2011. október 18., kedd
Gyilkos ösztönök - 33. fejezet
33. (Rossz) Döntés
/Dana szemszöge/
Hogy fájt-e ilyeneket mondanom Edwardnak?
Természetesen nem. Az összes szavamat komolyan gondoltam.
Még mindig nagy helyet foglalt el a szívemben, igen, de ennek legnagyobb része színtiszta gyűlölet volt.
Mégjobban utáltam Bellát, aki elvette tőlem az életem. Közvetettem még Evie halálában is hibás volt, hiszen az egész dolog miatta indult ki, a titkot miatta árultam el legjobb barátnőmnek.
Ha nem lenne Bella, nem lenne semmi baj, Edwarddal még mindig együtt lennénk, szeretnénk egymást, és Evie-nek sem kellett volna az életével fizetnie.
Bosszút fogok állni rajtuk, de még fogalmam sincs, hogyan tehetném.
Hogy ártsak egyedül, emberként hét vámpírnak, és egy olyan hárpiának, akit ők védelmeznek?
Nem tudom, de egyszerűen nem hagyhatom, hogy ők ketten boldogok legyenek együtt. Soha! Okosnak kell lennem, nekem kell kijönnöm ebből az egészből győztesként.
De időbe telik, amíg kigondolok valamit, ami beválhat, és addig is el kell foglalnom magam.
Élni fogom az életem, jobban, mint valaha. Nem szabad, hogy az Evie-vel történtek, vagy bármi legyengítsen. Túl kell lépnem ezen most azonnal. Mindegy, milyen áron.
Port Angeles sötét utcáit, szűk sikátorait, a földön kuporgó kéregető, mocskos embereket látva elgondolkodok, mennyire más is lehetne az életem. Milyen sorsom lehetne? Mire jutnék az utcán? Nem lenne semmi pénzem, vagyonom…
Semmi, amivel megszerezhetném azt, amire most vágyom, az egyik sikátorbeli sötét alaktól.
Remélem, még azelőtt el tudom intézni, mielőtt Alice-nek látomása támadna róla. Épp ezért nem is döntöttem el semmit, amíg meg nem láttam a pasast, aki egyből kiszúrt.
- Szia, kiscicám… Mit keres egy ilyen gyönyörű kislány egy ilyen helyen, mint ez itt? Itt csúnya dolgok történhetnek ám az emberrel – a pasas idősebb nálam, harminc körüli. Jóképűnek is nevezhető, a maga sötét, drogdíler módján. Fekete sapka és hosszú sötétbarna tincsek rejtik el előlem a szemét.
- Szerintem tudod, mit keresek. Arra gondoltam, te talán segíthetsz ebben – remélem, ért a célzásból, odaadom neki a pénzt és elhúzok, de érthető módon hárít, nem akar lebukni. Talán azt hiszi, zsaru vagyok.
- Fogalmam sincs, kiscica, de ha magányos vagy, szívesen segítek rajtad, ezen ne múljon – villantja ki a fogait, és úgy jártatja rajtam a tekintetét, mintha képes lenne felfalni a szemeivel.
Még sosem csináltam ilyet. Nem tudom, mit kell tennem, mondanom, hogy kell viselkednem.
- Nézd, láttam, hogy az előbb mit adtál annak a pasasnak – türelmetlenkedem.
Eltűnik a mosolya, most egész máshogy néz rám.
- Nem vagy zsaru, ugye, kiscicám? Azokat nem szeretjük errefelé.
- Csak egy vevő vagyok – mondom, és próbálom nem hülyén érezni magam. Vajon látja rajtam, mennyire kezdő vagyok? Próbálom minél gyorsabban elintézni, hazaérni, és kiélvezni minden egyes percét.
- Mit szeretnél? – körbenéz, hátha valaki figyel, de szerintem itt mindenki magasról tesz rá, ki és mivel üzletel.
- Kokain – ó, csak ne bánjam meg…
- Biztos vagy benne, cica? Az nem játék.
- Mennyi lesz?
El sem hiszem, hogy megtettem. Szarul érzem magam, és ki akarok törni a mindennapokból. El kell lazulnom, nem akarom az üvöltő gondolatokat a fejemben, csak pár óra nyugalomra vágyom. Hogy legyen miért élnem. Hogy kihúzzam valahogy a bosszúig.
De így is kételkedem benne, hogy nem kellene-e még most visszafordulnom.
Képes lennék rá?
Ha hazaérek, és megteszem az első lépést egy másik Dana felé, akkor a válasz tagadhatatlanul, visszafordíthatatlanul nem lesz.
Nem érdekel. Döntöttem. Megvettem. Már most visszafordíthatatlan.
/Edward szemszöge/
Egy látomás hasít belém, mentálisan érzékelem, ami Alice fejében zajlódik le.
Egy döntés.
Egy gondolat, melyből tett lesz.
Dana iszonyatos hibát készül elkövetni.
Már rohannék, egyetlen pillanatig sem átgondolva futnék segíteni rajta, megakadályozni, de Alice már ott is van előttem.
- Gondolkodj, Edward! Emlékezz, hogy miket mondott neked! Ez már nem a te dolgod. Nem akadályozhatod meg, világosan megmondta, hogy nem akar már téged, és hogy utál. Nem mehetsz oda. Ez a döntése.
Mozog a szája, beszél hozzám, hallom a gondolatait is, betöltik a fejemet, eggyé lesznek a sajátoméval. Tudom, hogy mit mondott.
De hogyan ülhetnék itt, tudva, hogy mit követ el épp?
- Edward, tudom, hogy nehéz…
- Lehetetlen!
Rose ront be a szobába.
- Mi az? Min veszekedtek? Adriana-ról van szó? Mi van vele?
Aggódik, hallom a fejében.
- Ha nem akadályozom meg, hatalmas ballépést fog elkövetni – nem igaz, hogy Alice nem enged. Itt áll az utamban, és feltartóztat.
Nem… ha a teljes igazságot akarom mondani, nem csak Alice miatt állok még mindig egy helyben. Magam miatt is. Az elmémben még mindig kristálytisztán él az emlékkép: ahogy Dana kiabál velem, az arca, a szeme, a szavai… Nem akar már engem.
Ha odamegyek, mégjobban megutál, pedig csak segíteni szeretnék.
És ott van még az is, hogy milyen kapcsolatom lehetne így Bellával? Hogy lehetnék vele, ha amikor csak tehetném, Danához rohannék el? Hogy bízhatna bennem? Ezért nem mozdulok.
- Mit fog tenni? – kiabálja Rosalie. – Mondd már!
- Kokain… - suttogom, és nővérem már ott sincs. Az ablakomból még látom elrohanni az erdő fái közt. De mi van, ha míg mi itt
vitatkoztunk, Dana pár kilométerre éppen elbúcsúzott a régi életétől? A lánytól, akit valaha tiszta szívemből imádtam.
/Dana szemszöge/
Hogy fájt-e ilyeneket mondanom Edwardnak?
Természetesen nem. Az összes szavamat komolyan gondoltam.
Még mindig nagy helyet foglalt el a szívemben, igen, de ennek legnagyobb része színtiszta gyűlölet volt.
Mégjobban utáltam Bellát, aki elvette tőlem az életem. Közvetettem még Evie halálában is hibás volt, hiszen az egész dolog miatta indult ki, a titkot miatta árultam el legjobb barátnőmnek.
Ha nem lenne Bella, nem lenne semmi baj, Edwarddal még mindig együtt lennénk, szeretnénk egymást, és Evie-nek sem kellett volna az életével fizetnie.
Bosszút fogok állni rajtuk, de még fogalmam sincs, hogyan tehetném.
Hogy ártsak egyedül, emberként hét vámpírnak, és egy olyan hárpiának, akit ők védelmeznek?
Nem tudom, de egyszerűen nem hagyhatom, hogy ők ketten boldogok legyenek együtt. Soha! Okosnak kell lennem, nekem kell kijönnöm ebből az egészből győztesként.
De időbe telik, amíg kigondolok valamit, ami beválhat, és addig is el kell foglalnom magam.
Élni fogom az életem, jobban, mint valaha. Nem szabad, hogy az Evie-vel történtek, vagy bármi legyengítsen. Túl kell lépnem ezen most azonnal. Mindegy, milyen áron.
Port Angeles sötét utcáit, szűk sikátorait, a földön kuporgó kéregető, mocskos embereket látva elgondolkodok, mennyire más is lehetne az életem. Milyen sorsom lehetne? Mire jutnék az utcán? Nem lenne semmi pénzem, vagyonom…
Semmi, amivel megszerezhetném azt, amire most vágyom, az egyik sikátorbeli sötét alaktól.
Remélem, még azelőtt el tudom intézni, mielőtt Alice-nek látomása támadna róla. Épp ezért nem is döntöttem el semmit, amíg meg nem láttam a pasast, aki egyből kiszúrt.
- Szia, kiscicám… Mit keres egy ilyen gyönyörű kislány egy ilyen helyen, mint ez itt? Itt csúnya dolgok történhetnek ám az emberrel – a pasas idősebb nálam, harminc körüli. Jóképűnek is nevezhető, a maga sötét, drogdíler módján. Fekete sapka és hosszú sötétbarna tincsek rejtik el előlem a szemét.
- Szerintem tudod, mit keresek. Arra gondoltam, te talán segíthetsz ebben – remélem, ért a célzásból, odaadom neki a pénzt és elhúzok, de érthető módon hárít, nem akar lebukni. Talán azt hiszi, zsaru vagyok.
- Fogalmam sincs, kiscica, de ha magányos vagy, szívesen segítek rajtad, ezen ne múljon – villantja ki a fogait, és úgy jártatja rajtam a tekintetét, mintha képes lenne felfalni a szemeivel.
Még sosem csináltam ilyet. Nem tudom, mit kell tennem, mondanom, hogy kell viselkednem.
- Nézd, láttam, hogy az előbb mit adtál annak a pasasnak – türelmetlenkedem.
Eltűnik a mosolya, most egész máshogy néz rám.
- Nem vagy zsaru, ugye, kiscicám? Azokat nem szeretjük errefelé.
- Csak egy vevő vagyok – mondom, és próbálom nem hülyén érezni magam. Vajon látja rajtam, mennyire kezdő vagyok? Próbálom minél gyorsabban elintézni, hazaérni, és kiélvezni minden egyes percét.
- Mit szeretnél? – körbenéz, hátha valaki figyel, de szerintem itt mindenki magasról tesz rá, ki és mivel üzletel.
- Kokain – ó, csak ne bánjam meg…
- Biztos vagy benne, cica? Az nem játék.
- Mennyi lesz?
El sem hiszem, hogy megtettem. Szarul érzem magam, és ki akarok törni a mindennapokból. El kell lazulnom, nem akarom az üvöltő gondolatokat a fejemben, csak pár óra nyugalomra vágyom. Hogy legyen miért élnem. Hogy kihúzzam valahogy a bosszúig.
De így is kételkedem benne, hogy nem kellene-e még most visszafordulnom.
Képes lennék rá?
Ha hazaérek, és megteszem az első lépést egy másik Dana felé, akkor a válasz tagadhatatlanul, visszafordíthatatlanul nem lesz.
Nem érdekel. Döntöttem. Megvettem. Már most visszafordíthatatlan.
/Edward szemszöge/
Egy látomás hasít belém, mentálisan érzékelem, ami Alice fejében zajlódik le.
Egy döntés.
Egy gondolat, melyből tett lesz.
Dana iszonyatos hibát készül elkövetni.
Már rohannék, egyetlen pillanatig sem átgondolva futnék segíteni rajta, megakadályozni, de Alice már ott is van előttem.
- Gondolkodj, Edward! Emlékezz, hogy miket mondott neked! Ez már nem a te dolgod. Nem akadályozhatod meg, világosan megmondta, hogy nem akar már téged, és hogy utál. Nem mehetsz oda. Ez a döntése.
Mozog a szája, beszél hozzám, hallom a gondolatait is, betöltik a fejemet, eggyé lesznek a sajátoméval. Tudom, hogy mit mondott.
De hogyan ülhetnék itt, tudva, hogy mit követ el épp?
- Edward, tudom, hogy nehéz…
- Lehetetlen!
Rose ront be a szobába.
- Mi az? Min veszekedtek? Adriana-ról van szó? Mi van vele?
Aggódik, hallom a fejében.
- Ha nem akadályozom meg, hatalmas ballépést fog elkövetni – nem igaz, hogy Alice nem enged. Itt áll az utamban, és feltartóztat.
Nem… ha a teljes igazságot akarom mondani, nem csak Alice miatt állok még mindig egy helyben. Magam miatt is. Az elmémben még mindig kristálytisztán él az emlékkép: ahogy Dana kiabál velem, az arca, a szeme, a szavai… Nem akar már engem.
Ha odamegyek, mégjobban megutál, pedig csak segíteni szeretnék.
És ott van még az is, hogy milyen kapcsolatom lehetne így Bellával? Hogy lehetnék vele, ha amikor csak tehetném, Danához rohannék el? Hogy bízhatna bennem? Ezért nem mozdulok.
- Mit fog tenni? – kiabálja Rosalie. – Mondd már!
- Kokain… - suttogom, és nővérem már ott sincs. Az ablakomból még látom elrohanni az erdő fái közt. De mi van, ha míg mi itt
vitatkoztunk, Dana pár kilométerre éppen elbúcsúzott a régi életétől? A lánytól, akit valaha tiszta szívemből imádtam.
2011. október 14., péntek
2011. október 2., vasárnap
Rózsaszín mágia - 16. rész
LIAM: Történt már veletek olyan, hogy álmodoztatok valamiről – mindegy hogy miről -, egyfolytában, csak hogy ne kelljen szembesülnötök a valósággal? A valódi életetekkel, gondjaitokkal, döntéseitekkel – jókkal s rosszakkal egyaránt -, a sorsotokkal?
Vannak emberek, akik csinálják. Vagyis próbálkoznak vele. Esetleg hisznek benne, remélik, hogy ez talán változtat valamin. Talán csak próbálják megóvni magukat a teljes káosztól? Félnek, hogy beleőrülnek az életükbe?
Ja. Van ilyen. Nem is kevés. De szerintetek ez beválhat? Használ, segít az, ha elhitetik magukkal, hogy más életet élnek, más emberekkel körülvéve, más döntésekkel?
Én a „próbálkozók” kategóriába vagyok besorolható, azt hiszem.
De hogy hinnék benne, hogy ez bármit is megváltoztat? Azt kétlem. De legalább jólesik. Segít elterelni a figyelmem, ha másra nem is jó.
Más dolgok viszont nem ilyen jó figyelemelterelők, pedig arra most nagy szükségem van. Én is félek, hogy lassan beleőrülök.
Az örökös titkolózásba, hogy kénytelen vagyok valaki más életét élni, az Ő hiányába, hogy nem érezhetem a haja illatát, nem ölelhetem át, nem mondhatom el neki az igazat, hogy fájdalmat okozok annak, aki az életemet jelenti. Hagynom kell, hogy azt higgye, megriaszt a valóság, hogy még nem vagyok felkészülve rá, hogy nem akarok tőle semmit. Pedig ha tudná az én igazságomat, az én történetem…
Épp ez az. Nem tudhatja, még csak nem is sejtheti meg. De így, hazugságokkal körülvéve hogy léphetek tovább? Mégis hol érne a következő nap? Egy újabb mese kellős közepén?
Ez nem élet. Nélküle nem. Így nem.
Hazafelé készülődtem Christytől, ahova eleinte nem is akartam elmenni, de most, hogy azt mondtam neki, fel kéne elevenítenünk a közös múltat, muszáj volt fenntartanom a látszatot.
Csókolózni vele a suliban, fogni a kezét a folyosón, hazakísérni, és néha felmenni hozzá…
Reggelente, mikor még nem kellett megjátszanom magam, egész máshogy képzeltem a napjaimat. De amikor az ő illatát éreztem meg Camilé helyett, tudtam, hogy ez a nekem szánt valóság, és nem az, amivel minden éjjel álmodom.
A szobámba érve az első dolgom volt levetni minden álarcot. Mentálisan és fizikailag is. Hiszen otthon voltam, az egyetlen helyen, ahol önmagam lehettem.
A tükör elé álltam, és nem azért, mert valami piperkőc voltam, akinek az az első dolga, hogy a kinézetét ellenőrizze.
Nem. Bár mindig volt nálam tükör, ez tény, és ellenőriznem is kellett magam rendszeresen.
Az arcomat. Azt, hogy a minden reggel muszájból felkent több rétegnyi alapozó és púder teljesen elfedi-e valódi énem legfelismerhetőbb jegyét: a fél arcomat átszelő tetoválást, amit még kisgyerekkorában megkap minden egyes Boszorkányvadász.
CAMIL: Unatkoztam. Az első, ami eszembe jutott, ami felkeltette a figyelmem a reggeli felkelést követően, az az volt, hogy mi a csudát fogok én csinálni egész nap?
Tehát unatkoztam, és ez ironikus volt. Hogy még egyáltalán érdekelt. Hogy azt hittem, képes lennék bármire is nap, mint nap.
Hogyan, ha az egykori éltető motor helyett most csak üresség tátong a mellkasomban? Hogyan, ha egy rossz emlék, egy felidézett fájó szó miatt úgy érzem, szétcsúszom, egyszerűen elveszek?
Hát ez az. Sehogy. De lehet hogy nagyon mélyen, valahol, esetleg akartam? Azt hiszem, igen.
Akartam, de nem ment.
A fejemben ott égtek még a szavai: „Nem megy. Nem lehet.”
És most először láttam hozzá elég tisztán, hogy értelmezzem is őket. Tisztában voltam vele, hogyan érinthette, mikor meglátott a sikátorban, elképesztette, mire vagyok képes, és hogy ezt eltitkoltam előle. Így visszaemlékezve, nagyon könnyen rájött, hogy a boszorkányságom áll a háttérben. Túl könnyen. Honnan tudhatta? Honnan, honnan, honnan?
Mert mit is láthatott pontosan? Nem sokat. Közel sem mindent, amire képes voltam. Mindössze annyit, hogy ellöktem a pasast. Oké, az igaz, hogy egyetlen érintés nélkül, és nem szimplán odébblöktem, hanem felkentem az úgy öt-hat méterre lévő szemközti falra.
De ez akármi lehetett. Nem emberi, ez tény. De miért pont boszorkány?
Hihette volna, hogy vámpír vagyok, vagy valamilyen más torzszülött.
Talán csak túl sok Bűbájos boszorkányok epizódot nézett a tv-ben. Ez ugrott be neki először, és természetesen minden stimmelt, ezért nem is gondolta tovább a dolgot.
Lehet. De ott volt még az a pár apró tényező, ami nem hagyott nyugodni. Mint hogy a szemében nem félelmet, hanem megdöbbenést, felismerést láttam. Hogy nem tett fel kérdéseket, nem mondta el senkinek, és az, hogy a bátyámat is kerülte. Nem félelemből, inkább mintha így volna helyes. Nem voltak fura pillantások, nem volt feszültség, egyszerűen távol tartotta magát. Ebben persze nem volt semmi kivetnivaló. Ki akar ilyen különcökkel, torzszülöttekkel barátkozni? Érthető lett volna, ha nem motoszkált volna valami a fejemben, amitől az egész hátborzongató volt, és nem kúszott volna furcsa hideg a gyomromba, amikor ezen járt az eszem. Mindezek mellett ott volt az a két szó, amit nem tudtam hova tenni: „Nem lehet.” Hogy érthette? Miért nem lehet? Azt mondta, akarja. Akarja, de nem lehet.
Istenem, nem tudom kiverni a fejemből. Miért nem megy? Hisz nem olyan régóta ismerem. Akkor miért kell ennyire kötődnöm hozzá? Miért kell ezernyi szálnak összekötnie bennünket? Miért kell szeretnem őt?
Kopogást hallottam.
- Anya, kérlek, most ne.
Nem akartam megint hallani a „Kicsim, minden rendben lesz” szöveget. Nem akartam hazugságokkal kábítani magamat. Hogy lehetne rendben?
- Kenny vagyok! – megdermedtem. Majdnem egy hónapja alig hallottam a hangját. Hozzám egyet sem szólt.
Felálltam az ágyamról, magam köré tekertem a köntösöm – még mindig pizsamában voltam -, és odasétáltam az ajtóhoz. Mintha gyenge, erőtlen kis szárnycsapásokat éreztem volna a mellkasomban. Hetek óta először volt értelme léteznie.
Ajtót nyitottam, és először néztünk egymás szemébe.
- Beszélnünk kéne – mondta.
- Gyere be.
Vajon mit akarhat mondani? Remélem… remélem, hogy…
- Sajnálok mindent, amit mondtam, Cam. Én… idő kellett hozzá, hogy rájöjjek, tényleg kimondtam azokat a szavakat, és hogy ez neked hogyan esett. Elképzelni sem tudom, mit kellett átélned az elmúlt hetekben, tudom, mennyire fontos volt neked. Bocsánat, amiért fájdalmat okoztam. Tudnod kell, hogy nem gondolom, hogy te vagy a hibás a múltban történt dolgokért, sőt. Három évvel ezelőtt te mentetted meg anyáékat azzal, hogy elég bátor voltál, és szembe tudtál velük nézni. Ha te akkor nem lettél volna, mára mind halottak lennénk. Szóval sajnálom. Kérlek, ne haragudj rám! – ahogy ott ült az ágyamon, könnyes szemekkel és ezeket mondta nekem, hirtelen mintha minden rosszba vegyült volna valami apró kis jó is. Akkor se tudtam volna haragudni rá, ha a világ minden rosszát elköveti ellenem. Mindennél jobban szerettem egész életemben.
- Sosem haragudtam rád, Kenny – alig érthetően beszéltem a sírás miatt, de reméltem, hogy azért érti. – Rosszul estek a szavaid, de mindent igaznak hittem, amit mondtál, azelőtt is tudtam, hogy én tehetek mindenről, szóval, semmi baj. Nem baj.
- De hát nem a te…
- Ne! Kérlek, ne… Csak gyere ide, és ölelj meg – erőltettem magamra egy mosolyféleséget.
Percekig álltunk összefonódva, egy kicsit megfeledkezve a világról, egy kicsit reménykedve egy jobb jövőben. És akkor először kimondtam, amit már három éve, azon a szörnyű, véres éjszakán kellett volna.
- Köszönöm, hogy megmentetted az életem, Kenny Anderson – majd még szorosabban öleltük egymást tovább.
Vannak emberek, akik csinálják. Vagyis próbálkoznak vele. Esetleg hisznek benne, remélik, hogy ez talán változtat valamin. Talán csak próbálják megóvni magukat a teljes káosztól? Félnek, hogy beleőrülnek az életükbe?
Ja. Van ilyen. Nem is kevés. De szerintetek ez beválhat? Használ, segít az, ha elhitetik magukkal, hogy más életet élnek, más emberekkel körülvéve, más döntésekkel?
Én a „próbálkozók” kategóriába vagyok besorolható, azt hiszem.
De hogy hinnék benne, hogy ez bármit is megváltoztat? Azt kétlem. De legalább jólesik. Segít elterelni a figyelmem, ha másra nem is jó.
Más dolgok viszont nem ilyen jó figyelemelterelők, pedig arra most nagy szükségem van. Én is félek, hogy lassan beleőrülök.
Az örökös titkolózásba, hogy kénytelen vagyok valaki más életét élni, az Ő hiányába, hogy nem érezhetem a haja illatát, nem ölelhetem át, nem mondhatom el neki az igazat, hogy fájdalmat okozok annak, aki az életemet jelenti. Hagynom kell, hogy azt higgye, megriaszt a valóság, hogy még nem vagyok felkészülve rá, hogy nem akarok tőle semmit. Pedig ha tudná az én igazságomat, az én történetem…
Épp ez az. Nem tudhatja, még csak nem is sejtheti meg. De így, hazugságokkal körülvéve hogy léphetek tovább? Mégis hol érne a következő nap? Egy újabb mese kellős közepén?
Ez nem élet. Nélküle nem. Így nem.
Hazafelé készülődtem Christytől, ahova eleinte nem is akartam elmenni, de most, hogy azt mondtam neki, fel kéne elevenítenünk a közös múltat, muszáj volt fenntartanom a látszatot.
Csókolózni vele a suliban, fogni a kezét a folyosón, hazakísérni, és néha felmenni hozzá…
Reggelente, mikor még nem kellett megjátszanom magam, egész máshogy képzeltem a napjaimat. De amikor az ő illatát éreztem meg Camilé helyett, tudtam, hogy ez a nekem szánt valóság, és nem az, amivel minden éjjel álmodom.
A szobámba érve az első dolgom volt levetni minden álarcot. Mentálisan és fizikailag is. Hiszen otthon voltam, az egyetlen helyen, ahol önmagam lehettem.
A tükör elé álltam, és nem azért, mert valami piperkőc voltam, akinek az az első dolga, hogy a kinézetét ellenőrizze.
Nem. Bár mindig volt nálam tükör, ez tény, és ellenőriznem is kellett magam rendszeresen.
Az arcomat. Azt, hogy a minden reggel muszájból felkent több rétegnyi alapozó és púder teljesen elfedi-e valódi énem legfelismerhetőbb jegyét: a fél arcomat átszelő tetoválást, amit még kisgyerekkorában megkap minden egyes Boszorkányvadász.
CAMIL: Unatkoztam. Az első, ami eszembe jutott, ami felkeltette a figyelmem a reggeli felkelést követően, az az volt, hogy mi a csudát fogok én csinálni egész nap?
Tehát unatkoztam, és ez ironikus volt. Hogy még egyáltalán érdekelt. Hogy azt hittem, képes lennék bármire is nap, mint nap.
Hogyan, ha az egykori éltető motor helyett most csak üresség tátong a mellkasomban? Hogyan, ha egy rossz emlék, egy felidézett fájó szó miatt úgy érzem, szétcsúszom, egyszerűen elveszek?
Hát ez az. Sehogy. De lehet hogy nagyon mélyen, valahol, esetleg akartam? Azt hiszem, igen.
Akartam, de nem ment.
A fejemben ott égtek még a szavai: „Nem megy. Nem lehet.”
És most először láttam hozzá elég tisztán, hogy értelmezzem is őket. Tisztában voltam vele, hogyan érinthette, mikor meglátott a sikátorban, elképesztette, mire vagyok képes, és hogy ezt eltitkoltam előle. Így visszaemlékezve, nagyon könnyen rájött, hogy a boszorkányságom áll a háttérben. Túl könnyen. Honnan tudhatta? Honnan, honnan, honnan?
Mert mit is láthatott pontosan? Nem sokat. Közel sem mindent, amire képes voltam. Mindössze annyit, hogy ellöktem a pasast. Oké, az igaz, hogy egyetlen érintés nélkül, és nem szimplán odébblöktem, hanem felkentem az úgy öt-hat méterre lévő szemközti falra.
De ez akármi lehetett. Nem emberi, ez tény. De miért pont boszorkány?
Hihette volna, hogy vámpír vagyok, vagy valamilyen más torzszülött.
Talán csak túl sok Bűbájos boszorkányok epizódot nézett a tv-ben. Ez ugrott be neki először, és természetesen minden stimmelt, ezért nem is gondolta tovább a dolgot.
Lehet. De ott volt még az a pár apró tényező, ami nem hagyott nyugodni. Mint hogy a szemében nem félelmet, hanem megdöbbenést, felismerést láttam. Hogy nem tett fel kérdéseket, nem mondta el senkinek, és az, hogy a bátyámat is kerülte. Nem félelemből, inkább mintha így volna helyes. Nem voltak fura pillantások, nem volt feszültség, egyszerűen távol tartotta magát. Ebben persze nem volt semmi kivetnivaló. Ki akar ilyen különcökkel, torzszülöttekkel barátkozni? Érthető lett volna, ha nem motoszkált volna valami a fejemben, amitől az egész hátborzongató volt, és nem kúszott volna furcsa hideg a gyomromba, amikor ezen járt az eszem. Mindezek mellett ott volt az a két szó, amit nem tudtam hova tenni: „Nem lehet.” Hogy érthette? Miért nem lehet? Azt mondta, akarja. Akarja, de nem lehet.
Istenem, nem tudom kiverni a fejemből. Miért nem megy? Hisz nem olyan régóta ismerem. Akkor miért kell ennyire kötődnöm hozzá? Miért kell ezernyi szálnak összekötnie bennünket? Miért kell szeretnem őt?
Kopogást hallottam.
- Anya, kérlek, most ne.
Nem akartam megint hallani a „Kicsim, minden rendben lesz” szöveget. Nem akartam hazugságokkal kábítani magamat. Hogy lehetne rendben?
- Kenny vagyok! – megdermedtem. Majdnem egy hónapja alig hallottam a hangját. Hozzám egyet sem szólt.
Felálltam az ágyamról, magam köré tekertem a köntösöm – még mindig pizsamában voltam -, és odasétáltam az ajtóhoz. Mintha gyenge, erőtlen kis szárnycsapásokat éreztem volna a mellkasomban. Hetek óta először volt értelme léteznie.
Ajtót nyitottam, és először néztünk egymás szemébe.
- Beszélnünk kéne – mondta.
- Gyere be.
Vajon mit akarhat mondani? Remélem… remélem, hogy…
- Sajnálok mindent, amit mondtam, Cam. Én… idő kellett hozzá, hogy rájöjjek, tényleg kimondtam azokat a szavakat, és hogy ez neked hogyan esett. Elképzelni sem tudom, mit kellett átélned az elmúlt hetekben, tudom, mennyire fontos volt neked. Bocsánat, amiért fájdalmat okoztam. Tudnod kell, hogy nem gondolom, hogy te vagy a hibás a múltban történt dolgokért, sőt. Három évvel ezelőtt te mentetted meg anyáékat azzal, hogy elég bátor voltál, és szembe tudtál velük nézni. Ha te akkor nem lettél volna, mára mind halottak lennénk. Szóval sajnálom. Kérlek, ne haragudj rám! – ahogy ott ült az ágyamon, könnyes szemekkel és ezeket mondta nekem, hirtelen mintha minden rosszba vegyült volna valami apró kis jó is. Akkor se tudtam volna haragudni rá, ha a világ minden rosszát elköveti ellenem. Mindennél jobban szerettem egész életemben.
- Sosem haragudtam rád, Kenny – alig érthetően beszéltem a sírás miatt, de reméltem, hogy azért érti. – Rosszul estek a szavaid, de mindent igaznak hittem, amit mondtál, azelőtt is tudtam, hogy én tehetek mindenről, szóval, semmi baj. Nem baj.
- De hát nem a te…
- Ne! Kérlek, ne… Csak gyere ide, és ölelj meg – erőltettem magamra egy mosolyféleséget.
Percekig álltunk összefonódva, egy kicsit megfeledkezve a világról, egy kicsit reménykedve egy jobb jövőben. És akkor először kimondtam, amit már három éve, azon a szörnyű, véres éjszakán kellett volna.
- Köszönöm, hogy megmentetted az életem, Kenny Anderson – majd még szorosabban öleltük egymást tovább.
2011. szeptember 29., csütörtök
32. fejezet
32. Fájdalom és gyűlölet
/Adriana szemszöge/
A temetést hétvégén tartottuk. Nem voltak sokan, csak a barátaink, Evie nővére és szülei, meg néhány ismerős arc az iskolából. Meg persze én, ott, az első sorban, tökéletes rálátással a koporsóra, amiben az én drága, egyetlen barátnőm feküdt. És miattam halt meg. De ezt senki sem tudta, és nem is akartam, hogy másképp legyen, hogy elveszítsek magam mellől mindenkit. Azt a néhány embert, aki még életben van… akit még nem vesztettem el.
Csak csendben álltam ott, a síró, gyászoló tömeg legelejében, és nem tudtam sírni. Nem ment. Már nem számít. Mindenki megfizet. Mert ő nem halhatott meg a semmiért…
**
/Bella szemszöge/
- Ne kezd már megint! – Tényleg kiakasztott – Vérfarkasok nincsenek! – mert féltem, hogy igaza lehet.
Vámpírok, farkasemberek… mi ez a hely? Mintha egy félresikerült rémmese közepébe csöppentünk volna.
Beszélnem kell Edwarddal erről az egészről. El kell mondania az egész történetet.
És ezzel csak egy baj van. Hogy nem beszélek vele.
Bár mindennél jobban szeretem, tényleg nagyon megbántott, és nem tudom, hányadán állok vele. Úgy látszik, nehéz a választás köztem és Adriana között. Vagy talán csak időre van szüksége?
Elvégre azt mondta, hogy szeret. De vele annyi de annyi emlék összeköti…
Mindenesetre elhatároztam: ha megint hív, beszélek vele.
- Akkor mivel magyarázod azt, amit láttunk? Óriási farkasok, és senki sem tesz semmit… Sőt, amikor Jacobéknál vagyok, mintha mindenki kerülné a témát, mintha nem szeretnék, hogyha egy közös titkuk felszínre kerülne. Komolyan, Bells, van más ötleted?
- Én… nincs.
Lassan megőrülök.
- Na nem mintha hinnék a Cullenékről mondottakban, de tudod, ilyen helyzetben az ember elbizonytalanodik, önkéntelenül is számításba vesz minden lehetőséget. Én is ezt tettem, és kérlek ne nézz bolondnak, de szerintem Forks hemzseg a természetfeletti lényektől.
- Ez itt a valóság, nem pedig az Underworld. – utáltam magam, amiért azt kellett mondanom, hogy nem hiszek neki, holott én tudtam, hogy ez mind igaz. De ez nem az én titkom volt, nem hagyhattam, hogy bárki megsejtse.
Valakinek ki kellett verni ezt az egészet a fejéből, de nekem, szemlátomást nem sikerül. Nem húzhattam tovább a dolgot.
- Franc, mindjárt visszajövök, oké? – és otthagytam. Fel kellett hívnom valakit. Bezárkóztam a mosdóba a mobilommal együtt.
- Haló – hallottam a kedves hangot a vonal túlsó feléről.
- Szia, Alice. Bella vagyok, és…
- Bella! Tudtam, hogy hívni fogsz! És igen, segítek – tájékoztatott csicsergő hangján.
- O...oké. Köszönöm, Alice – tudtam, hogy a jövőbelátás az ő képessége, ahogy a gondolatolvasás Edwardnak, de naiv módon azt hittem, hogy rajtam az ő képessége sem használ. Mindegy, így könnyebb is volt.
- Máris indulok – és letetette.
- Ó, képzeld, épp az előbb hívott fel Alice Cullen. Idejön – közöltem Francisszel, mire ő felvonta a szemöldökét.
- Cullen? Egy Cullent hívsz a házadba? – kérdezte megütközve.
- Őt nem kell behívni, Franc… - csodálkoztam, hogy még volt annyi lélekjelenlétem, hogy viccelni tudjak. Ő annyira nem díjazta a poént.
- Te tényleg nem félsz, ha netalán tényleg igaz minden, amit róluk mondanak? – tudtam, hogy igaz.
- Ez lehetetlen. És szerintem segít, hogyha megismered. Ha vele töltesz egy kis időt, rájössz, hogy milyen jófej. Ő nem egy… gonosz lény.
- Mindegy – csöngettek.
/Edward szemszöge/
Nem mentem el a temetésre, mert nem tudtam. És nem csak az az alapvető probléma volt, hogy a szertartást fényes nappal tartották, hanem az is, hogy bár tudtam, milyen iszonyatos lehet az Adrianának, még nem álltam rá készen, hogy újra lássam. Önzőség volt részemről ilyen helyzetben is csak magamra gondolnom, és utáltam is magam érte, de még nem tudtam volna a szemébe nézni. Ha most újra látnám összetörve, egyedül, elveszve… nem bírnék elszakadni tőle. És ha vele lennék, azzal csak hazudnék neki és önmagamnak is, és fájdalmat okoznék Bellának megint. Pedig most főleg ezt nem akartam. Vele akartam lenni, beszélni vele, átölelni, de hogy lehetnék boldog vele, mikor ilyen dolgok történnek Danával?
Minden pillanatban, mikor Alice-nek látomása volt a balesetről, a temetésről, és Adrianáról, ahogy sír, vagy csak néz maga elé üres, fátyolos szemekkel, egy kicsi darab leomlott a magam köré épített falból, mégjobban akartam őt látni, és egyreinkább vetettem el azokat az ellenérveket, miszerint túl korai volna még a közelébe mennem.
Szüksége van rám! Miféle önző gazember hagyná egyedül a szerelmét egy ilyen helyzetben?
És már ott sem voltam. Futottam, és közben már Evie Adamset átkoztam magamban. Mégis hogy lehetett ilyen felelőtlen? Miért tette ezt Danával? Nem gondolt rá, milyen fájdalmat okoz ezzel a szeretteinek?
És aztán ott volt az a gondolat is, ami nem hagyott nyugodni: mi késztette arra, hogy leigya magát, és autóba üljön?
Erről persze a nővéremnek nem volt megérzése. Talán Dana tud valamit róla.
Lelassítottam, mikor kiértem a sűrű fák köréből.
A házból nem hallatszott ki semmi egyéb, csak egyetlen szív dobogása, amit ezer közül is felismertem volna.
Be is mehettem volna, egyből ott lehettem volna mellette, hisz előtte nem kell titkolóznom, de most mégis bekopogtam, és megvártam, míg ajtót nyit.
Szörnyen nézett ki, a haja kócos, a szeme feldagadt és vörös, a mindig csinos ruhái helyett most csak egy rosszul megkötött sötét köntös volt rajta. Rám nézett, de semmi ismerős nem volt a pillantásában, amit azelőtt mindig láttam. Mintha egy idegenre nézne, vagy rosszabb.
- Hogy vagy, Dana? – úgy szerettem volna magamhoz ölelni. – Én… tényleg nagyon sajnálom. – lehetsz vámpír, akkor sem lehetsz elég erős ahhoz, hogy így lásd az egyik embert, akit a legjobban szeretsz a világon. – Úgy sajnálom… Ha tehetek bármit, hogy…
- Menj el, Edward.
- Engedd, hogy segítsek… - elvesztett mindenkit. Az anyját, a testvérét, a szerelmét, és most a legjobb barátját is. Nem hagyhatom el.
- Kérlek. Menj el – erősebbre húzza magán a köntöst, megtörli az orrát, és nem néz rám.
- Nem hagylak itt! Segítek. Nem hagylak egyedül… - átölelem.
És mintha egy pillanatra ő is át akarna ölelni, mintha fellélegezne, de aztán eltaszít magától.
- Nincs rád szükségem! Már nincs! Csak arra, hogy elhúzz innen, és ne gyere többet a közelembe, szörnyeteg! – próbál ellökni magától, kitaszigálni az ajtón, és bennem eltörik valami.
- Kérlek… kérlek… nem az hibám… - nem bírok a családjára gondolni, akiket csakis miattam vett üldözőbe az a szadista.
- Minden a te hibád! Miattad történt! Ha te nem… ha te nem lennél, nem történt volna velem semmi rossz. Miért kellett megismernem téged? Miért tetted tönkre az életem? Miért?
Gyűlöl engem, és minden oka megvan rá. Talán tényleg az lenne a legjobb, ha elmennék innen, ha már meghalni nem vagyok képes.
- Bocsáss meg – csak ennyit tudok kinyögni. És még ezt sem gondolom komolyan. Hogy kérhetném tőle?
- Utállak! Jobban, mint bárkit ezen a földön. Te meg a kis kurvád tönkre tettetek. Neki még elnézem, de te hogy tehetted?
- Én soha…
- Tönkre foglak tenni, Edward Cullen, az életemre esküszöm! – a tekintete gyűlöletet tükröz, nem bírok ránézni.
Nem lesz rá szükség, gondolom magamban, az érzés, hogy miattam elvesztett mindent, teljesen lebénít. Magamat teszem tönkre, és úgy látszik, másokat is. Miért nem lehet vége mindennek? Miért kell még egyáltalán léteznem? Mennyi szenvedést kell még átélnem?
- Bárcsak én haltam volna meg helyettük, Dana… hidd el, másra sem vágyom jobban – suttogom.
- Elhiheted, hogy én se!
- Ha azt akarod, hogy eltűnjek a közeledből, megértem. És megteszem. Csak akarom, hogy tudd: sajnálom. Látni a szenvedésed olyan, mintha másodszorra halnék meg. Még ma eltűnök, és többet nem látsz.
Rázza a fejét, és ahogy rám néz, már tényleg semmi nem emlékeztet az én régi, édes, egyetlen Danámra. Csak egy összetört nőt látok, megfosztva mindentől, akinek már csak a szívében lakozó gyűlölet maradt. Irántam.
- Ó, én nem akarom, hogy eltűnj. Azt akarom, hogy maradj. Elvetted tőlem az egyetlen embert, akit még eltudtál. Hát én meg elveszem tőled a boldogságot. Szóval, kérlek, maradj. És persze Bella is – mosolyog, tőrt szúr a szívem közepébe – Kész élvezet lesz látni a szenvedéseteket. A játék elkezdődött, Edward.
/Adriana szemszöge/
A temetést hétvégén tartottuk. Nem voltak sokan, csak a barátaink, Evie nővére és szülei, meg néhány ismerős arc az iskolából. Meg persze én, ott, az első sorban, tökéletes rálátással a koporsóra, amiben az én drága, egyetlen barátnőm feküdt. És miattam halt meg. De ezt senki sem tudta, és nem is akartam, hogy másképp legyen, hogy elveszítsek magam mellől mindenkit. Azt a néhány embert, aki még életben van… akit még nem vesztettem el.
Csak csendben álltam ott, a síró, gyászoló tömeg legelejében, és nem tudtam sírni. Nem ment. Már nem számít. Mindenki megfizet. Mert ő nem halhatott meg a semmiért…
**
/Bella szemszöge/
- Ne kezd már megint! – Tényleg kiakasztott – Vérfarkasok nincsenek! – mert féltem, hogy igaza lehet.
Vámpírok, farkasemberek… mi ez a hely? Mintha egy félresikerült rémmese közepébe csöppentünk volna.
Beszélnem kell Edwarddal erről az egészről. El kell mondania az egész történetet.
És ezzel csak egy baj van. Hogy nem beszélek vele.
Bár mindennél jobban szeretem, tényleg nagyon megbántott, és nem tudom, hányadán állok vele. Úgy látszik, nehéz a választás köztem és Adriana között. Vagy talán csak időre van szüksége?
Elvégre azt mondta, hogy szeret. De vele annyi de annyi emlék összeköti…
Mindenesetre elhatároztam: ha megint hív, beszélek vele.
- Akkor mivel magyarázod azt, amit láttunk? Óriási farkasok, és senki sem tesz semmit… Sőt, amikor Jacobéknál vagyok, mintha mindenki kerülné a témát, mintha nem szeretnék, hogyha egy közös titkuk felszínre kerülne. Komolyan, Bells, van más ötleted?
- Én… nincs.
Lassan megőrülök.
- Na nem mintha hinnék a Cullenékről mondottakban, de tudod, ilyen helyzetben az ember elbizonytalanodik, önkéntelenül is számításba vesz minden lehetőséget. Én is ezt tettem, és kérlek ne nézz bolondnak, de szerintem Forks hemzseg a természetfeletti lényektől.
- Ez itt a valóság, nem pedig az Underworld. – utáltam magam, amiért azt kellett mondanom, hogy nem hiszek neki, holott én tudtam, hogy ez mind igaz. De ez nem az én titkom volt, nem hagyhattam, hogy bárki megsejtse.
Valakinek ki kellett verni ezt az egészet a fejéből, de nekem, szemlátomást nem sikerül. Nem húzhattam tovább a dolgot.
- Franc, mindjárt visszajövök, oké? – és otthagytam. Fel kellett hívnom valakit. Bezárkóztam a mosdóba a mobilommal együtt.
- Haló – hallottam a kedves hangot a vonal túlsó feléről.
- Szia, Alice. Bella vagyok, és…
- Bella! Tudtam, hogy hívni fogsz! És igen, segítek – tájékoztatott csicsergő hangján.
- O...oké. Köszönöm, Alice – tudtam, hogy a jövőbelátás az ő képessége, ahogy a gondolatolvasás Edwardnak, de naiv módon azt hittem, hogy rajtam az ő képessége sem használ. Mindegy, így könnyebb is volt.
- Máris indulok – és letetette.
- Ó, képzeld, épp az előbb hívott fel Alice Cullen. Idejön – közöltem Francisszel, mire ő felvonta a szemöldökét.
- Cullen? Egy Cullent hívsz a házadba? – kérdezte megütközve.
- Őt nem kell behívni, Franc… - csodálkoztam, hogy még volt annyi lélekjelenlétem, hogy viccelni tudjak. Ő annyira nem díjazta a poént.
- Te tényleg nem félsz, ha netalán tényleg igaz minden, amit róluk mondanak? – tudtam, hogy igaz.
- Ez lehetetlen. És szerintem segít, hogyha megismered. Ha vele töltesz egy kis időt, rájössz, hogy milyen jófej. Ő nem egy… gonosz lény.
- Mindegy – csöngettek.
/Edward szemszöge/
Nem mentem el a temetésre, mert nem tudtam. És nem csak az az alapvető probléma volt, hogy a szertartást fényes nappal tartották, hanem az is, hogy bár tudtam, milyen iszonyatos lehet az Adrianának, még nem álltam rá készen, hogy újra lássam. Önzőség volt részemről ilyen helyzetben is csak magamra gondolnom, és utáltam is magam érte, de még nem tudtam volna a szemébe nézni. Ha most újra látnám összetörve, egyedül, elveszve… nem bírnék elszakadni tőle. És ha vele lennék, azzal csak hazudnék neki és önmagamnak is, és fájdalmat okoznék Bellának megint. Pedig most főleg ezt nem akartam. Vele akartam lenni, beszélni vele, átölelni, de hogy lehetnék boldog vele, mikor ilyen dolgok történnek Danával?
Minden pillanatban, mikor Alice-nek látomása volt a balesetről, a temetésről, és Adrianáról, ahogy sír, vagy csak néz maga elé üres, fátyolos szemekkel, egy kicsi darab leomlott a magam köré épített falból, mégjobban akartam őt látni, és egyreinkább vetettem el azokat az ellenérveket, miszerint túl korai volna még a közelébe mennem.
Szüksége van rám! Miféle önző gazember hagyná egyedül a szerelmét egy ilyen helyzetben?
És már ott sem voltam. Futottam, és közben már Evie Adamset átkoztam magamban. Mégis hogy lehetett ilyen felelőtlen? Miért tette ezt Danával? Nem gondolt rá, milyen fájdalmat okoz ezzel a szeretteinek?
És aztán ott volt az a gondolat is, ami nem hagyott nyugodni: mi késztette arra, hogy leigya magát, és autóba üljön?
Erről persze a nővéremnek nem volt megérzése. Talán Dana tud valamit róla.
Lelassítottam, mikor kiértem a sűrű fák köréből.
A házból nem hallatszott ki semmi egyéb, csak egyetlen szív dobogása, amit ezer közül is felismertem volna.
Be is mehettem volna, egyből ott lehettem volna mellette, hisz előtte nem kell titkolóznom, de most mégis bekopogtam, és megvártam, míg ajtót nyit.
Szörnyen nézett ki, a haja kócos, a szeme feldagadt és vörös, a mindig csinos ruhái helyett most csak egy rosszul megkötött sötét köntös volt rajta. Rám nézett, de semmi ismerős nem volt a pillantásában, amit azelőtt mindig láttam. Mintha egy idegenre nézne, vagy rosszabb.
- Hogy vagy, Dana? – úgy szerettem volna magamhoz ölelni. – Én… tényleg nagyon sajnálom. – lehetsz vámpír, akkor sem lehetsz elég erős ahhoz, hogy így lásd az egyik embert, akit a legjobban szeretsz a világon. – Úgy sajnálom… Ha tehetek bármit, hogy…
- Menj el, Edward.
- Engedd, hogy segítsek… - elvesztett mindenkit. Az anyját, a testvérét, a szerelmét, és most a legjobb barátját is. Nem hagyhatom el.
- Kérlek. Menj el – erősebbre húzza magán a köntöst, megtörli az orrát, és nem néz rám.
- Nem hagylak itt! Segítek. Nem hagylak egyedül… - átölelem.
És mintha egy pillanatra ő is át akarna ölelni, mintha fellélegezne, de aztán eltaszít magától.
- Nincs rád szükségem! Már nincs! Csak arra, hogy elhúzz innen, és ne gyere többet a közelembe, szörnyeteg! – próbál ellökni magától, kitaszigálni az ajtón, és bennem eltörik valami.
- Kérlek… kérlek… nem az hibám… - nem bírok a családjára gondolni, akiket csakis miattam vett üldözőbe az a szadista.
- Minden a te hibád! Miattad történt! Ha te nem… ha te nem lennél, nem történt volna velem semmi rossz. Miért kellett megismernem téged? Miért tetted tönkre az életem? Miért?
Gyűlöl engem, és minden oka megvan rá. Talán tényleg az lenne a legjobb, ha elmennék innen, ha már meghalni nem vagyok képes.
- Bocsáss meg – csak ennyit tudok kinyögni. És még ezt sem gondolom komolyan. Hogy kérhetném tőle?
- Utállak! Jobban, mint bárkit ezen a földön. Te meg a kis kurvád tönkre tettetek. Neki még elnézem, de te hogy tehetted?
- Én soha…
- Tönkre foglak tenni, Edward Cullen, az életemre esküszöm! – a tekintete gyűlöletet tükröz, nem bírok ránézni.
Nem lesz rá szükség, gondolom magamban, az érzés, hogy miattam elvesztett mindent, teljesen lebénít. Magamat teszem tönkre, és úgy látszik, másokat is. Miért nem lehet vége mindennek? Miért kell még egyáltalán léteznem? Mennyi szenvedést kell még átélnem?
- Bárcsak én haltam volna meg helyettük, Dana… hidd el, másra sem vágyom jobban – suttogom.
- Elhiheted, hogy én se!
- Ha azt akarod, hogy eltűnjek a közeledből, megértem. És megteszem. Csak akarom, hogy tudd: sajnálom. Látni a szenvedésed olyan, mintha másodszorra halnék meg. Még ma eltűnök, és többet nem látsz.
Rázza a fejét, és ahogy rám néz, már tényleg semmi nem emlékeztet az én régi, édes, egyetlen Danámra. Csak egy összetört nőt látok, megfosztva mindentől, akinek már csak a szívében lakozó gyűlölet maradt. Irántam.
- Ó, én nem akarom, hogy eltűnj. Azt akarom, hogy maradj. Elvetted tőlem az egyetlen embert, akit még eltudtál. Hát én meg elveszem tőled a boldogságot. Szóval, kérlek, maradj. És persze Bella is – mosolyog, tőrt szúr a szívem közepébe – Kész élvezet lesz látni a szenvedéseteket. A játék elkezdődött, Edward.
2011. szeptember 27., kedd
Pink Magic és EXTRA hosszú GYÖ HOLNAP, 15.00 -kor felkerül :)
(ha vmi egetrengető dolog miatt a holnapi friss elmaradna, legkésőbb holnaputánra ígérem)
2011. szeptember 6., kedd
Frissről
Heló!
Nem, nem megint azzal a szöveggel jövök, hogy nem lesz friss, amíg nincsenek kommik...
Hanem:
Írt nekem egy lány... ha akarjátok, megnézhetitek az előző bejegyzésnél, a kommiknál.
Szóval, nem volt túl kedves, és én akkor nem is hittem, hogy igaza lehet...
Azt írta, önzőség hogy nem frisselek, cserbenhagylak titeket.
Én eddig úgy voltam ezzel az egésszel, hogy ha én képes vagyok másfél, két órát rászánni egy fejezetre, akkor talán én is megérdemlek tőletek néhány szót, pár mondatot...
Aztán ezegyszer végiggondoltam a dolgot a ti szemszögetekből is.
Tényleg ilyen lennék? Önző? Olyan író, aki cserbenhagyja az olvasóit? "Fenyegetlek" benneteket?
Durván hangzik.
És még mindig nem azt mondom, hogy igaza volt a lánynak, aki ezt írta, de mostmár tudom, hogy talán lehet benne valami...
Amikor azt mondom, ha nem írtok, énsem írok, meg hogy bezárom a blogot, ha nem kommoltok... az éppen tűnhet fenyegetésnek is. És az, hogy ezért hónapokig nem írok, az lehet éppenséggel cserbenhagyás.
De én nem akarok ilyen lenni... Nem akarom, hogy ezt lássátok belőlem, és nem akarom, hogy szép lassan elveszítselek benneteket. főleg ezt nem akarom.
És bár évet kell ismételjek, közbe gyakorlatra járni, meg most váltottam sulit, és nincs is otthon netem, és fogalmam nincs, honnan frisselek... de írni fogok. Frisselek, de nem ígérem, hogy ezentúl nem fogok kommikat kérni, mert erre tényleg szükségem van.
De remélem, hogy így akik vannak olvasók, megmaradnak, és még jönnek is sokan, és tényleg mindenki szeretni fogja, amit csinálok, és nem kapok többet olyan megjegyzéseket, amiről szó volt az előbb.
Lehet hogy nyálasnak tűnik, amiket írtam, de tényleg ezt gondolom.
Szóval, megpróbálok valahonnan feltölteni egy új PM és GyÖ fejezetet, amivel amúgy már rég kész vagyok... de azért tényleg örülnék kritikáknak. Nem erőszak az az 5-5 db kommentár, bocs, hogy ehhez kötöttem mindent...
Sajnálom.
Puszik Nektek, Doo
Nem, nem megint azzal a szöveggel jövök, hogy nem lesz friss, amíg nincsenek kommik...
Hanem:
Írt nekem egy lány... ha akarjátok, megnézhetitek az előző bejegyzésnél, a kommiknál.
Szóval, nem volt túl kedves, és én akkor nem is hittem, hogy igaza lehet...
Azt írta, önzőség hogy nem frisselek, cserbenhagylak titeket.
Én eddig úgy voltam ezzel az egésszel, hogy ha én képes vagyok másfél, két órát rászánni egy fejezetre, akkor talán én is megérdemlek tőletek néhány szót, pár mondatot...
Aztán ezegyszer végiggondoltam a dolgot a ti szemszögetekből is.
Tényleg ilyen lennék? Önző? Olyan író, aki cserbenhagyja az olvasóit? "Fenyegetlek" benneteket?
Durván hangzik.
És még mindig nem azt mondom, hogy igaza volt a lánynak, aki ezt írta, de mostmár tudom, hogy talán lehet benne valami...
Amikor azt mondom, ha nem írtok, énsem írok, meg hogy bezárom a blogot, ha nem kommoltok... az éppen tűnhet fenyegetésnek is. És az, hogy ezért hónapokig nem írok, az lehet éppenséggel cserbenhagyás.
De én nem akarok ilyen lenni... Nem akarom, hogy ezt lássátok belőlem, és nem akarom, hogy szép lassan elveszítselek benneteket. főleg ezt nem akarom.
És bár évet kell ismételjek, közbe gyakorlatra járni, meg most váltottam sulit, és nincs is otthon netem, és fogalmam nincs, honnan frisselek... de írni fogok. Frisselek, de nem ígérem, hogy ezentúl nem fogok kommikat kérni, mert erre tényleg szükségem van.
De remélem, hogy így akik vannak olvasók, megmaradnak, és még jönnek is sokan, és tényleg mindenki szeretni fogja, amit csinálok, és nem kapok többet olyan megjegyzéseket, amiről szó volt az előbb.
Lehet hogy nyálasnak tűnik, amiket írtam, de tényleg ezt gondolom.
Szóval, megpróbálok valahonnan feltölteni egy új PM és GyÖ fejezetet, amivel amúgy már rég kész vagyok... de azért tényleg örülnék kritikáknak. Nem erőszak az az 5-5 db kommentár, bocs, hogy ehhez kötöttem mindent...
Sajnálom.
Puszik Nektek, Doo
2011. augusztus 23., kedd
Írjatok kommentárokat, különben a blog megszűnik!!! OLVASSÁTOK EL!!!
Olvasók, Követők...
Ez az utolsó bejegyzésem arról, hogy a blog megszűnik, ha a Pm-hez és a GyÖ.-hez nem érkezik fejenként 5 kommentár. Eddig csak a Pmhez kaptam 1-et, Ancsitól...
Kérem, hogy ehhez még írjatok, és az alatta lévő GyÖ-höz is 5-öt.
Persze nem kell, ha Titeket nem érdekelnek már az írásaim...
a határidő szempember végén lejár...
Ez az utolsó bejegyzésem arról, hogy a blog megszűnik, ha a Pm-hez és a GyÖ.-hez nem érkezik fejenként 5 kommentár. Eddig csak a Pmhez kaptam 1-et, Ancsitól...
Kérem, hogy ehhez még írjatok, és az alatta lévő GyÖ-höz is 5-öt.
Persze nem kell, ha Titeket nem érdekelnek már az írásaim...
a határidő szempember végén lejár...
2011. július 12., kedd
Kommentárok, új fejezetek...
Hello 61(!) Követőm, és Többiek!:)
Nos, megembereltem magam, és megalkottam a GyÖ 32. fejijét. Pink Magicen még dolgozom, de szerintem az is összejön nemsokára.
Viszont holnap indulok nyaralni (hálaisten, rám fér már egy kis kikapcsolódás), szóval addig nem tudok írni.
De mivel a legutóbbi fejezetekhez egyetlen egy megjegyzést sem kaptam, úgy döntöttem, nem is nagyon akarom elsietni a következőket..
Minek, ha nem is írtok hozzá?
Szóval azt szeretném, ha mind a Pink Magichez, mind a Gyilkos ösztönökhöz (a legutóbbi fejezethez) kapnék 5-5 kommentárt!
Csak akkor vagyok hajlandó folytatni a blogot, ha tényleg érdekel benneteket, és számíthatok rátok.
Kérlek Benneteket, ha tényleg szeretitek a történeteimet, azt nekem is jelezzétek!
61 Követőtől azért ennyit csak elvárhat az ember...
Nem kell regéket írni nekem, elég csak pár mondat, és nem muszáj csak a jót.
Kritikákból tanul az ember, attól lesz jobb és jobb. És én jobb akarok lenni ebben.
Számíthatok Rátok?
Remélem.
Annyira jó lenne arra hazaérni a nyaralásból, hogy vár rám itthon is pár szó Tőletek.
Hát, köszönöm.
bye
puszik, ölelések, Doo
Nos, megembereltem magam, és megalkottam a GyÖ 32. fejijét. Pink Magicen még dolgozom, de szerintem az is összejön nemsokára.
Viszont holnap indulok nyaralni (hálaisten, rám fér már egy kis kikapcsolódás), szóval addig nem tudok írni.
De mivel a legutóbbi fejezetekhez egyetlen egy megjegyzést sem kaptam, úgy döntöttem, nem is nagyon akarom elsietni a következőket..
Minek, ha nem is írtok hozzá?
Szóval azt szeretném, ha mind a Pink Magichez, mind a Gyilkos ösztönökhöz (a legutóbbi fejezethez) kapnék 5-5 kommentárt!
Csak akkor vagyok hajlandó folytatni a blogot, ha tényleg érdekel benneteket, és számíthatok rátok.
Kérlek Benneteket, ha tényleg szeretitek a történeteimet, azt nekem is jelezzétek!
61 Követőtől azért ennyit csak elvárhat az ember...
Nem kell regéket írni nekem, elég csak pár mondat, és nem muszáj csak a jót.
Kritikákból tanul az ember, attól lesz jobb és jobb. És én jobb akarok lenni ebben.
Számíthatok Rátok?
Remélem.
Annyira jó lenne arra hazaérni a nyaralásból, hogy vár rám itthon is pár szó Tőletek.
Hát, köszönöm.
bye
puszik, ölelések, Doo
2011. július 5., kedd
HEY
Hello Mindenki!
Ne haragudjatok, tudom, hogy már itt lenne az ideje a frisseknek, de sajnos tényleg nincs semmi szabadidőm, plusz netem sincs otthon. Gáz, de csak fizetős helyeken lehet netezni, és az én pénztárcám se kifogyhatatlan...
Emellett pedig három pótvizsgára kell felkészülnöm, járok tanárhoz meg minden, és a tanulás az összes időmet és energiámat elveszi.
Ha tehetitek, fogadjátok meg a tanácsom, és tanuljatok év közbe...
Szóval megértést kérek, most nekem nem az írás a legfontosabb. örülnék, ha az lehetne.
Azért még a nyáron megpróbálok egy-egy frisset mind a PM-ből, ind a GyÖ-ből.
De nem ígérhetek semmit.
Csak azt kérem, hogy ne hagyjátok el az oldalt, látogassátok, ősztől, ha átverekedtem magam a tanuláson meg mindenen, sokkal gyakoribbak lesznek a fejezetek.
Puszi, és köszönöm.
Doo88
Ne haragudjatok, tudom, hogy már itt lenne az ideje a frisseknek, de sajnos tényleg nincs semmi szabadidőm, plusz netem sincs otthon. Gáz, de csak fizetős helyeken lehet netezni, és az én pénztárcám se kifogyhatatlan...
Emellett pedig három pótvizsgára kell felkészülnöm, járok tanárhoz meg minden, és a tanulás az összes időmet és energiámat elveszi.
Ha tehetitek, fogadjátok meg a tanácsom, és tanuljatok év közbe...
Szóval megértést kérek, most nekem nem az írás a legfontosabb. örülnék, ha az lehetne.
Azért még a nyáron megpróbálok egy-egy frisset mind a PM-ből, ind a GyÖ-ből.
De nem ígérhetek semmit.
Csak azt kérem, hogy ne hagyjátok el az oldalt, látogassátok, ősztől, ha átverekedtem magam a tanuláson meg mindenen, sokkal gyakoribbak lesznek a fejezetek.
Puszi, és köszönöm.
Doo88
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)