnék neki és önmagamnak is, és fájdalmat okoznék Bellának megint. Pedig most főleg ezt nem akartam. Vele akartam lenni, beszélni vele, átölelni, de hogy lehetnék boldog vele, mikor ilyen dolgok történnek Danával?
Minden pillanatban, mikor Alice-nek látomása volt a balesetről, a temetésről, és Adrianáról, ahogy sír, vagy csak néz maga elé üres, fátyolos szemekkel, egy kicsi darab leomlott a magam köré épített falból, mégjobban akartam őt látni, és egyreinkább vetettem el azokat az ellenérveket, miszerint túl korai volna még a közelébe mennem.
Szüksége van rám! Miféle önző gazember hagyná egyedül a szerelmét egy ilyen helyzetben?
És már ott sem voltam. Futottam, és közben már Evie Adamset átkoztam magamban. Mégis hogy lehetett ilyen felelőtlen? Miért tette ezt Danával? Nem gondolt rá, milyen fájdalmat okoz ezzel a szeretteinek?
És aztán ott volt az a gondolat is, ami nem hagyott nyugodni: mi késztette arra, hogy leigya magát, és autóba üljön?
Erről persze a nővéremnek nem volt megérzése. Talán Dana tud valamit róla.
Lelassítottam, mikor kiértem a sűrű fák köréből.
A házból nem hallatszott ki semmi egyéb, csak egyetlen szív dobogása, amit ezer közül is felismertem volna.
Be is mehettem volna, egyből ott lehettem volna mellette, hisz előtte nem kell titkolóznom, de most mégis bekopogtam, és megvártam, míg ajtót nyit.
Szörnyen nézett ki, a haja kócos, a szeme feldagadt és vörös, a mindig csinos ruhái helyett most csak egy rosszul megkötött sötét köntös volt rajta. Rám nézett, de semmi ismerős nem volt a pillantásában, amit azelőtt mindig láttam. Mintha egy idegenre nézne, vagy rosszabb.
- Hogy vagy, Dana? – úgy szerettem volna magamhoz ölelni. – Én… tényleg nagyon sajnálom. – lehetsz vámpír, akkor sem lehetsz elég erős ahhoz, hogy így lásd az egyik embert, akit a legjobban szeretsz a világon. – Úgy sajnálom… Ha tehetek bármit, hogy…
- Menj el, Edward.
- Engedd, hogy segítsek… - elvesztett mindenkit. Az anyját, a testvérét, a szerelmét, és most a legjobb barátját is. Nem hagyhatom el.
- Kérlek. Menj el – erősebbre húzza magán a köntöst, megtörli az orrát, és nem néz rám.
- Nem hagylak itt! Segítek. Nem hagylak egyedül… - átölelem.
És mintha egy pillanatra ő is át akarna ölelni, mintha fellélegezne, de aztán eltaszít magától.
- Nincs rád szükségem! Már nincs! Csak arra, hogy elhúzz innen, és ne gyere többet a közelembe, szörnyeteg! – próbál ellökni magától, kitaszigálni az ajtón, és bennem eltörik valami.
- Kérlek… kérlek… nem az hibám… - nem bírok a családjára gondolni, akiket csakis miattam vett üldözőbe az a szadista.
- Minden a te hibád! Miattad történt! Ha te nem… ha te nem lennél, nem történt volna velem semmi rossz. Miért kellett megismernem téged? Miért tetted tönkre az életem? Miért?
Gyűlöl engem, és minden oka megvan rá. Talán tényleg az lenne a legjobb, ha elmennék innen, ha már meghalni nem vagyok képes.
- Bocsáss meg – csak ennyit tudok kinyögni. És még ezt sem gondolom komolyan. Hogy kérhetném tőle?
- Utállak! Jobban, mint bárkit ezen a földön. Te meg a kis kurvád tönkre tettetek. Neki még elnézem, de te hogy tehetted?
- Én soha…
- Tönkre foglak tenni, Edward Cullen, az életemre esküszöm! – a tekintete gyűlöletet tükröz, nem bírok ránézni.
Nem lesz rá szükség, gondolom magamban, az érzés, hogy miattam elvesztett mindent, teljesen lebénít. Magamat teszem tönkre, és úgy látszik, másokat is. Miért nem lehet vége mindennek? Miért kell még egyáltalán léteznem? Mennyi szenvedést kell még átélnem?
- Bárcsak én haltam volna meg helyettük, Dana… hidd el, másra sem vágyom jobban – suttogom.
- Elhiheted, hogy én se!
- Ha azt akarod, hogy eltűnjek a közeledből, megértem. És megteszem. Csak akarom, hogy tudd: sajnálom. Látni a szenvedésed olyan, mintha másodszorra halnék meg. Még ma eltűnök, és többet nem látsz.
Rázza a fejét, és ahogy rám néz, már tényleg semmi nem emlékeztet az én régi, édes, egyetlen Danámra. Csak egy összetört nőt látok, megfosztva mindentől, akinek már csak a szívében lakozó gyűlölet maradt. Irántam.
- Ó, én nem akarom, hogy eltűnj. Azt akarom, hogy maradj. Elvetted tőlem az egyetlen embert, akit még eltudtál. Hát én meg elveszem tőled a boldogságot. Szóval, kérlek, maradj. És persze Bella is – mosolyog, tőrt szúr a szívem közepébe – Kész élvezet lesz látni a szenvedéseteket. A játék elkezdődött, Edward.
2011. szeptember 27., kedd
Pink Magic és EXTRA hosszú GYÖ HOLNAP, 15.00 -kor felkerül :)
(ha vmi egetrengető dolog miatt a holnapi friss elmaradna, legkésőbb holnaputánra ígérem)
2011. szeptember 6., kedd
Frissről
Heló!
Nem, nem megint azzal a szöveggel jövök, hogy nem lesz friss, amíg nincsenek kommik...
Hanem:
Írt nekem egy lány... ha akarjátok, megnézhetitek az előző bejegyzésnél, a kommiknál.
Szóval, nem volt túl kedves, és én akkor nem is hittem, hogy igaza lehet...
Azt írta, önzőség hogy nem frisselek, cserbenhagylak titeket.
Én eddig úgy voltam ezzel az egésszel, hogy ha én képes vagyok másfél, két órát rászánni egy fejezetre, akkor talán én is megérdemlek tőletek néhány szót, pár mondatot...
Aztán ezegyszer végiggondoltam a dolgot a ti szemszögetekből is.
Tényleg ilyen lennék? Önző? Olyan író, aki cserbenhagyja az olvasóit? "Fenyegetlek" benneteket?
Durván hangzik.
És még mindig nem azt mondom, hogy igaza volt a lánynak, aki ezt írta, de mostmár tudom, hogy talán lehet benne valami...
Amikor azt mondom, ha nem írtok, énsem írok, meg hogy bezárom a blogot, ha nem kommoltok... az éppen tűnhet fenyegetésnek is. És az, hogy ezért hónapokig nem írok, az lehet éppenséggel cserbenhagyás.
De én nem akarok ilyen lenni... Nem akarom, hogy ezt lássátok belőlem, és nem akarom, hogy szép lassan elveszítselek benneteket. főleg ezt nem akarom.
És bár évet kell ismételjek, közbe gyakorlatra járni, meg most váltottam sulit, és nincs is otthon netem, és fogalmam nincs, honnan frisselek... de írni fogok. Frisselek, de nem ígérem, hogy ezentúl nem fogok kommikat kérni, mert erre tényleg szükségem van.
De remélem, hogy így akik vannak olvasók, megmaradnak, és még jönnek is sokan, és tényleg mindenki szeretni fogja, amit csinálok, és nem kapok többet olyan megjegyzéseket, amiről szó volt az előbb.
Lehet hogy nyálasnak tűnik, amiket írtam, de tényleg ezt gondolom.
Szóval, megpróbálok valahonnan feltölteni egy új PM és GyÖ fejezetet, amivel amúgy már rég kész vagyok... de azért tényleg örülnék kritikáknak. Nem erőszak az az 5-5 db kommentár, bocs, hogy ehhez kötöttem mindent...
Sajnálom.
Puszik Nektek, Doo
Nem, nem megint azzal a szöveggel jövök, hogy nem lesz friss, amíg nincsenek kommik...
Hanem:
Írt nekem egy lány... ha akarjátok, megnézhetitek az előző bejegyzésnél, a kommiknál.
Szóval, nem volt túl kedves, és én akkor nem is hittem, hogy igaza lehet...
Azt írta, önzőség hogy nem frisselek, cserbenhagylak titeket.
Én eddig úgy voltam ezzel az egésszel, hogy ha én képes vagyok másfél, két órát rászánni egy fejezetre, akkor talán én is megérdemlek tőletek néhány szót, pár mondatot...
Aztán ezegyszer végiggondoltam a dolgot a ti szemszögetekből is.
Tényleg ilyen lennék? Önző? Olyan író, aki cserbenhagyja az olvasóit? "Fenyegetlek" benneteket?
Durván hangzik.
És még mindig nem azt mondom, hogy igaza volt a lánynak, aki ezt írta, de mostmár tudom, hogy talán lehet benne valami...
Amikor azt mondom, ha nem írtok, énsem írok, meg hogy bezárom a blogot, ha nem kommoltok... az éppen tűnhet fenyegetésnek is. És az, hogy ezért hónapokig nem írok, az lehet éppenséggel cserbenhagyás.
De én nem akarok ilyen lenni... Nem akarom, hogy ezt lássátok belőlem, és nem akarom, hogy szép lassan elveszítselek benneteket. főleg ezt nem akarom.
És bár évet kell ismételjek, közbe gyakorlatra járni, meg most váltottam sulit, és nincs is otthon netem, és fogalmam nincs, honnan frisselek... de írni fogok. Frisselek, de nem ígérem, hogy ezentúl nem fogok kommikat kérni, mert erre tényleg szükségem van.
De remélem, hogy így akik vannak olvasók, megmaradnak, és még jönnek is sokan, és tényleg mindenki szeretni fogja, amit csinálok, és nem kapok többet olyan megjegyzéseket, amiről szó volt az előbb.
Lehet hogy nyálasnak tűnik, amiket írtam, de tényleg ezt gondolom.
Szóval, megpróbálok valahonnan feltölteni egy új PM és GyÖ fejezetet, amivel amúgy már rég kész vagyok... de azért tényleg örülnék kritikáknak. Nem erőszak az az 5-5 db kommentár, bocs, hogy ehhez kötöttem mindent...
Sajnálom.
Puszik Nektek, Doo
2011. augusztus 23., kedd
Írjatok kommentárokat, különben a blog megszűnik!!! OLVASSÁTOK EL!!!
Olvasók, Követők...
Ez az utolsó bejegyzésem arról, hogy a blog megszűnik, ha a Pm-hez és a GyÖ.-hez nem érkezik fejenként 5 kommentár. Eddig csak a Pmhez kaptam 1-et, Ancsitól...
Kérem, hogy ehhez még írjatok, és az alatta lévő GyÖ-höz is 5-öt.
Persze nem kell, ha Titeket nem érdekelnek már az írásaim...
a határidő szempember végén lejár...
Ez az utolsó bejegyzésem arról, hogy a blog megszűnik, ha a Pm-hez és a GyÖ.-hez nem érkezik fejenként 5 kommentár. Eddig csak a Pmhez kaptam 1-et, Ancsitól...
Kérem, hogy ehhez még írjatok, és az alatta lévő GyÖ-höz is 5-öt.
Persze nem kell, ha Titeket nem érdekelnek már az írásaim...
a határidő szempember végén lejár...
2011. július 12., kedd
Kommentárok, új fejezetek...
Hello 61(!) Követőm, és Többiek!:)
Nos, megembereltem magam, és megalkottam a GyÖ 32. fejijét. Pink Magicen még dolgozom, de szerintem az is összejön nemsokára.
Viszont holnap indulok nyaralni (hálaisten, rám fér már egy kis kikapcsolódás), szóval addig nem tudok írni.
De mivel a legutóbbi fejezetekhez egyetlen egy megjegyzést sem kaptam, úgy döntöttem, nem is nagyon akarom elsietni a következőket..
Minek, ha nem is írtok hozzá?
Szóval azt szeretném, ha mind a Pink Magichez, mind a Gyilkos ösztönökhöz (a legutóbbi fejezethez) kapnék 5-5 kommentárt!
Csak akkor vagyok hajlandó folytatni a blogot, ha tényleg érdekel benneteket, és számíthatok rátok.
Kérlek Benneteket, ha tényleg szeretitek a történeteimet, azt nekem is jelezzétek!
61 Követőtől azért ennyit csak elvárhat az ember...
Nem kell regéket írni nekem, elég csak pár mondat, és nem muszáj csak a jót.
Kritikákból tanul az ember, attól lesz jobb és jobb. És én jobb akarok lenni ebben.
Számíthatok Rátok?
Remélem.
Annyira jó lenne arra hazaérni a nyaralásból, hogy vár rám itthon is pár szó Tőletek.
Hát, köszönöm.
bye
puszik, ölelések, Doo
Nos, megembereltem magam, és megalkottam a GyÖ 32. fejijét. Pink Magicen még dolgozom, de szerintem az is összejön nemsokára.
Viszont holnap indulok nyaralni (hálaisten, rám fér már egy kis kikapcsolódás), szóval addig nem tudok írni.
De mivel a legutóbbi fejezetekhez egyetlen egy megjegyzést sem kaptam, úgy döntöttem, nem is nagyon akarom elsietni a következőket..
Minek, ha nem is írtok hozzá?
Szóval azt szeretném, ha mind a Pink Magichez, mind a Gyilkos ösztönökhöz (a legutóbbi fejezethez) kapnék 5-5 kommentárt!
Csak akkor vagyok hajlandó folytatni a blogot, ha tényleg érdekel benneteket, és számíthatok rátok.
Kérlek Benneteket, ha tényleg szeretitek a történeteimet, azt nekem is jelezzétek!
61 Követőtől azért ennyit csak elvárhat az ember...
Nem kell regéket írni nekem, elég csak pár mondat, és nem muszáj csak a jót.
Kritikákból tanul az ember, attól lesz jobb és jobb. És én jobb akarok lenni ebben.
Számíthatok Rátok?
Remélem.
Annyira jó lenne arra hazaérni a nyaralásból, hogy vár rám itthon is pár szó Tőletek.
Hát, köszönöm.
bye
puszik, ölelések, Doo
2011. július 5., kedd
HEY
Hello Mindenki!
Ne haragudjatok, tudom, hogy már itt lenne az ideje a frisseknek, de sajnos tényleg nincs semmi szabadidőm, plusz netem sincs otthon. Gáz, de csak fizetős helyeken lehet netezni, és az én pénztárcám se kifogyhatatlan...
Emellett pedig három pótvizsgára kell felkészülnöm, járok tanárhoz meg minden, és a tanulás az összes időmet és energiámat elveszi.
Ha tehetitek, fogadjátok meg a tanácsom, és tanuljatok év közbe...
Szóval megértést kérek, most nekem nem az írás a legfontosabb. örülnék, ha az lehetne.
Azért még a nyáron megpróbálok egy-egy frisset mind a PM-ből, ind a GyÖ-ből.
De nem ígérhetek semmit.
Csak azt kérem, hogy ne hagyjátok el az oldalt, látogassátok, ősztől, ha átverekedtem magam a tanuláson meg mindenen, sokkal gyakoribbak lesznek a fejezetek.
Puszi, és köszönöm.
Doo88
Ne haragudjatok, tudom, hogy már itt lenne az ideje a frisseknek, de sajnos tényleg nincs semmi szabadidőm, plusz netem sincs otthon. Gáz, de csak fizetős helyeken lehet netezni, és az én pénztárcám se kifogyhatatlan...
Emellett pedig három pótvizsgára kell felkészülnöm, járok tanárhoz meg minden, és a tanulás az összes időmet és energiámat elveszi.
Ha tehetitek, fogadjátok meg a tanácsom, és tanuljatok év közbe...
Szóval megértést kérek, most nekem nem az írás a legfontosabb. örülnék, ha az lehetne.
Azért még a nyáron megpróbálok egy-egy frisset mind a PM-ből, ind a GyÖ-ből.
De nem ígérhetek semmit.
Csak azt kérem, hogy ne hagyjátok el az oldalt, látogassátok, ősztől, ha átverekedtem magam a tanuláson meg mindenen, sokkal gyakoribbak lesznek a fejezetek.
Puszi, és köszönöm.
Doo88
2011. május 30., hétfő
Versek - megint alkottunk:)
Francis verse:
Ábrándozom, merengek,
Képzelek, de elveszek.
Nézem, és nem látom,
Figyelem, de nem hallom.
Elvesztem, ki vagyok?
Mondd meg nekem, hol vagyok!
Megtettem, nem bánom,
Az én hibám, sajnálom.
Doo szösszenetek:
Összetörted a szívem,
Elmentél névtelen,
Elloptad a lelkem,
Elvetted mindenem.
***
Csillagos ég feletted,
Sokat ígér, rejtelmes.
Megtudhatod, mit hoz a holnap,
Ha a Nap leváltja a Holdat.
Doo – Vágy
Esztelenül vágyom Rád,
Álmom az álmoddal jár.
Arcomon pír, testemben tűz,
Szenvedélyem csak Téged űz.
Vihart szítasz, vulkánt kavarsz,
Szélt üvöltesz, esőt aratsz.
Elveszel mindent, csak fájdalmat adsz,
És nem hagyod, hogy süssön a nap.
Ábrándozom, merengek,
Képzelek, de elveszek.
Nézem, és nem látom,
Figyelem, de nem hallom.
Elvesztem, ki vagyok?
Mondd meg nekem, hol vagyok!
Megtettem, nem bánom,
Az én hibám, sajnálom.
Doo szösszenetek:
Összetörted a szívem,
Elmentél névtelen,
Elloptad a lelkem,
Elvetted mindenem.
***
Csillagos ég feletted,
Sokat ígér, rejtelmes.
Megtudhatod, mit hoz a holnap,
Ha a Nap leváltja a Holdat.
Doo – Vágy
Esztelenül vágyom Rád,
Álmom az álmoddal jár.
Arcomon pír, testemben tűz,
Szenvedélyem csak Téged űz.
Vihart szítasz, vulkánt kavarsz,
Szélt üvöltesz, esőt aratsz.
Elveszel mindent, csak fájdalmat adsz,
És nem hagyod, hogy süssön a nap.
Pink Magic - 15. rész
3 évvel ezelőtt…
Futottam. Nem tudom, hol, nem tudom, mi elől, és nem tudom, hova. De futnom kellett. Menekülnöm. Minden porcikám kényszerített rá.
A csontjaim már égtek, minden izmom fájt, de Ők ott voltak a nyomomban.
El akartam őket repíteni a közelünkből, fel akartam őket gyújtani, bármit tenni, amivel megmenthetem a családom. De nem volt időm arra sem, hogy megforduljak. Hogy csak egy pillantást is vethessek a támadókra.
A szüleim valahogy tudták, hogy el fognak jönni értünk. Napok óta idegesek voltak, egyfolytában járt az agyuk, két szót sem lehetett velük váltani rendesen. Ők tudták, hogy ezek megtalálnak minket, hogy megöljenek.
- Fuss, Camil! Nehogy meg merj állni, hallod!? – apu kiáltását hallottam a hátam mögül, alig pár centire. Aztán egy tüzes nyíl fúródott mellettem a földbe. Felkiáltottam. A talpam már vérzett a ki nem került kövektől. Szúrt, égetett, iszonyatosan fájt.
- Hol van Kenny? – üvöltött anya. – Kenny? – nem kapott választ.
- Charles! Charles, úristen, nincs itt! – kiáltotta apunak futás közben.
Kicsit mindketten lassítottak, én pedig alig láttam a könnyeim között bármit is. Kenny nincs itt?
- Nem állhatunk meg… Camilt biztonságos helyre kell vinnünk a Vadászok elől! Meg kell tennünk a lányunkért!
- De a fiunk… - anyu üvöltött fájdalmában, én majdnem összeestem. Nem bírtam elhinni, hogy ez történik. – Elvesztettük őt! – sírt tovább.
Apu nem válaszolt.
Tennem kellett valamit. Ezek nem fognak leállni, amíg mind holtan nem végezzük. Meg kell próbálnom…
Erősen koncentráltam arra a parázsló nyílra, amivel az előbb meg akartak ölni. Az elmém magához hívta a fegyvert, így az megjelent a kezemben.
Villámgyorsan mérlegelnem kellett. Ha most megfordulok, lehet hogy végem, és anyuéknak is, akik a hátam mögött jönnek…
De meg kellett tennem. Megálltam, és azt kiáltottam, hogy fussanak tovább.
Most láttam meg először. Az idegen, feketeköpönyeges alak hatalmas volt. Mármint tényleg óriási. A fél arcát egy bonyolult tetoválás borította. És nem lassított. Másvilági arca gúnyos mosolyba változott, mintha csak meg akarnám könnyíteni a dolgát.
Pillanatok voltak hátra csak, hogy ledöntsön a földre, amikor felemeltem a kezem, és a szívébe döftem a fegyvert. Meglepődtem, hogy sikerült, bár remegtem, és alig láttam a könnyektől.
Nem volt idő gondolkodásra… lehajoltam, és letéptem üldözőm válláról az íjat, a hátáról pedig az íjvesszőket rejtő tegezt.
És lőttem. Épp hogy csak eltaláltam a második felém tartó alakot, aki, ha jól láttam, egy nő volt. Nem halt meg. Futott felém tovább, bár némileg lelassította a vállába fúródó égő íj, amit röptében gyújtottam meg. Most ugyanezt tettem a nővel is. Lángra lobbantottam.
Vagyis csak tettem volna. De az erőm nem működött rajta. Nevetett.
Hallottam a szüleim kétségbeesett kiáltásait felém, de mintha észre sem vettem volna őket, küzdöttem tovább.
Még egy nyilat kilőttem, meggyújtva azt a tekintetemmel. A bennem cikázó félelem és gyűlölet, amiért elvették tőlem a testvéremet, csak még nagyobb erőt adott nekem, a vesszőt is nagyobb lángra lobbantva. A nő szívének közepében ért célt.
Lihegtem, nem kaptam levegőt. Gyilkos lettem. Vasmarkokkal szorítottam a fegyvert, és futottam anyuék után.
Vége? Ketten voltak csak? Megcsináltam?
- Elintéztem őket! – nyögtem a szüleimnek, odaérve hozzájuk. – Kik voltak ezek!? Mit akartak? Mit csináltak a bátyámmal? És miért? – lerogytam a hideg földre, és sírtam. Válaszokat akartam.
- Vadászok voltak. A Boszorkányok üldözői. Kennyt… elkapták – mondta apám. Nem akartam hinni a fülemnek. Tizennégy évet éltem végig így, nem tudva, hogy vannak, akik a halálomat akarják? Hogy az összes hozzám hasonlót ki akarják irtani? Ez… ez lehetetlen. El sem hittem volna, bizonyára, ha nem most öltem volna meg közülük kettőt. Ha nem épp most vették volna el tőlem a bátyám.
- Hogy érted, hogy elkapták? – sírtam még jobban. – Úgy érted... meg… megölték? – alig tudtam kimondani. Csak azt ne!
- Nem tudom – apa két kézzel tépte a haját. – A fenébe, fogalmam sincs! – láttam kiszökni a könnyeket a szeméből.
Féltem, iszonyatosan féltem és reszkettem.
- De most azonnal el kell innét tűnnünk! Mert nem fogják ennyiben hagyni a dolgot, ezek sosem adják fel.
Felálltam.
- Hová mehetnénk? – kérdeztem.
- Csak el innen… - anyára pillantott, én is rá néztem. Csak bámult maga elé. Azt hiszem, nem is hallotta, amit apámmal beszéltünk. Mintha nem is lett volna ott teljesen. Sokkot kapott? Nem volna nehéz elképzelni. Én is közel jártam hozzá…
- Helen? Helen. Mennünk kell! El kell vinnünk őt egy biztonságos helyre!
Anyu lassan fordította apu felé a pillantását. Rám nem nézett.
Szavai a frászt hozták rám.
- Nem menthetjük meg őt. Mi csak emberek vagyunk. Úgy is megtörténik. Elveszik őt is... és mi nem tehetünk semmit, hát nem érted? Ez visszafordíthatatlan!
- Nem! Ne mondj ilyet! Ő a mi gyermekünk, és mi megmentjük őt! Vigyázunk rá! Ez a dolgunk, Helen! Fel ne merd most adni, ennyi év után!
Anyu nem válaszolt.
- Ó, uramisten… ez nem történik meg... ez nem lehet a valóság! – hajtogattam. Azt hiszem, nem sok hiányzott, hogy elájuljak.
- Mennünk kell! – mondta apu. Odament anyuhoz, és odahúzta hozzánk, majd engem is kézen fogott, és húzott maga után.
Épp időben néztem a hátunk mögé, hogy észrevegyem a felénk száguldó, hatalmas alakot, aki úgy nézett ki, mint egy sötét zsoldoskatona. Nem volt időm a vállamon nyugvó fegyver után nyúlni, de a Vadász már épp ki akarta lőni a nyilát.
Felkészültem a halálra, gondolatban elbúcsúztam anyáéktól.
De abban a pillanatban a gyilkos szívét egy másik nyíl szúrta át hátulról, és a világ elsötétült előttem, mikor megláttam, ki mentett meg.
Futottam. Nem tudom, hol, nem tudom, mi elől, és nem tudom, hova. De futnom kellett. Menekülnöm. Minden porcikám kényszerített rá.
A csontjaim már égtek, minden izmom fájt, de Ők ott voltak a nyomomban.
El akartam őket repíteni a közelünkből, fel akartam őket gyújtani, bármit tenni, amivel megmenthetem a családom. De nem volt időm arra sem, hogy megforduljak. Hogy csak egy pillantást is vethessek a támadókra.
A szüleim valahogy tudták, hogy el fognak jönni értünk. Napok óta idegesek voltak, egyfolytában járt az agyuk, két szót sem lehetett velük váltani rendesen. Ők tudták, hogy ezek megtalálnak minket, hogy megöljenek.
- Fuss, Camil! Nehogy meg merj állni, hallod!? – apu kiáltását hallottam a hátam mögül, alig pár centire. Aztán egy tüzes nyíl fúródott mellettem a földbe. Felkiáltottam. A talpam már vérzett a ki nem került kövektől. Szúrt, égetett, iszonyatosan fájt.
- Hol van Kenny? – üvöltött anya. – Kenny? – nem kapott választ.
- Charles! Charles, úristen, nincs itt! – kiáltotta apunak futás közben.
Kicsit mindketten lassítottak, én pedig alig láttam a könnyeim között bármit is. Kenny nincs itt?
- Nem állhatunk meg… Camilt biztonságos helyre kell vinnünk a Vadászok elől! Meg kell tennünk a lányunkért!
- De a fiunk… - anyu üvöltött fájdalmában, én majdnem összeestem. Nem bírtam elhinni, hogy ez történik. – Elvesztettük őt! – sírt tovább.
Apu nem válaszolt.
Tennem kellett valamit. Ezek nem fognak leállni, amíg mind holtan nem végezzük. Meg kell próbálnom…
Erősen koncentráltam arra a parázsló nyílra, amivel az előbb meg akartak ölni. Az elmém magához hívta a fegyvert, így az megjelent a kezemben.
Villámgyorsan mérlegelnem kellett. Ha most megfordulok, lehet hogy végem, és anyuéknak is, akik a hátam mögött jönnek…
De meg kellett tennem. Megálltam, és azt kiáltottam, hogy fussanak tovább.
Most láttam meg először. Az idegen, feketeköpönyeges alak hatalmas volt. Mármint tényleg óriási. A fél arcát egy bonyolult tetoválás borította. És nem lassított. Másvilági arca gúnyos mosolyba változott, mintha csak meg akarnám könnyíteni a dolgát.
Pillanatok voltak hátra csak, hogy ledöntsön a földre, amikor felemeltem a kezem, és a szívébe döftem a fegyvert. Meglepődtem, hogy sikerült, bár remegtem, és alig láttam a könnyektől.
Nem volt idő gondolkodásra… lehajoltam, és letéptem üldözőm válláról az íjat, a hátáról pedig az íjvesszőket rejtő tegezt.
És lőttem. Épp hogy csak eltaláltam a második felém tartó alakot, aki, ha jól láttam, egy nő volt. Nem halt meg. Futott felém tovább, bár némileg lelassította a vállába fúródó égő íj, amit röptében gyújtottam meg. Most ugyanezt tettem a nővel is. Lángra lobbantottam.
Vagyis csak tettem volna. De az erőm nem működött rajta. Nevetett.
Hallottam a szüleim kétségbeesett kiáltásait felém, de mintha észre sem vettem volna őket, küzdöttem tovább.
Még egy nyilat kilőttem, meggyújtva azt a tekintetemmel. A bennem cikázó félelem és gyűlölet, amiért elvették tőlem a testvéremet, csak még nagyobb erőt adott nekem, a vesszőt is nagyobb lángra lobbantva. A nő szívének közepében ért célt.
Lihegtem, nem kaptam levegőt. Gyilkos lettem. Vasmarkokkal szorítottam a fegyvert, és futottam anyuék után.
Vége? Ketten voltak csak? Megcsináltam?
- Elintéztem őket! – nyögtem a szüleimnek, odaérve hozzájuk. – Kik voltak ezek!? Mit akartak? Mit csináltak a bátyámmal? És miért? – lerogytam a hideg földre, és sírtam. Válaszokat akartam.
- Vadászok voltak. A Boszorkányok üldözői. Kennyt… elkapták – mondta apám. Nem akartam hinni a fülemnek. Tizennégy évet éltem végig így, nem tudva, hogy vannak, akik a halálomat akarják? Hogy az összes hozzám hasonlót ki akarják irtani? Ez… ez lehetetlen. El sem hittem volna, bizonyára, ha nem most öltem volna meg közülük kettőt. Ha nem épp most vették volna el tőlem a bátyám.
- Hogy érted, hogy elkapták? – sírtam még jobban. – Úgy érted... meg… megölték? – alig tudtam kimondani. Csak azt ne!
- Nem tudom – apa két kézzel tépte a haját. – A fenébe, fogalmam sincs! – láttam kiszökni a könnyeket a szeméből.
Féltem, iszonyatosan féltem és reszkettem.
- De most azonnal el kell innét tűnnünk! Mert nem fogják ennyiben hagyni a dolgot, ezek sosem adják fel.
Felálltam.
- Hová mehetnénk? – kérdeztem.
- Csak el innen… - anyára pillantott, én is rá néztem. Csak bámult maga elé. Azt hiszem, nem is hallotta, amit apámmal beszéltünk. Mintha nem is lett volna ott teljesen. Sokkot kapott? Nem volna nehéz elképzelni. Én is közel jártam hozzá…
- Helen? Helen. Mennünk kell! El kell vinnünk őt egy biztonságos helyre!
Anyu lassan fordította apu felé a pillantását. Rám nem nézett.
Szavai a frászt hozták rám.
- Nem menthetjük meg őt. Mi csak emberek vagyunk. Úgy is megtörténik. Elveszik őt is... és mi nem tehetünk semmit, hát nem érted? Ez visszafordíthatatlan!
- Nem! Ne mondj ilyet! Ő a mi gyermekünk, és mi megmentjük őt! Vigyázunk rá! Ez a dolgunk, Helen! Fel ne merd most adni, ennyi év után!
Anyu nem válaszolt.
- Ó, uramisten… ez nem történik meg... ez nem lehet a valóság! – hajtogattam. Azt hiszem, nem sok hiányzott, hogy elájuljak.
- Mennünk kell! – mondta apu. Odament anyuhoz, és odahúzta hozzánk, majd engem is kézen fogott, és húzott maga után.
Épp időben néztem a hátunk mögé, hogy észrevegyem a felénk száguldó, hatalmas alakot, aki úgy nézett ki, mint egy sötét zsoldoskatona. Nem volt időm a vállamon nyugvó fegyver után nyúlni, de a Vadász már épp ki akarta lőni a nyilát.
Felkészültem a halálra, gondolatban elbúcsúztam anyáéktól.
De abban a pillanatban a gyilkos szívét egy másik nyíl szúrta át hátulról, és a világ elsötétült előttem, mikor megláttam, ki mentett meg.
PINK MAGIC - másik történetem ezentúl ITT lesz olvasható!
Hello.
A PM oldalra már közzétettem: a másik oldalam meg fog szűnni, és ezentúl a Pink Magic - Rózsaszín mágia c. történetem is itt lesz olvasható, a Gyilkos ösztönökkel párhuzamban.
Ez nem jelenti azt, hogy kevesebb fejezet lesz belőle, mert felváltva fogom feltenni őket. Nem! A történet két külön síkon fog futni, a frissítésnek semmi köze nem lesz ahhoz, hogy mostmár 2 történetet fogok írni ezen az oldalon.
Tehát, PM olvasók, ezentúl itt keressétek majd a frisseket:)
Doo
A PM oldalra már közzétettem: a másik oldalam meg fog szűnni, és ezentúl a Pink Magic - Rózsaszín mágia c. történetem is itt lesz olvasható, a Gyilkos ösztönökkel párhuzamban.
Ez nem jelenti azt, hogy kevesebb fejezet lesz belőle, mert felváltva fogom feltenni őket. Nem! A történet két külön síkon fog futni, a frissítésnek semmi köze nem lesz ahhoz, hogy mostmár 2 történetet fogok írni ezen az oldalon.
Tehát, PM olvasók, ezentúl itt keressétek majd a frisseket:)
Doo
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)