Hírek

Sziasztok! Többen is kérdeztétek, mi a helyzet, várható e friss még valamikor. Hát, nem akarok semmit elkiabálni, de mostanában megint elkezdtem írogatni... Nem kimondottan új fejezetet a történeteimből, hanem például a gondolataimat, néha verseket. Szóval nem ígérhetek semmit, pláne, hogy úgy alakult, a nyáron is suliba kell járnom, és dolgozni is fogok, de TALÁN mostmár visszakerülök a régi kerékvágásba így "blogilag" :) Biztosat csak akkor fogok tudni mondani, mikor már pár újabb fejezet megvan a GyÖ-ből és a PM-ből. Úgy nem fogok feltenni új fejezetet, hogy csak egy van meg, és nemtudom, hogy a következőt mikor írom meg. Tudom, ezzel most nem mondtam sokat... de talán most ennyivel is megelégszetek. Továbbra is puszilok Mindenkit! Doo

Szünet

Sajnálom, az oldal szünetelni fog...
Húztam, halasztottam a dolgot, amíg csak lehetett, de ez így már tényleg nem állapot. Akkor fogom folytatni, amikor rendszeresen tudok majd írni is frissíteni is.
Sajnálom.
Puszik, Doo

Gyilkos ösztönök - 35. fejezet

35. Furcsa párbeszéd

/Bella szemszöge/

Dúdoltam. Az első, ami az eszembe jutott, hogy dúdolok, pedig szerintem életemben nem tettem még, nem az én stílusom, pláne nem a zuhany alatt.
Ámde most pont ez történt. Természetesen megint Edwardon járt az eszem, a tegnapi napunkon, mikor elvitt engem a házukba. Bár a családjának nem volt alkalma bemutatni, mert ők éppen vadásztak – istenem, de fura ezt mondani - , azért nagyon jó nap volt, annyira boldog voltam, hogy mellette lehetek, láthatom, hol él.
A nap végére még az Adriana-ügy is megoldódott, Alice megnyugtatta Edwardot, hogy az óta is vannak róla látomásai, és nem esett komolyabb baja. Ezzel persze nem kenyerezte le teljes mértékben a testvérét, de legalább egy időre képes volt száműznie a gondolataiból.
Egy szóval: boldog voltam. Reméltem, hogy most már végre kezdenek elrendeződni a dolgok körülöttünk.

Charlie már korareggel bement az őrsre, pedig szombat volt, így egyedül maradtam a házban a tanulnivalóimmal, a mosatlannal, na meg persze a gondolataimmal. És ez a harmadik meghiusította az első teendőmet, a tanulást.
Szinte már mindennapossá vált, hogy én főzzek apura, volt rá időm bőven, ő pedig örült neki, szóval úgy döntöttem, elmegyek bevásárolni a késői ebédhez.
Összeírtam, mik kellenek, és módszeresen levettem a konyhapénzes bögrét a polcról.

A kocsiban ülve azon gondolkoztam, hogy talán áthívom magamhoz Edwardot, főzhetnénk együtt, vagy beszélgethetnénk, míg én összeütök valamit. Valahogy nehéz volt elképzelni őt a konyhánkban, ez megmosolyogtatott.

Leparkoltam a kocsit, és már épp szálltam volna ki, mikor a lehúzott ablakon keresztül a pár méterrel odébb állók beszélgetéséből hallatszó foszlányokra figyeltem fel.
-… többen is látták…
- Talán csak egy nagyranőtt farkasnak hiszik…
- Sam, te is tudod, hogy tennünk kell valamit…
- Nagyon fiatal még, nem tudja szabályozni…
- Mit kéne tennem, bezárnom?
- Jake segíthetne neki, taníthatná…
Jake? Jacob? Ezek Francis barátjáról beszéltek? Mi a fene folyik itt? Ők is látták a farkast, mint mi Francissel?
Lejjebb csúsztam a kocsiban, és feléjük pillantottam. Sam Uley állt ott pár fiatalabb kölyökkel, akiket még a tábortüzes estén ismertem meg.
Ők voltak akkor is ott, mikor azt a hatalmas állatot láttuk! Sam próbálta elküldeni onnan Franc-t… Mi a fene folyik itt?

De sajnos többet nem tudhattam meg, mert kocsiba szálltak és elhajtottak. Észre se vették, hogy valaki kihallgatta a beszélgetésüket.
Meg kellett tudnom, miről volt szó, kötelességem szólni a legjobb barátnőmnek, a pasija belekeveredett valamibe. Csak egy ember jutott eszembe, aki talán tudhat valamit a dologról.
Elővettem a telefonomat, és kikerestem a számát.
Bella – vette fel az első csörgés után. Nem kérdezte a nevemet, olyan volt, mintha csak ízlelgetné. A térdem beleremegett.
Szia – teljesen odavoltam. Aztán pár másodpercnyi halk szünet után eszembe jutott, miért hívtam. – Edward, tudnánk találkozni ma? Valamit kérdezni szeretnék…
Persze, most még dolgom van, Emmettel és Jasperrel vagyok, de egy óra múlva? – szinte láttam magam előtt, ahogy felhúzza a szemöldökét, hogy vajon mit akarok kérdezni.
Tökéletes. Akkor várlak – de még mennyire, hogy vártam.
Szia. És Bella… Szeretlek.
Én is szeretlek – nyögtem, és úgy vigyorogtam, mint egy hülye.

Nagyon reméltem, hogy ő tudja, miről van szó. La Pushban valami nagyon nem volt rendben.

A vásárlással gyorsan kész voltam, tizenöt perc sem kellett.
Tehát még maradt negyvenöt percem az Edwarddal való találkozásig. Már ez a pár perc is kibírhatatlannak tűnt nélküle.

Hazaérve kipakoltam a cuccokat, és nekiláttam az előkészületeknek. Bepácoltam a húst, zöldségeket szeleteltem fel. Amikor már csak tizenöt percem volt, eszembe jutott, hogy talán szalonképesebbé kéne magam tenni, hiszem a zuhany után csak egy elnyűtt melegítőt kaptam magamra.
Felszaladtam a lépcsőn, a szekrényemből előkerestem egy jónak tűnő, kényelmes farmert meg egy szürke pólót, és visszavettem a tornacipőm.
A fésűt végigfuttattam a hajamon, még az egyéb fürdőszobai teendőimre is maradt időm.
Csengettek. Reméltem, hogy végre megtudom La Push titkát.

Pink Magic - 18. rész

Ne haragudjatok, hogy csak most rakok fel újat...
Igazából nem akarok most magyarázkodni, folyton azt teszem... Elgondolkodtam rajta, hogy befejezem az írást, vagy elhalasztom nyárra, mikor több időm lesz, valami. De aztán egyszer csak leültem a gép elé, és nem tudtam NEM írni. Én sem értem, egyszerűen csak bevillant. Meg is írtam másfél fejezetet, és azóta is irkálok, szóval egy darabig most nem kell aggódni a friss miatt.
Mindenesetre nagyon sajnálom hogy ennyi időt kihagytam, azt is megértem, hogy ezzel pár olvasómat elvesztettem - ha így van.
De most itt egy PM friss, rövidke, de remélem, azért megteszi.
Puszik, Doo



A pultoslány el volt ragadtatva a pasas tetkójától: ő nem tudta, mit jelent.
Alig tudtam ülve maradni, a szívem úgy vert, hogy akár arról is kiszúrhatott volna.
Cam, figyelj rám… Normálisan kell viselkednünk, oké? Le kell nyugodnod – suttogta.
Egyik szememmel odasandítottam a Vadászra. Háttal ült nekünk, hatalmas vállán megfeszült a fekete bőrkabát. Anélkül is ijesztő volt, hogy az arcát láttam volna.
Nem tudtam megnyugodni, csak el akartam húzni innen minél előbb, de meg sem tudtam moccanni.
A Vadász nem nézett hátra, nem érezte a nyugtalanságom, a gyors szívverésem…még. De sejtésem sem volt, meddig maradhatunk észrevétlenek.
Kenny a karomat szorította, olyan erővel, hogy az már fájt. Tudtam, hogy mennünk kéne, de az emlékek, a félelemmel, rettegéssel teli átvirrasztott éjszakák emlékképei ott lebegtek pár centivel a szemem elől, és én nem tudtam másra figyelni.
A józan eszem próbált felszínre törni, Kenny pillantása ott tartott a jelenben.
Aztán egyszer csak felállt, még erősebben megragadta a kezem, annyira, hogy majdnem felsikoltottam, annyira, hogy pár pillanatra kitisztultak a gondolataim.
Ez elég is volt.
Az asztalra dobott pénz jelezte csak, hogy mi valaha ott jártunk.

Istenem, mekkora szerencsénk volt! Bár, ha rajtam múlott volna…
Az ereimben tűzként száguldott az adrenalin, az alattam süvítő motor csak ráadás volt.
Megmenekültünk. Azt kéne mondanom, hogy csak ez számít, de képtelen vagyok rá. A Vadászok visszatértek… legalábbis egyikük biztosan. És hacsak nincs rajtunk kívül boszorkány Brooklynban, akkor miattunk vannak itt.

Mintha csak a hangulatomat akarná tükrözni, sötét esőfelhők úsztak fölénk az égre, s a szél is rákezdett.
Van egy legenda, miszerint a legerősebb boszorkányok képesek befolyásolni a természet elemeit. Irányítani tudják a tüzet és a vizet, uralmuk alá hajtani a földet és a levegőt is.
Kiskoromban néha vágytam rá, hogy ez a képesség az enyém legyen, de erről már rég letettem, mivel megtanultam, hogy a nagyobb erő nagyobb felelőséggel is jár, az pedig sosem volt az erősségem.
Kizárt, hogy pont rám bízták volna az elemek uralását.
Helyesen cselekedni… akkor talán a Vadászok sem akadtak volna megint a nyomunkra.

Az eső most már szakadt, és én szüntelenül bámultam magunk mögé, de szerencsére csak az üres, homályos országút métereit hagytuk magunk mögött.
Kezdtem megnyugodni. Szorosabbra fűztem a karom Kenny derekát, arcomat a dzsekijébe temettem. Talán nem lesz semmi baj… talán nem kerülünk szembe velük még egyszer. És talán még lesz alkalmam újra beszélni Liammel.

Tíz perc sem kellett, már leparkoltuk a motort a garázsban, és csuromvizesen igyekeztünk be a házba. Mielőtt becsukta volna magunk mögött a ház ajtaját, a bátyám még utoljára leellenőrizte, hogy biztonságban vagyunk e.
Úgy tűnt, minden rendben.
Gyere, kerítsünk magunkra száraz ruhát, közben pedig ki kell gondolnunk, mit mondunk anyuéknak – terelt az emelet felé.
Istenem, erre nem is gondoltam. Kenny, én annyira sajnálom… - fakadtam ki, amit nemigen értett.
Ugyan mit?
Hogy csak ültem ott bénán, ezzel még nagyobb veszélybe sodorva téged és magamat. Hogy lehetek ennyire…
Hé… - ölelt át – Cam, nem tettél semmi rosszat, semmi sem a te hibád, természetes hogy megijedtél. Én is majd beszartam a félelemtől, elhiheted – nézett a szemembe. – Oké?
Volt baj. És megint miattam, bármit is mond.
Oké.
Elindultunk fel a lépcsőn lecserélni a ruháinkat és magunk mögött hagyni ezt a szörnyű napot, de közben mindketten tudtuk, hogy ez csak a kezdet.

PM friss jövő héten

sziasztok!

a következő frissítéskor PM fog felkerülni...
már félig vagyok a fejezettel, csütörtökön, pénteken vagy szombaton felrakom.

Puszi, Doo

Gyilkos ösztönök - 34. fejezet

34. Minden vég valaminek a kezdete

/Bella szemszöge/

Ez bámulatos! – mondtam Edwardnak, mikor körbevezetett.
Az Cullen-villában voltunk, ahol most jártam először, azt leszámítva, mikor a Dana-val való összetűzést követően ájultan feküdtem a kanapéjukon, és az apja kezelése alatt álltam.

Nem mondhatnám, hogy erre számítottam. Minden világos volt, a falak helyett üvegablakok. A berendezés is világos, csodaszép bőrkanapé, méz és bézsszín mindenütt.
Örültem, hogy elhozott, de mégis furán éreztem magam, hisz én voltam a második ember, aki ebben a házban járt.
Ő is furcsán viselkedett. A kezemet fogta, ott sétált mellettem, hozzám beszélt, mégis úgy éreztem, mintha lélekben valahol máshol járna.
Néha, mikor azt hitte, nem látom, magába mélyedt, lehunyta a szemét, az arcán fájdalom suhant át. Alig tartott néhány másodpercig, mégis elrontott mindent.
Edward, mi a baj? – tört ki belőlem a kérdés épp egy ilyen pillanatban.
Rám nézett, a szeme szépséges aranybarna volt, amit imádtam, a szája keskeny vonalba szűkült, miközben gyors mozdulattal a hajába túrt.
Ne haragudj, Bella, azt hittem, segít, ha itt vagy mellettem… A legkevésbé sem akarom pont Ővele elrontani a napodat… - a gyomrom egyből összeszűkült. Annyira akartam, hogy legalább a mai napra felejtsük el Adriana-t. Csak mára hadd legyünk kettesben. Mégsem hagyhattam, hogy egyedül ő szenvedjen a dologtól.
Mondd el – sóhajtottam, megfogtam mindkét kezét, és megálltam vele szemben.
Ne haragudj, Bella, én… pár napja elmentem hozzá – sütötte le a szemét. A gyomrom megint összeszűkült. Sejtettem, hogy Edwardnak nem lesz könnyű elfelejtenie őt, de szörnyű volt hallani, hogy míg én otthon ülve a hívását vártam, addig ő vele volt.
Te is hallottad, mi történt Evie Adamssel. A legjobb barátnője volt. Csak látni akartam, hogy van, talán segíteni… valahogy. Annyira szomorú volt, Bella. Teljesen más volt, rá sem ismertem. És aztán azt mondta… - Edward arca olyan elkínzott volt, hogy nehezemre esett még ránézni is. Még mindig fontos volt neki, még mindig szerette. Tudtam. – Azt mondta, hogy utál, hogy mindenről én tehetek. Talán igaza van. Én rontottam el mindent, Bella. Csak fájdalmat tudok okozni. Hogy is hihettem, hogy… - két kezembe fogtam arcát, nem hagytam, hogy befejezze. Ő volt a legjobb dolog az életemben.
Te nem tehetsz semmiről, az a lány azért halt meg, mert részegen autóba ült, Charlie mondta. Ez hogy lehetne a te hibád? Elhiszem, hogy Adriana kiborult Evie miatt, és miattunk… De ez nem a te hibád. És az enyém sem. Nem tehetünk róla, hogy így érzünk… Én nem tudnék nélküled élni, Edward. Most már nem – öleltem át. Néhány másodpercig csak csendben álltunk.
Mi van, ha ő sem akar tovább nélkülem élni? – suttogta. – Alice-nek volt egy látomása tegnap. Adriana drogot vett. És aztán… megtette.
Eltoltam magamtól.
Tessék? Öngyilkos lett? – istenem…
Nem. Csak azt hiszi, így majd könnyebbé válik az élete. Ismerem őt. Mindig a könnyebb utat választja. De ezzel tökreteszi magát.
De ha Alice előre látta, miért nem akadályoztátok meg? – nem értettem.
Pont azért, mert ismerjük. Ha megpróbáljuk megakadályozni, elölről kezdi. Megveszi újra, és mi nem tudunk mindig odasietni, hogy megállítsuk. Szörnyű nézni, hogy ezt teszi magával, de senki sem tudja megakadályozni.
Bólintottam. Ezzel egyet kellett értenem.
Meg aztán… miattad sem tettem meg.
Miattam?
Nem szaladhatok mindig hozzá. Most már veled vagyok. És szeretlek.
Újból megöleltem.
Én is szeretlek. Nagyon.
Akkor csókolt meg először.
A ő szája hideg volt, az enyém meleg. A tenyere a szívemen volt, kemény, mozdulatlan, az én szívem pedig olyan hevesen vert!
Nekem ő volt az első. Ő már csókolt előttem valaki mást is…
Én ember voltam, ő valami egészen más.
De szerettük egymást, és ez tett minket eggyé.
Úgy éreztem, most kezdtem el igazán élni.

/Adriana szemszöge/

Egy idegen ágyban feküdtem, egy idegen férfivel.
Nem, ha jobban átgondoltam, nem volt idegen. Egyszer már találkoztam vele… beszéltünk is, és vettem is tőle valamit.
Igen, már emlékszem. A neve Jerry. A dílerem.
A szoba bűzlött valamitől. Tőlünk, amit tettünk. A gondolatainktól. A vágyainktól. A fehér portól az éjjeliszekrényen.
Az életemtől.
Magam köré tekertem a takarót, Jerry megmozdult, morgott valamit, és aludt tovább háttal nekem. Szörnyen éreztem magam. A fejem szétrobbant, üvöltött a segítségért.
Megfogtam egy papírdarabot, felcsavartam. Már nem először tettem, nem is másodszorra. Pedig ez csak a második nap volt. Már tudtam, hogy kell, már tudtam, hogy milyen érzés. Minden jobb lesz tőle.
A por égette az orromat. Imádtam. A szemembe könnyek gyűltek. A világ szépen lassan homályossá vált, akárcsak az érzéseim. Már nem voltak gondjaim. Nem fájt semmi. Folytak a könnyeim, de nem érdekelt. Nem töröltem le őket. Már nem abban a világban voltam, hanem a felhők közt repültem. Sejtésem sem volt, hogy az élet ennyire könnyű is lehet. Sejtésem sem volt, hogy az életet és halált csak egy vékony fátyol választja el.
Úgy éreztem, megszűnök létezni, és rettentően örültem neki.

Pink Magic - 17. rész

Hát megtörtént. Kibékültünk, és végre megbizonyosodhattam róla, hogy a tesóm még mindig szeret. Iszonyat jó érzés volt őt átölelni, percekig el sem szakadtunk egymástól.
Tudta, mi a helyzet Liammel, és hogy ez engem hogy érint, de mégis próbált normálisan viselkedni. Mintha nem lenne semmi gondunk…
Pedig a viharfelhők még mindig a fejünk felett úszkáltak.

Hétvége volt, szombat, de a szüleink dolgoztak, így ketten kellett eltöltsük a nap hátralévő részét.
Miközben reggeliztünk, Kenny próbált felvillanyozni, jobb kedvre deríteni: mit csináljunk ma? Menjünk el motorozni? Vagy csak legyünk el a házban? Este elmenjünk-e a házibuliba, amit Kenny osztálytársa rendez?
Mindketten tudtuk az utolsó kérdésre a választ: dehogy megyünk. Liam biztosan ott lesz. Őt minden bulira elhívják.
A motorozás mellett döntöttünk, de tudtam, hogy ez a napnak csak egész csekély részét fogja kitölteni.

Örültem, hogy végre kimehetek a házból, úgy éreztem, a friss levegő jót fog tenni.
Hetek óta nem volt hova kiöltöznöm. A suliba is csak a legelnyűttebb farmereimben és pólóimban mentem, bár nem is érdekelt nagyon, mit viselek.
Most viszont szerettem volna egy kis változatosságot. Na nem mintha a bátyámmal való motorozás olyan nagy esemény volna. Mégis jól esett felvennem a fekete cicanadrágomat, a szürke hosszú trikómat, a fekete bőrdzsekimet és a szögecses lapos talpú csizmámat. Jól volt látnom a tükörben azt, hogy szép vagyok, a ruha még mindig tökéletesen kiemeli az alakomat, és bár a vastagon kihúzott szememben megmaradt az elmúlt egy hónap nyoma, örültem, hogy az emberek így is gyönyörűnek fognak tartani a motoron, szélborzolta, szálló hajjal.
Élveznem kellett volna. Boldogabbnak lennem, hisz kibékültem az öcsémmel. Mosolyognom kellett volna, a szám mégis vékony vonalba szűkült a tükörben.
- Gyerünk, Cam, meg tudod csinálni! Csak erre a napra! Csak Kenny kedvéért… - mondogattam, és próbáltam mosolyra kényszerítenem a szám, de az eredmény erőltetett volt, mintha félig nevetnék, és félig sírnék közben. Ez szörnyű.
Reméltem, hogy az imádott motorozás majd meghozza a kedvem a naphoz.

- Ó, a régi Cam! – mondja Kenny, mikor leérek a lépcsőn és végigmér – ezt már szeretem. – lehajol, és megpuszilja a fejem búbját. Ettől végre én is elmosolyodom.
- Húzzunk, tesó – húzom kifelé, miközben nevetünk.
Csodálatos érzés a dübörgő gép felett ülni. Érezni benne az erőt, közben beszívni Kenny ismerős, megnyugtató otthon-illatát.
Érezni, ahogy a szél borzolja és tépi a hajam, olyan érzés, mintha eltűnnének a korlátaim, a félelmeim, a gondjaim, és csak a jelen létezne: A hűs levegő az arcomon.

Az emberek megnéznek minket. Két bőrdzsekis fiatal egy hatalmas, fekete motoron száguld. Mi ez, ha nem a szabadság?

Már egy órája megyünk, néha Kenny hátraszól, megvagyok-e még, néha erősebben ölelem a derekát, örülök, hogy minden rendben, de főleg csak a mellettünk elsuhanó dolgokat figyelem.
Már rég hátunk mögött hagytuk NY hatalmas épületeit, s most Brooklyn tűzlétrás téglaházai, a sűrű, forgalmas utak mellett haladtunk el. Egy teljesen más, nyugodtabb környezet. Frissebb levegő, csendes környék, amit csak a mi motorunk hangja ver fel. Nem tudom, hol vagyunk, milyen mellékutcákon mentünk keresztül, milyen erdők mellett száguldottunk, milyen hidakon mentünk át. Csak azt tudom, hogy soha többé nem akarok visszamenni. Távol a gondoktól olyan, mintha egy egész más ember lennénk. Ez kell nekem. Így nem menekülök gonoszak elől. Nem vagyok a mágia rabja. Csak Camil vagyok. Egy lány a nagyvárosból.

Egy hangulatos kis kávézó előtt állunk meg.
Én ugyan nem akartam leszállni a motorról, de Kenny szerint csodát fog tenni most egy mogyorós forró csoki. És erre hogyan is mondhatnék nemet?
Nagyon kevesen ülnek bent, csak hárman vannak a pultossal együtt.
Leülünk hát az egyik sarokba, és Kenny rendel.
- Jobban vagy? – bukik ki belőle a kérdés már perc csend után.
- Sokkal jobban – nyugtatom meg. – És ezt persze neked köszönhetem.
- Ja, meg azt is, hogy ilyen helyzetbe kerültél – hajtja le a fejét.
- Mi? Nem! Hogy lenne az a te hibád? Figyelmetlen voltam, meggondolatlan. Csakis én tehetek róla. Tudod, azóta én még nem is… - a pultoslány meghozza a forrócsokikat, belém fojtva ezzel a szót.
- Köszi – mondjuk mindketten.
- Még valamit hozhatok? Csodás sütijeink vannak – mosolyog, főleg Kennyre.
- Cam? Kérsz egy sütit? Én állom.
- Nem bánom – mosolygok, tényleg jó kedvem van – egy vaníliás fánkot kérek.
Kenny is kér egyet, magunkra maradunk. Csak azt nem tudom, hogyan folytassam, amit elkezdtem. Mert a tény az, hogy a sikátoros eset után egyszer sem használtam az erőmet. Pedig nem vesztettem el, ó nem, tökéletesen működik, legalábbis azt hiszem. Egyszerűen… félek, hogy
megint balul sül el. Rettegek, hogy valaki rajtakap megint, és újonnan veszélybe sodrom a családomat. Ezért próbálok minél „normálisabb” lenni.
- Mit is akartál mondani az előbb? – kérdezi Kenny.
- Semmit, mindegy.
De aztán mégis úgy érzem, el kell árulnom.
- Nem varázsoltam. Azóta.
Rám néz, mintha rosszul hallaná.
- De hát több mint egy hónap eltelt már… Egyszer sem?
A fejemet ingatom.
A boszorkányoknak szükségük van arra, hogy használják a varázserejüket, mert általában legyengülnek, hogyha sokáig magukba rejtik.
Mintha idővel túl sok energia felgyülemlene benned, ami eleinte jó, de aztán később már csak nehezebbé tesz mindent, legyengít, és olyan, mintha fel akarnál robbanni. És ilyenkor a Vadászok is egyszerűbben kiszúrnak. Mintha megéreznék benned a rejtett energiákat.
Nálam azért ennyire nem durva a helyzet. Tudom kezelni. Csak nem tudom, meddig még.
A pultoslány kihozza a fánkjainkat, amit csendben el is fogyasztunk. Épp fizetni akarnánk, amikor két férfi lép be a kávézóba. Az egyik feketeruhás, bakancsos, és az arca…
A gyomromban valami nincs rendben, a gondolataim szétcsúsznak, szédülök, és majdnem leesek a székről, csak Kenny kezemre tett tenyere lehel belém némi erőt.
Az emlékeim… az a tetoválás… Végünk.

Pár kép + egy közlemény: A PM frissre nem kell jövőhétig várni, pénteken felkerül! :) /a GyÖ frisshez görgess le.../

Gyilkos ösztönök - 33. fejezet

33. (Rossz) Döntés

/Dana szemszöge/

Hogy fájt-e ilyeneket mondanom Edwardnak?
Természetesen nem. Az összes szavamat komolyan gondoltam.

Még mindig nagy helyet foglalt el a szívemben, igen, de ennek legnagyobb része színtiszta gyűlölet volt.
Mégjobban utáltam Bellát, aki elvette tőlem az életem. Közvetettem még Evie halálában is hibás volt, hiszen az egész dolog miatta indult ki, a titkot miatta árultam el legjobb barátnőmnek.
Ha nem lenne Bella, nem lenne semmi baj, Edwarddal még mindig együtt lennénk, szeretnénk egymást, és Evie-nek sem kellett volna az életével fizetnie.

Bosszút fogok állni rajtuk, de még fogalmam sincs, hogyan tehetném.
Hogy ártsak egyedül, emberként hét vámpírnak, és egy olyan hárpiának, akit ők védelmeznek?
Nem tudom, de egyszerűen nem hagyhatom, hogy ők ketten boldogok legyenek együtt. Soha! Okosnak kell lennem, nekem kell kijönnöm ebből az egészből győztesként.
De időbe telik, amíg kigondolok valamit, ami beválhat, és addig is el kell foglalnom magam.
Élni fogom az életem, jobban, mint valaha. Nem szabad, hogy az Evie-vel történtek, vagy bármi legyengítsen. Túl kell lépnem ezen most azonnal. Mindegy, milyen áron.

Port Angeles sötét utcáit, szűk sikátorait, a földön kuporgó kéregető, mocskos embereket látva elgondolkodok, mennyire más is lehetne az életem. Milyen sorsom lehetne? Mire jutnék az utcán? Nem lenne semmi pénzem, vagyonom…
Semmi, amivel megszerezhetném azt, amire most vágyom, az egyik sikátorbeli sötét alaktól.
Remélem, még azelőtt el tudom intézni, mielőtt Alice-nek látomása támadna róla. Épp ezért nem is döntöttem el semmit, amíg meg nem láttam a pasast, aki egyből kiszúrt.
- Szia, kiscicám… Mit keres egy ilyen gyönyörű kislány egy ilyen helyen, mint ez itt? Itt csúnya dolgok történhetnek ám az emberrel – a pasas idősebb nálam, harminc körüli. Jóképűnek is nevezhető, a maga sötét, drogdíler módján. Fekete sapka és hosszú sötétbarna tincsek rejtik el előlem a szemét.
- Szerintem tudod, mit keresek. Arra gondoltam, te talán segíthetsz ebben – remélem, ért a célzásból, odaadom neki a pénzt és elhúzok, de érthető módon hárít, nem akar lebukni. Talán azt hiszi, zsaru vagyok.
- Fogalmam sincs, kiscica, de ha magányos vagy, szívesen segítek rajtad, ezen ne múljon – villantja ki a fogait, és úgy jártatja rajtam a tekintetét, mintha képes lenne felfalni a szemeivel.
Még sosem csináltam ilyet. Nem tudom, mit kell tennem, mondanom, hogy kell viselkednem.
- Nézd, láttam, hogy az előbb mit adtál annak a pasasnak – türelmetlenkedem.
Eltűnik a mosolya, most egész máshogy néz rám.
- Nem vagy zsaru, ugye, kiscicám? Azokat nem szeretjük errefelé.
- Csak egy vevő vagyok – mondom, és próbálom nem hülyén érezni magam. Vajon látja rajtam, mennyire kezdő vagyok? Próbálom minél gyorsabban elintézni, hazaérni, és kiélvezni minden egyes percét.
- Mit szeretnél? – körbenéz, hátha valaki figyel, de szerintem itt mindenki magasról tesz rá, ki és mivel üzletel.
- Kokain – ó, csak ne bánjam meg…
- Biztos vagy benne, cica? Az nem játék.
- Mennyi lesz?

El sem hiszem, hogy megtettem. Szarul érzem magam, és ki akarok törni a mindennapokból. El kell lazulnom, nem akarom az üvöltő gondolatokat a fejemben, csak pár óra nyugalomra vágyom. Hogy legyen miért élnem. Hogy kihúzzam valahogy a bosszúig.
De így is kételkedem benne, hogy nem kellene-e még most visszafordulnom.
Képes lennék rá?
Ha hazaérek, és megteszem az első lépést egy másik Dana felé, akkor a válasz tagadhatatlanul, visszafordíthatatlanul nem lesz.
Nem érdekel. Döntöttem. Megvettem. Már most visszafordíthatatlan.

/Edward szemszöge/

Egy látomás hasít belém, mentálisan érzékelem, ami Alice fejében zajlódik le.
Egy döntés.
Egy gondolat, melyből tett lesz.
Dana iszonyatos hibát készül elkövetni.
Már rohannék, egyetlen pillanatig sem átgondolva futnék segíteni rajta, megakadályozni, de Alice már ott is van előttem.
- Gondolkodj, Edward! Emlékezz, hogy miket mondott neked! Ez már nem a te dolgod. Nem akadályozhatod meg, világosan megmondta, hogy nem akar már téged, és hogy utál. Nem mehetsz oda. Ez a döntése.
Mozog a szája, beszél hozzám, hallom a gondolatait is, betöltik a fejemet, eggyé lesznek a sajátoméval. Tudom, hogy mit mondott.
De hogyan ülhetnék itt, tudva, hogy mit követ el épp?
- Edward, tudom, hogy nehéz…
- Lehetetlen!
Rose ront be a szobába.
- Mi az? Min veszekedtek? Adriana-ról van szó? Mi van vele?
Aggódik, hallom a fejében.
- Ha nem akadályozom meg, hatalmas ballépést fog elkövetni – nem igaz, hogy Alice nem enged. Itt áll az utamban, és feltartóztat.
Nem… ha a teljes igazságot akarom mondani, nem csak Alice miatt állok még mindig egy helyben. Magam miatt is. Az elmémben még mindig kristálytisztán él az emlékkép: ahogy Dana kiabál velem, az arca, a szeme, a szavai… Nem akar már engem.
Ha odamegyek, mégjobban megutál, pedig csak segíteni szeretnék.
És ott van még az is, hogy milyen kapcsolatom lehetne így Bellával? Hogy lehetnék vele, ha amikor csak tehetném, Danához rohannék el? Hogy bízhatna bennem? Ezért nem mozdulok.
- Mit fog tenni? – kiabálja Rosalie. – Mondd már!
- Kokain… - suttogom, és nővérem már ott sincs. Az ablakomból még látom elrohanni az erdő fái közt. De mi van, ha míg mi itt
vitatkoztunk, Dana pár kilométerre éppen elbúcsúzott a régi életétől? A lánytól, akit valaha tiszta szívemből imádtam.

Október 18-án, kedden ÚJ FEJEZET a Gyilkos ösztönökből! A Pink Magic két hét múlva várható.

Puszik, Doo