Hello.
A PM oldalra már közzétettem: a másik oldalam meg fog szűnni, és ezentúl a Pink Magic - Rózsaszín mágia c. történetem is itt lesz olvasható, a Gyilkos ösztönökkel párhuzamban.
Ez nem jelenti azt, hogy kevesebb fejezet lesz belőle, mert felváltva fogom feltenni őket. Nem! A történet két külön síkon fog futni, a frissítésnek semmi köze nem lesz ahhoz, hogy mostmár 2 történetet fogok írni ezen az oldalon.
Tehát, PM olvasók, ezentúl itt keressétek majd a frisseket:)
Doo
2011. május 30., hétfő
2011. május 27., péntek
GyÖ - 31. fejezet
Sziasztok! Meghoztam a frisset:)
Mint látjátok, tettem ki lájkokat a bejegyzésekhez ( köszi, Niara:) ), de azok sajnos még nem működnek... XD Szóval, ez is majd megoldom...valahogy.
Ezenkívül kicsit a style-on is változtattam. Remélem, tetszik.
Ezentúl nyomon követhetitek a legnépszerűbb bejegyzéseket, valamint, hogy könnyebb legyen megtalálni, amit kerestek, egy Keresőt is kitettem.
És... létrejött egy facebookos Doo88 csoport, aki szeretne, bátran lépjen be:) Köszii
Na, jó olvasást:)
puszi, Doo
31. Rossz a vége
/Adriana szemszöge/
Átlagos napnak indult. Már amennyire az lehetett.
Az „átlag” nekem egész eddig a vámpírokkal való együttélést jelentette. Hogy egy vámpír kemény és hideg, de szerető – ugyanakkor veszélyes – karjában aludjak s ébredjek fel minden egyes nap. Nézni, ahogy órákra eltűnnek a sötét és ijesztő erdő láthatatlan sűrűjébe, ahol én voltam az egyetlen ember, aki tudta, mit is csinálnak.
Egy hideg, élettelen házban élni, és egy még hidegebb, metsző tekintetű apró kis boszorkánnyal hadakozni minden nap, holott tudni, hogyha valaha picit is túlfeszítem nála a húrt, egyetlen ütésével porrá zúzhat.
Nem volt könnyű. Főleg eleinte. Hogy féltem-e? Nem, ezt nem mondhatnám. Hiszen tudtam, hogy Edward mindentől megóvna, még a tulajdon családjának is búcsút intene énmiattam.
És tudtam, hogy Cullen családnak van egy szabálya. Egyetlen egy tabu, akit semelyikük sem szeghet meg soha. Ez pedig a titkuk volt, az egyetlen gyenge pontjuk, ami igen sebezhetővé és kiszámíthatóvá tette őket.
Most pedig, hogy már nem tartozom a családjukhoz, miért tartanám meg magamnak ezt a szörnyű titkot? Ó, nem akarok én olyan jó lenni hozzájuk. Ők sem voltak azok hozzám.
- Hé, Dana! – ült le mellém a kanapéra Evie. – Min agyalsz?
Ez a könnyed, ártatlan kis kérdés döntött el mindent. Min? Hát, most megtudja. Megtudja mindenki!
- Tudod… én eddig mindig őszinte voltam veled. – barátnőm meglepődött ezen, biztos egy szimpla „semmin”-re számított. – Mindent tudsz rólam. Kivéve egy dolgot. – felegyenesedett, letette a jégkrémet is, amit eddig kanalazott.
- És mi az?
- Beteg dolognak fog hangzani… Képtelenségnek.
- Tegyél egy próbát.
- A hosszú, kifejtős változatot akarod, vagy a tömörebb verziót? – tudtam a választ.
- A rövidebbet.
- Edward nem ember – mondtam, elindítva ezzel egy olyan horderejű dolgot, amit talán magam sem tudtam felfogni. De nem érdekelt. Beszélni akartam, megosztani ezt egy emberrel. Bárkivel. Élővel. Nem érdekelt a reakciója, jóformán rá sem néztem, csak beszéltem és beszéltem, és egyre csak az a gondolat motoszkált bennem, hogy istenem, most tényleg megteszem. Tényleg elmondok mindent.
- Ha-ha.
- Ő vámpír…
- Hé, ez nem vicces.
- Az egész Cullen család az, és erről csak én tudok, meg az a Bella.
- Dana!
- Az első perctől láttam, hogy van benne valami különleges, mindannyiukban. Így nem lepett meg különösebben, mikor elmondták nekem.
- Nem!Nem!Nem! Ne mondj nekem ilyeneket oké!? Ez őrültség!
Felnéztem rá, és megláttam a szemében a kételkedés felismerhető jeleit. Meg valami mást is. Felháborodást? Csalódottságot? Nem hisz nekem.
Közelebb csúsztam hozzá a kanapén. Bebizonyítom. Halálos nyugalommal néztem háborgó barátnőmet, de most csak egyre tudtam gondolni: tudnia kell! Felemeltem a kezem. Nem tudom, mire számított, talán arra, hogy megütöm? Arrébb araszolt, bámulta a kezem, de az nem lendült felé, meglepődött. Jártatni kezdte rajt a tekintetét: vajon mi a frászt akarok?
És amikor először elkerekedett a szeme, majd kezét a szája elé kapta, és végül könny csordult a szeméből, tudtam, hogy végre megértette. Meglátta a csuklómon James harapásának nyomát, amit jó pár éve sikerrel rejtegettem előle.
Három éve szereztem ezt a sebet, amikor James üldözőbe vette a családomat, engem pedig megpróbált megölni. Nem járt sikerrel, Edward még idejében kiszívta a mérgét, mielőtt az szétáramolhatott volna az ereimben, megfosztva engem az élettől.
Jó ideje próbáltam elrejteni ezt a nyomot. A halál nyomát, az életem legborzasztóbb éjszakájának eme jelét az emberek előtt, és most, először életemben úgy éreztem, mindenkinek látnia és tudnia kell, mi történt velem, miken mentem keresztül.
Evie nem tudta abbahagyni a sírást.
- Úristen, uramisten…! – hajtogatta. Felálltam, és elkezdtem elmagyarázni neki mindent. Nem tudom hallotta-e, vagy talán még túlságosan le volt sújtva attól, amit az előbb meg kellett tudnia, de azért csak mondtam és mondtam… mindent kiadtam magamból, de én nem sírtam. Azzal ráérek még.
Barátnőm úgy fél óra múlva szedte csak össze magát annyira, hogy fel tudjon állni. Első a nővére szekrénye felé vezetett, amiből – meglepetésemre – egy félig teli vodkásüveget emelt ki, majd jól meghúzta.
- Eve…
- Ne! Ne beszélj! Kérlek, ne mondj többet, csak… istenem, innom kell! Ezt nem bírom… - berohant a szobájába, hallottam, hogy kattan a zár.
Így hát nem tehettem semmit. Visszaültem, bekapcsoltam a tévét, és próbáltam nem gondolni rá, mi történik épp a szobájában. Ő sosem ivott, így ha most elővette, gondoltam, igenis szüksége van rá. De azért féltettem.
A tudat, hogy mit tettem, feldobott. Egész egyszerűen boldog voltam a tudattól, hogy ezzel mennyit ártottam a Cullen családnak. Megtaláltam az egyetlen módot, az igazi gyengepontjukat. Roppant büszke voltam. Ennek a dolognak Evie csak a szükséges velejárója volt. Egy nagyobb, jobb célért kellett most ezt tennem vele, de ő úgyis megérti. Barátnők vagyunk… mindennél fontosabbak a másiknak. Igen, igen, biztos megérti majd.
Arra ébredtem fel, hogy Evie szobájának ajtaja nyitva van, és csak úgy dől belőle a piaszag. Az éjjeliszekrényéről hiányzott a kocsikulcs.
Mi? Ó, ne! Az nem lehet, hogy ennyire felelőtlen volt!
Kirohantam a garázsba. Üres volt.
Mint látjátok, tettem ki lájkokat a bejegyzésekhez ( köszi, Niara:) ), de azok sajnos még nem működnek... XD Szóval, ez is majd megoldom...valahogy.
Ezenkívül kicsit a style-on is változtattam. Remélem, tetszik.
Ezentúl nyomon követhetitek a legnépszerűbb bejegyzéseket, valamint, hogy könnyebb legyen megtalálni, amit kerestek, egy Keresőt is kitettem.
És... létrejött egy facebookos Doo88 csoport, aki szeretne, bátran lépjen be:) Köszii
Na, jó olvasást:)
puszi, Doo
31. Rossz a vége
/Adriana szemszöge/
Átlagos napnak indult. Már amennyire az lehetett.
Az „átlag” nekem egész eddig a vámpírokkal való együttélést jelentette. Hogy egy vámpír kemény és hideg, de szerető – ugyanakkor veszélyes – karjában aludjak s ébredjek fel minden egyes nap. Nézni, ahogy órákra eltűnnek a sötét és ijesztő erdő láthatatlan sűrűjébe, ahol én voltam az egyetlen ember, aki tudta, mit is csinálnak.
Egy hideg, élettelen házban élni, és egy még hidegebb, metsző tekintetű apró kis boszorkánnyal hadakozni minden nap, holott tudni, hogyha valaha picit is túlfeszítem nála a húrt, egyetlen ütésével porrá zúzhat.
Nem volt könnyű. Főleg eleinte. Hogy féltem-e? Nem, ezt nem mondhatnám. Hiszen tudtam, hogy Edward mindentől megóvna, még a tulajdon családjának is búcsút intene énmiattam.
És tudtam, hogy Cullen családnak van egy szabálya. Egyetlen egy tabu, akit semelyikük sem szeghet meg soha. Ez pedig a titkuk volt, az egyetlen gyenge pontjuk, ami igen sebezhetővé és kiszámíthatóvá tette őket.
Most pedig, hogy már nem tartozom a családjukhoz, miért tartanám meg magamnak ezt a szörnyű titkot? Ó, nem akarok én olyan jó lenni hozzájuk. Ők sem voltak azok hozzám.
- Hé, Dana! – ült le mellém a kanapéra Evie. – Min agyalsz?
Ez a könnyed, ártatlan kis kérdés döntött el mindent. Min? Hát, most megtudja. Megtudja mindenki!
- Tudod… én eddig mindig őszinte voltam veled. – barátnőm meglepődött ezen, biztos egy szimpla „semmin”-re számított. – Mindent tudsz rólam. Kivéve egy dolgot. – felegyenesedett, letette a jégkrémet is, amit eddig kanalazott.
- És mi az?
- Beteg dolognak fog hangzani… Képtelenségnek.
- Tegyél egy próbát.
- A hosszú, kifejtős változatot akarod, vagy a tömörebb verziót? – tudtam a választ.
- A rövidebbet.
- Edward nem ember – mondtam, elindítva ezzel egy olyan horderejű dolgot, amit talán magam sem tudtam felfogni. De nem érdekelt. Beszélni akartam, megosztani ezt egy emberrel. Bárkivel. Élővel. Nem érdekelt a reakciója, jóformán rá sem néztem, csak beszéltem és beszéltem, és egyre csak az a gondolat motoszkált bennem, hogy istenem, most tényleg megteszem. Tényleg elmondok mindent.
- Ha-ha.
- Ő vámpír…
- Hé, ez nem vicces.
- Az egész Cullen család az, és erről csak én tudok, meg az a Bella.
- Dana!
- Az első perctől láttam, hogy van benne valami különleges, mindannyiukban. Így nem lepett meg különösebben, mikor elmondták nekem.
- Nem!Nem!Nem! Ne mondj nekem ilyeneket oké!? Ez őrültség!
Felnéztem rá, és megláttam a szemében a kételkedés felismerhető jeleit. Meg valami mást is. Felháborodást? Csalódottságot? Nem hisz nekem.
Közelebb csúsztam hozzá a kanapén. Bebizonyítom. Halálos nyugalommal néztem háborgó barátnőmet, de most csak egyre tudtam gondolni: tudnia kell! Felemeltem a kezem. Nem tudom, mire számított, talán arra, hogy megütöm? Arrébb araszolt, bámulta a kezem, de az nem lendült felé, meglepődött. Jártatni kezdte rajt a tekintetét: vajon mi a frászt akarok?
És amikor először elkerekedett a szeme, majd kezét a szája elé kapta, és végül könny csordult a szeméből, tudtam, hogy végre megértette. Meglátta a csuklómon James harapásának nyomát, amit jó pár éve sikerrel rejtegettem előle.
Három éve szereztem ezt a sebet, amikor James üldözőbe vette a családomat, engem pedig megpróbált megölni. Nem járt sikerrel, Edward még idejében kiszívta a mérgét, mielőtt az szétáramolhatott volna az ereimben, megfosztva engem az élettől.
Jó ideje próbáltam elrejteni ezt a nyomot. A halál nyomát, az életem legborzasztóbb éjszakájának eme jelét az emberek előtt, és most, először életemben úgy éreztem, mindenkinek látnia és tudnia kell, mi történt velem, miken mentem keresztül.
Evie nem tudta abbahagyni a sírást.
- Úristen, uramisten…! – hajtogatta. Felálltam, és elkezdtem elmagyarázni neki mindent. Nem tudom hallotta-e, vagy talán még túlságosan le volt sújtva attól, amit az előbb meg kellett tudnia, de azért csak mondtam és mondtam… mindent kiadtam magamból, de én nem sírtam. Azzal ráérek még.
Barátnőm úgy fél óra múlva szedte csak össze magát annyira, hogy fel tudjon állni. Első a nővére szekrénye felé vezetett, amiből – meglepetésemre – egy félig teli vodkásüveget emelt ki, majd jól meghúzta.
- Eve…
- Ne! Ne beszélj! Kérlek, ne mondj többet, csak… istenem, innom kell! Ezt nem bírom… - berohant a szobájába, hallottam, hogy kattan a zár.
Így hát nem tehettem semmit. Visszaültem, bekapcsoltam a tévét, és próbáltam nem gondolni rá, mi történik épp a szobájában. Ő sosem ivott, így ha most elővette, gondoltam, igenis szüksége van rá. De azért féltettem.
A tudat, hogy mit tettem, feldobott. Egész egyszerűen boldog voltam a tudattól, hogy ezzel mennyit ártottam a Cullen családnak. Megtaláltam az egyetlen módot, az igazi gyengepontjukat. Roppant büszke voltam. Ennek a dolognak Evie csak a szükséges velejárója volt. Egy nagyobb, jobb célért kellett most ezt tennem vele, de ő úgyis megérti. Barátnők vagyunk… mindennél fontosabbak a másiknak. Igen, igen, biztos megérti majd.
Arra ébredtem fel, hogy Evie szobájának ajtaja nyitva van, és csak úgy dől belőle a piaszag. Az éjjeliszekrényéről hiányzott a kocsikulcs.
Mi? Ó, ne! Az nem lehet, hogy ennyire felelőtlen volt!
Kirohantam a garázsba. Üres volt.
2011. május 26., csütörtök
2011. május 23., hétfő
hello.
Ma úgyvolt, hogy felteszem a 31. fejezetet, de a hülye fejemmel otthonhagytam a pendrive-omat... bocsi. Legkésőbb csütörtökön felteszem, ígérem.
A PM-re kicsit még várni kell, mert elég rossz időszakomon vagyok most túl, és arra már tényleg nem maradt ihletem...
Szóval nemoskára FRISS!
Doo
A PM-re kicsit még várni kell, mert elég rossz időszakomon vagyok most túl, és arra már tényleg nem maradt ihletem...
Szóval nemoskára FRISS!
Doo
2011. április 24., vasárnap
Új fejezetek - GyÖ-30.rész
Hi nektek:)
Mint már talán észrevettétek, összegyűlt a 90 szavazat a GyÖ-re, amit ezúton is nagyon köszönök mindenkinek, aki szavazott!
Tehát a Gyilkos ösztönöket tovább írom, ahol pár hónappal ezelőtt abbahagytam, tehát a 30.résznél folytatom (ebből a fejezetből volt részlet).
Az Elveszve a múltban c. történetemtől búcsúzunk, mert ez kapta a legkevesebb szavazatot.
Tehát, jöjjön a GyÖ-30. ♥
30. Család és tragédia
/Edward szemszöge/
Már megint sikerült neki csalódást okoznom. Bármit teszek, bármit mondok, nem számít, mennyire nem akarom, de fájdalmat keltek benne.
Bella tegnap látott Adrianával a téren. Istenem, miért kellett épp oda mennünk, ahol ők is találkoztak? Bárcsak mindent visszacsinálhatnék! Nem csak a tegnapot, hanem az elmúlt heteket, talán hónapokat. Vagy ami még jobb lenne, az egész életemet. Vagy a vámpírlétemet.
Többször próbáltam azóta hívni Bellát, az én telefonom viszont Dana hívásaitól csörgött egyfolytában. De most nem tudtam volna bármit is mondani neki. Most Bella volt nekem az első, és a legfontosabb. Hiszen neki okoztam fájdalmat. Így belegondolva, lehet, hogy Adrianának is, amikor csak csöndre intettem, és elrohantam onnan az incidens után. Talán tőle is bocsánatot kellene kérnem (amit már számtalanszor kellett tennem a kapcsolatunk során). De vajon mit érne vele? Neki nem a szavaim kellenek, nem a szánalmam, nem az együttérzésem, ennyire már ismertem őt. Neki főleg arra van szüksége, hogy kapaszkodhasson belém, talán még akkor is, mikor haragszik rám, vagy mikor én őrá. Arra volt szüksége, hogy megvédjem, hogy mindig mellette legyek, csak és kizárólag mellette. Talán ennyire még az sem számított, hogy egyáltalán szeretem-e.
Igen, ilyen szempontból Adriana önző volt. De én túlságosan függtem tőle, hogy ezt észrevegyem. Viszont mióta megjelent Bella, egy kicsit felnyitotta a szemem. Az a kis idő, amit Dana nélkül töltöttem, ráébresztett dolgokra. Például, hogy talán igazat kellett volna adnom Alice-nek.
Lehet, hogy mindeddig, az együtt töltött több, mint három évünk alatt irracionálisan megbíztam benne, az érzéseim nagy részét csak bemeséltem magamnak, vagy szimplán kötelességemnek éreztem, hogy örökké megvédjem ezt a szegény lányt, aki miattam vesztette el a családját. Sok dolgot megígértem neki, talán olyanokat is, amiket nem kellett volna. Amiket képtelenség betartani, mert olykor még mi, vámpírok sem tudhatjuk, mit hoz majd a jövő – mindent még Alice sem láthat velünk kapcsolatban.
De ugyan ki hitte volna, hogy ebben az elátkozott létben kétszer is szerelemre lelhet? Pedig megtörtént. Csak lehet, hogy az egyik hiba volt.
Bella még mindig nem vette fel. Egyszer már ki is kapcsolta a mobilját, másszor pedig foglalt volt a vonal. Biztosan a barátnője vigasztalja, amit meg is tudok érteni. Csakhogy nekem kellene. Védenem kellene, nem pedig bántanom, az Isten szerelmére!
Nem bírtam tovább ott maradni az üres szobában, egyedül a gondolataimmal, ezért lementem a földszintre, ahol a többiek voltak.
Rosalie a zongoránál ült, egy számomra ismeretlen dalt játszva. Talán a sajátját. Mellette foglalt helyet Emmett, aki most meglepően halkan, és komoly arccal – büszkén – figyelte szerelmét. A gondolataik egymás körül jártak.
Azt hittem, jobb lesz a sajátjaim helyett mások fejével foglalkozni, de tévedtem. Itt mindenütt szerelem volt. Önzetlen, és viszonzott. Nyugalom.
Tudtam, hogy inkább örülnöm kellene a családom boldogságának, de ehelyett inkább düh lepett el a gondolataik miatt. Hálás voltam, amiért ők nem láthattak a fejembe.
Leültem a kanapéra, mert ott nem volt senki. Láttam, ahogy anyám felém pillant a konyhából, ahol éppen takarított. Na nem az esetlen odaszáradt ételmaradékokat szedegette le a tűzhelyről, vagy ilyesmi. A port törölgette le a nemhasznált bútorokról.
Láttam Esme-én, hogy szívesen odajönne hozzám, beszélgetne velem, vagy bármi, ami jobb kedvre derítene. Szerettem is az áldott jó szíve miatt, de tudtam, hogy most akaratom ellenére csak megbántanám az elutasító szavaimmal, ezért csak elfordulva tőle, mintha észre sem vettem volna, mit akar, felálltam, és kimentem az udvarra.
A kinti levegő hűvös volt, de nem fáztam, hisz több mint egy évszázada képtelen voltam rá. Leültem a verandára, és csak hallgattam a jóval messzebbi fákon ücsörgő madarak csicsergését, vagy a pár mérföldnyire futó erdőben neszező állatokat. Egyik sem merészkedett túl közel a házunkhoz. Több mérföldnyi körzetben nem volt itt élet. Nem volt itt Dana. Talán csak most éreztem igazán hiányát a házban.
- Hé, Edward! – felnéztem, és láttam az erdő felől hozzám szaladó Alice-t és Jaspert. Éreztem ruhájukon a friss vér illatát, és az állatok szőrének szagát a testükön. Vadászni voltak.
- Sziasztok – mondtam, nem túl sok lelkesedéssel.
- Sajnálom, ami Bellával történt – veregette meg a hátam, majd több jókedvvel a hangában hozzá tette: - De meg fog bocsátani neked. Láttam.
Felnéztem rá.
- Komolyan mondod?
- Aha. Épp akkor, amikor vadásztunk. Kár, hogy nem jöttél velünk. Jasperrel nagyon jól elvoltunk. Akarsz majd jönni legközelebb? Mert szerintem neked is kéne, már elég rég nem ettél. A szemeden is látszik – nézett rám aggódva.
- Igen… igen, holnapra terveztem – közöltem vele, mert már tényleg elég gyengének éreztem magam.
- Mit láttál Bellával kapcsolatban? – tört ki belőlem a kérdés.
- De hát most mondtam. Azt, hogy megbocsát neked! – mosolyodott el.
- Igen, de mikor?
- Hamarosan, Edward. Nem láttam olyan tisztán…
- Épp elfoglaltak voltunk. Hamar elúszott a kép, tudod? – közölte Jasper olyan vigyorral a képén, amit nem lehetett félreérteni.
- Jazz! – szólt rá Alice, de nem azért, mert szégyenlősködött. – Szerinted Edwardnak most jól esik ilyenről hallani? Kérlek…
- Bocs, tesó! – ütögette meg ő is a hátam, amolyan bocsánatkérésként.
- Nem, semmi baj. Örülök, hogy jól érzitek magatokat. Tényleg. Legalább ti legyetek boldogok.
Alice arcán igazi együttérzést véltem felfedezni, aztán jó erősen átölelt, ami jól esett. Jó pár napja senki nem ölelt már meg. Igazából még beszélni sem beszéltem egyikükkel sem. Tényleg kikészített az elmúlt pár hét.
- Kösz, srácok – próbálkoztam meg egy mosollyal. – Azt hiszem, megejtem azt a vadászatot most – álltam fel a lépcsőről.
- Akarod, hogy menjünk? – kérdezte Jasper.
- Felesleges, most amúgy sem lennék jó társaság. És szeretnék egyedül lenni. Azért kösz.
Az erdőben futottam, a szél erősen csapkodta a hajamat, bekúszott az ingem alá, és próbált megborzongatni. Megremegtem, de nem ettől. Abban a pillanatban én is láttam Alice látomását, mert még közel voltam.
Egy autóbalesetet láttunk kívülről. Azt, ahogy a kis fekete autó nagy sebességgel belerohan egy fába. A motorháztető teljesen összetörik. Összegyűrődik, mintha csak egy darab papír lenne. Ez biztos halál annak, aki benne ül.
Ez az eset még magában nem rázott volna meg, hiszen sok ember halálát láttam már az életem során.
Hirtelen megutáltam magam, amiért nem vettem fel az egész nap csörgő telefont, és azért, hogy tegnap ott hagytam Adrianát egy szó nélkül.
Eszméletlenül sajnáltam. Mert pár óra múlva megtudja majd, hogy a legjobb barátnője autóbalesetben meghalt.
Mint már talán észrevettétek, összegyűlt a 90 szavazat a GyÖ-re, amit ezúton is nagyon köszönök mindenkinek, aki szavazott!
Tehát a Gyilkos ösztönöket tovább írom, ahol pár hónappal ezelőtt abbahagytam, tehát a 30.résznél folytatom (ebből a fejezetből volt részlet).
Az Elveszve a múltban c. történetemtől búcsúzunk, mert ez kapta a legkevesebb szavazatot.
Tehát, jöjjön a GyÖ-30. ♥
30. Család és tragédia
/Edward szemszöge/
Már megint sikerült neki csalódást okoznom. Bármit teszek, bármit mondok, nem számít, mennyire nem akarom, de fájdalmat keltek benne.
Bella tegnap látott Adrianával a téren. Istenem, miért kellett épp oda mennünk, ahol ők is találkoztak? Bárcsak mindent visszacsinálhatnék! Nem csak a tegnapot, hanem az elmúlt heteket, talán hónapokat. Vagy ami még jobb lenne, az egész életemet. Vagy a vámpírlétemet.
Többször próbáltam azóta hívni Bellát, az én telefonom viszont Dana hívásaitól csörgött egyfolytában. De most nem tudtam volna bármit is mondani neki. Most Bella volt nekem az első, és a legfontosabb. Hiszen neki okoztam fájdalmat. Így belegondolva, lehet, hogy Adrianának is, amikor csak csöndre intettem, és elrohantam onnan az incidens után. Talán tőle is bocsánatot kellene kérnem (amit már számtalanszor kellett tennem a kapcsolatunk során). De vajon mit érne vele? Neki nem a szavaim kellenek, nem a szánalmam, nem az együttérzésem, ennyire már ismertem őt. Neki főleg arra van szüksége, hogy kapaszkodhasson belém, talán még akkor is, mikor haragszik rám, vagy mikor én őrá. Arra volt szüksége, hogy megvédjem, hogy mindig mellette legyek, csak és kizárólag mellette. Talán ennyire még az sem számított, hogy egyáltalán szeretem-e.
Igen, ilyen szempontból Adriana önző volt. De én túlságosan függtem tőle, hogy ezt észrevegyem. Viszont mióta megjelent Bella, egy kicsit felnyitotta a szemem. Az a kis idő, amit Dana nélkül töltöttem, ráébresztett dolgokra. Például, hogy talán igazat kellett volna adnom Alice-nek.
Lehet, hogy mindeddig, az együtt töltött több, mint három évünk alatt irracionálisan megbíztam benne, az érzéseim nagy részét csak bemeséltem magamnak, vagy szimplán kötelességemnek éreztem, hogy örökké megvédjem ezt a szegény lányt, aki miattam vesztette el a családját. Sok dolgot megígértem neki, talán olyanokat is, amiket nem kellett volna. Amiket képtelenség betartani, mert olykor még mi, vámpírok sem tudhatjuk, mit hoz majd a jövő – mindent még Alice sem láthat velünk kapcsolatban.
De ugyan ki hitte volna, hogy ebben az elátkozott létben kétszer is szerelemre lelhet? Pedig megtörtént. Csak lehet, hogy az egyik hiba volt.
Bella még mindig nem vette fel. Egyszer már ki is kapcsolta a mobilját, másszor pedig foglalt volt a vonal. Biztosan a barátnője vigasztalja, amit meg is tudok érteni. Csakhogy nekem kellene. Védenem kellene, nem pedig bántanom, az Isten szerelmére!
Nem bírtam tovább ott maradni az üres szobában, egyedül a gondolataimmal, ezért lementem a földszintre, ahol a többiek voltak.
Rosalie a zongoránál ült, egy számomra ismeretlen dalt játszva. Talán a sajátját. Mellette foglalt helyet Emmett, aki most meglepően halkan, és komoly arccal – büszkén – figyelte szerelmét. A gondolataik egymás körül jártak.
Azt hittem, jobb lesz a sajátjaim helyett mások fejével foglalkozni, de tévedtem. Itt mindenütt szerelem volt. Önzetlen, és viszonzott. Nyugalom.
Tudtam, hogy inkább örülnöm kellene a családom boldogságának, de ehelyett inkább düh lepett el a gondolataik miatt. Hálás voltam, amiért ők nem láthattak a fejembe.
Leültem a kanapéra, mert ott nem volt senki. Láttam, ahogy anyám felém pillant a konyhából, ahol éppen takarított. Na nem az esetlen odaszáradt ételmaradékokat szedegette le a tűzhelyről, vagy ilyesmi. A port törölgette le a nemhasznált bútorokról.
Láttam Esme-én, hogy szívesen odajönne hozzám, beszélgetne velem, vagy bármi, ami jobb kedvre derítene. Szerettem is az áldott jó szíve miatt, de tudtam, hogy most akaratom ellenére csak megbántanám az elutasító szavaimmal, ezért csak elfordulva tőle, mintha észre sem vettem volna, mit akar, felálltam, és kimentem az udvarra.
A kinti levegő hűvös volt, de nem fáztam, hisz több mint egy évszázada képtelen voltam rá. Leültem a verandára, és csak hallgattam a jóval messzebbi fákon ücsörgő madarak csicsergését, vagy a pár mérföldnyire futó erdőben neszező állatokat. Egyik sem merészkedett túl közel a házunkhoz. Több mérföldnyi körzetben nem volt itt élet. Nem volt itt Dana. Talán csak most éreztem igazán hiányát a házban.
- Hé, Edward! – felnéztem, és láttam az erdő felől hozzám szaladó Alice-t és Jaspert. Éreztem ruhájukon a friss vér illatát, és az állatok szőrének szagát a testükön. Vadászni voltak.
- Sziasztok – mondtam, nem túl sok lelkesedéssel.
- Sajnálom, ami Bellával történt – veregette meg a hátam, majd több jókedvvel a hangában hozzá tette: - De meg fog bocsátani neked. Láttam.
Felnéztem rá.
- Komolyan mondod?
- Aha. Épp akkor, amikor vadásztunk. Kár, hogy nem jöttél velünk. Jasperrel nagyon jól elvoltunk. Akarsz majd jönni legközelebb? Mert szerintem neked is kéne, már elég rég nem ettél. A szemeden is látszik – nézett rám aggódva.
- Igen… igen, holnapra terveztem – közöltem vele, mert már tényleg elég gyengének éreztem magam.
- Mit láttál Bellával kapcsolatban? – tört ki belőlem a kérdés.
- De hát most mondtam. Azt, hogy megbocsát neked! – mosolyodott el.
- Igen, de mikor?
- Hamarosan, Edward. Nem láttam olyan tisztán…
- Épp elfoglaltak voltunk. Hamar elúszott a kép, tudod? – közölte Jasper olyan vigyorral a képén, amit nem lehetett félreérteni.
- Jazz! – szólt rá Alice, de nem azért, mert szégyenlősködött. – Szerinted Edwardnak most jól esik ilyenről hallani? Kérlek…
- Bocs, tesó! – ütögette meg ő is a hátam, amolyan bocsánatkérésként.
- Nem, semmi baj. Örülök, hogy jól érzitek magatokat. Tényleg. Legalább ti legyetek boldogok.
Alice arcán igazi együttérzést véltem felfedezni, aztán jó erősen átölelt, ami jól esett. Jó pár napja senki nem ölelt már meg. Igazából még beszélni sem beszéltem egyikükkel sem. Tényleg kikészített az elmúlt pár hét.
- Kösz, srácok – próbálkoztam meg egy mosollyal. – Azt hiszem, megejtem azt a vadászatot most – álltam fel a lépcsőről.
- Akarod, hogy menjünk? – kérdezte Jasper.
- Felesleges, most amúgy sem lennék jó társaság. És szeretnék egyedül lenni. Azért kösz.
Az erdőben futottam, a szél erősen csapkodta a hajamat, bekúszott az ingem alá, és próbált megborzongatni. Megremegtem, de nem ettől. Abban a pillanatban én is láttam Alice látomását, mert még közel voltam.
Egy autóbalesetet láttunk kívülről. Azt, ahogy a kis fekete autó nagy sebességgel belerohan egy fába. A motorháztető teljesen összetörik. Összegyűrődik, mintha csak egy darab papír lenne. Ez biztos halál annak, aki benne ül.
Ez az eset még magában nem rázott volna meg, hiszen sok ember halálát láttam már az életem során.
Hirtelen megutáltam magam, amiért nem vettem fel az egész nap csörgő telefont, és azért, hogy tegnap ott hagytam Adrianát egy szó nélkül.
Eszméletlenül sajnáltam. Mert pár óra múlva megtudja majd, hogy a legjobb barátnője autóbalesetben meghalt.
2011. március 22., kedd
Gyilkos ösztönök- 30. fejezet - RÉSZLET
Többször próbáltam azóta hívni Bellát, az én telefonom viszont Dana hívásaitól csörgött egyfolytában. De most nem tudtam volna bármit is mondani neki. Most Bella volt nekem az első, és a legfontosabb. Hiszen neki okoztam fájdalmat. Így belegondolva, lehet, hogy Adrianának is, amikor csak csöndre intettem, és elrohantam onnan az incidens után. Talán tőle is bocsánatot kellene kérnem (amit már számtalanszor kellett tennem a kapcsolatunk során). De vajon mit érne vele? Neki nem a szavaim kellenek, nem a szánalmam, nem az együttérzésem, ennyire már ismertem őt. Neki főleg arra van szüksége, hogy kapaszkodhasson belém, talán még akkor is, mikor haragszik rám, vagy mikor én őrá. Arra volt szüksége, hogy megvédjem, hogy mindig mellette legyek, csak és kizárólag mellette. Talán ennyire még az sem számított, hogy egyáltalán szeretem-e.
Igen, ilyen szempontból Adriana önző volt. De én túlságosan függtem tőle, hogy ezt észrevegyem. Viszont mióta megjelent Bella, egy kicsit felnyitotta a szemem. Az a kis idő, amit Dana nélkül töltöttem, ráébresztett dolgokra. Például, hogy talán igazat kellett volna adnom Alice-nek.
Lehet, hogy mindeddig, az együtt töltött több, mint három évünk alatt irracionálisan megbíztam benne, az érzéseim nagy részét csak bemeséltem magamnak, vagy szimplán kötelességemnek éreztem, hogy örökké megvédjem ezt a szegény lányt, aki miattam vesztette el a családját. Sok dolgot megígértem neki, talán olyanokat is, amiket nem kellett volna. Amiket képtelenség betartani, mert olykor még mi, vámpírok sem tudhatjuk, mit hoz majd a jövő – mindent még Alice sem láthat velünk kapcsolatban.
De ugyan ki hitte volna, hogy ebben az elátkozott létben kétszer is szerelemre lelhet? Pedig megtörtént. Csak lehet, hogy az egyik hiba volt.
- Mit láttál Bellával kapcsolatban? – tört ki belőlem a kérdés.
Az erdőben futottam, a szél erősen csapkodta a hajamat, bekúszott az ingem alá, és próbált megborzongatni. Megremegtem, de nem ettől. Abban a pillanatban én is láttam Alice látomását, mert még közel voltam.
Egy autóbalesetet láttunk kívülről. Azt, ahogy a kis fekete autó nagy sebességgel belerohan egy fába. A motorháztető teljesen összetörik. Összegyűrődik, mintha csak egy darab papír lenne. Ez biztos halál annak, aki benne ül.
Ez az eset még magában nem rázott volna meg, hiszen sok ember halálát láttam már az életem során.
Hirtelen megutáltam magam, amiért nem vettem fel az egész nap csörgő telefont, és azért, hogy tegnap ott hagytam Adrianát egy szó nélkül.
Eszméletlenül sajnáltam. Mert
Igen, ilyen szempontból Adriana önző volt. De én túlságosan függtem tőle, hogy ezt észrevegyem. Viszont mióta megjelent Bella, egy kicsit felnyitotta a szemem. Az a kis idő, amit Dana nélkül töltöttem, ráébresztett dolgokra. Például, hogy talán igazat kellett volna adnom Alice-nek.
Lehet, hogy mindeddig, az együtt töltött több, mint három évünk alatt irracionálisan megbíztam benne, az érzéseim nagy részét csak bemeséltem magamnak, vagy szimplán kötelességemnek éreztem, hogy örökké megvédjem ezt a szegény lányt, aki miattam vesztette el a családját. Sok dolgot megígértem neki, talán olyanokat is, amiket nem kellett volna. Amiket képtelenség betartani, mert olykor még mi, vámpírok sem tudhatjuk, mit hoz majd a jövő – mindent még Alice sem láthat velünk kapcsolatban.
De ugyan ki hitte volna, hogy ebben az elátkozott létben kétszer is szerelemre lelhet? Pedig megtörtént. Csak lehet, hogy az egyik hiba volt.
- Mit láttál Bellával kapcsolatban? – tört ki belőlem a kérdés.
Az erdőben futottam, a szél erősen csapkodta a hajamat, bekúszott az ingem alá, és próbált megborzongatni. Megremegtem, de nem ettől. Abban a pillanatban én is láttam Alice látomását, mert még közel voltam.
Egy autóbalesetet láttunk kívülről. Azt, ahogy a kis fekete autó nagy sebességgel belerohan egy fába. A motorháztető teljesen összetörik. Összegyűrődik, mintha csak egy darab papír lenne. Ez biztos halál annak, aki benne ül.
Ez az eset még magában nem rázott volna meg, hiszen sok ember halálát láttam már az életem során.
Hirtelen megutáltam magam, amiért nem vettem fel az egész nap csörgő telefont, és azért, hogy tegnap ott hagytam Adrianát egy szó nélkül.
Eszméletlenül sajnáltam. Mert
2011. március 8., kedd
2011. február 17., csütörtök
Figyelem!
Sziasztok, megint:)
Szóval, ugye most folyamatban van ez a melyik-törimet-folytassam hadművelet...
Amelyik két történetem 2011.03.05-ig a legtöbb szavazatot kapja, annak a következő fejezetéből kaptok egy kis ízelítőt (kb. fél oldalasat).
ez úgy gondolom, segíteni fog a döntésetekben, és talán picit felcsigáz majd benneteket, hogy többen szavazzatok.
Szóval rajta!:)
Sok puszi: Doo
Szóval, ugye most folyamatban van ez a melyik-törimet-folytassam hadművelet...
Amelyik két történetem 2011.03.05-ig a legtöbb szavazatot kapja, annak a következő fejezetéből kaptok egy kis ízelítőt (kb. fél oldalasat).
ez úgy gondolom, segíteni fog a döntésetekben, és talán picit felcsigáz majd benneteket, hogy többen szavazzatok.
Szóval rajta!:)
Sok puszi: Doo
2011. január 31., hétfő
Szavazás
Sziasztok!
Ne felejtsétek el, ahhoz, hogy folytassam valamelyik történetemet is, 90 szavazatra van szükség!
Tehát ha akartok folytatást, szavazzatok!
Ne felejtsétek el, ahhoz, hogy folytassam valamelyik történetemet is, 90 szavazatra van szükség!
Tehát ha akartok folytatást, szavazzatok!
2011. január 16., vasárnap
Rossz hír... és ami enyhíti
Hey, People!
Hát szóval igen, ismét rossz hírt kell közölnöm.
Megbuktam, és most az időm legnagyobb részét azzal kell töltsem, hogy javítsak a jegyeimen.
Remélem megértitek, hogy nekem most ez a legeslegfontosabb.
Sajnálom, de a fejezet-frissek szünetelni fognak egy ideig. Konkrét időt nem tudok mondani, de 1- 1,5 hónapig biztosan. Ezen kívül lehet, hogy nem tudom majd mindegyik történetemet folytatni. Csak a GyÖ-ben vagyok teljesen biztos, mivel ezt olvassátok a legtöbben, és ezzel kapcsolatban kapom a legtöbb pozitív visszajelzést.
Az oldalon szavazhattok a történeteim sorsáról.
És egy kis vigaszdíj.
Beküldhetitek a saját történeteitek címét, oldalaitok bannerét, vagy akár a kedvenceitekét is. Ezek ki fognak kerülni az oldalra, névvel/e-mailcímmel együtt.
Szóval, aki szeretne reklámoztatni, az küldje be a
1. NEVÉT
2. TÖRTÉNETÉNEK A CÍMÉT
(3. BANNERÉT ÉS EGY IDÉZETET A SZTORIJÁBÓL)
A leveleket a twilight_doo88@citromail.hu e-mailcímre kérem, vagy kikereshettek Facebookon (Dóra Doo Földes), és ott is írhattok.
Még egyszer SORRY, és várom a leveleket!
Puszi, ölelés: Doo
Hát szóval igen, ismét rossz hírt kell közölnöm.
Megbuktam, és most az időm legnagyobb részét azzal kell töltsem, hogy javítsak a jegyeimen.
Remélem megértitek, hogy nekem most ez a legeslegfontosabb.
Sajnálom, de a fejezet-frissek szünetelni fognak egy ideig. Konkrét időt nem tudok mondani, de 1- 1,5 hónapig biztosan. Ezen kívül lehet, hogy nem tudom majd mindegyik történetemet folytatni. Csak a GyÖ-ben vagyok teljesen biztos, mivel ezt olvassátok a legtöbben, és ezzel kapcsolatban kapom a legtöbb pozitív visszajelzést.
Az oldalon szavazhattok a történeteim sorsáról.
És egy kis vigaszdíj.
Beküldhetitek a saját történeteitek címét, oldalaitok bannerét, vagy akár a kedvenceitekét is. Ezek ki fognak kerülni az oldalra, névvel/e-mailcímmel együtt.
Szóval, aki szeretne reklámoztatni, az küldje be a
1. NEVÉT
2. TÖRTÉNETÉNEK A CÍMÉT
(3. BANNERÉT ÉS EGY IDÉZETET A SZTORIJÁBÓL)
A leveleket a twilight_doo88@citromail.hu e-mailcímre kérem, vagy kikereshettek Facebookon (Dóra Doo Földes), és ott is írhattok.
Még egyszer SORRY, és várom a leveleket!
Puszi, ölelés: Doo
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)