32. fejezet

32. Fájdalom és gyűlölet

/Adriana szemszöge/

A temetést hétvégén tartottuk. Nem voltak sokan, csak a barátaink, Evie nővére és szülei, meg néhány ismerős arc az iskolából. Meg persze én, ott, az első sorban, tökéletes rálátással a koporsóra, amiben az én drága, egyetlen barátnőm feküdt. És miattam halt meg. De ezt senki sem tudta, és nem is akartam, hogy másképp legyen, hogy elveszítsek magam mellől mindenkit. Azt a néhány embert, aki még életben van… akit még nem vesztettem el.

Csak csendben álltam ott, a síró, gyászoló tömeg legelejében, és nem tudtam sírni. Nem ment. Már nem számít. Mindenki megfizet. Mert ő nem halhatott meg a semmiért…

**

/Bella szemszöge/

- Ne kezd már megint! – Tényleg kiakasztott – Vérfarkasok nincsenek! – mert féltem, hogy igaza lehet.
Vámpírok, farkasemberek… mi ez a hely? Mintha egy félresikerült rémmese közepébe csöppentünk volna.
Beszélnem kell Edwarddal erről az egészről. El kell mondania az egész történetet.
És ezzel csak egy baj van. Hogy nem beszélek vele.
Bár mindennél jobban szeretem, tényleg nagyon megbántott, és nem tudom, hányadán állok vele. Úgy látszik, nehéz a választás köztem és Adriana között. Vagy talán csak időre van szüksége?
Elvégre azt mondta, hogy szeret. De vele annyi de annyi emlék összeköti…
Mindenesetre elhatároztam: ha megint hív, beszélek vele.
- Akkor mivel magyarázod azt, amit láttunk? Óriási farkasok, és senki sem tesz semmit… Sőt, amikor Jacobéknál vagyok, mintha mindenki kerülné a témát, mintha nem szeretnék, hogyha egy közös titkuk felszínre kerülne. Komolyan, Bells, van más ötleted?
- Én… nincs.
Lassan megőrülök.
- Na nem mintha hinnék a Cullenékről mondottakban, de tudod, ilyen helyzetben az ember elbizonytalanodik, önkéntelenül is számításba vesz minden lehetőséget. Én is ezt tettem, és kérlek ne nézz bolondnak, de szerintem Forks hemzseg a természetfeletti lényektől.
- Ez itt a valóság, nem pedig az Underworld. – utáltam magam, amiért azt kellett mondanom, hogy nem hiszek neki, holott én tudtam, hogy ez mind igaz. De ez nem az én titkom volt, nem hagyhattam, hogy bárki megsejtse.
Valakinek ki kellett verni ezt az egészet a fejéből, de nekem, szemlátomást nem sikerül. Nem húzhattam tovább a dolgot.
- Franc, mindjárt visszajövök, oké? – és otthagytam. Fel kellett hívnom valakit. Bezárkóztam a mosdóba a mobilommal együtt.
- Haló – hallottam a kedves hangot a vonal túlsó feléről.
- Szia, Alice. Bella vagyok, és…
- Bella! Tudtam, hogy hívni fogsz! És igen, segítek – tájékoztatott csicsergő hangján.
- O...oké. Köszönöm, Alice – tudtam, hogy a jövőbelátás az ő képessége, ahogy a gondolatolvasás Edwardnak, de naiv módon azt hittem, hogy rajtam az ő képessége sem használ. Mindegy, így könnyebb is volt.
- Máris indulok – és letetette.

- Ó, képzeld, épp az előbb hívott fel Alice Cullen. Idejön – közöltem Francisszel, mire ő felvonta a szemöldökét.
- Cullen? Egy Cullent hívsz a házadba? – kérdezte megütközve.
- Őt nem kell behívni, Franc… - csodálkoztam, hogy még volt annyi lélekjelenlétem, hogy viccelni tudjak. Ő annyira nem díjazta a poént.
- Te tényleg nem félsz, ha netalán tényleg igaz minden, amit róluk mondanak? – tudtam, hogy igaz.
- Ez lehetetlen. És szerintem segít, hogyha megismered. Ha vele töltesz egy kis időt, rájössz, hogy milyen jófej. Ő nem egy… gonosz lény.
- Mindegy – csöngettek.


/Edward szemszöge/


Nem mentem el a temetésre, mert nem tudtam. És nem csak az az alapvető probléma volt, hogy a szertartást fényes nappal tartották, hanem az is, hogy bár tudtam, milyen iszonyatos lehet az Adrianának, még nem álltam rá készen, hogy újra lássam. Önzőség volt részemről ilyen helyzetben is csak magamra gondolnom, és utáltam is magam érte, de még nem tudtam volna a szemébe nézni. Ha most újra látnám összetörve, egyedül, elveszve… nem bírnék elszakadni tőle. És ha vele lennék, azzal csak hazudnék neki és önmagamnak is, és fájdalmat okoznék Bellának megint. Pedig most főleg ezt nem akartam. Vele akartam lenni, beszélni vele, átölelni, de hogy lehetnék boldog vele, mikor ilyen dolgok történnek Danával?

Minden pillanatban, mikor Alice-nek látomása volt a balesetről, a temetésről, és Adrianáról, ahogy sír, vagy csak néz maga elé üres, fátyolos szemekkel, egy kicsi darab leomlott a magam köré épített falból, mégjobban akartam őt látni, és egyreinkább vetettem el azokat az ellenérveket, miszerint túl korai volna még a közelébe mennem.

Szüksége van rám! Miféle önző gazember hagyná egyedül a szerelmét egy ilyen helyzetben?

És már ott sem voltam. Futottam, és közben már Evie Adamset átkoztam magamban. Mégis hogy lehetett ilyen felelőtlen? Miért tette ezt Danával? Nem gondolt rá, milyen fájdalmat okoz ezzel a szeretteinek?
És aztán ott volt az a gondolat is, ami nem hagyott nyugodni: mi késztette arra, hogy leigya magát, és autóba üljön?
Erről persze a nővéremnek nem volt megérzése. Talán Dana tud valamit róla.

Lelassítottam, mikor kiértem a sűrű fák köréből.
A házból nem hallatszott ki semmi egyéb, csak egyetlen szív dobogása, amit ezer közül is felismertem volna.
Be is mehettem volna, egyből ott lehettem volna mellette, hisz előtte nem kell titkolóznom, de most mégis bekopogtam, és megvártam, míg ajtót nyit.

Szörnyen nézett ki, a haja kócos, a szeme feldagadt és vörös, a mindig csinos ruhái helyett most csak egy rosszul megkötött sötét köntös volt rajta. Rám nézett, de semmi ismerős nem volt a pillantásában, amit azelőtt mindig láttam. Mintha egy idegenre nézne, vagy rosszabb.

- Hogy vagy, Dana? – úgy szerettem volna magamhoz ölelni. – Én… tényleg nagyon sajnálom. – lehetsz vámpír, akkor sem lehetsz elég erős ahhoz, hogy így lásd az egyik embert, akit a legjobban szeretsz a világon. – Úgy sajnálom… Ha tehetek bármit, hogy…
- Menj el, Edward.
- Engedd, hogy segítsek… - elvesztett mindenkit. Az anyját, a testvérét, a szerelmét, és most a legjobb barátját is. Nem hagyhatom el.
- Kérlek. Menj el – erősebbre húzza magán a köntöst, megtörli az orrát, és nem néz rám.
- Nem hagylak itt! Segítek. Nem hagylak egyedül… - átölelem.
És mintha egy pillanatra ő is át akarna ölelni, mintha fellélegezne, de aztán eltaszít magától.
- Nincs rád szükségem! Már nincs! Csak arra, hogy elhúzz innen, és ne gyere többet a közelembe, szörnyeteg! – próbál ellökni magától, kitaszigálni az ajtón, és bennem eltörik valami.
- Kérlek… kérlek… nem az hibám… - nem bírok a családjára gondolni, akiket csakis miattam vett üldözőbe az a szadista.
- Minden a te hibád! Miattad történt! Ha te nem… ha te nem lennél, nem történt volna velem semmi rossz. Miért kellett megismernem téged? Miért tetted tönkre az életem? Miért?
Gyűlöl engem, és minden oka megvan rá. Talán tényleg az lenne a legjobb, ha elmennék innen, ha már meghalni nem vagyok képes.
- Bocsáss meg – csak ennyit tudok kinyögni. És még ezt sem gondolom komolyan. Hogy kérhetném tőle?
- Utállak! Jobban, mint bárkit ezen a földön. Te meg a kis kurvád tönkre tettetek. Neki még elnézem, de te hogy tehetted?
- Én soha…
- Tönkre foglak tenni, Edward Cullen, az életemre esküszöm! – a tekintete gyűlöletet tükröz, nem bírok ránézni.
Nem lesz rá szükség, gondolom magamban, az érzés, hogy miattam elvesztett mindent, teljesen lebénít. Magamat teszem tönkre, és úgy látszik, másokat is. Miért nem lehet vége mindennek? Miért kell még egyáltalán léteznem? Mennyi szenvedést kell még átélnem?
- Bárcsak én haltam volna meg helyettük, Dana… hidd el, másra sem vágyom jobban – suttogom.
- Elhiheted, hogy én se!
- Ha azt akarod, hogy eltűnjek a közeledből, megértem. És megteszem. Csak akarom, hogy tudd: sajnálom. Látni a szenvedésed olyan, mintha másodszorra halnék meg. Még ma eltűnök, és többet nem látsz.
Rázza a fejét, és ahogy rám néz, már tényleg semmi nem emlékeztet az én régi, édes, egyetlen Danámra. Csak egy összetört nőt látok, megfosztva mindentől, akinek már csak a szívében lakozó gyűlölet maradt. Irántam.
- Ó, én nem akarom, hogy eltűnj. Azt akarom, hogy maradj. Elvetted tőlem az egyetlen embert, akit még eltudtál. Hát én meg elveszem tőled a boldogságot. Szóval, kérlek, maradj. És persze Bella is – mosolyog, tőrt szúr a szívem közepébe – Kész élvezet lesz látni a szenvedéseteket. A játék elkezdődött, Edward.

Pink Magic és EXTRA hosszú GYÖ HOLNAP, 15.00 -kor felkerül :)

(ha vmi egetrengető dolog miatt a holnapi friss elmaradna, legkésőbb holnaputánra ígérem)

Frissről

Heló!

Nem, nem megint azzal a szöveggel jövök, hogy nem lesz friss, amíg nincsenek kommik...

Hanem:
Írt nekem egy lány... ha akarjátok, megnézhetitek az előző bejegyzésnél, a kommiknál.
Szóval, nem volt túl kedves, és én akkor nem is hittem, hogy igaza lehet...
Azt írta, önzőség hogy nem frisselek, cserbenhagylak titeket.
Én eddig úgy voltam ezzel az egésszel, hogy ha én képes vagyok másfél, két órát rászánni egy fejezetre, akkor talán én is megérdemlek tőletek néhány szót, pár mondatot...
Aztán ezegyszer végiggondoltam a dolgot a ti szemszögetekből is.
Tényleg ilyen lennék? Önző? Olyan író, aki cserbenhagyja az olvasóit? "Fenyegetlek" benneteket?
Durván hangzik.
És még mindig nem azt mondom, hogy igaza volt a lánynak, aki ezt írta, de mostmár tudom, hogy talán lehet benne valami...
Amikor azt mondom, ha nem írtok, énsem írok, meg hogy bezárom a blogot, ha nem kommoltok... az éppen tűnhet fenyegetésnek is. És az, hogy ezért hónapokig nem írok, az lehet éppenséggel cserbenhagyás.

De én nem akarok ilyen lenni... Nem akarom, hogy ezt lássátok belőlem, és nem akarom, hogy szép lassan elveszítselek benneteket. főleg ezt nem akarom.

És bár évet kell ismételjek, közbe gyakorlatra járni, meg most váltottam sulit, és nincs is otthon netem, és fogalmam nincs, honnan frisselek... de írni fogok. Frisselek, de nem ígérem, hogy ezentúl nem fogok kommikat kérni, mert erre tényleg szükségem van.
De remélem, hogy így akik vannak olvasók, megmaradnak, és még jönnek is sokan, és tényleg mindenki szeretni fogja, amit csinálok, és nem kapok többet olyan megjegyzéseket, amiről szó volt az előbb.

Lehet hogy nyálasnak tűnik, amiket írtam, de tényleg ezt gondolom.

Szóval, megpróbálok valahonnan feltölteni egy új PM és GyÖ fejezetet, amivel amúgy már rég kész vagyok... de azért tényleg örülnék kritikáknak. Nem erőszak az az 5-5 db kommentár, bocs, hogy ehhez kötöttem mindent...

Sajnálom.
Puszik Nektek, Doo

Írjatok kommentárokat, különben a blog megszűnik!!! OLVASSÁTOK EL!!!

Olvasók, Követők...

Ez az utolsó bejegyzésem arról, hogy a blog megszűnik, ha a Pm-hez és a GyÖ.-hez nem érkezik fejenként 5 kommentár. Eddig csak a Pmhez kaptam 1-et, Ancsitól...
Kérem, hogy ehhez még írjatok, és az alatta lévő GyÖ-höz is 5-öt.
Persze nem kell, ha Titeket nem érdekelnek már az írásaim...

a határidő szempember végén lejár...

Kommentárok, új fejezetek...

Hello 61(!) Követőm, és Többiek!:)

Nos, megembereltem magam, és megalkottam a GyÖ 32. fejijét. Pink Magicen még dolgozom, de szerintem az is összejön nemsokára.
Viszont holnap indulok nyaralni (hálaisten, rám fér már egy kis kikapcsolódás), szóval addig nem tudok írni.
De mivel a legutóbbi fejezetekhez egyetlen egy megjegyzést sem kaptam, úgy döntöttem, nem is nagyon akarom elsietni a következőket..
Minek, ha nem is írtok hozzá?
Szóval azt szeretném, ha mind a Pink Magichez, mind a Gyilkos ösztönökhöz (a legutóbbi fejezethez) kapnék 5-5 kommentárt!
Csak akkor vagyok hajlandó folytatni a blogot, ha tényleg érdekel benneteket, és számíthatok rátok.
Kérlek Benneteket, ha tényleg szeretitek a történeteimet, azt nekem is jelezzétek!
61 Követőtől azért ennyit csak elvárhat az ember...
Nem kell regéket írni nekem, elég csak pár mondat, és nem muszáj csak a jót.
Kritikákból tanul az ember, attól lesz jobb és jobb. És én jobb akarok lenni ebben.
Számíthatok Rátok?
Remélem.
Annyira jó lenne arra hazaérni a nyaralásból, hogy vár rám itthon is pár szó Tőletek.
Hát, köszönöm.
bye

puszik, ölelések, Doo

HEY

Hello Mindenki!

Ne haragudjatok, tudom, hogy már itt lenne az ideje a frisseknek, de sajnos tényleg nincs semmi szabadidőm, plusz netem sincs otthon. Gáz, de csak fizetős helyeken lehet netezni, és az én pénztárcám se kifogyhatatlan...
Emellett pedig három pótvizsgára kell felkészülnöm, járok tanárhoz meg minden, és a tanulás az összes időmet és energiámat elveszi.
Ha tehetitek, fogadjátok meg a tanácsom, és tanuljatok év közbe...
Szóval megértést kérek, most nekem nem az írás a legfontosabb. örülnék, ha az lehetne.
Azért még a nyáron megpróbálok egy-egy frisset mind a PM-ből, ind a GyÖ-ből.
De nem ígérhetek semmit.
Csak azt kérem, hogy ne hagyjátok el az oldalt, látogassátok, ősztől, ha átverekedtem magam a tanuláson meg mindenen, sokkal gyakoribbak lesznek a fejezetek.
Puszi, és köszönöm.
Doo88

Versek - megint alkottunk:)

Francis verse:

Ábrándozom, merengek,
Képzelek, de elveszek.
Nézem, és nem látom,
Figyelem, de nem hallom.
Elvesztem, ki vagyok?
Mondd meg nekem, hol vagyok!
Megtettem, nem bánom,
Az én hibám, sajnálom.

Doo szösszenetek:

Összetörted a szívem,
Elmentél névtelen,
Elloptad a lelkem,
Elvetted mindenem.

***
Csillagos ég feletted,
Sokat ígér, rejtelmes.
Megtudhatod, mit hoz a holnap,
Ha a Nap leváltja a Holdat.

Doo – Vágy

Esztelenül vágyom Rád,
Álmom az álmoddal jár.
Arcomon pír, testemben tűz,
Szenvedélyem csak Téged űz.

Vihart szítasz, vulkánt kavarsz,
Szélt üvöltesz, esőt aratsz.
Elveszel mindent, csak fájdalmat adsz,
És nem hagyod, hogy süssön a nap.

Pink Magic - 15. rész

3 évvel ezelőtt…

Futottam. Nem tudom, hol, nem tudom, mi elől, és nem tudom, hova. De futnom kellett. Menekülnöm. Minden porcikám kényszerített rá.
A csontjaim már égtek, minden izmom fájt, de Ők ott voltak a nyomomban.
El akartam őket repíteni a közelünkből, fel akartam őket gyújtani, bármit tenni, amivel megmenthetem a családom. De nem volt időm arra sem, hogy megforduljak. Hogy csak egy pillantást is vethessek a támadókra.

A szüleim valahogy tudták, hogy el fognak jönni értünk. Napok óta idegesek voltak, egyfolytában járt az agyuk, két szót sem lehetett velük váltani rendesen. Ők tudták, hogy ezek megtalálnak minket, hogy megöljenek.

- Fuss, Camil! Nehogy meg merj állni, hallod!? – apu kiáltását hallottam a hátam mögül, alig pár centire. Aztán egy tüzes nyíl fúródott mellettem a földbe. Felkiáltottam. A talpam már vérzett a ki nem került kövektől. Szúrt, égetett, iszonyatosan fájt.

- Hol van Kenny? – üvöltött anya. – Kenny? – nem kapott választ.
- Charles! Charles, úristen, nincs itt! – kiáltotta apunak futás közben.
Kicsit mindketten lassítottak, én pedig alig láttam a könnyeim között bármit is. Kenny nincs itt?
- Nem állhatunk meg… Camilt biztonságos helyre kell vinnünk a Vadászok elől! Meg kell tennünk a lányunkért!
- De a fiunk… - anyu üvöltött fájdalmában, én majdnem összeestem. Nem bírtam elhinni, hogy ez történik. – Elvesztettük őt! – sírt tovább.
Apu nem válaszolt.

Tennem kellett valamit. Ezek nem fognak leállni, amíg mind holtan nem végezzük. Meg kell próbálnom…
Erősen koncentráltam arra a parázsló nyílra, amivel az előbb meg akartak ölni. Az elmém magához hívta a fegyvert, így az megjelent a kezemben.
Villámgyorsan mérlegelnem kellett. Ha most megfordulok, lehet hogy végem, és anyuéknak is, akik a hátam mögött jönnek…
De meg kellett tennem. Megálltam, és azt kiáltottam, hogy fussanak tovább.
Most láttam meg először. Az idegen, feketeköpönyeges alak hatalmas volt. Mármint tényleg óriási. A fél arcát egy bonyolult tetoválás borította. És nem lassított. Másvilági arca gúnyos mosolyba változott, mintha csak meg akarnám könnyíteni a dolgát.
Pillanatok voltak hátra csak, hogy ledöntsön a földre, amikor felemeltem a kezem, és a szívébe döftem a fegyvert. Meglepődtem, hogy sikerült, bár remegtem, és alig láttam a könnyektől.
Nem volt idő gondolkodásra… lehajoltam, és letéptem üldözőm válláról az íjat, a hátáról pedig az íjvesszőket rejtő tegezt.
És lőttem. Épp hogy csak eltaláltam a második felém tartó alakot, aki, ha jól láttam, egy nő volt. Nem halt meg. Futott felém tovább, bár némileg lelassította a vállába fúródó égő íj, amit röptében gyújtottam meg. Most ugyanezt tettem a nővel is. Lángra lobbantottam.
Vagyis csak tettem volna. De az erőm nem működött rajta. Nevetett.
Hallottam a szüleim kétségbeesett kiáltásait felém, de mintha észre sem vettem volna őket, küzdöttem tovább.
Még egy nyilat kilőttem, meggyújtva azt a tekintetemmel. A bennem cikázó félelem és gyűlölet, amiért elvették tőlem a testvéremet, csak még nagyobb erőt adott nekem, a vesszőt is nagyobb lángra lobbantva. A nő szívének közepében ért célt.

Lihegtem, nem kaptam levegőt. Gyilkos lettem. Vasmarkokkal szorítottam a fegyvert, és futottam anyuék után.
Vége? Ketten voltak csak? Megcsináltam?
- Elintéztem őket! – nyögtem a szüleimnek, odaérve hozzájuk. – Kik voltak ezek!? Mit akartak? Mit csináltak a bátyámmal? És miért? – lerogytam a hideg földre, és sírtam. Válaszokat akartam.
- Vadászok voltak. A Boszorkányok üldözői. Kennyt… elkapták – mondta apám. Nem akartam hinni a fülemnek. Tizennégy évet éltem végig így, nem tudva, hogy vannak, akik a halálomat akarják? Hogy az összes hozzám hasonlót ki akarják irtani? Ez… ez lehetetlen. El sem hittem volna, bizonyára, ha nem most öltem volna meg közülük kettőt. Ha nem épp most vették volna el tőlem a bátyám.
- Hogy érted, hogy elkapták? – sírtam még jobban. – Úgy érted... meg… megölték? – alig tudtam kimondani. Csak azt ne!
- Nem tudom – apa két kézzel tépte a haját. – A fenébe, fogalmam sincs! – láttam kiszökni a könnyeket a szeméből.
Féltem, iszonyatosan féltem és reszkettem.
- De most azonnal el kell innét tűnnünk! Mert nem fogják ennyiben hagyni a dolgot, ezek sosem adják fel.
Felálltam.
- Hová mehetnénk? – kérdeztem.
- Csak el innen… - anyára pillantott, én is rá néztem. Csak bámult maga elé. Azt hiszem, nem is hallotta, amit apámmal beszéltünk. Mintha nem is lett volna ott teljesen. Sokkot kapott? Nem volna nehéz elképzelni. Én is közel jártam hozzá…
- Helen? Helen. Mennünk kell! El kell vinnünk őt egy biztonságos helyre!
Anyu lassan fordította apu felé a pillantását. Rám nem nézett.
Szavai a frászt hozták rám.
- Nem menthetjük meg őt. Mi csak emberek vagyunk. Úgy is megtörténik. Elveszik őt is... és mi nem tehetünk semmit, hát nem érted? Ez visszafordíthatatlan!
- Nem! Ne mondj ilyet! Ő a mi gyermekünk, és mi megmentjük őt! Vigyázunk rá! Ez a dolgunk, Helen! Fel ne merd most adni, ennyi év után!
Anyu nem válaszolt.
- Ó, uramisten… ez nem történik meg... ez nem lehet a valóság! – hajtogattam. Azt hiszem, nem sok hiányzott, hogy elájuljak.
- Mennünk kell! – mondta apu. Odament anyuhoz, és odahúzta hozzánk, majd engem is kézen fogott, és húzott maga után.
Épp időben néztem a hátunk mögé, hogy észrevegyem a felénk száguldó, hatalmas alakot, aki úgy nézett ki, mint egy sötét zsoldoskatona. Nem volt időm a vállamon nyugvó fegyver után nyúlni, de a Vadász már épp ki akarta lőni a nyilát.
Felkészültem a halálra, gondolatban elbúcsúztam anyáéktól.
De abban a pillanatban a gyilkos szívét egy másik nyíl szúrta át hátulról, és a világ elsötétült előttem, mikor megláttam, ki mentett meg.

PINK MAGIC - másik történetem ezentúl ITT lesz olvasható!

Hello.
A PM oldalra már közzétettem: a másik oldalam meg fog szűnni, és ezentúl a Pink Magic - Rózsaszín mágia c. történetem is itt lesz olvasható, a Gyilkos ösztönökkel párhuzamban.
Ez nem jelenti azt, hogy kevesebb fejezet lesz belőle, mert felváltva fogom feltenni őket. Nem! A történet két külön síkon fog futni, a frissítésnek semmi köze nem lesz ahhoz, hogy mostmár 2 történetet fogok írni ezen az oldalon.
Tehát, PM olvasók, ezentúl itt keressétek majd a frisseket:)

Doo

GyÖ - 31. fejezet

Sziasztok! Meghoztam a frisset:)
Mint látjátok, tettem ki lájkokat a bejegyzésekhez ( köszi, Niara:) ), de azok sajnos még nem működnek... XD Szóval, ez is majd megoldom...valahogy.
Ezenkívül kicsit a style-on is változtattam. Remélem, tetszik.
Ezentúl nyomon követhetitek a legnépszerűbb bejegyzéseket, valamint, hogy könnyebb legyen megtalálni, amit kerestek, egy Keresőt is kitettem.
És... létrejött egy facebookos Doo88 csoport, aki szeretne, bátran lépjen be:) Köszii
Na, jó olvasást:)
puszi, Doo





31. Rossz a vége

/Adriana szemszöge/


Átlagos napnak indult. Már amennyire az lehetett.
Az „átlag” nekem egész eddig a vámpírokkal való együttélést jelentette. Hogy egy vámpír kemény és hideg, de szerető – ugyanakkor veszélyes – karjában aludjak s ébredjek fel minden egyes nap. Nézni, ahogy órákra eltűnnek a sötét és ijesztő erdő láthatatlan sűrűjébe, ahol én voltam az egyetlen ember, aki tudta, mit is csinálnak.
Egy hideg, élettelen házban élni, és egy még hidegebb, metsző tekintetű apró kis boszorkánnyal hadakozni minden nap, holott tudni, hogyha valaha picit is túlfeszítem nála a húrt, egyetlen ütésével porrá zúzhat.

Nem volt könnyű. Főleg eleinte. Hogy féltem-e? Nem, ezt nem mondhatnám. Hiszen tudtam, hogy Edward mindentől megóvna, még a tulajdon családjának is búcsút intene énmiattam.
És tudtam, hogy Cullen családnak van egy szabálya. Egyetlen egy tabu, akit semelyikük sem szeghet meg soha. Ez pedig a titkuk volt, az egyetlen gyenge pontjuk, ami igen sebezhetővé és kiszámíthatóvá tette őket.
Most pedig, hogy már nem tartozom a családjukhoz, miért tartanám meg magamnak ezt a szörnyű titkot? Ó, nem akarok én olyan jó lenni hozzájuk. Ők sem voltak azok hozzám.

- Hé, Dana! – ült le mellém a kanapéra Evie. – Min agyalsz?
Ez a könnyed, ártatlan kis kérdés döntött el mindent. Min? Hát, most megtudja. Megtudja mindenki!
- Tudod… én eddig mindig őszinte voltam veled. – barátnőm meglepődött ezen, biztos egy szimpla „semmin”-re számított. – Mindent tudsz rólam. Kivéve egy dolgot. – felegyenesedett, letette a jégkrémet is, amit eddig kanalazott.
- És mi az?
- Beteg dolognak fog hangzani… Képtelenségnek.
- Tegyél egy próbát.
- A hosszú, kifejtős változatot akarod, vagy a tömörebb verziót? – tudtam a választ.
- A rövidebbet.
- Edward nem ember – mondtam, elindítva ezzel egy olyan horderejű dolgot, amit talán magam sem tudtam felfogni. De nem érdekelt. Beszélni akartam, megosztani ezt egy emberrel. Bárkivel. Élővel. Nem érdekelt a reakciója, jóformán rá sem néztem, csak beszéltem és beszéltem, és egyre csak az a gondolat motoszkált bennem, hogy istenem, most tényleg megteszem. Tényleg elmondok mindent.
- Ha-ha.
- Ő vámpír…
- Hé, ez nem vicces.
- Az egész Cullen család az, és erről csak én tudok, meg az a Bella.
- Dana!
- Az első perctől láttam, hogy van benne valami különleges, mindannyiukban. Így nem lepett meg különösebben, mikor elmondták nekem.
- Nem!Nem!Nem! Ne mondj nekem ilyeneket oké!? Ez őrültség!
Felnéztem rá, és megláttam a szemében a kételkedés felismerhető jeleit. Meg valami mást is. Felháborodást? Csalódottságot? Nem hisz nekem.
Közelebb csúsztam hozzá a kanapén. Bebizonyítom. Halálos nyugalommal néztem háborgó barátnőmet, de most csak egyre tudtam gondolni: tudnia kell! Felemeltem a kezem. Nem tudom, mire számított, talán arra, hogy megütöm? Arrébb araszolt, bámulta a kezem, de az nem lendült felé, meglepődött. Jártatni kezdte rajt a tekintetét: vajon mi a frászt akarok?
És amikor először elkerekedett a szeme, majd kezét a szája elé kapta, és végül könny csordult a szeméből, tudtam, hogy végre megértette. Meglátta a csuklómon James harapásának nyomát, amit jó pár éve sikerrel rejtegettem előle.

Három éve szereztem ezt a sebet, amikor James üldözőbe vette a családomat, engem pedig megpróbált megölni. Nem járt sikerrel, Edward még idejében kiszívta a mérgét, mielőtt az szétáramolhatott volna az ereimben, megfosztva engem az élettől.

Jó ideje próbáltam elrejteni ezt a nyomot. A halál nyomát, az életem legborzasztóbb éjszakájának eme jelét az emberek előtt, és most, először életemben úgy éreztem, mindenkinek látnia és tudnia kell, mi történt velem, miken mentem keresztül.

Evie nem tudta abbahagyni a sírást.
- Úristen, uramisten…! – hajtogatta. Felálltam, és elkezdtem elmagyarázni neki mindent. Nem tudom hallotta-e, vagy talán még túlságosan le volt sújtva attól, amit az előbb meg kellett tudnia, de azért csak mondtam és mondtam… mindent kiadtam magamból, de én nem sírtam. Azzal ráérek még.

Barátnőm úgy fél óra múlva szedte csak össze magát annyira, hogy fel tudjon állni. Első a nővére szekrénye felé vezetett, amiből – meglepetésemre – egy félig teli vodkásüveget emelt ki, majd jól meghúzta.
- Eve…
- Ne! Ne beszélj! Kérlek, ne mondj többet, csak… istenem, innom kell! Ezt nem bírom… - berohant a szobájába, hallottam, hogy kattan a zár.
Így hát nem tehettem semmit. Visszaültem, bekapcsoltam a tévét, és próbáltam nem gondolni rá, mi történik épp a szobájában. Ő sosem ivott, így ha most elővette, gondoltam, igenis szüksége van rá. De azért féltettem.

A tudat, hogy mit tettem, feldobott. Egész egyszerűen boldog voltam a tudattól, hogy ezzel mennyit ártottam a Cullen családnak. Megtaláltam az egyetlen módot, az igazi gyengepontjukat. Roppant büszke voltam. Ennek a dolognak Evie csak a szükséges velejárója volt. Egy nagyobb, jobb célért kellett most ezt tennem vele, de ő úgyis megérti. Barátnők vagyunk… mindennél fontosabbak a másiknak. Igen, igen, biztos megérti majd.

Arra ébredtem fel, hogy Evie szobájának ajtaja nyitva van, és csak úgy dől belőle a piaszag. Az éjjeliszekrényéről hiányzott a kocsikulcs.
Mi? Ó, ne! Az nem lehet, hogy ennyire felelőtlen volt!
Kirohantam a garázsba. Üres volt.