Hi nektek:)
Mint már talán észrevettétek, összegyűlt a 90 szavazat a GyÖ-re, amit ezúton is nagyon köszönök mindenkinek, aki szavazott!
Tehát a Gyilkos ösztönöket tovább írom, ahol pár hónappal ezelőtt abbahagytam, tehát a 30.résznél folytatom (ebből a fejezetből volt részlet).
Az Elveszve a múltban c. történetemtől búcsúzunk, mert ez kapta a legkevesebb szavazatot.
Tehát, jöjjön a GyÖ-30. ♥
30. Család és tragédia
/Edward szemszöge/
Már megint sikerült neki csalódást okoznom. Bármit teszek, bármit mondok, nem számít, mennyire nem akarom, de fájdalmat keltek benne.
Bella tegnap látott Adrianával a téren. Istenem, miért kellett épp oda mennünk, ahol ők is találkoztak? Bárcsak mindent visszacsinálhatnék! Nem csak a tegnapot, hanem az elmúlt heteket, talán hónapokat. Vagy ami még jobb lenne, az egész életemet. Vagy a vámpírlétemet.
Többször próbáltam azóta hívni Bellát, az én telefonom viszont Dana hívásaitól csörgött egyfolytában. De most nem tudtam volna bármit is mondani neki. Most Bella volt nekem az első, és a legfontosabb. Hiszen neki okoztam fájdalmat. Így belegondolva, lehet, hogy Adrianának is, amikor csak csöndre intettem, és elrohantam onnan az incidens után. Talán tőle is bocsánatot kellene kérnem (amit már számtalanszor kellett tennem a kapcsolatunk során). De vajon mit érne vele? Neki nem a szavaim kellenek, nem a szánalmam, nem az együttérzésem, ennyire már ismertem őt. Neki főleg arra van szüksége, hogy kapaszkodhasson belém, talán még akkor is, mikor haragszik rám, vagy mikor én őrá. Arra volt szüksége, hogy megvédjem, hogy mindig mellette legyek, csak és kizárólag mellette. Talán ennyire még az sem számított, hogy egyáltalán szeretem-e.
Igen, ilyen szempontból Adriana önző volt. De én túlságosan függtem tőle, hogy ezt észrevegyem. Viszont mióta megjelent Bella, egy kicsit felnyitotta a szemem. Az a kis idő, amit Dana nélkül töltöttem, ráébresztett dolgokra. Például, hogy talán igazat kellett volna adnom Alice-nek.
Lehet, hogy mindeddig, az együtt töltött több, mint három évünk alatt irracionálisan megbíztam benne, az érzéseim nagy részét csak bemeséltem magamnak, vagy szimplán kötelességemnek éreztem, hogy örökké megvédjem ezt a szegény lányt, aki miattam vesztette el a családját. Sok dolgot megígértem neki, talán olyanokat is, amiket nem kellett volna. Amiket képtelenség betartani, mert olykor még mi, vámpírok sem tudhatjuk, mit hoz majd a jövő – mindent még Alice sem láthat velünk kapcsolatban.
De ugyan ki hitte volna, hogy ebben az elátkozott létben kétszer is szerelemre lelhet? Pedig megtörtént. Csak lehet, hogy az egyik hiba volt.
Bella még mindig nem vette fel. Egyszer már ki is kapcsolta a mobilját, másszor pedig foglalt volt a vonal. Biztosan a barátnője vigasztalja, amit meg is tudok érteni. Csakhogy nekem kellene. Védenem kellene, nem pedig bántanom, az Isten szerelmére!
Nem bírtam tovább ott maradni az üres szobában, egyedül a gondolataimmal, ezért lementem a földszintre, ahol a többiek voltak.
Rosalie a zongoránál ült, egy számomra ismeretlen dalt játszva. Talán a sajátját. Mellette foglalt helyet Emmett, aki most meglepően halkan, és komoly arccal – büszkén – figyelte szerelmét. A gondolataik egymás körül jártak.
Azt hittem, jobb lesz a sajátjaim helyett mások fejével foglalkozni, de tévedtem. Itt mindenütt szerelem volt. Önzetlen, és viszonzott. Nyugalom.
Tudtam, hogy inkább örülnöm kellene a családom boldogságának, de ehelyett inkább düh lepett el a gondolataik miatt. Hálás voltam, amiért ők nem láthattak a fejembe.
Leültem a kanapéra, mert ott nem volt senki. Láttam, ahogy anyám felém pillant a konyhából, ahol éppen takarított. Na nem az esetlen odaszáradt ételmaradékokat szedegette le a tűzhelyről, vagy ilyesmi. A port törölgette le a nemhasznált bútorokról.
Láttam Esme-én, hogy szívesen odajönne hozzám, beszélgetne velem, vagy bármi, ami jobb kedvre derítene. Szerettem is az áldott jó szíve miatt, de tudtam, hogy most akaratom ellenére csak megbántanám az elutasító szavaimmal, ezért csak elfordulva tőle, mintha észre sem vettem volna, mit akar, felálltam, és kimentem az udvarra.
A kinti levegő hűvös volt, de nem fáztam, hisz több mint egy évszázada képtelen voltam rá. Leültem a verandára, és csak hallgattam a jóval messzebbi fákon ücsörgő madarak csicsergését, vagy a pár mérföldnyire futó erdőben neszező állatokat. Egyik sem merészkedett túl közel a házunkhoz. Több mérföldnyi körzetben nem volt itt élet. Nem volt itt Dana. Talán csak most éreztem igazán hiányát a házban.
- Hé, Edward! – felnéztem, és láttam az erdő felől hozzám szaladó Alice-t és Jaspert. Éreztem ruhájukon a friss vér illatát, és az állatok szőrének szagát a testükön. Vadászni voltak.
- Sziasztok – mondtam, nem túl sok lelkesedéssel.
- Sajnálom, ami Bellával történt – veregette meg a hátam, majd több jókedvvel a hangában hozzá tette: - De meg fog bocsátani neked. Láttam.
Felnéztem rá.
- Komolyan mondod?
- Aha. Épp akkor, amikor vadásztunk. Kár, hogy nem jöttél velünk. Jasperrel nagyon jól elvoltunk. Akarsz majd jönni legközelebb? Mert szerintem neked is kéne, már elég rég nem ettél. A szemeden is látszik – nézett rám aggódva.
- Igen… igen, holnapra terveztem – közöltem vele, mert már tényleg elég gyengének éreztem magam.
- Mit láttál Bellával kapcsolatban? – tört ki belőlem a kérdés.
- De hát most mondtam. Azt, hogy megbocsát neked! – mosolyodott el.
- Igen, de mikor?
- Hamarosan, Edward. Nem láttam olyan tisztán…
- Épp elfoglaltak voltunk. Hamar elúszott a kép, tudod? – közölte Jasper olyan vigyorral a képén, amit nem lehetett félreérteni.
- Jazz! – szólt rá Alice, de nem azért, mert szégyenlősködött. – Szerinted Edwardnak most jól esik ilyenről hallani? Kérlek…
- Bocs, tesó! – ütögette meg ő is a hátam, amolyan bocsánatkérésként.
- Nem, semmi baj. Örülök, hogy jól érzitek magatokat. Tényleg. Legalább ti legyetek boldogok.
Alice arcán igazi együttérzést véltem felfedezni, aztán jó erősen átölelt, ami jól esett. Jó pár napja senki nem ölelt már meg. Igazából még beszélni sem beszéltem egyikükkel sem. Tényleg kikészített az elmúlt pár hét.
- Kösz, srácok – próbálkoztam meg egy mosollyal. – Azt hiszem, megejtem azt a vadászatot most – álltam fel a lépcsőről.
- Akarod, hogy menjünk? – kérdezte Jasper.
- Felesleges, most amúgy sem lennék jó társaság. És szeretnék egyedül lenni. Azért kösz.
Az erdőben futottam, a szél erősen csapkodta a hajamat, bekúszott az ingem alá, és próbált megborzongatni. Megremegtem, de nem ettől. Abban a pillanatban én is láttam Alice látomását, mert még közel voltam.
Egy autóbalesetet láttunk kívülről. Azt, ahogy a kis fekete autó nagy sebességgel belerohan egy fába. A motorháztető teljesen összetörik. Összegyűrődik, mintha csak egy darab papír lenne. Ez biztos halál annak, aki benne ül.
Ez az eset még magában nem rázott volna meg, hiszen sok ember halálát láttam már az életem során.
Hirtelen megutáltam magam, amiért nem vettem fel az egész nap csörgő telefont, és azért, hogy tegnap ott hagytam Adrianát egy szó nélkül.
Eszméletlenül sajnáltam. Mert pár óra múlva megtudja majd, hogy a legjobb barátnője autóbalesetben meghalt.
2011. április 24., vasárnap
2011. március 22., kedd
Gyilkos ösztönök- 30. fejezet - RÉSZLET
Többször próbáltam azóta hívni Bellát, az én telefonom viszont Dana hívásaitól csörgött egyfolytában. De most nem tudtam volna bármit is mondani neki. Most Bella volt nekem az első, és a legfontosabb. Hiszen neki okoztam fájdalmat. Így belegondolva, lehet, hogy Adrianának is, amikor csak csöndre intettem, és elrohantam onnan az incidens után. Talán tőle is bocsánatot kellene kérnem (amit már számtalanszor kellett tennem a kapcsolatunk során). De vajon mit érne vele? Neki nem a szavaim kellenek, nem a szánalmam, nem az együttérzésem, ennyire már ismertem őt. Neki főleg arra van szüksége, hogy kapaszkodhasson belém, talán még akkor is, mikor haragszik rám, vagy mikor én őrá. Arra volt szüksége, hogy megvédjem, hogy mindig mellette legyek, csak és kizárólag mellette. Talán ennyire még az sem számított, hogy egyáltalán szeretem-e.
Igen, ilyen szempontból Adriana önző volt. De én túlságosan függtem tőle, hogy ezt észrevegyem. Viszont mióta megjelent Bella, egy kicsit felnyitotta a szemem. Az a kis idő, amit Dana nélkül töltöttem, ráébresztett dolgokra. Például, hogy talán igazat kellett volna adnom Alice-nek.
Lehet, hogy mindeddig, az együtt töltött több, mint három évünk alatt irracionálisan megbíztam benne, az érzéseim nagy részét csak bemeséltem magamnak, vagy szimplán kötelességemnek éreztem, hogy örökké megvédjem ezt a szegény lányt, aki miattam vesztette el a családját. Sok dolgot megígértem neki, talán olyanokat is, amiket nem kellett volna. Amiket képtelenség betartani, mert olykor még mi, vámpírok sem tudhatjuk, mit hoz majd a jövő – mindent még Alice sem láthat velünk kapcsolatban.
De ugyan ki hitte volna, hogy ebben az elátkozott létben kétszer is szerelemre lelhet? Pedig megtörtént. Csak lehet, hogy az egyik hiba volt.
- Mit láttál Bellával kapcsolatban? – tört ki belőlem a kérdés.
Az erdőben futottam, a szél erősen csapkodta a hajamat, bekúszott az ingem alá, és próbált megborzongatni. Megremegtem, de nem ettől. Abban a pillanatban én is láttam Alice látomását, mert még közel voltam.
Egy autóbalesetet láttunk kívülről. Azt, ahogy a kis fekete autó nagy sebességgel belerohan egy fába. A motorháztető teljesen összetörik. Összegyűrődik, mintha csak egy darab papír lenne. Ez biztos halál annak, aki benne ül.
Ez az eset még magában nem rázott volna meg, hiszen sok ember halálát láttam már az életem során.
Hirtelen megutáltam magam, amiért nem vettem fel az egész nap csörgő telefont, és azért, hogy tegnap ott hagytam Adrianát egy szó nélkül.
Eszméletlenül sajnáltam. Mert
Igen, ilyen szempontból Adriana önző volt. De én túlságosan függtem tőle, hogy ezt észrevegyem. Viszont mióta megjelent Bella, egy kicsit felnyitotta a szemem. Az a kis idő, amit Dana nélkül töltöttem, ráébresztett dolgokra. Például, hogy talán igazat kellett volna adnom Alice-nek.
Lehet, hogy mindeddig, az együtt töltött több, mint három évünk alatt irracionálisan megbíztam benne, az érzéseim nagy részét csak bemeséltem magamnak, vagy szimplán kötelességemnek éreztem, hogy örökké megvédjem ezt a szegény lányt, aki miattam vesztette el a családját. Sok dolgot megígértem neki, talán olyanokat is, amiket nem kellett volna. Amiket képtelenség betartani, mert olykor még mi, vámpírok sem tudhatjuk, mit hoz majd a jövő – mindent még Alice sem láthat velünk kapcsolatban.
De ugyan ki hitte volna, hogy ebben az elátkozott létben kétszer is szerelemre lelhet? Pedig megtörtént. Csak lehet, hogy az egyik hiba volt.
- Mit láttál Bellával kapcsolatban? – tört ki belőlem a kérdés.
Az erdőben futottam, a szél erősen csapkodta a hajamat, bekúszott az ingem alá, és próbált megborzongatni. Megremegtem, de nem ettől. Abban a pillanatban én is láttam Alice látomását, mert még közel voltam.
Egy autóbalesetet láttunk kívülről. Azt, ahogy a kis fekete autó nagy sebességgel belerohan egy fába. A motorháztető teljesen összetörik. Összegyűrődik, mintha csak egy darab papír lenne. Ez biztos halál annak, aki benne ül.
Ez az eset még magában nem rázott volna meg, hiszen sok ember halálát láttam már az életem során.
Hirtelen megutáltam magam, amiért nem vettem fel az egész nap csörgő telefont, és azért, hogy tegnap ott hagytam Adrianát egy szó nélkül.
Eszméletlenül sajnáltam. Mert
2011. március 8., kedd
2011. február 17., csütörtök
Figyelem!
Sziasztok, megint:)
Szóval, ugye most folyamatban van ez a melyik-törimet-folytassam hadművelet...
Amelyik két történetem 2011.03.05-ig a legtöbb szavazatot kapja, annak a következő fejezetéből kaptok egy kis ízelítőt (kb. fél oldalasat).
ez úgy gondolom, segíteni fog a döntésetekben, és talán picit felcsigáz majd benneteket, hogy többen szavazzatok.
Szóval rajta!:)
Sok puszi: Doo
Szóval, ugye most folyamatban van ez a melyik-törimet-folytassam hadművelet...
Amelyik két történetem 2011.03.05-ig a legtöbb szavazatot kapja, annak a következő fejezetéből kaptok egy kis ízelítőt (kb. fél oldalasat).
ez úgy gondolom, segíteni fog a döntésetekben, és talán picit felcsigáz majd benneteket, hogy többen szavazzatok.
Szóval rajta!:)
Sok puszi: Doo
2011. január 31., hétfő
Szavazás
Sziasztok!
Ne felejtsétek el, ahhoz, hogy folytassam valamelyik történetemet is, 90 szavazatra van szükség!
Tehát ha akartok folytatást, szavazzatok!
Ne felejtsétek el, ahhoz, hogy folytassam valamelyik történetemet is, 90 szavazatra van szükség!
Tehát ha akartok folytatást, szavazzatok!
2011. január 16., vasárnap
Rossz hír... és ami enyhíti
Hey, People!
Hát szóval igen, ismét rossz hírt kell közölnöm.
Megbuktam, és most az időm legnagyobb részét azzal kell töltsem, hogy javítsak a jegyeimen.
Remélem megértitek, hogy nekem most ez a legeslegfontosabb.
Sajnálom, de a fejezet-frissek szünetelni fognak egy ideig. Konkrét időt nem tudok mondani, de 1- 1,5 hónapig biztosan. Ezen kívül lehet, hogy nem tudom majd mindegyik történetemet folytatni. Csak a GyÖ-ben vagyok teljesen biztos, mivel ezt olvassátok a legtöbben, és ezzel kapcsolatban kapom a legtöbb pozitív visszajelzést.
Az oldalon szavazhattok a történeteim sorsáról.
És egy kis vigaszdíj.
Beküldhetitek a saját történeteitek címét, oldalaitok bannerét, vagy akár a kedvenceitekét is. Ezek ki fognak kerülni az oldalra, névvel/e-mailcímmel együtt.
Szóval, aki szeretne reklámoztatni, az küldje be a
1. NEVÉT
2. TÖRTÉNETÉNEK A CÍMÉT
(3. BANNERÉT ÉS EGY IDÉZETET A SZTORIJÁBÓL)
A leveleket a twilight_doo88@citromail.hu e-mailcímre kérem, vagy kikereshettek Facebookon (Dóra Doo Földes), és ott is írhattok.
Még egyszer SORRY, és várom a leveleket!
Puszi, ölelés: Doo
Hát szóval igen, ismét rossz hírt kell közölnöm.
Megbuktam, és most az időm legnagyobb részét azzal kell töltsem, hogy javítsak a jegyeimen.
Remélem megértitek, hogy nekem most ez a legeslegfontosabb.
Sajnálom, de a fejezet-frissek szünetelni fognak egy ideig. Konkrét időt nem tudok mondani, de 1- 1,5 hónapig biztosan. Ezen kívül lehet, hogy nem tudom majd mindegyik történetemet folytatni. Csak a GyÖ-ben vagyok teljesen biztos, mivel ezt olvassátok a legtöbben, és ezzel kapcsolatban kapom a legtöbb pozitív visszajelzést.
Az oldalon szavazhattok a történeteim sorsáról.
És egy kis vigaszdíj.
Beküldhetitek a saját történeteitek címét, oldalaitok bannerét, vagy akár a kedvenceitekét is. Ezek ki fognak kerülni az oldalra, névvel/e-mailcímmel együtt.
Szóval, aki szeretne reklámoztatni, az küldje be a
1. NEVÉT
2. TÖRTÉNETÉNEK A CÍMÉT
(3. BANNERÉT ÉS EGY IDÉZETET A SZTORIJÁBÓL)
A leveleket a twilight_doo88@citromail.hu e-mailcímre kérem, vagy kikereshettek Facebookon (Dóra Doo Földes), és ott is írhattok.
Még egyszer SORRY, és várom a leveleket!
Puszi, ölelés: Doo
2010. december 30., csütörtök
Elveszve a múltban - 2. rész II./II.
II./II. Cullens
A múlt:
Másnap megint a hintámban ringattam magam, és a fiú szobáját bámultam, de természetesen nem láttam semmit.
Egyszerűen nem tudtam elképzelni sem, hogy miért nem jön ki a szabad levegőre, hogy mit csinálhat egész nap az elfüggönyözött házban.
Lehet, nem is érdekelt volna, ha nem lettem volna annyira egyedül…
Az utcánkban sok gyerek élt, akikkel még egész kicsi koromban játszottam, de őket az óta a szüleik előkelő iskolába íratták, nem olyanba, ahová én jártam. Átlagos iskolába. Ott pedig mindenki túlságosan is átlagos volt, jelentéktelen. Mindenki ugyan azt csinálta, ugyanúgy élt, ugyanott és ugyanazzal játszott, mint mindig. És én egyszerűen nem tartoztam közéjük.
Tegnap, mikor megláttam annak a fiúnak a szemét, valami ismerőset láttam benne, olyat, ami az enyémet is gyakran tükrözte. Egyedüllét, magány.
És ez azt juttatta eszembe, hogy talán neki is szüksége lehet egy barátra… De ő, úgy látszott, tökéletesen elvan egyedül is, míg én itt tanakodom egyedül.
Mikor meguntam, visszamentem a házba, anyut kerestem. Sütit akartam vele sütni, vagy segíteni neki… akármiben, de mint mindig, nem volt itthon.
Aput a könyvtárszobánkban találtam meg, a számítógépe előtt ült. Résnyire nyitottam az ajtót, és besurrantam hozzá. Nem vett észre, túlságosan belefeledkezett a munkájába.
- Apa! – rikácsoltam vigyorogva, és átöleltem a vállát. Örültem, hogy legalább ő itt van. Reméltem, hogy talán abbahagyja a dolgát, és velem is foglalkozik egy kicsit.
- Alice… - fejtegette le magáról a karjaimat, ezzel eljátszva apró kis reményemet. – Most nincs időm hülyéskedni, nem látod, hogy dolgom van? – nem nézett rám, csak pötyögött tovább. Csalódott voltam, de már megszoktam ezt. Pedig pár éve még minden annyira más volt.
- Na, kicsim, menj, és találj magadnak valami más elfoglaltságot, apa most nem ér rá…
Álltam még ott pár percig, de amikor az első könny készülődött kiszökni a szememből, kirohantam onnan.
A jelen:
Amint hazaértem, első dolgom volt beírni Jasper Hale nevét a keresőbe. Meg sem lepődtem, mikor az semmi találatot nem dobott ki. A többi Cullennel felesleges is lett volna eljátszanom ugyanezt.
De… úristen, majd megőrültem a kíváncsiságtól. Ami nem volt meglepő, tekintve engem, és nem mellesleg azt, hogy ebbe a városba úgy ötévenként egyszer, ha jön valaki új.
Lehet, hogy csak képzelem ezt a különleges aurát, ami körbe lengi őket? Lehet, hogy ez a nyavalyás kisváros olyan unalmas, hogy már az átlagos, mindennapi embereket is ennyire különlegesnek találom? Majd kiderül…
Az éjszaka nem aludtam túl sokat, így a melóban kábé olyan voltam, mint egy élőhalott. Már majdnem elaludtam a pulton, fejemet a kezemre hajtva, mikor a szakácsunk, Kyle kikiabált az apró ablakon.
- A 7-es kész, viheted!
Nagy nehezen elszántam magam, elvettem a tálcát, és kiszállítottam a 7-es asztalhoz, ahol egy férfi és két kisgyerek ült, halkan nevetgélve és beszélgetve.
- Két hamburger, két kóla, egy sült hering és három áfonyás fagylalt. – soroltam, és eléjük tettem a rendelésüket. – Jó étvágyat! – mondtam a pasinak, aztán hátat fordítottam nekik, és visszafelé tartottam Kyle-hoz, ahol még két rendelés készen várta, hogy kivigyék.
- Istenem, csak éljem túl ezt a napot! – mondtam neki, mire egy bíztató molyost kaptam tőle válaszul.
Az asztalok felé menet még odaszóltam a pultosnak, Bonnie-nak, hogy ha van egy kis ideje, összedobhatna nekem egy kávét, mert már piszkosul rámfért volna.
Úgy egy óra múlva, mikor már kezdett sötétedni, akkor kezdtek hazaszállingózni az emberek, és bár még volt másfél óra a műszakomból, végre szusszanhattam egyet.
Épp a pultnak támaszkodva ittam a kávémat Bonnie-val beszélgetve, mikor meghallottam a csengettyű hangos csilingelését, ami az ajtóra volt erősítve. Bonnie egy halk „hmm”-mel nyugtázta új vendégünket, ami inkább hasonlított egy sóhajra. Hátranéztem, és megdermedtem.
- Jesszus, ez Ő! – mondtam a lánynak, és hátat fordítottam az újonnan érkezőnek.
- Ki?
- Tudod, akiről meséltem neked, az új srác… - gyorsabban kezdtem ez szedni a levegőt. Jasper a pult felé tartott.
- Pedig, kisanyám, neked kell kiszolgálnod.
Lehunytam a szemem, legszívesebben kirohantam volna onnan. A fiú embertelenül vonzott magához, valahogy mégis úgy éreztem, tartanom kéne tőle. Távolmaradnom.
Ő leült az egyik bárszékre. Nagyon sóhajtva vettem fel a jegyzetfüzetemet, és a jólbegyakorolt munkamosolyommal álltam meg előtte.
- Mit adhatok? – a gyönyörű, sárgás-aranybarna szemek rögtön megtalálták az enyémeket.
- Bourbon? – kérdezte, mintha kételkedne, hogy ebben a poros kisvárosban egyáltalán ismerik-e az ital nevét. És egész másban kételkedtem.
- Elmúltál már 18? – néztem rá kihívóan. Örültem, hogy legalább így válthatok vele néhány szót.
Az arcán rejtélyes kis mosoly játszott, amitől majdnem odaájultam elé.
- Egy kóla is megteszi.
- Máris – húzódott mosolyra a szám.
Miközben az italát csapoltam, éreztem magamon a szemét.
- Szóval, te is abba a suliba jársz, ahova mi, ugye? – kérdezte.
Kicsit zavarban voltam. Biztos látta, hogyan bámulom. Elpirultam.
- Öhm… mármint te és a testvéreid, ugye? Aha. Oda. – tettem elé a poharát. Hozzá sem nyúlt, inkább tovább nézett rám.
- És… mondanál valami érdekességet? – mosolygott.
- Érdekességet? Miről? – már a pillantása is összezavart, a mosolya egyenesen halálos volt…
- Hát Forksról, a suliról… rólad… - kortyolt bele a poharába, de egyből elfintorodott. Figyelmen kívül hagytam a kérdését. Főleg az utolsó szavát.
- Mi az? Nem ízlik a kóla? Jobbhoz vagy szokva?
- Te mihez vagy szokva? – mit csinál? Flörtöl velem? Muszáj zavarba hoznia?
- Én nem vagyok… mindegy. Csak amit felém sodor az élet – feleltem, mert ez tényleg mindig így volt.
A múlt:
Már sírtam, mire a nappaliba értem. Bár aputól sem ez volt az első elutasítás, tőle korántsem szoktam meg még annyira, mint anyutól. Tőle jobban fájt. Tőle még fájt.
A konyhába érve kinéztem az ablakon…
És nem hittem a szememnek. A fiú az én hintámban ült, lehajtott fejjel rugdosta maga előtt a homokot.
Egyszeriben jobban éreztem magam. Kézfejemmel gyorsan letöröltem a könnyeimet, és kiszaladtam a fámhoz.
A fiú nem nézett fel.
- Szia! – köszöntem neki, a hangom remegett.
Lassan felemelte a fejét, rám emelte tökéletesen égszínkék szemeit. Amik könnyektől csillogtak.
- Te sírsz – állapítottam meg, közelebb lépve hozzá.
- Te is sírsz – mondta.
- Alice vagyok – mutatkoztam be a fiúnak.
- Én Tyler – odébb csúszott a hintámon, helyet adva nekem maga mellett.
Őt, akkor, véletlenül vagy nemvéletlenül, de hozzám sodorta az élet.
Elfoglaltam a helyem mellette.
A múlt:
Másnap megint a hintámban ringattam magam, és a fiú szobáját bámultam, de természetesen nem láttam semmit.
Egyszerűen nem tudtam elképzelni sem, hogy miért nem jön ki a szabad levegőre, hogy mit csinálhat egész nap az elfüggönyözött házban.
Lehet, nem is érdekelt volna, ha nem lettem volna annyira egyedül…
Az utcánkban sok gyerek élt, akikkel még egész kicsi koromban játszottam, de őket az óta a szüleik előkelő iskolába íratták, nem olyanba, ahová én jártam. Átlagos iskolába. Ott pedig mindenki túlságosan is átlagos volt, jelentéktelen. Mindenki ugyan azt csinálta, ugyanúgy élt, ugyanott és ugyanazzal játszott, mint mindig. És én egyszerűen nem tartoztam közéjük.
Tegnap, mikor megláttam annak a fiúnak a szemét, valami ismerőset láttam benne, olyat, ami az enyémet is gyakran tükrözte. Egyedüllét, magány.
És ez azt juttatta eszembe, hogy talán neki is szüksége lehet egy barátra… De ő, úgy látszott, tökéletesen elvan egyedül is, míg én itt tanakodom egyedül.
Mikor meguntam, visszamentem a házba, anyut kerestem. Sütit akartam vele sütni, vagy segíteni neki… akármiben, de mint mindig, nem volt itthon.
Aput a könyvtárszobánkban találtam meg, a számítógépe előtt ült. Résnyire nyitottam az ajtót, és besurrantam hozzá. Nem vett észre, túlságosan belefeledkezett a munkájába.
- Apa! – rikácsoltam vigyorogva, és átöleltem a vállát. Örültem, hogy legalább ő itt van. Reméltem, hogy talán abbahagyja a dolgát, és velem is foglalkozik egy kicsit.
- Alice… - fejtegette le magáról a karjaimat, ezzel eljátszva apró kis reményemet. – Most nincs időm hülyéskedni, nem látod, hogy dolgom van? – nem nézett rám, csak pötyögött tovább. Csalódott voltam, de már megszoktam ezt. Pedig pár éve még minden annyira más volt.
- Na, kicsim, menj, és találj magadnak valami más elfoglaltságot, apa most nem ér rá…
Álltam még ott pár percig, de amikor az első könny készülődött kiszökni a szememből, kirohantam onnan.
A jelen:
Amint hazaértem, első dolgom volt beírni Jasper Hale nevét a keresőbe. Meg sem lepődtem, mikor az semmi találatot nem dobott ki. A többi Cullennel felesleges is lett volna eljátszanom ugyanezt.
De… úristen, majd megőrültem a kíváncsiságtól. Ami nem volt meglepő, tekintve engem, és nem mellesleg azt, hogy ebbe a városba úgy ötévenként egyszer, ha jön valaki új.
Lehet, hogy csak képzelem ezt a különleges aurát, ami körbe lengi őket? Lehet, hogy ez a nyavalyás kisváros olyan unalmas, hogy már az átlagos, mindennapi embereket is ennyire különlegesnek találom? Majd kiderül…
Az éjszaka nem aludtam túl sokat, így a melóban kábé olyan voltam, mint egy élőhalott. Már majdnem elaludtam a pulton, fejemet a kezemre hajtva, mikor a szakácsunk, Kyle kikiabált az apró ablakon.
- A 7-es kész, viheted!
Nagy nehezen elszántam magam, elvettem a tálcát, és kiszállítottam a 7-es asztalhoz, ahol egy férfi és két kisgyerek ült, halkan nevetgélve és beszélgetve.
- Két hamburger, két kóla, egy sült hering és három áfonyás fagylalt. – soroltam, és eléjük tettem a rendelésüket. – Jó étvágyat! – mondtam a pasinak, aztán hátat fordítottam nekik, és visszafelé tartottam Kyle-hoz, ahol még két rendelés készen várta, hogy kivigyék.
- Istenem, csak éljem túl ezt a napot! – mondtam neki, mire egy bíztató molyost kaptam tőle válaszul.
Az asztalok felé menet még odaszóltam a pultosnak, Bonnie-nak, hogy ha van egy kis ideje, összedobhatna nekem egy kávét, mert már piszkosul rámfért volna.
Úgy egy óra múlva, mikor már kezdett sötétedni, akkor kezdtek hazaszállingózni az emberek, és bár még volt másfél óra a műszakomból, végre szusszanhattam egyet.
Épp a pultnak támaszkodva ittam a kávémat Bonnie-val beszélgetve, mikor meghallottam a csengettyű hangos csilingelését, ami az ajtóra volt erősítve. Bonnie egy halk „hmm”-mel nyugtázta új vendégünket, ami inkább hasonlított egy sóhajra. Hátranéztem, és megdermedtem.
- Jesszus, ez Ő! – mondtam a lánynak, és hátat fordítottam az újonnan érkezőnek.
- Ki?
- Tudod, akiről meséltem neked, az új srác… - gyorsabban kezdtem ez szedni a levegőt. Jasper a pult felé tartott.
- Pedig, kisanyám, neked kell kiszolgálnod.
Lehunytam a szemem, legszívesebben kirohantam volna onnan. A fiú embertelenül vonzott magához, valahogy mégis úgy éreztem, tartanom kéne tőle. Távolmaradnom.
Ő leült az egyik bárszékre. Nagyon sóhajtva vettem fel a jegyzetfüzetemet, és a jólbegyakorolt munkamosolyommal álltam meg előtte.
- Mit adhatok? – a gyönyörű, sárgás-aranybarna szemek rögtön megtalálták az enyémeket.
- Bourbon? – kérdezte, mintha kételkedne, hogy ebben a poros kisvárosban egyáltalán ismerik-e az ital nevét. És egész másban kételkedtem.
- Elmúltál már 18? – néztem rá kihívóan. Örültem, hogy legalább így válthatok vele néhány szót.
Az arcán rejtélyes kis mosoly játszott, amitől majdnem odaájultam elé.
- Egy kóla is megteszi.
- Máris – húzódott mosolyra a szám.
Miközben az italát csapoltam, éreztem magamon a szemét.
- Szóval, te is abba a suliba jársz, ahova mi, ugye? – kérdezte.
Kicsit zavarban voltam. Biztos látta, hogyan bámulom. Elpirultam.
- Öhm… mármint te és a testvéreid, ugye? Aha. Oda. – tettem elé a poharát. Hozzá sem nyúlt, inkább tovább nézett rám.
- És… mondanál valami érdekességet? – mosolygott.
- Érdekességet? Miről? – már a pillantása is összezavart, a mosolya egyenesen halálos volt…
- Hát Forksról, a suliról… rólad… - kortyolt bele a poharába, de egyből elfintorodott. Figyelmen kívül hagytam a kérdését. Főleg az utolsó szavát.
- Mi az? Nem ízlik a kóla? Jobbhoz vagy szokva?
- Te mihez vagy szokva? – mit csinál? Flörtöl velem? Muszáj zavarba hoznia?
- Én nem vagyok… mindegy. Csak amit felém sodor az élet – feleltem, mert ez tényleg mindig így volt.
A múlt:
Már sírtam, mire a nappaliba értem. Bár aputól sem ez volt az első elutasítás, tőle korántsem szoktam meg még annyira, mint anyutól. Tőle jobban fájt. Tőle még fájt.
A konyhába érve kinéztem az ablakon…
És nem hittem a szememnek. A fiú az én hintámban ült, lehajtott fejjel rugdosta maga előtt a homokot.
Egyszeriben jobban éreztem magam. Kézfejemmel gyorsan letöröltem a könnyeimet, és kiszaladtam a fámhoz.
A fiú nem nézett fel.
- Szia! – köszöntem neki, a hangom remegett.
Lassan felemelte a fejét, rám emelte tökéletesen égszínkék szemeit. Amik könnyektől csillogtak.
- Te sírsz – állapítottam meg, közelebb lépve hozzá.
- Te is sírsz – mondta.
- Alice vagyok – mutatkoztam be a fiúnak.
- Én Tyler – odébb csúszott a hintámon, helyet adva nekem maga mellett.
Őt, akkor, véletlenül vagy nemvéletlenül, de hozzám sodorta az élet.
Elfoglaltam a helyem mellette.
2010. december 24., péntek
Gyilkos ösztönök - 29.fejezet
29. Csak egy pillanat
Ne haragudjatok, hogy ilyen nagyon rövidke lett… :(
Ezúttal Bella versét adtam hozzá a fejezethez, remélem, ez is elnyeri majd a tetszéseteket!
Meg szeretném köszönni – leginkább Ancsinak -, az Adriana verséhez írt kommentárt! Nagyon jól esett, amit írtál hozzá, és amit éreztél az olvasása közben! Nekem ez a legnagyobb dicséret, köszönöm! :)
/Bella szemszöge/
A főtérre érve valami olyat láttam meg, amit nem szabadott volna. Azonnal lefagytam, a fejemben hasogató érzés vette át az uralmat, a szívem szilánkokra tört szét.
Edward és Adriana állt a szobor mellett, annyira közel egymáshoz, hogy nem lehetett félreérteni a helyzetet.
De hát mit keresnek itt? És legfőképp: miért vannak együtt?
Edwardnak utálnia kéne a lányt, azért, amit velem tett, Adrianának pedig őt, amiért megcsalta. Ez lenne a logikus. És így is volt. Vagy… vagy nem?
Szinte láttam magam kívülről, ahogy ott állok megkukulva, tátott szájjal bámulva a szinte ölelkező párt. Párt…
És ekkor a hátam mögül érkező szél a hajamba kapott. Edwardnak sem kellett több, egyből felém fordította meglepett, rajtakapott(?) tekintetét. Pár pillanatig ingázott köztem és a másik lány között, aztán rohanó léptekkel felém indult. De én ezt nem akartam. Becsapva éreztem magam, megbántva, és újonnan megalázva. Hiszen napokig vártam a hívását!
Néztem a szerelmemet, ahogy felém tart, és amikor mögéje emeltem a tekintetem, észrevettem Adriana na-erre-mit-lépsz vigyorát, ami csakis nekem szólt.
Edward megállt előttem. Éreztem, ahogy forró könnyek folynak be a remegő ajkamba.
- Bella, ez nem… - kezdte. A szeméből fájdalom tükröződött. Az én fájdalmam.
Nem tudtam megszólalni.
- Mi csak megbeszéltük a dolgokat, nem történt semmi.
Kézfejemmel letöröltem az égető cseppeket. Annyira megaláztak… már megint megtették.
- Kérlek… - könyörgött nekem Edward. A bőre ugyanolyan hideg volt, mint mindig. Változatlan, akár csak a gyönyörűsége. Egyedül a hangja változott meg. Rengeteg érzelem tükröződött benne, és én próbáltam kibogozni, melyik tartozik hozzám, és melyik jár a másik lánynak. Sajnos már nem tudtam különbséget tenni. Vagy csak nem akartam. Hiszen olyan egyformák voltak, mégis ég és föld választotta el őket egymástól. De mindkét oldal annyira erős volt, annyira kiegyenlített. És ezt utáltam.
Edward mellett most ott termett Adriana is.
- Igen, Bella, kérlek… - súgta nekem negédes hangon Edward háta mögül. – Ne haragudj ránk…
- Ha még egy szót szólsz, ribanc, én esküszöm, a két kezemmel kaparom ki a szemedet! – köpte a szavakat Francis, aki most engem védve mellém állt. Vállunk összeért.
- Hát nem szégyelled magad? Egy kibaszott pszichopata vagy! Először megfenyegeted, aztán megvered a saját apja szeme láttára, és most még te érzed magad kicsinálva, igaz? – lépett még egyet előre. Már majdnem összeért az arcuk. Edward és én csak bámulni tudtunk rájuk. Láttam már Franct kiakadva, de ennyire brutálisnak még soha.
Adriana a képébe röhögött.
- Bocs, bocs… te ki is vagy?
És ott szakadt el valami Francnél. Nekirontott a lánynak, és nem valami puhány módon, hanem tényleg, tíz körömmel karmolta szét az arcát. Adriana meg visított. De nem tartott sokáig, Edward egy mozdulattal szét is választotta őket, de ekkor már Adriana szája vérzett, ahol barátnőm felszakította neki a körmével.
Már volt annyi lélekjelenlétem, hogy visszahúzzam magam mellé.
- Ne csináld, nem éri meg – kulcsoltam össze az ujjainkat, és amíg Edward Adriana száját tanulmányozta, a fülébe súgtam: - Azért köszönöm!
- Ennél ezerszer többet érdemelne! Meg tudnám ölni, érted? Annyira utálom azért, amit veled tett…
- Tudom, Franc, tudom, és köszönöm – próbáltam nyugtatólag rámosolyogni, de a könnyeim és a még mindig dúló érzelmeim miatt kicsit nehezen ment.
Rosszul esett, hogy Edward ennyire törődik azzal a ribanccal, aki így tönkre tett engem és minket. Fájt, hogy az én könnyeimmel nem törődött ennyire…
Szerettem volna, ha nem is örökké – úgy látszik, ez nem adatott meg nekünk -, de egy darabig együtt lettünk volna. Imádtam volna reggelente az ő hangjára ébredni, vele menni a suliba, az ő karját érezni a vállamon, a csókját ízlelni… akartam néhány igazán boldog pillanatot, ami csak a miénk.
Egy olyan világban, ahol nem létezik Adriana Kaye, talán lehetett volna egy boldog jövőnk. Egy piciny kis álomsziget, ami csak a miénk, ahol csak együtt vagyunk valakik.
De sajnos Adriana nagyon is létezett, és én már azt első találkozásnál láttam, hogy valami nincs rendben vele. Ez a lány bármire képes lenne Edwardért. Még nonszensz, durva és erőszakos dolgokat is elkövetne érte. Ez a szemébe volt égve. Minden egyes alkalommal, mikor láttam, mikor velem került egy légtérbe, ott volt a szemében az a fekete kis petty, valamifajta bűnös vágy, vagy ösztön…
Talán Edward, aki szemmel láthatóan szerette őt, nem vette ezt észre, vagy nem akarta észrevenni, de az a veszélyes valami kétségtelenül ott szunnyadt benne, és nekem valami belső érzés, valami félelmetes, kétségbeejtő jóslat azt súgta, nemsokára kitör.
És akkor fogjuk megismerni az igazi Adriana Kaye-t.
**
Bella verse
Csak egy pillanat,
Maradj még, míg az álom elringat.
Havas hegyek fölött, meleg dombok alatt
Csak az emlék örök, de az álom elillan…
Csak egy pillanat,
Míg elalszok karodban,
Szívem dobogása halk ütemmé vált,
S veled együtt élek át egy csodás éjszakát.
Egy pillanatot kérek még tőled,
Egyet, amíg még engem szeretsz,
Engem ölelsz, engem nem eresztesz.
Így a veled töltött pillanatokkal boldogan halok meg…
Ne haragudjatok, hogy ilyen nagyon rövidke lett… :(
Ezúttal Bella versét adtam hozzá a fejezethez, remélem, ez is elnyeri majd a tetszéseteket!
Meg szeretném köszönni – leginkább Ancsinak -, az Adriana verséhez írt kommentárt! Nagyon jól esett, amit írtál hozzá, és amit éreztél az olvasása közben! Nekem ez a legnagyobb dicséret, köszönöm! :)
/Bella szemszöge/
A főtérre érve valami olyat láttam meg, amit nem szabadott volna. Azonnal lefagytam, a fejemben hasogató érzés vette át az uralmat, a szívem szilánkokra tört szét.
Edward és Adriana állt a szobor mellett, annyira közel egymáshoz, hogy nem lehetett félreérteni a helyzetet.
De hát mit keresnek itt? És legfőképp: miért vannak együtt?
Edwardnak utálnia kéne a lányt, azért, amit velem tett, Adrianának pedig őt, amiért megcsalta. Ez lenne a logikus. És így is volt. Vagy… vagy nem?
Szinte láttam magam kívülről, ahogy ott állok megkukulva, tátott szájjal bámulva a szinte ölelkező párt. Párt…
És ekkor a hátam mögül érkező szél a hajamba kapott. Edwardnak sem kellett több, egyből felém fordította meglepett, rajtakapott(?) tekintetét. Pár pillanatig ingázott köztem és a másik lány között, aztán rohanó léptekkel felém indult. De én ezt nem akartam. Becsapva éreztem magam, megbántva, és újonnan megalázva. Hiszen napokig vártam a hívását!
Néztem a szerelmemet, ahogy felém tart, és amikor mögéje emeltem a tekintetem, észrevettem Adriana na-erre-mit-lépsz vigyorát, ami csakis nekem szólt.
Edward megállt előttem. Éreztem, ahogy forró könnyek folynak be a remegő ajkamba.
- Bella, ez nem… - kezdte. A szeméből fájdalom tükröződött. Az én fájdalmam.
Nem tudtam megszólalni.
- Mi csak megbeszéltük a dolgokat, nem történt semmi.
Kézfejemmel letöröltem az égető cseppeket. Annyira megaláztak… már megint megtették.
- Kérlek… - könyörgött nekem Edward. A bőre ugyanolyan hideg volt, mint mindig. Változatlan, akár csak a gyönyörűsége. Egyedül a hangja változott meg. Rengeteg érzelem tükröződött benne, és én próbáltam kibogozni, melyik tartozik hozzám, és melyik jár a másik lánynak. Sajnos már nem tudtam különbséget tenni. Vagy csak nem akartam. Hiszen olyan egyformák voltak, mégis ég és föld választotta el őket egymástól. De mindkét oldal annyira erős volt, annyira kiegyenlített. És ezt utáltam.
Edward mellett most ott termett Adriana is.
- Igen, Bella, kérlek… - súgta nekem negédes hangon Edward háta mögül. – Ne haragudj ránk…
- Ha még egy szót szólsz, ribanc, én esküszöm, a két kezemmel kaparom ki a szemedet! – köpte a szavakat Francis, aki most engem védve mellém állt. Vállunk összeért.
- Hát nem szégyelled magad? Egy kibaszott pszichopata vagy! Először megfenyegeted, aztán megvered a saját apja szeme láttára, és most még te érzed magad kicsinálva, igaz? – lépett még egyet előre. Már majdnem összeért az arcuk. Edward és én csak bámulni tudtunk rájuk. Láttam már Franct kiakadva, de ennyire brutálisnak még soha.
Adriana a képébe röhögött.
- Bocs, bocs… te ki is vagy?
És ott szakadt el valami Francnél. Nekirontott a lánynak, és nem valami puhány módon, hanem tényleg, tíz körömmel karmolta szét az arcát. Adriana meg visított. De nem tartott sokáig, Edward egy mozdulattal szét is választotta őket, de ekkor már Adriana szája vérzett, ahol barátnőm felszakította neki a körmével.
Már volt annyi lélekjelenlétem, hogy visszahúzzam magam mellé.
- Ne csináld, nem éri meg – kulcsoltam össze az ujjainkat, és amíg Edward Adriana száját tanulmányozta, a fülébe súgtam: - Azért köszönöm!
- Ennél ezerszer többet érdemelne! Meg tudnám ölni, érted? Annyira utálom azért, amit veled tett…
- Tudom, Franc, tudom, és köszönöm – próbáltam nyugtatólag rámosolyogni, de a könnyeim és a még mindig dúló érzelmeim miatt kicsit nehezen ment.
Rosszul esett, hogy Edward ennyire törődik azzal a ribanccal, aki így tönkre tett engem és minket. Fájt, hogy az én könnyeimmel nem törődött ennyire…
Szerettem volna, ha nem is örökké – úgy látszik, ez nem adatott meg nekünk -, de egy darabig együtt lettünk volna. Imádtam volna reggelente az ő hangjára ébredni, vele menni a suliba, az ő karját érezni a vállamon, a csókját ízlelni… akartam néhány igazán boldog pillanatot, ami csak a miénk.
Egy olyan világban, ahol nem létezik Adriana Kaye, talán lehetett volna egy boldog jövőnk. Egy piciny kis álomsziget, ami csak a miénk, ahol csak együtt vagyunk valakik.
De sajnos Adriana nagyon is létezett, és én már azt első találkozásnál láttam, hogy valami nincs rendben vele. Ez a lány bármire képes lenne Edwardért. Még nonszensz, durva és erőszakos dolgokat is elkövetne érte. Ez a szemébe volt égve. Minden egyes alkalommal, mikor láttam, mikor velem került egy légtérbe, ott volt a szemében az a fekete kis petty, valamifajta bűnös vágy, vagy ösztön…
Talán Edward, aki szemmel láthatóan szerette őt, nem vette ezt észre, vagy nem akarta észrevenni, de az a veszélyes valami kétségtelenül ott szunnyadt benne, és nekem valami belső érzés, valami félelmetes, kétségbeejtő jóslat azt súgta, nemsokára kitör.
És akkor fogjuk megismerni az igazi Adriana Kaye-t.
**
Bella verse
Csak egy pillanat,
Maradj még, míg az álom elringat.
Havas hegyek fölött, meleg dombok alatt
Csak az emlék örök, de az álom elillan…
Csak egy pillanat,
Míg elalszok karodban,
Szívem dobogása halk ütemmé vált,
S veled együtt élek át egy csodás éjszakát.
Egy pillanatot kérek még tőled,
Egyet, amíg még engem szeretsz,
Engem ölelsz, engem nem eresztesz.
Így a veled töltött pillanatokkal boldogan halok meg…
2010. december 8., szerda
Versek
Franciska versei:
Sehova nem megyek,
Senkit nem keresek.
Félek már mindentől,
Mert nincs velem itt Ő.
Szánalmas érintés,
Fájdalmas szakítás.
Elég volt belőled,
Vége már mindennek.
Nem kellesz, hagyj békén,
Fáj, de kimondom én.
Vége már mindennek,
Felejts el örökre.
+
Sokat vétettem,
Sokat hibáztam,
Sokszor mondtam,
Hogy menj a p*csába.
Sokat vártam már,
Sokat tűrtem én,
Szeretetet meg nem kaptam
Soha még.
+
Kell egy csók,
Még kell egy érintés.
Kell egy éjszaka,
Ami csak kettőnké.
Várva várok rád,
Amíg csak élek én,
Várok addig,
Míg el nem jön az éj.
S akkor rossz leszek,
Mint előtted voltam,
Egy rossz lány,
Kinek nem parancsolnak.
Doo versei Spirit Bliss trilógiájához:
Múlt árnyai
Múlt árnyai közt sétáltam,
A jövőben sem bízva,
Nem találtam azt,
Mire mindig is vágytam.
Múlt árnyai közt vergődve,
Kínok közt, összetörve
Sirattam sosem látott szerelmemet.
Jövő reménysége
Aztán, ahogy teltek az évek,
Rám talált a jövő reménysége.
Megáldva hittel, átkozva könnyekkel,
De mégis: végre bíztam végzetemben.
A jelen boldogsága
Bízva bíztam, kitártam a szívem,
S lám, varázsütésre,
Átvészelve múltat, reményt,
Most végre a szerelem engem is elért.
Ezentúl a jelennek élek,
Bár tudom, kettőnk közt nagyok az ellentétek.
Sehova nem megyek,
Senkit nem keresek.
Félek már mindentől,
Mert nincs velem itt Ő.
Szánalmas érintés,
Fájdalmas szakítás.
Elég volt belőled,
Vége már mindennek.
Nem kellesz, hagyj békén,
Fáj, de kimondom én.
Vége már mindennek,
Felejts el örökre.
+
Sokat vétettem,
Sokat hibáztam,
Sokszor mondtam,
Hogy menj a p*csába.
Sokat vártam már,
Sokat tűrtem én,
Szeretetet meg nem kaptam
Soha még.
+
Kell egy csók,
Még kell egy érintés.
Kell egy éjszaka,
Ami csak kettőnké.
Várva várok rád,
Amíg csak élek én,
Várok addig,
Míg el nem jön az éj.
S akkor rossz leszek,
Mint előtted voltam,
Egy rossz lány,
Kinek nem parancsolnak.
Doo versei Spirit Bliss trilógiájához:
Múlt árnyai
Múlt árnyai közt sétáltam,
A jövőben sem bízva,
Nem találtam azt,
Mire mindig is vágytam.
Múlt árnyai közt vergődve,
Kínok közt, összetörve
Sirattam sosem látott szerelmemet.
Jövő reménysége
Aztán, ahogy teltek az évek,
Rám talált a jövő reménysége.
Megáldva hittel, átkozva könnyekkel,
De mégis: végre bíztam végzetemben.
A jelen boldogsága
Bízva bíztam, kitártam a szívem,
S lám, varázsütésre,
Átvészelve múltat, reményt,
Most végre a szerelem engem is elért.
Ezentúl a jelennek élek,
Bár tudom, kettőnk közt nagyok az ellentétek.
2010. november 30., kedd
Gyilkos ösztönök - 28. fejezet
Ez most elég hosszúra és érzelmesre sikeredett. Szerintem egészen tűrhető, ahhoz képest, hogy három óra tanulás után egyszerre írtam meg az egészet.
Ennek a fejezetnek a végére is írtam egy verset, ezúttal Adriana-ét. Légyszi, a megjegyzésetekben erről is írjatok majd néhány szót. Nagyon köszi!:)
Várom véleményeiteket!
U.I.:Ne feledkezzetek meg Az álomlány frissről se!
28. Találka
/Bella szemszöge/
Francis hívott.
Találkozni akart ma velem Portlandben, amihez nekem, őszintén szólva egy cseppnyi kedvem nem volt. Itthon akartam maradni egész nap, megfulladni tömérdek csokiban és önsajnálatban. Miért nem hív már Ő?
Ezt Francis is tudta, ezért a lelkemre beszélt.
- Bella, te is tudod, hogy ez így nem mehet. Mióta is ismered a srácot? Két hónapja? Oké, belátom, marha dögös, de ez akkor is nonszensz. Nem viselkedhetsz úgy, mintha összedőlt volna körülötted a világ… Például, én még itt vagyok, párkapcsolati gondokban szenvedek, és hahó, szükségem lenne a legjobb barátnőmre!
Ez hatott. Bár sok dolog történt már az óta, de emlékeztem, mikor barátnőm azt mondta, attól tart, Jacob Black megcsalja őt. Franc állítása szerint volt, mikor a fiú rejtélyes üzenetek közepette felszívódott, és Jake apja szerint még az éjszakákat sem töltötte otthon, bár az öreg Billy, Charlie nagy cimborája szerint egész más állt a dolgok mögött.
Megértettem Francist, hisz ezeket a dolgokat hallva tényleg úgy tűnt, hogy Jacobnak van valakije.
Felkászálódtam az ágyból, hisz a találkát fél órával ezuntánra beszéltük meg.
Lefürödtem és hajat szárítottam, miközben az előttem lévő telefonomat szuggeráltam: szólalj már meg! De az nem jelzett se hívást, de sms-t.
Mikor kész lettem, felkapva a telefont és magamat egy törölközőbe csavarva mentem vissza a szobámba.
Egy fekete farmert meg pulcsit vettem fel, és a kocsikulcsomat az asztalról.
Lassan, a gondolataimba merülve vezettem barátnőmék házáig, majd mikor leparkoltam a feljárójukon, dudáltam egyet.
Mi lenne, ha én hívnám?
Nem. Ha nem hív, biztos oka van rá. Talán csak nem ér rá… valami fontosabb dolga van.
Azzal, hogy kivel, gondolni sem bírtam.
El kéne ezt felejtenem! Engem szeret, hát nem világosan megmondta? Bíznom kell benne.
- Szió! Indulhatunk? – huppant be Franc a furgonba. Fekete kockás kabát volt rajta.
- És mit is fogunk csinálni? – kérdeztem gyanakodva. – Mondd, hogy nem akarsz megint kémkedni!
- Csábít az ötlet, de azt hiszem, a vérszomjas-emberölő-farkas szitu után leteszek róla. Örökre, sőt még utána is.
- Helyes. Jó.
- Szóval Jake-kel még mindig nem tisztáztátok az ügyet? – kérdeztem egy együtt érző pillantást lövellve Francis felé.
- Viccelsz? Jó formán nem is láttam az óta. Komolyan nem tudom, mi van velünk… - lett szomorkás a hangja.
- Sajnálom, Franc – mondtam szomorúan, és tényleg az is voltam miatta, hiszen a legjobb barátnőm volt.
- Ja.
Pár perc csend után szólaltam meg újra, amolyan lássa, hogy nem csak ő van szar helyzetben célzattal.
- Edward még mindig nem hívott fel.
- Ó. Hát ezeket jól kifogtuk, nem? – nevetett fel. Nem volt örömteli, de valahogy rám is átragadt.
Szóval ott ültünk a kocsiban, és a saját magunk siralmas helyzetén röhögtünk.
Portlandbe érve az egyik nagy pláza előtt parkoltam le.
Sorba jártuk a boltokat, bár egyikőnk se volt az a fajta lány, akinek annyira számított volna, mit visel. Sosem éreztünk különösebb késztetést rá, hogy addig vásároljunk cuki és haszontalan dolgokat, amíg a szekrényünk teli nem lesz.
De mégis, jobb dolog – esetében a pasija után kémkedés, esetemben a volt barátnőkkel való hajtépés – híján kénytelenek voltunk ezt az időtöltést választani.
Hajtépés… Te jó isten, én? Így belegondolva annyira nonszensznek tűnt az egész. Már maga a tény is, hogy nekem, végül is, pasim van.
És hogy az ex-barátnőjével verekszem össze…
Jesszus, a mindig visszahúzódó Bella Swan? Anyu el sem hinné. Még én sem hiszem el.
- Nézd csak, ez egész tűrhető! – tartott fel Francis egy V kivágásos, mélykék gombokkal kirakott felsőt. – Illene hozzád. És valahol mintha azt hallottam volna, Edward Cullen kedvenc színe a sötétkék. – kacsintott egyet, majd kitört belőle a nevetés.
- Add már ide! – kaptam ki a kezéből a pulcsit, és én is elmosolyogtam magam.
Tény, mi tény, a suliban Edward legalább egy félistennek számított. Egy nagyon rejtélyes, nagyon fehér, nagyon visszahúzódó félisten. Mindenféle pletykák keringtek róla, de nem csak róla, az egész Cullen klánról a városban. Persze az igazság még senki ajkán nem bukott ki.
Végtére is megvettem a pulóvert. Pletyka vagy nem pletyka, szereti vagy nem, a kék nekem is bejön.
/Adriana szemszöge/
Edward a port angelesi kórház előtti téren várt engem.
Ez a hely volt a Mi helyünk. A kórházban láttuk egymást először, itt pedig először csókolt meg. Csak remélni tudtam, hogy ez a mai nap is ilyen kellemesen fog végződni.
A szél meglibbentette a hajam, amit most kiengedve hagytam. Edward megfordult, és miközben feléje tartottam, végigsiklott rajtam a tekintete. Egyszer, kétszer, sokszor.
Világosszürke csípőfarmert viseltem egy meleg, barna telttalpú csizmával és hosszú, barna kabátot a csípős, téli hideg ellen.
- Szia – köszöntöttem, mikor odaértem. A szívem majd kiugrott a helyéből.
- Szia – suttogta, miközben orrlyukai kitágultak. Mindig is imádta az illatomat.
Pár pillanatig csendben néztük egymást, azt találgatva, miért is vagyunk mi most itt. Aranyló szeme minden gondolatot száműzött a fejemből. Nem volt múlt, se jövő, csak jelen. Csak Mi voltunk.
- Szóval – kezdte Edward – szeretnél valami melegebb helyre menni?
- Nem, itt tökéletes – mosolyodtam el az emlékre. – Emlékszel, mikor mi…
- Már hogy ne emlékeznék! – vágta rá, és egy lépéssel közelebb jött hozzám.
- Hát persze, vámpírmemória… - bólintottam.
- Nem úgy értettem. Azt az estét… nem tudnám elfelejteni soha. Még ha ember volnék, akkor sem.
Megint csak elmosolyodtam.
- Tehát még mindig jelent neked valamit.
- Dana…
- És… és én is jelentek neked… valamit?
- Ne kérdezz butaságokat! – jött még közelebb, az egyik tincsemet az orrához emelve.
- Csak hallanom kell… - suttogtam a nyakába.
- Mindig fontos leszel nekem. Örökké szeretni foglak.
- Szerelemmel?
- Én…
- Szerelemmel, Edward?
- Őszinte leszek veled, mert azt érdemled. Nem tudom, hogyan fogok érezni 20-30 év múlva, mivel még abban sem vagyok biztos, most hogyan érek. Ti mindig…
Az arcom elsötétült. – Mi?
- Te és Bella.
- Már megint Ő! – húzódtam el tőle. – Hát ezt nem hiszem el! Nem telhet úgy el tíz perc, hogy ne gondolj rá, vagy legalább ne ejtsd ki a nevét, ugye? – ráztam meg a fejem. A könnyek és a hideg a szememet égették.
- Sajnálom, de nem akarok hazudni nekem, legkevésbé magamnak. Az nem lenne helyes.
- Itt már semmi sem helyes, Edward… - léptem vissza a közelébe. – Ebben a játékban már nincsenek szabályok… nincsen Te vagy Én, se Ő… csak Mi vagyunk. Úgy látszik, a Sors ezt osztotta nekünk. Valakinek távoznia kell, hogy megint szerethessünk…
Edward hitetlenkedve hallgatta minden egyes szavamat. Ha lehet, még fehérebbé vált.
Ugyanis tudta, hogy komolyan gondolom, és ez mindennél jobban megijesztette.
Adriana verse
Ölelj még, s tartsd távol a magányt,
Ne menj még, nem baj, ha utálsz.
Csak szoríts magadhoz, nyeld el könnyeim,
Ha neked nem is, nekem biztosan segít.
Ne törődj mással, szíved csak az enyém,
Csókolj, szeress, ölelj, legyél még az enyém!
És ha vége lesz, ha már nem bírod tovább,
Bilinccsel és tüzelő, ezüst lánccal kötöm magam hozzád.
Ennek a fejezetnek a végére is írtam egy verset, ezúttal Adriana-ét. Légyszi, a megjegyzésetekben erről is írjatok majd néhány szót. Nagyon köszi!:)
Várom véleményeiteket!
U.I.:Ne feledkezzetek meg Az álomlány frissről se!
28. Találka
/Bella szemszöge/
Francis hívott.
Találkozni akart ma velem Portlandben, amihez nekem, őszintén szólva egy cseppnyi kedvem nem volt. Itthon akartam maradni egész nap, megfulladni tömérdek csokiban és önsajnálatban. Miért nem hív már Ő?
Ezt Francis is tudta, ezért a lelkemre beszélt.
- Bella, te is tudod, hogy ez így nem mehet. Mióta is ismered a srácot? Két hónapja? Oké, belátom, marha dögös, de ez akkor is nonszensz. Nem viselkedhetsz úgy, mintha összedőlt volna körülötted a világ… Például, én még itt vagyok, párkapcsolati gondokban szenvedek, és hahó, szükségem lenne a legjobb barátnőmre!
Ez hatott. Bár sok dolog történt már az óta, de emlékeztem, mikor barátnőm azt mondta, attól tart, Jacob Black megcsalja őt. Franc állítása szerint volt, mikor a fiú rejtélyes üzenetek közepette felszívódott, és Jake apja szerint még az éjszakákat sem töltötte otthon, bár az öreg Billy, Charlie nagy cimborája szerint egész más állt a dolgok mögött.
Megértettem Francist, hisz ezeket a dolgokat hallva tényleg úgy tűnt, hogy Jacobnak van valakije.
Felkászálódtam az ágyból, hisz a találkát fél órával ezuntánra beszéltük meg.
Lefürödtem és hajat szárítottam, miközben az előttem lévő telefonomat szuggeráltam: szólalj már meg! De az nem jelzett se hívást, de sms-t.
Mikor kész lettem, felkapva a telefont és magamat egy törölközőbe csavarva mentem vissza a szobámba.
Egy fekete farmert meg pulcsit vettem fel, és a kocsikulcsomat az asztalról.
Lassan, a gondolataimba merülve vezettem barátnőmék házáig, majd mikor leparkoltam a feljárójukon, dudáltam egyet.
Mi lenne, ha én hívnám?
Nem. Ha nem hív, biztos oka van rá. Talán csak nem ér rá… valami fontosabb dolga van.
Azzal, hogy kivel, gondolni sem bírtam.
El kéne ezt felejtenem! Engem szeret, hát nem világosan megmondta? Bíznom kell benne.
- Szió! Indulhatunk? – huppant be Franc a furgonba. Fekete kockás kabát volt rajta.
- És mit is fogunk csinálni? – kérdeztem gyanakodva. – Mondd, hogy nem akarsz megint kémkedni!
- Csábít az ötlet, de azt hiszem, a vérszomjas-emberölő-farkas szitu után leteszek róla. Örökre, sőt még utána is.
- Helyes. Jó.
- Szóval Jake-kel még mindig nem tisztáztátok az ügyet? – kérdeztem egy együtt érző pillantást lövellve Francis felé.
- Viccelsz? Jó formán nem is láttam az óta. Komolyan nem tudom, mi van velünk… - lett szomorkás a hangja.
- Sajnálom, Franc – mondtam szomorúan, és tényleg az is voltam miatta, hiszen a legjobb barátnőm volt.
- Ja.
Pár perc csend után szólaltam meg újra, amolyan lássa, hogy nem csak ő van szar helyzetben célzattal.
- Edward még mindig nem hívott fel.
- Ó. Hát ezeket jól kifogtuk, nem? – nevetett fel. Nem volt örömteli, de valahogy rám is átragadt.
Szóval ott ültünk a kocsiban, és a saját magunk siralmas helyzetén röhögtünk.
Portlandbe érve az egyik nagy pláza előtt parkoltam le.
Sorba jártuk a boltokat, bár egyikőnk se volt az a fajta lány, akinek annyira számított volna, mit visel. Sosem éreztünk különösebb késztetést rá, hogy addig vásároljunk cuki és haszontalan dolgokat, amíg a szekrényünk teli nem lesz.
De mégis, jobb dolog – esetében a pasija után kémkedés, esetemben a volt barátnőkkel való hajtépés – híján kénytelenek voltunk ezt az időtöltést választani.
Hajtépés… Te jó isten, én? Így belegondolva annyira nonszensznek tűnt az egész. Már maga a tény is, hogy nekem, végül is, pasim van.
És hogy az ex-barátnőjével verekszem össze…
Jesszus, a mindig visszahúzódó Bella Swan? Anyu el sem hinné. Még én sem hiszem el.
- Nézd csak, ez egész tűrhető! – tartott fel Francis egy V kivágásos, mélykék gombokkal kirakott felsőt. – Illene hozzád. És valahol mintha azt hallottam volna, Edward Cullen kedvenc színe a sötétkék. – kacsintott egyet, majd kitört belőle a nevetés.
- Add már ide! – kaptam ki a kezéből a pulcsit, és én is elmosolyogtam magam.
Tény, mi tény, a suliban Edward legalább egy félistennek számított. Egy nagyon rejtélyes, nagyon fehér, nagyon visszahúzódó félisten. Mindenféle pletykák keringtek róla, de nem csak róla, az egész Cullen klánról a városban. Persze az igazság még senki ajkán nem bukott ki.
Végtére is megvettem a pulóvert. Pletyka vagy nem pletyka, szereti vagy nem, a kék nekem is bejön.
/Adriana szemszöge/
Edward a port angelesi kórház előtti téren várt engem.
Ez a hely volt a Mi helyünk. A kórházban láttuk egymást először, itt pedig először csókolt meg. Csak remélni tudtam, hogy ez a mai nap is ilyen kellemesen fog végződni.
A szél meglibbentette a hajam, amit most kiengedve hagytam. Edward megfordult, és miközben feléje tartottam, végigsiklott rajtam a tekintete. Egyszer, kétszer, sokszor.
Világosszürke csípőfarmert viseltem egy meleg, barna telttalpú csizmával és hosszú, barna kabátot a csípős, téli hideg ellen.
- Szia – köszöntöttem, mikor odaértem. A szívem majd kiugrott a helyéből.
- Szia – suttogta, miközben orrlyukai kitágultak. Mindig is imádta az illatomat.
Pár pillanatig csendben néztük egymást, azt találgatva, miért is vagyunk mi most itt. Aranyló szeme minden gondolatot száműzött a fejemből. Nem volt múlt, se jövő, csak jelen. Csak Mi voltunk.
- Szóval – kezdte Edward – szeretnél valami melegebb helyre menni?
- Nem, itt tökéletes – mosolyodtam el az emlékre. – Emlékszel, mikor mi…
- Már hogy ne emlékeznék! – vágta rá, és egy lépéssel közelebb jött hozzám.
- Hát persze, vámpírmemória… - bólintottam.
- Nem úgy értettem. Azt az estét… nem tudnám elfelejteni soha. Még ha ember volnék, akkor sem.
Megint csak elmosolyodtam.
- Tehát még mindig jelent neked valamit.
- Dana…
- És… és én is jelentek neked… valamit?
- Ne kérdezz butaságokat! – jött még közelebb, az egyik tincsemet az orrához emelve.
- Csak hallanom kell… - suttogtam a nyakába.
- Mindig fontos leszel nekem. Örökké szeretni foglak.
- Szerelemmel?
- Én…
- Szerelemmel, Edward?
- Őszinte leszek veled, mert azt érdemled. Nem tudom, hogyan fogok érezni 20-30 év múlva, mivel még abban sem vagyok biztos, most hogyan érek. Ti mindig…
Az arcom elsötétült. – Mi?
- Te és Bella.
- Már megint Ő! – húzódtam el tőle. – Hát ezt nem hiszem el! Nem telhet úgy el tíz perc, hogy ne gondolj rá, vagy legalább ne ejtsd ki a nevét, ugye? – ráztam meg a fejem. A könnyek és a hideg a szememet égették.
- Sajnálom, de nem akarok hazudni nekem, legkevésbé magamnak. Az nem lenne helyes.
- Itt már semmi sem helyes, Edward… - léptem vissza a közelébe. – Ebben a játékban már nincsenek szabályok… nincsen Te vagy Én, se Ő… csak Mi vagyunk. Úgy látszik, a Sors ezt osztotta nekünk. Valakinek távoznia kell, hogy megint szerethessünk…
Edward hitetlenkedve hallgatta minden egyes szavamat. Ha lehet, még fehérebbé vált.
Ugyanis tudta, hogy komolyan gondolom, és ez mindennél jobban megijesztette.
Adriana verse
Ölelj még, s tartsd távol a magányt,
Ne menj még, nem baj, ha utálsz.
Csak szoríts magadhoz, nyeld el könnyeim,
Ha neked nem is, nekem biztosan segít.
Ne törődj mással, szíved csak az enyém,
Csókolj, szeress, ölelj, legyél még az enyém!
És ha vége lesz, ha már nem bírod tovább,
Bilinccsel és tüzelő, ezüst lánccal kötöm magam hozzád.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)